Amikor a főszereplő tényleg az emberi szív

Merész vállalás egy szívátültetésről filmet forgatni, Katell Quillévéré mégis megpróbálta, és ugyan a végeredmény bőven vállalható, mégsem sikerült teljesen meggyőznie arról, hogy a téma tényleg filmre kívánkozna. A Szívvel-lélekkel egyszerre próbál kórházi dráma és ismeretterjesztő film is lenni, ami tényleg nem könnyű.

A Szívvel-lélekkel (Réparer les vivants) ugyanis alaposan körüljárja a témát: egy konkrét szív történetét mutatja be, megismerhetjük a szív régi és új tulajdonosát, illetve azokat az orvosokat, akik közreműködnek valamilyen formában az átültetésben.

Ezt a rendező úgy oldja meg, hogy három önálló részre bontja a filmet: az elsőben megismerjük Simont, a tizenhét éves szörfös fiút, a hozzátartozóit és a tragédiáját, a másodikban pedig egy szívbeteg nő, Claire a főszereplő, aki már nem halogathatja tovább a szívátültetést, amire végül a harmadik részben kerül sor.

Talán már a leírásból is látszik, hogy nem mindegyik tűnik egyformán izgalmasnak, és tényleg elég komoly különbség van az egyes részek között: az első ugyanis tényleg erős, és még a helyenként zavaró giccsességével együtt is olyan magasra emeli a lécet, hogy azt a film később már megközelíteni sem tudja.

Az elején ugyanis láthatjuk Simont, ahogy hajnalban elköszön a barátnőjétől, hogy szörfözni induljon a barátaival, majd a szükségesnél jóval hosszabb szörfözős jelenetek után hazafelé balesetet szenvednek. Innentől a film nem szégyellősködik, mutatja a szülők első reakcióit, mutatja az orvosokat, és mindent, amiről valójában nem szeretnénk tudni, mégis muszáj nézni.

Ezek a jelenetek aztán annyi drámával és feszültséggel szolgálnak, amivel a másik két szál egyszerűen képtelen versenyezni, és a film íve is megtörik kissé: a másodiknak legalább még van sztorija, a harmadik viszont kis túlzással egy dokumentumfilm is lehetne, “Így történik a szívátültetés” címmel. Sőt, még az első részben megismert szereplők is valahogy jobban meg vannak formálva, és hitelesebbnek tűnnek, mint mondjuk Claire kapcsolata a zongorista ex-szerelmével.

Quillévéré filmje - amely egyébként Maylis de Kerangal sikeres regényéből készült - éppen ezért kicsit fókuszálatlan, és mivel a valódi főszereplője Simon szíve, kicsit sajnálhatjuk is, hogy olyan keveset látunk például a Simon anyját alakító Emmanuelle Seigner-ből vagy a Claire-t játszó Anne Dorvalból. Sőt, rajtuk kívül is akad még pár remek alakítás a filmben, de itt ugyebár mindenki csak epizódszereplő lehet a szív mellett.

A fiatal orvos (Tahar Harim) például talán a legemlékezetesebb, akinek az a feladat jut, hogy a tragédiával még csak az imént szembesülő hozzátartozóktól megkérdezze, hozzájárulnak-e a fiuk szervei felhasználásához, de jó karakter a hiphop-rajongó sebész (a rendezőként is ismert Bouli Lanners), és újra láthatjuk Claire idősebb fia szerepében Finnegan Oldfieldet is, aki nemrég még terroristásat játszott a Nocturamában (Eközben Párizsban).

Gyönyörűek a képek - valamiért sosem gondoltam volna, hogy a nagy kikötőváros Le Havre ennyire szép hely -, és van pár nagy vizuális ötlet is, mint például az óceánná alakuló autóút a baleset előtt. Ami problémám pedig volt a néha fölöslegesen hatásvadász kísérőzenével, azt mind el is felejtettem, amikor megszólal a végén a Five Years David Bowie-tól, amely eredetileg ugye arról szól, hogy már csak öt éve van az emberiségnek a világvégéig, itt viszont egészen új jelentést nyer, egy halálos betegnek hitt ember számára öt újabb év maga volna a csoda.

Egyéni ötletekben tehát nincs hiány Quillévéré filmjében, csak egy kicsit kevesebb hatásvadászattal és nem ennyire “fejnehéz” cselekménnyel még nagyobbat üthetne. Ja, és akik nem bírják a műtős-kaszabolós jeleneteket, azok ne is nagyon próbálkozzanak vele, ha nem akarnak a film kb. negyedében másfelé fordulni.