Egy szívszorító film, amit még Adam Sandler sem vállalt volna be

2017.03.24. 07:08

A szerelem történetének sztorija hihetetlenül erős és sokszor igazán megható. Sokszor viszont nehéz elhinni, hogy még mindig ugyanezt a filmet nézzük.

A szerelem történetében megvan minden ahhoz, hogy az év egyik legjobb filmje legyen, mégis jó eséllyel kerülhet az év legrosszabb filmjei közé.

Olyan, mintha két film lenne nagyon, de tényleg nagyon rosszul egybegyúrva. Vagy mintha egy iszonyú súlyos, komoly és jelentős sztorival valami nyomdai tévedés folytán egybefűztek volna egy rosszul megírt, gagyi limonádét, és ezt az elszúrt elegyet nyomták volna Radu Mihaileanu kezébe forgatókönyv gyanánt. Aki ezt elfogadta volna mint a világ legtermészetesebb dolgát, és egyáltalán nem is törte volna magát, hogy valami nézhető módon gyúrja egybe a két részt.

A történet annyira sok szálon fut, hogy az kis jóindulattal még éppen követhetőnek legyen nevezhető. Ezzel önmagában nincs is semmi gond, mert a célja nemes: egy gigantikus családregényhez hasonló, szerteágazó történet bontakozik ki a végére, mire minden szál összeér, egy nagy család helyett lengyel zsidó gyerekkori barátokról, akik a háború miatt szétszóródtak a világ különböző pontjain, meg egy két generációval későbbi családról, akiket az egyik lengyel által írt regény szeretete köt össze a többiekkel. A gond ezzel a résszel inkább az, hogy Mihaileanu nem mutatott túl sok önmérsékletet, és azzal húzta két és egynegyed órásra a film hosszát, hogy benne hagyott minden ócska, gagyi és nem mellesleg a ritmust is mindig megtörő poént.

Már ezek a „poénok” is jól szemléltetik a bajokat a filmmel, bár jó is lenne, ha csak ennyi gond lenne vele. Vannak egyfelől azok a tényleg kegyetlenül szívszorító részek, mint amikor a lengyel fiú több év szenvedés után úgy látja újra élete szerelmét, hogy addig végig csak az adott neki erőt, hogy a majdani találkozásra gondolt, de a várva várt pillanatban megtudja, hogy a nő soha nem lehet már az övé, ahogy saját fia sem. És ezeket követik másfelől az olyan, még valami B-kategóriás szappanoperában is kínos jelenetek, mint amikor két mogorva öreg bácsi iszonyatosan ripacsul kiabál egymással, mert az egyiknek nem ízlik a másik kávéja, a másik meg sosem emlékszik, hogy hányat kell kopognia a vízcsövön, ha le akarja hívni magához a fölötte lakó férfit, aki egyébként azon is fel van háborodva, hogy miért kellett egyáltalán lejönnie – és így tovább.

Tényleg nem jó

szeri

IMDB: 6,2

Index: 4/10

És nem arról van szó, hogy becsúszik pár rosszabbul sikerült jelenet; nagyjából a film fele ezen a színvonalon mozog.

Elviselhetetlenül idióta, idegesítő karakterek csinálnak irritáló hülyeségeket

úgy, hogy az még véletlenül se legyen vicces – a rendező talán nem is poénnak szánja őket, bár hogy akkor minek, azt nehéz lenne megállapítani –, az ábrázolásukban ne legyen semmi méltóságteljesség, és mellesleg még a cselekményhez se nagyon adjanak hozzá semmit. Például a kisgyerek, aki az isten által kiválasztott harminchat igaz ember egyikének tartja magát, itt egész egyszerűen csak egy kis kretén, noha a film alapjául szolgáló regényben apja elvesztése miatti bánatát dolgozza fel ilyen furcsán, de a filmbe már ez a nem túl bonyolult magyarázat sem került át, maradt pusztán egy hülyeségeket beszélő kiskölyök.

És ez a minősíthetetlen kulisszahasogatás végső soron megtorpedózza a film másik felét is, hiába működne az egyébként nagyon jól, ha egy sokkal jobb ízlésű rendező vette volna a keze közé Nicole Krauss bestsellerét. Lehetett volna akkor is vitatkozni azon, hogy átlépi-e a giccs határait vagy sem, de akárhogy is, a történetnek ez a része elég erős ahhoz, hogy talán ezt is megbocsátottuk volna neki: egyszerre szól a háborúk által okozott egyéni szenvedésről, emigrációról, az új környezetben való boldogulás közben szerzett sebekről (ahogy a rendező leghíresebb filmje, az Élj és boldogulj! is), élethosszig tartó szerelemről és árulásról. De képtelenség azonosulni, pláne együttérezni olyan szereplőkkel, akiket máskor komplett idiótaként látunk a vásznon, és képtelenség igazán elérzékenyülni egy filmen, amelynek néhány részét talán még Adam Sandler sem vállalta volna be.

Radu Mihaileanu legnagyobb bűne, hogy A szerelem történetével tönkretett egy hihetetlenül jó történetet: egy ilyen, néhol a dilettantizmus határait súroló, bukásra ítélt feldolgozás után már nyilván senki nem lesz, aki újra akarná forgatni ezt az elsöprő erejű tragédiát. Pedig, félreértés ne essék: ezt a filmet elsősorban és leginkább a rendező rontotta el ilyen istentelenül.

Ne maradjon le semmiről!