Nincs kismama, aki ne rettegne ettől a gondolattól

A 24 hét olyan gonosz film, hogy annál jobbat kívánni sem lehetne. Mert a gonoszság az egészen nyílt és őszinte szókimondásának köszönhető, így pedig olyan erős hatást tud kifejteni a nézőre, hogy nincs semmi, amiért jobban megérné moziba járni.

A 24 hét című német film olyan pozícióból indul, ami eleve nagyon megdobja a hatását:

és ha az adott szituációban vannak, minden erejükkel próbálják visszazavarni a kisagyukba a gondolatot, hogy mi lenne, ha. Mi lenne, ha az orvos azzal a hírrel tiporna bele a gyerekvárás legszebb pillanataiba, a gyerekszoba falainak festegetésébe és a meghatott rugdalózóválogatásba, hogy a születendő baba sérült lesz? Mi lenne, ha egyetlen pillanat alatt összeomlana minden, amit a saját életünk hátralévő részével kapcsolatban magunk előtt láttunk, és mindaz, amit a saját gyerekünk jövőjéről elterveztünk? És mi lenne, ha mindezek miatt el kéne gondolkoznunk azon, hogy esetleg nem lenne-e jó döntés nem megszülni a gyereket (ha azt a törvények megengedik, mint Németországban, ahol ilyenkor akár a terhesség legvégéig lehetőség van kései abortuszra)?

Szinte már igazságtalan, mennyi előnye van már a rajtkőtől fogva a 24 hétnek: pusztán ezeknek a kérdéseknek az átgondolása komolyabb érzelmi reakciót vált ki a legtöbb emberből, mint egy hónap összes filmbemutatójának végignézése, és akkor magáról a filmről még nem is beszéltünk. De persze azért Anne Zohra Berrached rendező-társírónak koránt sincs eleve nyert ügye, mert a legtöbb, ilyen súlyos témákat feldolgozó film nem tud elmenni az adódó csapdák mellett, és vagy a túlzott érzelgősség, vagy a didaktikusság, vagy a propagandaszerűség, vagy az ízléstelen hatáskeltés rontja el az egészet. A 24 hétben talán az a legjobb, hogy ezek egyike sem igaz rá, legfeljebb csak a mesterkélten remegő kamerával felvett, a fák mögött lemenő napot és hasonló közhelyeket mutató vágóképek zavaróak egy kicsit.

A 24 hétnek már az alapállása is nagyon szimpatikus, és jó példája annak, mennyire nem lenne bűvészet feminista filmet készíteni: a főszereplő egy munkájában sikeres, erős nőfigura, Astrid, Németország egyik legkedveltebb stand up-komikusa, aki függetlenül, saját maga dönt a saját sorsa felől, másrészt pedig ezzel együtt szeretetteli kapcsolatban él a férjével. Ennyi az egész, nincs semmilyen mozgalmárkodás: Berrached úgy ábrázolja a női főszereplőt, ahogyan még mindig csak a férfi karaktereket szokás, és ezzel máris rengeteget tesz a filmművészet emancipációjáért, hiszen még mindig ritkaságnak számít az is, hogy nők így jelenjenek meg egy filmben.

És a történet is nagyon okosan épül fel.

aztán, amikor ezzel kapcsolatban minden lehetséges érv felmerült már, jön a következő hír: a babának ráadásul a szíve sem egészséges, születése után azonnal ki kell tenni egy szívfacsaróan durva műtétnek, csak azért, hogy megélje azt a pár hónapos kort, amikor a következő, még komolyabb műtétre lesz szüksége egy olyan élet előtt, amit majd soha nem élhet meg a maga teljességében. És ha a Down-szindrómával kapcsolatos kérdésre még rá is lehetett vágni elvből egy-két kész választ, kinek-kinek a világképétől függően, talán nincs ember a földön, akit ez a súlyosbított helyzet ne ingatna meg egy kicsit a meggyőződéseiben. Olyan kérdés  ez, amire az emberi ésszel lehetetlen egyértelmű választ adni. És igazából csak az ilyen kérdések boncolgatása miatt van értelme a művészetnek.

És a 24 hét tényleg minden lehetséges felmerülő érvet végigvesz, a zsigeri reakcióktól kezdve – mint a bébiszitteré, aki undorodik az ilyesmitől – a praktikus kérdéseken – szenvedne-e a gyerek, vagy megteremthető így is a teljes boldogság – az egészen filozofikusakig. És ha nem lenne olyan jó rendező Anne Zohra Berrached, mint amilyen, és nem játszanának olyan jól a színészek, mint ahogy játszanak, akkor mindez tűnhetne akár túlzottan szájbarágósnak vagy tanmeseinek is, de így a rendező és a szereplők képesek  olyan valóságossá, életszagúvá tenni minden szituációt, hogy soha ne tűnjön úgy, valamelyik jelenet csak azért került a filmbe, hogy le lehessen húzni a felmerülő problémák listájáról még egyet. A vívódások annyira emberiek, a karakterek annyira távol állnak a fekete-fehér, vagy makulátlan, vagy sátánian bornírt példázati alakoktól, az érzelmi reakciók annyira hihetőek – sosem olyanok, mint ami egy író munkaasztalán tűnhet csak logikusnak –, hogy az ember nem is képes úgy nézni a filmet, hogy számolgassa az elhangzó érveket és ellenérveket, mert a szituációk berántanak, lehetetlen kívül maradni.

A már-már a kegyetlenségig szókimondó, a lehetséges – és egyébként előre ki nem található – végponton is túlmenő befejezés pedig

pláne úgy, hogy a rendező soha nem a legegyszerűbb filmes trükköket – közelről mutatott síró arcok, lassú zongoraszó – veti be. Nem: ez a film egyszerűen olyan szembenézésre, olyan dolgok végiggondolására készteti, sőt kényszeríti a nézőjét, aminek minden formai trükk nélkül is lehetetlen ellenállni. De nem is kell ellenállni, sőt: egy ilyen sokk után egy kicsit tényleg más emberként lehet kijönni a moziból. És ez a legtöbb, amire egy film képes lehet.