Kedves, de sótlan lett a Szenilla nyomában

Kritika a Szenilla nyomában című animációs filmről

009
2016.06.19. 20:02

Először is tartozom egy vallomással: nem vagyok Némó rajongó. Lassan adagoltam a gyerekeimnek a Disney-t, és a Némó nyomában az egyik első film volt, ami megnéztünk. Gondoltam, ebben aztán nincs se szörnyeteg, se gonosz, csak cuki halacskák, pont jó lesz. Ehhez képest a Némó nyomában volt az egyetlen film, amitől valaha sírva ébredtek éjjel a gyerekeim, és sokáig emlegették, hogy félnek. Valószínűleg egy boszorkánytól, vagy egy szörnytől nehezebb félni, el lehet hinni róla, hogy mese, de a tengeralatti világot biztosan sokkal valóságosabbnak gondolták.

Ettől függetlenül a Némó nyomában a Pixar egyik legsikeresebb filmje lett, 860 millió dollárt hozott a mozikban, de a DVD-eladások is rekordot döntöttek. Ami egyértelműen a gyönyörű, teljesen újszerű látványvilágnak volt köszönhető, és annak, hogy a filmben volt humor, és nem mellékesen próbált tanítani is, miközben nagyon izgalmas is. Tizenhárom évig nem készült folytatás, nem húztak le újabb bőröket róla, mint mondjuk a DreamWorks a Shrekről. Pedig valószínűleg bármit hoznak össze, özönlöttek volna jegyet venni rá. Mégis vártak vele 13 évet, pont ezét nekem elég furcsa, hogy nem tudtak valami újszerűbb sztorit kihozni belőle.

A Szenilla nyomában alaptörténete szinte teljesen ugyanaz, mint az első részé, csak itt nem Némót keresi az apja, hanem Szenilla keresi a szüleit. És így egy merész húzással a folytatásnak már nem is Némó a főszereplője, hanem a feledékeny, és kissé túl hangos Szenilla, sőt Némónak szinte alig jut valami szerep a második részben.

A Pixar most is figyelt arra, ahogy az első részben Némó, úgy a második rész főszereplője, Szenilla is küzd némi fogyatékossággal, amitől nehezebb számára az élet, mint társainak. Hogy ez milyen komoly, az rögtön az elején kiderül, Szenilla ugyanis nem csak kissé habókos, hanem súlyos memóriazavarral küzd. Szülei rettenetesen féltették lányukat, hogy nem fog tudni majd boldogulni, hiszen mindent elfelejt. Mi már persze tudjuk, hogy Szenilla mégis jól érvényesül az életben, mert megtanulta, hogyan éljen együtt fogyatékosságával, és ez az, amit a gyerekek is megtanulnak majd a második rész végére.

Onnan indulunk, hogy Szenillának fogalma sincs kik a szülei, lassan azonban kezd neki felrémleni néhány emlékfoszlány arról, hogy van családja, és volt anyukája meg apukája is, csak elfelejtette őket. Így hát rábeszéli Némót és apukáját, Pizsit, hogy segítsenek neki megkeresni a családját, ehhez természetesen megint át kell kelniük az óceánon, és ismét elindul a nagy road movie. Ami őszintén szólva az elején nem tartogat sok izgalmat, és Szenilla is, hogy finoman fogalmazzak, az állandó sipítozásával kissé idegesítő.

Lassan kiderül, hogy Szenilla nem természetes közegben, az óceánban látta meg a napvilágot, hanem egy tengeri kutatóintézetben, így az utazás végső célja ez lesz. Talán nem nagy szpojler, ha elmondom, nagyjából a hatvanadik perceben meg is találják Szenilla szüleit, és én addigra egy kicsit pont meg is untam a filmet, el sem tudtam képzelni mi lesz még itt 45 percig. Éppen ezért hatalmas meglepetés, hogy ekkor indul be igazán a sztori, és innentől lesz egy valóban szórakoztató, mondanivalóval rendelkező film belőle. Sőt tulajdonképpen egy új film kezdődik itt, ami sokkal jobb, mint az első hatvan perc.

Szóval ha a gyereknek a kezdés előtt még pisilni kell, meg sokat kell sorban állni a kukoricáért cseppet se izguljanak! Tulajdonképpen a film felétől nézve is tökéletes szórakozást nyújt. Ekkor jelenik meg a legfontosabb mellékszereplő is, Hank az alak- és színváltoztató, de kissé megkeseredett polip. Hankkel természetesen szintén nincs minden rendben, hiszen nem nyolc, hanem csak hét karja van, ettől függetlenül a tengerbiológiai központ munkatársai úgy ítélik meg, remekül boldogul majd így is, ezért vissza akarják engedni a tengerbe, amit Hank nem akar. Ő egyedül akar élni egy akváriumban, ezért alkut köt Szenillával, hogy segít neki, ha cserébe Szenilla is segítségére van abban, hogy ne kelljen a tengerbe visszamennie.

Én felnőttként tökéletesen megértem Hank vágyát: néha tényleg a legjobb lenne egyedül üldögélni egy akváriumban, úgy, hogy nem szól hozzám senki, de a gyerekek kétlem, hogy megértik a polip indítékát. Sajnos polipunk kissé túl komolyan veszi magát ahhoz, hogy a gyerekek igazából nevetni tudjanak rajta, a felnőtteknek azonban abszolút kedvence lesz. Azt hiszem, ez a film legnagyobb hibája is egyben: annyira a mondanivalóra koncentráltak, hogy kissé elsikkad és háttérbe szorul a humor. Hankből nem lett egy olyan végtelenül vicces figura, mint például Olaf a Jégvarázsban.

Mindenki szereti

20160317a-szenilla-nyomaban-magyar-plakatja

IMDB: 8,6/10

Rotten Tomatoes: 94%

Index: 7/10

A másik bajom a tengerbiológia központ volt. Egyrészt kissé mondvacsinált bonyodalom, másrészt nem derül kit, hogy ez most jó vagy rossz? Hasznos egy ilyen létesítmény vagy nem? Valóban a beteg állatok gyógyítása a cél, vagy inkább a közszemlére tétel? Az emberekkel való egyetlen érintkezést, amikor a gyerekek nyúlkálnak a vízbe és fogdossák a tengeri csillagokat meg a halakat, főszereplőink a legnagyobb stresszként, szinte armageddonként élik meg. 

Szintén kissé furcsa a filmben, hogy míg a toleranciára, és a mássággal szembeni megértésre nevel, - szegény Pizsi egyetlen Szenillára tett rossz mondatáért 106 percig bűnhődik, - addig a film legnagyobb humorforrása egy kissé idióta fóka, akit erőseb és agresszívabb társai folyamatosan szívatnak. Rengeteg mellékszereplő tűnik fel, akik szerethetővé, kedvessé teszik a Szenilla nyomában-t, csak az egész egy kicsit bonyolult, és kissé sótlan. És sok helyen túlságosan érzelmes is, Szenilla sokszor feltűnik benne, óriás szemű babahalként, hát olyankor meg kell a szívnek szakadni.

Viszont óriási pluszpont, hogy az első résszel ellentétben a folytatásban tényleg semmi félelmetes, semmi gonosz, semmi agresszív nincs, ezért igazi, kedves családi mozi lesz. Csak a humor lehetne benne némileg több.

Ne maradjon le semmiről!