Halálos betegen is halhatatlanul

G. Dénes György, mindenki Zsütije mondta egyszer, hogy viccelni szinte bármivel lehet, akár az öngyilkossággal is. A német Florian David Fitz filmje, A legkúlabb nap pedig valami nagyon hasonlót tesz: két fiatalemberről szól, akik tudják, hamarosan meg fognak halni, úgyhogy gyorsan a dolgok elébe vágnak, amíg még lehet.

Andi és Benno egy hospice-ban találkozik egymással, amiről tudják, hogy nem épp a legmegfelelőbb hely arra, hogy életük utolsó napjait pont ott töltsék el. A lassú halál helyett ezért úgy döntenek, inkább meglépnek, akasztanak egy csomó pénzt, és még utoljára megpróbálják igazán jól érezni magukat, majd amikor úgy érzik, kimaxolták az életet, akkor valami szép helyen, távol Németországtól lepuffantják magukat.

A legkúlabb nap akár egy nagyon szép film is lehetne, életről és halálról, vagy épp barátságról, bár Andi és Benno csupán alig pár napja ismerik egymást, ráadásul nagyon-nagyon más emberek. A Matthias Schweighöfer által megtestesített Andi egy igazi betoji alak, akinek legnagyobb gondja (már amellett, hogy meghal), hogy nem lehetett belőle híres zongorista, illetve hogy rákvlogját mindössze 12 ember követi, akik közül páran az orvosai, páran pedig a sorstársai, akiknek egy része már nem is él. Ehhez képest Benno egy igazi rosszfiú nehéz gyerekkorral és nem sokkal könnyebb folytatással: kislányát csak képekről, az exe Facebook-profilját sztalkolva ismeri, aki persze hallani sem akar felőle. “Te vagy a legrosszabb dolog a világon, ami velem történt!” – veti oda neki a film egyik kritikus pontján Mona (Alexandra Maria Lara), aki végül inkább egy igazi rendes fickót választ a tévelygő Benno helyett.

Bennót egyébként Florian David Fitz alakítja, aki nemcsak főszereplője, hanem forgatókönyvírója és rendezője is a filmnek. “A történetnek valós alapja van: megismertem egy férfit, aki, amikor rákkal diagnosztizálták, valóban felvett a banktól harmincezer német márka kölcsönt, és az egészet elköltötte. Mivel a filmet Matthiasszal együtt akartam megcsinálni, csak annyit kellett tenni, hogy kitaláljunk egy második figurát. Egy férfit, akire egész életében rájárt a rúd, és most szembe kell néznie a halállal” – mesélte.

És hogy miért ragaszkodott ennyire Schweighöferhez? Hozzá hasonlóan ő is a németek egyik nagy kedvence, régóta szerették volna összehozni őket. Mikor a forgatókönyv elkészült, szinte kézenfekvővé vált, hogy a filmet a két színész valamelyikének kell majd dirigálnia, hiszen mindketten bizonyítottak már rendezőként is. Schweighöfer hamar kihátrált, azzal érvelt, hogy ha már Fitz írta a forgatókönyvet, akkor talán neki kellene rendeznie is. Fitz persze hevesen tiltakozott, mondván, hogy azért nem olyan könnyű egyszerre két fronton is helyt állnia, de végül addig győzködték, amíg bele nem ment a feladat teljesítésébe.

Azért Schweighöfer sem lazázta el a dolgokat: ő végül producerként dolgozott még a filmen. De az Andit alakító színész azért okozott még nyűgöt Fitznek és a stábnak, annyira retteg ugyanis a repüléstől, hogy inkább hajón, autóval vagy vonattal szeretett volna eljutni a dél-afrikai forgatási helyszínekre. “A forgatást a film első részével kezdtük, ami Németországban játszódik. Aztán négy-öt hétre le kellett volna álljunk, mert ennyi ideig tart hajóval eljutni Dél-Afrikába. Ez logisztikailag nem volt megoldható, a stáb nem tudott volna ennyit várni” – mesélték az alkotók. Erre azonban nem volt lehetősége, így kénytelen volt beiratkozni egy tréningre, amelynek segítségével sikerült leküzdenie a félelmét. Szóval akár úgy is mondhatnánk, hogy nemcsak a karaktere, hanem ő maga is szembenézett a halállal.

Pedig a rendező szerint a halál is csak egy téma. “Kár, hogy nagyon gyakran úgy kerüljük, mint a hímes tojást, és csak suttogva beszélünk róla. Emiatt kivételes állapottá válik, pedig a halál olyan természetes része a világnak, mint a születés, evés, alvás. Ezért döntöttem úgy, hogy a témát félelem nélkül, humorral fogom megközelíteni. És ez a félelemnélküliség határozottan látszik Benno karakterén” – mondta Fitz.

Ez nem is hangzik rosszul, hiszen a készítők a filmmel kifejezetten a német közönség kedvére próbáltak tenni, és még csak nem is feltétlenül kell az embernek az alapszitu hallatán rosszindulatúan bakancsliszáznia. A legkúlabb nap azonban valahogy mégsem egészen azt hozza, amit az előzetes információk birtokában várhatna tőle az ember. A német humor, a sokszor egyenesen a Hangyák a gatyábant idéző poénok nem oldják a történet drámai oldalát, hanem egyenesen kiherélik, komolytalanná és súlytalanná teszik a történetet. Még akkor is, ha az alkotók azzal védekeznek, hogy valójában az élet is ilyen: egyszerre kegyetlen és marha vicces. És akkor a film poénjainak implikált, de nem feltétlenül szándékos rasszizmusáról talán jobb is nem beszélni – hiszen Dél-Afrikában, a feketék földjén járunk ugyebár, így bármikor elsüthető egy jó kis Péntek-poén (utalva Robinson Crusoe pajtására), na meg Benno gyermekének anyját is egy fekete fickó húzza be végül, aki meg Bennónak húz be, amikor tönkreteszi az esküvőjüket.

Mindezek ellenére nehéz lenne haragudni A legkúlabb napra (a cím magyar fordítóira azért annál inkább), mert nyilvánvalóan nem rossz szándékkal készült, és valószínűleg több emberhez jut majd el így – könnyed roadmovie-ként – az Üzenet, mintha merengős művészfilmet készítettek volna belőle. És hogy mit szeretne üzenni A legkúlabb nap? Nagyjából azt, amit a legtöbb halállal kapcsolatos műalkotás. Hogy bárhogy is alakulnak a dolgaink, ne felejtsünk el közben élni. Egy jópofa emlékeztető, hogy lám milyen megváltóak tudnak lenni az élet ún. apró örömei, ha tényleg és őszintén megéljük őket, és hogy akár halálos betegként is érezheti magát halhatatlannak az ember. Hát még, amikor egészséges.