Drágám, milyen jól fest ma az avatárod

Bírom a kis költségvetésű, független sci-fiket. Rákényszerülnek arra, hogy cgi-orgia helyett ötletekkel vagy életszerűséggel nyűgözzenek le, és ezért sokszor érdekesebbek, mint az ügyeletes hollywoodi űrhajós sláger, amiben Matt Damon vagy Tom Cruise játszik. A periférián keresgélve találtam rá például a remek Primerre vagy a Coherence-re, de az Europa Report is bejött hibáival együtt. Szóval elég lelkesen ütem le a Creative Control elé, ami most ért el a magyar mozikba – de sajnos a film azt a mondást példázza, hogy nem mind arany, ami indie. Sőt, éppen az a profizmus hiányzik belőle, ami bizonyos értelemben még egy Transformers-folytatásban is megvan.

A helyszín New York, valamikor a nagyon is közeli jövőben, ahol már mindenki nagyon felszínes és jól elidegenedett a másiktól, és ennek megfelelő színvonalú kapcsolatokban él. Így tengődik a reklámiparban dolgozó David is, aki jógaoktató barátnőjétől elhidegülve inkább nagyvilági cimborája kedveséről, Sophie-ról fantáziál. Nem meglepő, hogy amikor David cégénél éppen megcsípik a következő menő kiterjesztettvalóság-kütyü, az Agmenta kampányát, akkor emberünk otthon megteremti magának Sophie avatárját. Aztán virtualitás és valóság összecsúszik, és David hamarosan visszasírja, amikor még csak egy ellaposodott kapcsolat volt a legnagyobb problémája. Woody Allen, csak humor helyett kütyükkel – írta egy amerikai filmkritikus, akik szeretnek ilyeneket írni. Na de nem mindegy, hogy korai Woody Allen vagy késői (amúgy egyik sem).

Szóval ezzel a filmmel az a legnagyobb gond, hogy a második felétől kezdve már az motoszkált a fejemben, hogy milyen jó kis mozi lehetett volna ez tapasztaltabb rendezővel és színészekkel. A Creative Control rendezője, írója és főszereplője ugyanis egy személyben az amerikai Benjamin Dickinson (ő játssza Davidot is). Neki ez volt a második nagyjátékfilmje, és a többi színész is ismeretlen harmadvonalbeli, aki kisebb szerepekben domborított korábban – nagyon is érthetők tehát a bizonytalanságok. De attól még sajnos nem lesz jobb a film, hogy empátiával állunk hozzá: a színészek többsége nem meggyőző (Dickinson sem), a mondanivaló reménytelenül a közhelyesség mocsarába fullad, Dickinsonnak pedig nem nagyon alakult ki saját rendezői stílusa, ezért másokat másolgat. Például saját bevallása szerint Antonionit (ami fel is tűnik több, komolyzenésre szomorkásított jelenetben), illetve a film nagy része fekete-fehér, csak egyes jelenetek egyes részei színesek (le sem írom, hol láttunk már ilyet).

Ami mégis jó a filmben, azok inkább apróságok. Egy-két jól elkapott dialógus, beállítás vagy úgy általában az Augmenta vizuális ábrázolása, amiről simán el tudtam hinni, hogy még a mi életünkben elérhető termék lesz, akár ezen a néven. És Dickinson nagyon hitelesen ábrázolja a társas érintkezés közeljövőjét (vagy inkább távoljelenét), amikor teljesen természetes, hogy miközben az emberek beszélgetnek, folyamatosan nyomkodják a telefonjukat, szimultán kommunikálva a valóságban és a neten. Viszont hiába a jól prezentált kütyüs rész, ha a film legalább annyira párkapcsolati dráma, mint sci-fi, az emberi oldala pedig nem működik. Csak néztem, néztem a szereplők szenvedését, és érzelmileg egyáltalán nem vonódtam bele sem a történetükbe, sem a gondjaikba – ami elég ironikus egy olyan film esetében, amiben a főbb szereplők kiutat keresnek az érzelmi ürességből. Vagy az lehet, hogy a nézőtől való távolságtartás szándékos duplacsavar volt, és akkor Benjamin Dickinson egy zseniális rendező.

De mégis inkább úgy gondolom, hogy a Creative Control második nagyjátékfilmnek elmegy, de egyébként ennél jobb drámát is, sci-fit is könnyen találunk. Akit a sajátos kombó (New York + VR-kütyü + fekete-fehér képek) már önmagában érdekel, vagy aki úgy ül be moziba, hogy na, megnézek egy „második nagyjátékfilmnek elmegy”-filmet, az bátran tegyen vele egy próbát. Aki egy jó független sci-fit vár, inkább kerülje.