Ilyen unalmasan régen mondtak el egy bombajó sztorit

George W. Bush elnökségének utolsó éveiben két huszonéves amerikai srác az amerikai állam legnagyobb fegyverszállítója lett. Efraim Diveroli egy gimiből kibukott, fegyvermániás, ambiciózus srác volt, David Packouz pedig masszőrként végzett, de valójában rockkarrierről álmodott. Kétszemélyes cégükkel megnyertek egy pályázatot, amivel 100 millió lőszert, rakétákat, mesterlövész-puskákat, és egyéb katonai felszerelést kellett leszállítaniuk az Afganisztában állomásozó katonáknak. Ha az üzlet összejön, milliókat keresnek vele. Ez most kicsit spoiler, mert nem jött össze, és hogy miért, és hogyan, arról 2011-ben készült egy remek cikk a Rolling Stone-ban, az alapján pedig egy kevésbé remek film Miles Teller és Jonah Hill főszereplésével.

Diverolinak és Packouznak azon kívül, hogy pillanatok alatt lyukat kamuztak bárkinek a hasába, egy komoly képességük volt: ki tudták szúrni a legjobb bizniszeket. Az amerikai belügyminisztériumot egy törvénymódosítás kötelezte, hogy a hadsereg beszerzéseit nyilvános közbeszerzéseken intézzék, ezeket pedig online lehetett, vagyis még mindig lehet böngészni. A FedBizOpps (Federal Business Opportunities, azaz szövetségi üzleti lehetőségek rövidítése), mindenki számára elérhető honlapján lehetett olvasni, hogy mire van leginkább szüksége a hadseregnek, vízautomatáktól kezdve irodai felszerelésen át, a föld-levegő rakétákig. Diveroli és Packouz átnyálazták az apróbetűs részeket, megtalálták a kiskapukat, találtak beszállítókat, és jelentkeztek a tenderekre. Degeszre keresték magukat vele.

Aztán elkezdtek a kiskapukban is kiskapukat keresni, megmókolták az árakat, utolsó pillanatokban megváltoztatták a rendeléseket, vagy egyszerűen nem szállították ki. De a Bush-adminisztrációnak kapóra jött, hogy végre a hatalmas mammutcégek után egy AEY nevű kisvállalkozás is kapott egy szeletet az állami tortából. Egy kis szelet az állami tortából pedig hatalmas darab két csávónak, akiknek a kedvenc elfoglaltságuk, hogy irgalmatlanul betépnek, és az A sebhelyesarcú alapján rendezik be az élettereiket.

Azért ez a hosszú bevezető, mert a Haverok fegyverben egy baromi érdekes történetből készült, ami igenis megérdemelne egy filmet, mert rávilágít az amerikai kapzsiságra, a Bush-korszak totálisan kudarcot vallott külpolitikájára, és úgy általában a globális háborús üzletre. Miközben az ember csak rázza a fejét, hogy hogyan történhettek meg ilyesmik egy olyan rendszerben, amit általában egy csomó állami szerv – és nemzetközi egyezmény – felügyel. A Haverok fegyverben viszont nem különösebben foglalkozik a történet mélységeivel, sőt, még azt is nehéz eldönteni, hogy vígjáték vagy dráma amit látunk.

Az egész csak azért bosszantó, mert amerikai kapzsiságról készült tanmeséből volt az utóbbi években egy csomó zseniális: ott a Pain & Gain, ami szintén miami giccses közegében játszódott. Ott A nagy dobás, ami egy irtó bonyolult üzleti lehetőséget tudott elmagyarázni az egyszeri embernek. És ott az A Wall Street farkasa, ami megint bebizonyította, hogy gerinctelen görényekről is lehet lenyűgöző filmet készíteni. És akkor itt van a Haverok fegyverben, aminek majdnem két órájában nincs annyi stílus, mint az előbb felsorolt filmek bármelyik percében.

Van egy tök jó módszerem arra, hogyan lehet kideríteni, ha egy film rossz. Úgy, hogy becsukom a szemem, és közben próbálom megérteni, hogy mi történik éppen. Ha gond nélkül megy, akkor egy unalmas filmet nézek, ami semmi energiát nem fektetett abba, hogy többet adjon, mint egy rádiójáték. A Haverok fegyverben egyik nagy fordulópontján becsuktam a szemem, és egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy lássam, mi történik. Olyan az egész, mintha mindenki hangosan narrálná azt, amit látunk. Amikor végre van egy jó vizuális poén, akkor arra minden szereplő felhívja a figyelmünket szóban. Borzalmasan unalmas.

Ami pedig azért probléma, mert például A nagy dobás tökéletesen megoldotta azt, hogy ha az ember nem is érti egészen pontosan a befektetési alapok körüli machinációt, akkor is betekinthet egy olyan világba a mindennapok felszíne alatt, amiről elképzelése sem lehetett addig. A Haverok fegyverben nem törődik azzal, hogy pontosan elmagyarázza, hogyan és miként kell pályázni, mi szükséges ehhez, hogyan szállítják a fegyvereket, és főleg, milyen hullámokat ver ez a világ politikájában.

Inkább azzal foglalkozik, hogy a főszereplőnek kinevezett Packouznak mindenféle kamuproblémákat (terhes barátnő, kemény albán gengszterek), és nem létező kalandokat (az iraki fegyvercsempészés) adjanak, amitől az egész filmszagú, és nem megtörtént esemény-szagú lesz. Miles Teller nem is igazán tud mit kezdeni a szereppel, nincsen benne sem a tőle megszokott intenzitás, sem rá jellemző gyökérség. Az ismét hatalmasra hízott Jonah Hill pedig – a film nagyjából egyetlen humorforrásaként – ugyanazt az elszállt, szerencsétlen, nagypofájú, hülyén röhögő figurát játssza, mint az A Wall Street farkasában.

Beismerem, nem fair dolog más filmekhez hasonlítani a Haverok fegyverbent, de tényleg túl sok példa volt mostanában, ami azt mutatja, meg lehet ezt jól is csinálni. Inkább olvassa el mindenki az eredeti cikket.

És abból azt is megtudja, hogy valamikor a kétezres évek végén Magyarországról szállt fel egy Kabulba tartó repülő, a fedélzetén rengeteg lőszerrel, Packouz és Diveroli megrendelésére.