Lassított felvételen földhöz vágni a Macbookot

A Határtalan szerelem című görög film nemcsak azért lehet érdekes, mert szerepel benne Osvárt Andrea és J. K. Simmons is, hanem mert olyan témákra reflektál, amelyek ma mindannyiunkat foglalkoztatnak: menekültek, gazdasági válság, és persze a szerelem. Kár, hogy csak ettől még egy film nem lesz jó.

Christopher Papakaliatis a legsikeresebb görög rendező manapság: tévésorozatokban tűnt fel, eleinte színészként, de később rendezett is már párat. Első játékfilmje, a Ha... az év második legnézettebb görög filmje volt 2012-ben, a hasonlóan sikeres Határtalan szerelem pedig (ebben még színészként, forgatókönyvíróként és producerként is jelen van) már nemzetközi szereplőgárdával megerősítve, nagy várakozások közepette debütált tavaly év végén odahaza.

A filmmel Papakaliatis egyszerre szeretett volna reagálni a Görögországot kiemelten sújtó gazdasági és a menekültválságra is, nem szem elől tévesztve azonban azt sem, hogy ezek a problémák egész Európában aktuálisak. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a témák nemcsak a görög nézőket érintik, de a Határtalan szerelemről az a legjobb, amit elmondhatunk, hogy megpróbált aktuális kérdésekkel foglalkozni, választ viszont nemigen ad rájuk.

A Határtalan szerelem a formáját tekintve szkeccsfilm: három külön történetet mesél el, melyek aztán a legvégén egy kicsit erőltetett fordulattal egymásba fonódnak, az egész filmet pedig a szerelemről szóló közhelyes filozofálgatások foglalják keretbe. Papakaliatis érezhetően mondani akar valamit a világról, és nem csak történeteket elmesélni, pedig az utóbbival jobban jártunk volna.

A rendező üzenete ugyanis tényleg nem nagyon megy túl az olyan alapigazságokon,

a politika fordítja egymás ellen az embereket; a szerelmet még az ilyen nehéz idők sem vehetik el tőlünk, mint amilyeneket most élünk. Ki gondolta volna, nem igaz? 

A háromból mindjárt az első sztori a legdidaktikusabb: egy athéni politológus lány és egy szíriai menekült fiú szeretnek egymásba, és az alig leplezett Rómeó és Júlia-szituációt a lány édesapja teszi teljessé, aki történetesen egy fasiszta barom (az őt játszó Minasz Hatziszavvasz kevéssel a bemutató előtt meghalt). Papakaliatis egy kicsit ki is heréli az egészet azzal, hogy a fiú szíriai keresztény (muszlimmal már pikánsabb lenne), igaz, ez az neonácikat nem hatja meg, viszont nekik köszönhetően

A második részben lép színre Osvárt Andrea, aki egy öntudatos és felettébb ellenszenves svéd válságmenedzsert alakít, illetve maga Papakaliatis, akinek pedig romokban a házassága, és antidepresszánst szed. Kettejük élete több vágányon is összefonódik, és közben folyamatosan befúrja közéjük a rút fejét a gazdasági válság, olyannyira, hogy az egész film legnevetségesebb jelenetében láthatunk néhány kirúgott alkalmazottat, akik lassított felvételen, drámai zenére sírnak vagy éppen földhöz vágják a Macbookjukat. Ezek után pedig már Osvárték személyes drámáját is nehezebb komolyan venni.

A felállás a harmadik történetetben is hasonló: külföldi esik szerelembe göröggel, és ugyan ez a legkevésbé fordulatos, mégis ez még a legnézhetőbb, talán pont azért, mert Papakaliatis itt keveset markol. A nyugdíjas német filoszt játszó J. K. Simmons egy többre hivatott háziasszonnyal (Maria Kavoyianni alakítása a legjobb a filmben) gabalyodik össze, és bár leginkább csak egy szupermarketben sétálgatnak, az ő kedvesen suta románcuk egy random európai művészfilmből sem lógna ki.

A filmnek tehát a javára írandó ugyan, hogy húsbavágó témákkal foglalkozik, de ezt többnyire olyan banálisan vagy szájbarágósan teszi, hogy inkább csak gyengítik a koncepciót. Amikor pedig egy rendező legfontosabb eszköze a pátosz (a fent ismertetett példákon kívül ott van még az első rész könnyzacskóingerlő zárójelenete is), akkor az már régen rossz. Különösen azért, mert ezzel azt a néhány erősebb jelenetet is sikerült lenulláznia.

Pedig Papakaliatisnak láthatóan nagy tekintélye van otthon: a filmben van pénz bőven, a látványra sem lehet panaszunk, egyedül őt kéne meggyőzni arról, hogy ha már a rendezéshez ragaszkodik, legalább a forgatókönyvírást passzolja le valakinek, aki nem csak papírmasé figurákat képes megalkotni. Akkor egyszer még talán az is értelmet nyerhet, hogy a Hrisztóforosz helyett az angolos Christophert használja művésznévként, de az meglepő lenne, ha a Határtalan szerelem futtatná be külföldön.