Egy gyönyörű erotikus thriller, amiről jobb minél kevesebbet tudni

2016.12.11. 12:42 Módosítva: 2016-12-11 12:43:11

Park Chan-Wook legújabb filmjére tényleg úgy érdemes elmenni, hogy semmit nem tudunk róla – mondjuk ezt figyelembe véve gyakorlatilag kár is minden szóért, ami ezután jön ebben a kritikában. A szobalány egy erotikus thriller a harmincas évek Koreájában, de ez kicsit olyan, mintha az Oldboyt úgy írnánk le, hogy egy börtönfilm. Két és fél órás, de még így sem merek belőle többet leírni, mint amennyi feltétlenül szükséges.

Az alaphelyzet a következő: egy szobalány érkezik egy könyvgyűjtő és annak idegileg instabil unokahúgának házába. De kiderül, hogy nem szolgálni jött, hanem hogy szélhámosként segítsen egy másik szélhámosnak feleségül venni az unokahúgot, hogy aztán meglóghasson a hozománnyal, amiből busás részesedést kapna. Csak egy dologgal nem számol, hogy a célpont gyönyörű, és rövid idő alatt teljesen a hatása alá kerül.

Az erotikus thriller annyira penészes fogalom, nekem nyolcvanas évekbeli VHS-borítók, meg Joe Eszterhas karrierje jut eszembe róla, de Park Chan-Wook szerencsére nem a nyálcsorgató utat válaszotta hozzá. Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy A szobalányon mi nem tudjuk csorgatni a nyálunkat. Ez nagyon régóta a legszebb kiállású film, amit láttam, akár ruhákban, díszletekben, sminkben. Azt szokták az ilyesmire mondani, hogy festményszerű, de én ezt csak filmben tudom elképzelni. Még akkor is gyönyörű az egész, amikor A szobalány fejest ugrik a perverzióba, a fétisekbe, a fenekelésbe, a csápszex lehetőségébe, meg úgy általában a pornográfiába.

A szobalány

Index: 8/10

Metacritic: 84

Rottentomatoes: 94%

Oké, ez alapján úgy tűnhet, hogy A szobalány egy viktoriánus tabló, amiben néha valaki előkapja a lovaglópálcát, aztán elfenekelgetik egymást két és fél órán keresztül szép kosztümökben. Pedig nem erről van szó: a brit Sarah Waters könyvéből készült történet tele van csavarokkal, ami miatt folyamatosan újraértékeljük azt, amit addig láttunk. Egy gesztus vagy egy tárgy teljesen más jelentést kap a film első és második felében. Miire belerázódunk a cselekménybe, Park kirántja alólunk a szőnyeget úgy, hogy nekem legalább tizenöt perc kellett, hogy összeszedjem a gondolataimat, és értelmezni tudjam, hogy mit láttam és miért.

És ez A szobalány hatalmas teljesítménye, hogy egy gyönyörűen kivitelezett, de alapvetően ponyvatörténet annyira képes volt megfogni, hogy végig tartottam a gyeplőjét, és nem voltam hajlandó elengedni. Ehhez a sok külsőség mellett szükség volt remek színészekre is, a zöldfülű Kim Tae-ri úgy játssza a főszereplőt, hogy nehéz eldönteni, tényleg naív, vagy csak szélhámosként ennyire okos. A csábítás áldozatát játsszó Kim Min-hee meg tökéletes partnere a megborult elméjű nagyságos asszonyként.

Én nem vagyok Park hatalmas rajongója, az Oldboy és a Bosszú-filmjeinek elismertem az erényeit, de azokból egy megcsömörlött, emberiséget mélyen lenéző filmrendező képe rajzolódott ki, aki inkább megmutatja, hogy mekkora állatok vagyunk. A szobalány most bebizonyította, hogy látja a reményt ő is az alagút végén. Vagyis azt a reményt, ami a mi állatias ösztöneink ellenére jár nekünk.

Ne maradjon le semmiről!