A pucér bulira sokáig emlékezni fogunk

2016.12.29. 07:04 Módosítva: 2016-12-29 13:58:17

2016 nem szűkölködött az olyan jelenetekben, amikre biztos emlékezni fogunk majd jövőre is, ha egyszer már láttuk őket. Ezek a kedvenceink ebből az évből.

Az egybeállításos meccs (Creed – Apolló fia)

A Creed remek film, egy remek rendezőtől, remek főszereplővel, és egy remek mellékszereplővel, és sehol máshol nem mutatkozik ez a sok különböző dolog egyszerre, mint a több, mint négy perces, egy beállításban leforgatott bokszmeccsben. Ami tényleg az, nincsen benne csalás, nincsenek rejtett vágások, Benjamin Semanoff, a jelenet operatőre tényleg ott táncol a bokszolók között a ringben. És mi is ott táncolunk vele, halljuk azt, ahogy a két sarokból behallatszódnak az edzők tanácsai, érzünk és látunk minden ütést, és kifújjuk magunkat, amikor a jelenetnek vége, és hirtelen kapunk egy csodaszép kompozíciót a sarokba leülő Adonisról. És amikor a főszereplő kiüti az ellenfelet, Ryan Coogler rendező még mindig hagyja forogni a kamerát.

Érzelmi mentőakció (A Bigger Splash)

Ralph Fiennes messze az A Bigger Splash legjobb része – a helyszínül szolgáló csodás olasz sziget mellett –, és amikor elkezdi mesélni a Rolling Stones Emotional Rescue című számának háttérsztoriját, majd belevág egy eszetlenül vagány táncba, amit a végén a medence partján, egymagában folytat, na az a film csúcspontja.

A szökés (Szoba)

A Szoba egyik hatalmas erőssége, hogy nem csak azt mutatja meg, milyen fogságban és rettegésben élni nagyjából 5 négyzetméternyi területen, hanem azt is bemutatja, hogy milyen érzés azt magunk mögött hagyni. A film két felét pedig egy bravúros jelenet választja el, amiben a sufniban felnőtt kisfiúnak kell először is észben tartani anyjának utasításait, másodszor pedig saját ámulatát kell kordában tartani, ugyanis ez az a pillanat, amikor először látja a külvilágot. Jacob Tremblay sok dicséretet kapott a Szobában nyújtott alakításáért, ez a jelenet az, ami mindenkit meggyőzött.

Az első támadás (A visszatérő)

revenant

Hogy kétszáz évvel ezelőtt mennyire ramaty élete volt egy prémvadásznak Észak-Dakotában, azt A visszatérőben láthattuk, rögtön az elején, amikor egy csapat helyi indián tizedeli meg a sápadtarcúakat. A bő négyperces jelenetben nagyon kevés a vágás, a kamera pedig belevisz a támadás sűrűjébe, és ott forgolódva olyan káoszt és őrületet mutat, amit eddig leginkább csak néhány világháborús filmben láthattunk – a néző már szinte azt várja, mikor kap az operatőr egy nyílvesszőt a szemébe. Egyik halál a másikat éri, a kamera szenvtelen haditudósítóként a fákra is felnéz, hogy egy onnan lezuhanó indiánt is követhessen, és a víz alá is leereszkedik, hogy egy fuldoklót is mutathasson. Mindez a maga zordságában gyönyörű természeti környezetben történik, de ezt már csak akkor vesszük észre, amikor vér mossa a Missouri vizét. Ilyen bravúrra csak Emmanuel Lubezki képes, nem véletlenül kapta meg a filmért az operatőri Oscar-díjat (és amúgy zsinórban már harmadszor).

Laurence Laurentz (Ave, Cézár!)

Ralph Fiennes még egyszer. Szegény Hobie (Alden Ehrenreich, a következő Han Solo), a cowboyfilmes srácot az ötvenes évek Hollywoodjában átrakják egy szmokingos, kimért, brit akcentusos drámába, ami annyira nem lenne baj, csak éppen a texasi kiejtésétől a rendező, a röhejes nevű Laurence Laurentz (Fiennes) idegbajt kap. Úgyhogy megpróbálja neki betanítani azt az egyszerű mondatot, hogy would that it were so simple? Ami Hobie-nak nagyon, nagyon nehezen megy.

