A spermáját üldöző popsztár még nem is a legalja

A Micsoda spanyol éjszakáról talán elég annyit tudni, hogy az egyik jelenetben egy szereplő beveri a fejét egy zsiráf péniszébe. Olyan ez az egész, mint két óra a részeg Benny Hillel.

A Micsoda spanyol éjszaka! csak elsőre tűnik borzalmas magyar címnek, de valójában tökéletes: egy ilyen címmel talán egy kicsit kevésbé meglepő mindaz, ami ebben a szűk két órában történik. De azért még így is épp elég megdöbbentő, hogy ilyen filmek még 2016-ban is léteznek, emberek pénzt áldoznak az elkészítésükre, és még külföldön is bemutatják őket.

A Micsoda spanyol éjszaka! egy teljesen értelmetlen, tökéletesen komolyan vehetetlen, de magát azért valami rejtélyes okból komolyan vevő „gegparádé” nulla humorérzékkel kivitelezve. Egy egyébként meglepően látványosan kivitelezett, minősíthetetlen gagyifesztivál,

ami még akkor is túl kemény, ha idevesszük Pedro Almodóvar újabb próbálkozásait is.

A történet egy tévés újévi gálaműsor felvételén játszódik, ahol egyrészt a rendezők próbálják koordinálni a sztárfellépőket és a technikai személyzetet, másrészt a statiszták keverednek mindenféle bajba. Ebből még bármi is lehetne, ha a rendező Álex de la Iglesia és Jorge Guerricaechevarría egy percig is komolyan vették volna a forgatókönyvírást – de nem tették, csak leírtak különösebb összefüggés nélkül mindent, ami elsőre viccesnek tűnt. Amiből még mindig lehetett volna egy nézhető film, ha lett volna legalább egy picike humorérzékük.

De nem volt, sőt, úgy tűnik, mintha a két spanyol figurának lövése sem lenne arról, hogyan is épül fel egy film, pedig a rendező korábban Ezüst Medvét nyert teljesen elborult, egyéni hangú, a diktatórikus korábbi spanyol rezsimet és a cirkusz világát összehozó horrorral, az Egy őrült szerelem balladájával, Guerricaechevarría pedig írt már például Almodóvarnak is, az Eleven húst.

Ehhez képest a Micsoda spanyol éjszaka! olyan, mintha megállt volna az idő hatvan évvel ezelőtt, bár akkor legalább még olyan nevekhez kötődtek a csetlős-botlós filmek, mint Jacques Tati. Itt azon kellene nevetni, hogy a színpadra lépő férfi beveri a fejét a rossz helyen lévő műzsiráf péniszébe. Hogy a stúdió melletti tüntetőkkel összecsapó rendőrök gumilövedéke berepül az épületbe, össze-vissza pattog, mint egy Tom és Jerry rajzfilmben, aztán pofán talál egy szereplőt.

Hogy a gyűlölködő házaspár férfitagja genyóságból leszakítja a szoknyát a feleségéről egy nyilvános helyen.

És ezek még csak az egyszeri poénnak szánt jelenetek, sokkal fájdalmasabban kínos az, ahogyan kiderül, mi is jelenti a filmben a tényleges cselekményt. Ugyanis az összes motiváció röhejesen béna, nemcsak azért, mert iszonyúan elcsépelt a forgatókönyv minden eleme, de azért is, mert szinte kicsöppen a vászonról az a rengeteg izzadtságcsepp, amelyek révén az írók valahogy, ha recsegősen is, de működővé próbálták tenni az erőltetett momentumokat. Például a főszereplő statiszta a forgatásra menet tudja meg, hogy a demens anyukájára kéne vigyáznia a testvére helyett. Ebben az is ciki, hogy ezt az ezerszer elsütött közhelyet valaki még komolyan gondolja, de az is, ahogyan megindokolják: a nővér azért hiszi, hogy a férfi leokézta a nagyivigyázást, mert korábban írt a cseten egy okét, amit valójában csak az ebédmenüre értett. És egy ilyen szintű baromság indokolná meg a film egyik fő konfliktusát, ilyen megalapozottsága van annak, hogy valamiféle izgalmat érezzünk a szereplők sorsa miatt – miközben már maga a szereplő sem tűnik többnek, mint egy bánatában öntudatra ébredt hibának a forgatókönyvből.

Ráadásul az írók még az elemi logikával sem törődnek, nemcsak nagyban, de egy tízperces szegmensen belül sem. Amikor például meg kéne találni a sok párhuzamos történetszálból álló film egy másik fő konfliktusának okozóját, a rajongólányt, aki ellopta a popsztár spermáját (!), az a probléma, hogy az énekes nem tudja elmondani a menedzsernek, hogy nézett ki a nő, akit keresnek. Csakhogy a menedzser két perccel korábban nézte meg a biztonsági kamera felvételét és merevítette ki a nő képét. Mégis, ezután az lenne a poén, ahogyan a két kretén megpróbálja beazonosítani az elveszett, rejtélyes nőt.

Szóval van egy spermát üldöző popsztár, egy, a forgatáson kóválygó nagyika, van egy nő, aki szerencsétlenséget hoz, ezért mindenki sorra kidől mellőle bénábbnál bénább balesetek során,

És van egy elmebeteg férfi, aki valamiért meg akarja ölni a beképzeltsége miatt szintén debilnek ábrázolt idős táncdalénekest. Ezt a szintű komolytalanságot legfeljebb akkor lehetne filmként elfogadni, ha fergeteges lenne a humora, hiszen az nyilvánvaló, hogy más módon képtelen hatni, olyan konvencionális mozis értékekkel például, mint az izgalomfaktor, az érzelmi azonosulás vagy a feszültségkeltés. De a gyermetegség és az ízléstelenség ilyen elegyéből sem az infantilizmus, sem a kamu bevállallósság, sem a keveredés végeredménye nem vicces.

Legfeljebb azt lehet elképzelni, hogy Spanyolországban azok számára működhet a Micsoda spanyol éjszaka!, akiknek sokat jelent a gyakorlatilag önmagát parodizáló Raphael nevű énekes, a hispán Karel Gott önironikus gesztusa – de ebben is legfeljebb a gesztus érdekes, hiszen a szándékosan kínosan rosszul játszott jelenetekben a szándékosság közel sem nyom annyit a latban, mint a kínosság. És ha már kigyönyörködtük magunkat Raphael jópofasagában, akkor is ott van még a többi szereplő, akik mögött ennyi tartalom sincsen.

Arra meg jobb nem is gondolni, hogy Álex de la Iglesia esetleg társadalomkritikának szánta volna a filmet, hiszen nagyon nagy, meg nem szolgált jóindulattal is maximum annyi látható a sztori mögé, hogy a médiában majmok dolgoznak, akiknek nem is az Emberi Értékek a fontosak, hanem mindenféle csúnya dolog, például a kapzsiság. Ezt a gondolatcsökevényt pedig olyan lenne médiakritikának nevezni, mint fergeteges vígjátéknak egy két órányi fenyítéssel felérő gügyögést, ami után az ember egy ideig nem tud többé hinni abban, hogy valahol, nagyon messze innen tényleg létezik még jó humor a világban.