Jég dupla semmivel

Négy mammut, két kardfogú tigris, két oposszum, egy lajhár és egy menyét elindulnak megmenteni a Földet egy meteorbecsapódástól, miközben a földréteg alatt lakó dinómadarak üldözik őket, de valójában mindenről egy motkány tehet, aki véletlenül talált egy űrhajót, amivel konkrét bolygórendszereket alakítgat át a Földön lakó élőlények kárára. Tessék, leírtam a Jégkorszak: A nagy bumm szinopszisát.

Tizennégy éve jelent meg az első Jégkorszak, aminek akkora sikere volt, hogy senki sem lepődött meg a folytatáson. Aztán a harmadik részen sem. A negyedikre már nem igazán volt szükség, az ötödikre meg aztán pláne. Jómagam nem is igazán tudom már követni, csak a biztos, hogy van a mamut, van a kardfogú tigris meg a vicces lajhár, akinek köszönhetik a nézők a röhögés 90%-át.

Az első film még meg tudta fogni a felnőtt nézőket is, azonban a többi folytatással elég egyértelművé vált, hogy a Fox inkább a gyerekekre koncentrál, és a stabilan szállított új filmekkel a biztos bevétel a cél. Ez az ötödik Jégkorszak-filmen meg is látszik.

A koncepció ugyanaz, vagyis a makkot kergető motkány megint elszúr valamit, aminek a többi élőlény issza meg a levét. Az ötödik filmre ez konkrétan odáig fajult, hogy a motkány űrhajóval flipperezik a bolygók között, aszteroidákat térit le a pályáról és komplett csillagrendszereket alakít át. Nyilván nem kell túl komolyan venni, de egy pici aggyal rendelkező néző is joggal kiálthat fel, hogy

Semmi, azon kívül, hogy feltűnnek a kedvelt szereplők, mint Sid, Manny és Diego, de már mindnek felesége vagy gyereke van, szóval már a készítők is érzik, hogy kezdenek elöregedni a karakterek. A történet egyszerű, mint egy szikladarab. Észreveszik a bajt, elindulnak megoldani, útközben csatlakoznak hozzájuk segítők és rosszakarók is, kicsit fejlődik egy-egy karakter személyisége, aztán hatalmas összefogással a jó és a rossz közösen győzedelmeskedik a bazi nagy meteorral szemben. Vége.

Alapvetően semmi baj nem lenne a Jégkorszakkal, mert ugyan a poénok közül egyre kevesebb képes felülemelkedni az altesti humoron, az a pár tényleg jó vicc még mindig simán képes legalább egy halkabb kuncogást eredményezni. Sid, a világ lúzere például még mindig vicces tud lenni, de mindenki más csak egy érzelmi töltelék, akiknek a szenvedésével és unalomig ismételt problémáival pótolják ki a látványos akciójelenetek közti űrt.

De még ezzel sem lenne annyi gond, ha nem akarnának minden szereplőnek kb. ugyanannyi képernyőidőt adni. A rettentően kínos oposszumok bohóckodásai, a két tigris családalapítási gondjai (amit a film végén másfél perc alatt le is rendeznek), a flúgos, félszemű menyét ámokfutása (akivel kapcsolatban még most sem értem, miért annyira vicces, hogy egy darab tököt dédelgetett a saját gyerekeként), az öreg lajhár szenior poénjai, a vicces lajhár útkeresése, a dinómadarak legfiatalabbikának morális aggályai, na meg a mamutfamília belső csatározásai a család szétesésével kapcsolatban mind-mind rengeteg helyet kaptak, miközben épp egy óriási meteor készült elpusztítani a Földet.

A fókuszt nagyon rosszul helyezték el, mert ha tényleg már inkább a gyerekek a célközönség, akkor egy 6-8 évesnek jóval szórakoztatóbb a csetlő-botló Sidet figyelni, mint az állandóan háborgó öreg mamutokat, és a frissen bepasizott mamutlányt. Hiába gyönyörű az animáció és lehet kedvelni pár szereplőt, akkor már inkább tudtam meg volna többet a titokzatos Geotópiáról, ahol több száz évig élnek az állatok, mint arról, hogy Manny, a mamut tizedjére is képtelen jófej lenni a leendő vejével.

Hogyan lett szellemi vezető Shangri-Láma? Miért nyomult rá a fiatal nyuszi az idős lajhárnénire? Miért szeretett bele mindenféle különösebb ok nélkül a szép lajhárlány a csúnya lajhárfiúba? Egy rakás közepesen izgalmas dolgot ki lehetett volna bogozni, de a készítők feltűnően csak azt a kérdést tartották fontosnak kibontani egy potenciális meteorkatasztrófa alatt, hogy

mennyire nehéz egy apának és egy anyának elengedni a már felnőttnek számító gyerekét?

Hát, kösz, de ha ennyire felnőtteknek akarunk szólni, akkor segges, kakis, dugós poénokat nem lehetne egy fokkal intelligensebbre venni? Nyilván egy franchise ötödik részénél már egyre kevésbé van erre igény, ezért is érzem úgy, hogy a Jégkorszak olyan, mint a jégkocka nyáron: jól jön az italhoz, de ha már alapból be van hűtve, akkor semmi szükség rá.