Szedd ki belőlem! (Neon démon)

A Neon démon fura egy film, sokáig nem lehet eldönteni, hogy mi a nyavalyát látunk: egy drámát egy felemelkedő, majd elbukó modellről, egy szatírát a divatiparról, vagy éppen egy horrorfilmet. Az utolsó jelenet aztán eldönti, hogy mi is ez az egész: egy véres, erőszakos, baromi vicces film erről az egész szakmáról, ahol szó szerint fel kell falni a fiatalokat, hogy túl lehessen élni. Mert hogy pontosan ez történik a Neon démon utolsó felvonásában. Van, akinek beveszi ezt a gyomra, van, akinek pedig nem – ezt láthatjuk a film utolsó jelenetében.

Amikor Mark Baum rájön, hogy mindennek kampec (A nagy dobás)

Akárcsak a Creednél az az egy beállítás, A nagy dobás egész esztétikáját, mondanivalóját, stílusát, humorát, és tragédiáját egybe sikerült belesűríteni ebbe a pár perces jelenetbe, amiben a film talán főszereplője, Mark Baum (Steve Carell) találkozik egy szintetikus CDO-kat menedzselő úriemberrel. Aki feltehetőleg helikopterrel jár Wall Streetre. De hogy mi az a szintetikus CDO? Itt van nekünk a pszichológus-közgazdás Richard Thaler, és Selena Gomez, nemzetközi popsztár, hogy elmagyarázza. A nagy dobás folyamatosan próbálja elbagatellizálni azt, hogy éppen a világ gazdasága omlik össze a szemünk előtt, de van egy pillanat, amikor a főszereplő belátja, hogy ez egy visszafordíthatatlan folyamat, és abban a pillanatban Adam McKay rendező behozza a konzervnevetést, kimerevíti a képet, felhangosodik a Sweet Child O'Mine, és Ryan Gosling elmagyarázza, hogy itt már nincsen kecmec, megyünk mind a levesbe.

A végtelen dimenziók (Doktor Strange)

doctor strange jelenet

A Doktor Strange már az előzeteseiben is mindenféle csodálatos látványt ígért, de minden városhajlítgató jelenet eltörpült Stephen Strange első víziójához képest, amikor Tilda Swinton mestere megmutatja neki, micsoda dimenziók is léteznek a sajátunkon túl. Hát, leginkább olyanok, mintha kombinálnák a 2001: Űrodüsszeiát a Cyriak nevű gifes webművész munkásságával – gyönyörű, rémisztő, és nagyon sokáig el lehetne nézni. Nem csoda, hogy ez előzetesből minden nyomát kihagyták ennek.

A lajhárok (Zootropolis)

003

Amerikában nem túl fényes az autós közlekedéssel (így a jogosítványokkal) foglalkozó kormányhivatal, a DMV renoméja; lassú, nem hatékony intézménynek tartja a nép. Erre játszik rá a Zootropolis lajháros jelenete, ami háttérinfó nélkül is nagyot üt, sőt akkor is hangosan kell rajta röhögni, ha láttuk azt a trailert, amibe egy az egyben átemelték az egészet. Hogy a szkeccs ennyire működik, annak leginkább az a titka, hogy az írók jól felépítették. Poénos már az előkészítés is, amikor a nyúl azt hiszi, hogy a hivatalnok már befejezte a mondatot, aztán a nyuszi türelmetlensége minden lassú mozdulattal egyre humorosabbá válik, ahogy a lajhár bepötyögi a keresett rendszámtábla számát. És erre a szitura dobja rá a róka az atomot a viccmeséléssel, csúcsra járatva az alaphelyzetben rejlő ismétléses poént. De persze az írók mellett az animátorok is hozzátették a magukét a jelenethez: csodálatos, ahogy a lajhár arca komótosan felderül, amikor leesik neki a vicc poénja.

A pucér buli (Toni Erdmann)

Nem tudjuk megmutatni a Toni Erdmann egyik utolsó nagyjelenetét, de nem is nagyon lenne értelme. A több, mint két és fél órás német tragikomédia lényege az, hogy mire odáig eljutunk, hogy a film szereplői pucéran álldogálnak a főszereplő lakásában egy céges bulin, és próbálnak úgy tenni, mintha ez nem is lenne akkora dolog, addigra már pontosan értjük, hogy mi és miért történhet úgy ahogy. A filmvégi katarzist pedig nagyban segíti, hogy hirtelen betoppan egy hívatlan vendég, egy hatalmas szőrös kosztümben. Kicsit utánaolvasva kiderülhet, hogy nem csak egy vicces szőrgúnya ez, hanem nagyjából egy bolgár busónak öltözött az egyik szereplő, aminek a hagyomány szerint az a célja, hogy elijessze a gonosz szellemeket. A Toni Erdmann utolsó perceiben kiderül, hogy sikerült-e.

Ne maradjon le semmiről!