A diktatúra egy festményben is fenyegetést lát

A tavaly 90 évesen elhunyt Andrzej Wajda utolsó filmjében is azzal a témával foglalkozott, amely a legjobban állt neki: a kommunista diktatúra és a művészet konfliktusával. Az Emlékképek valódi eseményeken alapul, a lengyel avantgárd festészet egyik legnagyobb alakja, a tragikus sorsú Władysław Strzemiński utolsó éveit filmesítette meg.

Strzemiński a két világháború között nagy név volt a modern irányzatokban, és olyan kollégái, sőt, barátai voltak, mint Kandinszkij, Malevics vagy Chagall. Lódzban ő alapította a kontinens egyik első avantgárd múzeumi gyűjteményét, a háború után pedig a helyi képzőművészeti főiskolán tanított, amikor szembejött vele a sztálinista valóság. A szocialista realizmusban nem volt helye a Strzemiński képviselte absztrakt festészetnek, és ahogy ez lenni szokott, az elveihez ragaszkodó művészt fokozatosan ellehetetlenítették.

A film az első világháborúban az egyik lábát és karját elveszítő Strzemiński életét kíséri 1948-tól 1952-ig, és igen keveset árul el a festő előéletéről, a sebesüléséről, vagy éppen arról, miért romlott meg a viszonya annyira feleségével, a szobrász Katarzyna Kobróval, hogy a lányuk miatt sem hajlandóak találkozni egymással. Kobro nem is szerepel a filmben, lányuk, a tizenéves Nika viszont igen, de Strzemiński őt sem engedi közel magához, mint ahogy senkit.

A festőt Wajda egyik kedvenc színésze, a több magyar filmben is látott Boguslaw Linda alakítja egészen kitűnően: az ő játéka alapján egy, a művészete iránt száz százalékig elkötelezett, a való életben viszont egyre nehezebben tájékozódó embernek ismerhetjük meg Strzemińskit. Aki szükségszerűen el is bukik a modern kori történelem egyik legkegyetlenebb, terrorra épülő diktatúrájával szemben. (Az persze a technikát is dicséri, ahogy Linda egyik lábát és karját is eltüntetik a filmben).

Önmagában már az is elképesztő, hogy Wajda 90 éves korában még képes volt dolgozni, nem hogy egy ilyen hatásos filmet rendezni. Az Emlékképektől persze nem is várhatta senki, hogy akárcsak megközelítse legnagyobb filmjei, mint a Vasember vagy a Márványember szintjét. Ennek ellenére Wajdát a nála csak négy évvel fiatalabb forgatókönyvíró, Andrzej Mularczyk párszor az erdőbe vitte, és leginkább ezért tűnhet a film néha kifejezetten didaktikusnak.

Miközben a képi világ lenyűgöző (az operatőr A zongoristában is dolgozó Pawel Edelman), és olyan ötletek vannak benne, mint amikor a film elején az épp festeni készülő Strzemiński szobája hirtelen vörösbe borul az ablak elé felhúzott Sztálin-molinó miatt, addig a szereplők között alig látható hiteles, hús-vér embernek tűnő karakter. A film világa végletesen fekete-fehér, vannak a jó és a rossz emberek, és ugyan én bármikor kapható vagyok egy jobbféle kommunistázásra, azért egy ilyen filmben lehetne kicsit árnyalni is ezeket a végleteket.

Különösen Strzemiński és a diákjai viszonya illik inkább egy régi ifjúsági filmbe: jól fésült fiúk és csinos lányok lesik a professzoruk minden szavát átszellemült arccal, és nagyokat nevetnek együtt. És persze ott van Hania, a diáklány, aki bele is szeret a tanárába. Csakhogy ez nem egy ifjúsági film: ahogy megyünk bele egyre jobban a diktatúrába, úgy lesz az Emlékképek egyre nyomasztóbb. Abban sem kapunk sok segítséget, hogy megismerjük Strzemińskit és művészi jelentőségét, és az a néhány kinyilatkoztatás, amit professzorként elcsíphetünk tőle, csak lóg a levegőben. A feleségével és a lányával való viszonyát már említettem, de a háttér ismerete hiányában Nika és az apja kapcsolata sem ad sokat a filmhez. Még szerencse, hogy a korrajz legalább pontos.

Wajda ezt, a szürke, sztálini kilátástalanságot és nyomort már rutinból nagyszerűen ábrázolja, de most láthatóan profibb körülmények között is dolgozhatott, mint a régi nagy filmjeiben, így az ötvenes évekbeli, lepusztult és bánatos Lódz még deprimálóbb, mint a korábbi, hasonló korban játszódó filmjeinek helyszínei (egyébként ő is festőnek tanult fiatalon). És nem is fáraszt azzal senkit, hogy bármi reményt ébresszen, mert az nincs.

Strzemiński egy olyan paranoiára épülő rendszerben próbál boldogulni és szabadon alkotni, amely mindent fenyegetésnek érez, amely nem a központi hatalom jóváhagyásával történik. Wajda maga is megszenvedte ezt, és évtizedeken keresztül csatázott a cenzúrával, bár az ő háborúja sokkal sikeresebb volt, mint a brutálisan eltiport Strzemińskié. Utolsó filmjével mégis a sajátjánál sokkal tragikusabb történeten keresztül mutatta meg a totalitárius rendszerek igaz természetét, és ez az említett hibák ellenére is tökéletesen sikerült.