Ennek a pofoncsatának a nézők a vesztesei

Sok film kap felesleges folytatást, amikor nehezen tudjuk eldönteni, hogy mégis miért gondolta valaki ezt a történetet folytatni. A Pofoncsata egy eredeti vígjáték, viszont a moziból kifelé pontosan ugyanaz járt a fejemben, hogy ezt a sztorit mikor tartották elég érdekesnek és izgalmasnak ahhoz, hogy egy egész filmet forgassanak belőle.

Egy képzeletbeli amerikai középiskolában járunk, ahol egy pipogyább tanár, Andy (Charlie Day a Förtelmes főnökökből) egy szerencsétlen helyzetben felbőszíti az egész suli legkeményebb fickóját, Strickland tanár urat (Ice Cube). A konfliktusra viszont csak egyetlen megoldásuk van, ha azt iskola után az udvaron, egy igazi, régimódi verekedéssel rendezik le. Az nem fontos, hogy a tanároknak pont azon kellene lennie, hogy lehetőleg senki sem verekedjen az iskolában.

Day játssza a manapság trendibb, visszafogottabb férfit, akinek családja van, a diákok előtt meg nulla tekintélye. Ő nem igazán híve a klasszikusan férfias dolgoknak, ha bajba kerül igyekszik békésebb, vagy adott esetben sunyibb megoldást keresni. Ezzel szemben Ice Cube figurája maga a Terminátor, akinek nincsenek érzései, vagy modora, de még egy emberi megnyilvánulása sem. Annyira kemény, hogy kifolyik a füléből a tesztoszteron és fizikailag képtelen emberi hangon szólni bármikor bárkihez. Természetesen testnevelést oktat, mert ez a film a lehető legelhasználtabb sablonokból épül fel.

A legtöbb jelenetről messziről ordít, hogy ez egy film és még a csírája sincs meg benne az életszerűségnek. Egymás után jönnek a jelenetek, ahol a beállításokból és a koreográfiákból egyszerűen ordít, hogy egy filmről van szó és utasított statisztákként állnak sorfalat a diákok és nem úgy, mint igazi tizenévesek egy átlag suliban. De azon szereplők viselkedését sem dolgozták ki jobban, akik rendszeresen beszélnek is. 

Például az Andy feleségét alakító JoAnna Garcia Swisher estében is jól látható ez a probléma. Ő tényleg csak azért van ott abban a pár jelenetben, mert kellett egy terhes feleség a sztoriba, hogy plusz tétje legyen a dolgoknak, de arra már nem jutott idő, hogy valami egészen pici jellemet is kapjon. Mondjuk ha a főszereplők is a faék egyszerűségével bírnak, akkor nem is tudom miért gondoljuk, hogy egy mellékszereplőt sikerül majd árnyalni.

Sikerült még néhány inkább tévéből ismert, de jobb színészt megnyerni a többi mellékszerepre (Tracy Morgan, Christina Hendricks, Kumail Nanjiani), de őket is elpazarolja a Pofoncsata. Elvétve akad 1-2 vicces pillanatuk, de egyébként nem nagyon mutatnak túl a biodíszlet funkción, amiért nagyon nagy kár, az ilyen vígjátékokban gyakran előfordul, hogy a teljesen kattant mellékszereplőkhöz fűződnek a legnagyobb poénok.

Itt viszont senki sem emelkedik a kiszámítható középszerűségből és egy idő után a káromkodásokon sem nevetünk, illetve az érzelmi szál is teljesen hidegen hagy minket. Ez tulajdonképpen Day figurájának a filmje, Ice Cube nem szerepel mint egyenrangú főszereplő, ő inkább ilyen kötelező "gonoszként" szerepel a filmben, aki kihívások elég állítja a főszereplőt, de egyébként semmi kapcsolatot nem tud vele kialakítani a közönség.

Day pedig egy furcsa főszereplő, aki nem szimpatikus, elég sokat bénázik, nem túl könnyű megkedvelni, hiába ismerjük meg egy fokkal a jobban. A legérdekesebb az egészben az, ahogy a gyávaságára volt ez az egész felhúzva, és a film legnagyobb részében azt látjuk, hogy nem hajlandó egyenesen kezelni a helyzetet, inkább alternatív megoldást keres, amire viszont ráfázik. Túl nagy baja viszont soha nem esett, az egészen hajmeresztő helyzetekből is képes viszonylag jól kijönni.

Kicsit a kengyelfutó gyalogkakukkra vadászó prérifarkas jutott róla eszembe, aki mindig nyakatekert megoldásokkal akart nyerni, de végül mindig megszívta. Nagyjából ezt hozza a Pofoncsata főszereplője viszont, negyedannyi nevetést sem tud kicsikarni a közönségből. Ezzel pedig egy igen fontos eleme bicsaklik meg az egész filmnek, ami eleve egy elég fárasztó alaphelyzetből dolgozik, ráadásul szintén a filmszerűség miatt fordulhat elő, hogy a két férfinak mindenképpen az iskolaudvaron, egy megbeszélt időpontban kell összefeszülnie, hiába ütne már sokkal hamarabb Strickland, valamiért ragaszkodik a színpadias külsőségekhez. Egy idő után idegesítővé válik a helyzet és csak arra várunk, hogy húzzon már be neki és legyünk túl ezen az egészen. Ami egy vígjáték esetében a lehető legrosszabb, ami történhet.

A film befejezése ráadásul különösen botrányos, a karakterfejlődés gombnyomásra történik, mindenféle átmenetet nélkülöz és legalább annyira mű és erőltetett, mint a legtöbb iskolai folyosón játszódó jelenet. Egy-két nevetést azért tartogat a film, de összességében nem tudott szórakoztató vagy vicces lenni a játékidő túlnyomó többségében. A karakterek hiányát pedig a színészek sem tudják karizmából pótolni, úgyhogy a címbeli csata legnagyobb vesztesei a nézők.