Ilyen különleges rajzfilmet idén még biztos nem látott

Ha A kis kedvencek titkos élete volt az év legcukibb meséje, akkor a Kubo és a varázshúrok a legkülönösebb, a szó legjobb értelmében.

Egy olyanba, amikor még nem volt kötelező a jókedv és a mosolygós vidámság ahhoz, hogy a producerek élvezhetővé nyilvánítsanak egy filmet, ahol a problémák, a traumák nemcsak legfeljebb félóra alatt megoldandó dramaturgiai mozgatórugók lehettek, és amikor nem nézett ki minden animációs film annyira egyformán, mintha a képzőművészet pár ezer éves történetének semmiféle hatása nem lett volna a műfajra. Egy, a mostaninál jobb korszakba.

És ha van igazság a filmiparban – persze, hogy nincs –, akkor a Kubo be is tudja bizonyítani, mekkora hülyeség a hollywoodi „közönségbarát” és művészetellenes íratlan szabályok nagy része, mert nemcsak az egy kaptafára készült filmeket lehet a széles közönségnek is eladni. Hiszen Hollywoodban mostanában háromféle film készül, de ezek azért alapvetően mégiscsak egyformák: vannak a sablonosak és rosszak; a sablonosak, amelyek nem rosszak, de nem akarnak különösebben semmit a világtól; meg azok, amelyekben tök jó gondolatok vannak, de közben azért ugyanazok a sablonok működtetik őket.

Talán ezért lehet, hogy a Kubo néhány kritikusa – köztük olyanok is, akiknek amúgy tetszett a film – úgy vélik, hogy kusza a dramaturgia és nem követhető elég jól a történet. Miközben ez az animáció egyszerűen csak nem teljesen úgy épül fel, mint amit megszoktunk, és ami szerint a szereplők bemutatása után megismerjük az egy darab, jól körülhatárolható főellenséget vagy fő konfliktust, majd következik a küzdelem ellene, és esetleg egy részleges bukás után pedig jöhet a megnyugtató lezárás.

stop motion technikával forgatott bábfilmről van szó (az alkotók megdöntötték a valaha felvett leghosszabb ilyen film és a legnagyobb, stop motion filmhez épített báb rekordját is), így az alakok sokkal kidolgozottabbak, részletgazdagabbak, mint a „hagyományos” animációkban, amit remekül ki tud emelni a 3D. És nem mellesleg gyönyörűek a jellegzetes japán grafikákra támaszkodó képek, amelyek ugyanakkor nem giccsé silányítják egy messzi kultúra meg nem értett motívumait, inkább egyértelművé teszik, mi volt a fő inspiráció a sajátos látvány létrehozásában. Már csak ezért is nehéz elhinni, hogy egyébként ezúttal is vegytisztán amerikai produkcióról van szó – a Coraline-t, a ParaNormant és a Doboztrollokat létrehozó Laika stúdióéról.

Aztán, ha az ember betelt a látvánnyal – de persze nem telik be sosem, mert folyamatosan egészen új karakterekkel, hihetetlenül fantáziadús helyszínekkel, helyzetekkel támad a film, még az utolsó jelenetekben is van újdonság –, jön a különleges, keserédes hangulat. A történet szerint Kubót, a tízévesforma, különc kisfiút egyedül neveli majdnem katatón anyja, elrejtőzve egy félszigeten, egy szikla tetején, mert tartaniuk kell Kubo nagyapjától, aki megölte vejét és félig megvakította a kisfiút. Kubo a közeli faluba jár gyakorlatilag koldulni, pontosabban varázshangszerével életre keltett origamifigurákkal és mesékkel szórakoztatni a vásári közönséget, míg egy napon a sötét erők mégis rátalálnak, és már az anyja nélkül, egyfajta varázsvilágban, egy majom és egy bogár társaságában kell menekülnie előlük, abban bízva, hogy ha megszerez egy fegyvert, egy vértet és egy sisakot, megmenekül.

Amire rá lehetne vágni, hogy ha ilyen szomorú a témája, akkor ez nem is gyerekmese. Miközben tulajdonképpen valójában az ilyen mesék azok, amelyek igazán hatni tudnak. Már amennyiben azt mondjuk, fontos, hogy egy mese adjon valamit a gyerekeknek (meg a többi nézőnek is), és ne csak szórakoztasson. Akár úgy, mint Hollywood legjobbjai, mondjuk az esélyegyenlőségről és előítéletességről beszélő Zootropolis, vagy mutasson meg egy olyan nehéz helyzetet, amely ismerős lehet a (gyerek)közönség tagjainak, hogy a film révén a néző fejben átélhessen, megélhessen néhány nehéz szituációt, és így közelebb kerüljön az élet által valóban elé tárt problémák megoldásához vagy elfogadásához. Márpedig ha ezek a problémás élethelyzetek nem mutatnak túl az olyasmiken, mint például hogy egy kutya elkóborol, aztán nagy nehezen újra hazatalál, vagy hogy egy királylány megtalálja-e a szőke herceget, akkor az amúgy jobban megcsinált filmek is olyan gyorsan és nyom nélkül szaladnak át az ember gyerekén, mint a tavaszi influenza.

Viszont a Kubo tényleg a gyerekek legmélyebb traumáin próbál meg könnyíteni: hogyan lehet elfogadni, hogy az egyik szülő, de legalábbis a nagyszülő már nincs velünk? Hogyan lehet szembenézni valamivel, amivel senki nem akarna szembenézni, de néha muszáj? A Kubo és a varázshúrok nem ígéri, hogy ez vidám és derűs dolog lesz, mégis képes olyan végkifejlettel szolgálni, ami nem hazudik, de a lehetőségekhez képest happy endnek tűnik, nem meglepő módon a szeretet fontosságának hangsúlyozásával (is).

És a film pont nem attól botlik meg néha, hogy – bár végig izgalmas tud maradni – szokatlanabb a dramaturgiája: az egyes kihívások után mindig újabbak jönnek, a csúcspontról is kiderülhet, hogy nem is csúcspont volt, rengeteg a helyszín, és nincs szájbarágósan kifejtve az sem, hogy miből áll vagy inkább hogyan működik pontosan Kubo varázsereje, mert az inkább afféle állandóság ebben a mágikus (szür)realista világban, amit el kell fogadni, és kész. Inkább pont az nem áll jól az egésznek, amikor a rendezőként elsőfilmes Travis Knight vissza-visszaugrana a sajátságos világból Hollywoodba, és béna poénkodásokat ad a szereplői szájába, amik ebben a közegben idegenül hatnak. Egyébként egyszerűen csak magával ragad a mese, a mosolydiktatúrából kiszakított, így valahogy őszintébbnek tűnő szereplők, a gyönyörű látvány és a kis botlások mellett is magába szippantó atmoszféra.

ahogy a vásár közönsége bámulja a levegőben táncoló origamifigurákat, épp olyan lenyűgözve bámuljuk mi is száz percig ezt a kicsit szívfacsaró, de mégis minden elemében szép varázslatot.