Ez a földrengés nem ráz meg senkit

2017.04.22. 18:31

Gyakran emlegetett és íratlan filmes alapszabály, hogy ha egy film cselekményét nem lehet egy mondatban összefoglalni, akkor ott általában már baj van. Kivételek persze vannak ez alól is, de a 6,9 a Richter-skálán című román vígjáték sajnos nem az.

Nae Caranfil filmjével tényleg az a legnagyobb probléma, hogy nem igazán érthető, miről is akart filmet csinálni. Ő maga azt mondta, apokaliptikus vígjátékot akart, de hát ez messze van attól: a film egy enyhe bukaresti földrengéssel indul, majd az egészet végig is kíséri a főszereplő, Tony földrengésektől való irracionális szorongása, de ezenkívül más jelentősége a földrengésnek nem lesz, hanem megmarad túlhasznált szimbólumként. Tony egyébként egy negyven körüli, népszerű színész, aki épp egy musical főszerepre készül, és válni szeretne a hisztérikus, féltékeny és depressziós feleségétől, akivel most költöztek új lakásba, ráadásul feltűnik az ötéves kora óta nem látott apja is, aki egy kóros hazudozó, mellesleg egy húszéves egyetemista lányra hajt.

És hogy mi lesz ebből a katyvaszból? Hát, jó kérdés. Eleve az alapszituáció nem túl eredeti, egyszerre juttathatja eszünkbe Vadnai László, Nóti Károly és társai harmincas évekbeli bohózatait, melyek évtizedekre ellátták a tévé szórakoztató műsorait alapanyaggal (szereplők: Harsányi Gábor, Nyertes Zsuzsa, Szilágyi Tibor), illetve a nyolcvanas évek neurotikus, kapuzárási pánikot megörökítő filmjeit (szigorúan Eszenyi Enikővel a női főszerepben).

De a nagyobb gond, hogy Caranfil - akinek pedig voltak eredeti filmjei korábban - nem is nagyon igyekszik mit kezdeni ezzel az egésszel. Hiába rázza meg a főbb szereplők világát több szimbolikus földrengés is, a film végén körülbelül pont ugyanazt gondoljuk róluk, mint az elején, és nem is nagyon változtat rajtuk a sok-sok bonyodalom.

6,9 a Richter-skálán (6.9 pe scara Richter)

69-a-richter-skalan plakat-300x426

Index 5/10
IMDB 7,9/10

Az sem segít, hogy maga Tony (Laurentiu Bãnescu), a főszereplő sem egy túl jól sikerült karakter: az hagyján, hogy határozatlan és akaratgyenge, de ezeken kívül sok mást nem lehet róla elmondani, maximum annyit, hogy élénk a fantáziája. Még csak ellenszenvesnek sem lehet nevezni, olyannyira semmilyen szegény. A jellemhibás apja (Teodor Corban) legalább szórakoztatóan egydimenziós, így a feleség, Kitty (Maria Obretin) az egyetlen, akinek a karakterében felfedezhető némi mélység, de egy idő után ő is csak egyszerűen fárasztóan irritáló marad.

Hogy mégis miért lehet végignézni egy ilyen se füle, se farka filmet? Mert tényleg végig lehet, egyedül a végén látható, túlzottan hosszú musicalbetét lesz unalmas, bármennyire ötletesek is a kosztümök és a díszlet hozzá. De addig a céltalansága ellenére is elbotorkál a film, akad pár jópofa mellékszereplő, sőt néhány poén is, amin lehet nevetni (leginkább az apa primitívségein), csak mire vége van, igazából nem tudjuk megmondani, hogy mégis mit láttunk és mi értelme volt a sok huzavonának.

Pedig sok panasz a színészekre sem lehet, és a sok ötletből és vizuális gegből érződik, hogy Nae Caranfilt nem véletlenül tartják az egyik legfontosabb mai román rendezőnek, de ebből a filmből egyebek mellett még a korábbi filmjeiben annyit dicsért társadalomkritikus felhangok is hiányoznak. Vagyis a 6,9 a Richter-skálán-tól (mely bolgár és magyar koprodukcióban készült) vélhetően hiába várja bárki is, hogy hasonló nemzetközi elismerést hozzon a rendezőnek, mint korábbi sikeres filmjei (Filantrópia, avagy emberbaráti szeretet, A többi néma csend, Közelebb a Holdhoz). 

Ne maradjon le semmiről!