Élet a lidércnyomások és a halál árnyékában

Az utolsó család rengeteg síkon érdekes film: valós eseményeken alapszik, és egy neves lengyel művész család életét mutatja be, a szereplők önmagukban is érdekes karakterek, és a rendhagyó elbeszélési módszer is sajátos hangulatot kölcsönöz a filmnek, amely gyakorlatilag két lakótelepi lakásban játszódik. Mindezekkel együtt nem könnyű, beletelt némi idő, mire nem tiltakozott minden idegszálam az ellen, hogy ütődöttnek tűnő embereket nézzek egy halál nyomasztó környezetben, de megéri szenvedni érte.

Jan P. Matuszynski filmje rövid idő alatt a második olyan lengyel film a magyar mozikban, amely az ország valamelyik avantgárd festőnagyságával foglalkozik: a búcsúzó Andrzej Wajda Władysław Strzemińskinek állított emléket, míg az elsőfilmes Matuszynski a disztópikus szürrealistának nevezett Zdzisław Beksiński életét vitte filmre.

A lidércnyomásszerű, apokaliptikus hatású műveivel metal- és progrock zenekarokat is megihlető Beksiński eleve furcsa ember volt: sosem tanult festészetet, nem járt kiállításokra, mondhatni kívülállóként lett a legismertebb lengyel képzőművészek egyike. Ráadásul a fia, Tomasz is ismert rádiós műsorvezető, dj és filmfordító volt, a film pedig a család utolsó szűk három évtizedét követi végig.

Aki azonban azt hinné, hogy a film tele van megfejtésekkel Beksiński művészetét illetően, csalódni fog, hiszen nagyon keveset látni az iszonyatos látomásokat festő Beksińskiből (őt a lengyel film egyik nagy öregje, Andrzej Seweryn játssza), annál többet a kicsit fura, de láthatóan a naivitásig jóindulatú, nyugodt emberből, aki hosszú éveken keresztül dokumentálta a család mindennapjait videokamerával, és elképesztő mennyiségű videóanyag maradt utána, melyből gyakran egy az egyben eljátszottak jeleneteket a színészek, és a filmnek ezért valódi VHS-jellege is van sokszor.

Matuszynskit Beksiński furcsa voyeur személyisége láthatóan sokkal inkább izgatta, mint a festő mivolta, akárcsak a család sajátos dinamikája: a film három főszereplője ugyanis Zdzisław és Tomasz, akik között néha komoly feszültségek is tapasztalhatók, illetve a kettejük közötti villámhárító, a magát teljesen a házimunkának szentelő Zofia (Zdzisław felesége és Tomasz anyja, Aleksandra Konieczna alakítja), aki mellesleg gondoskodik a két nagymamáról, akik szintén velük élnek a lakásban. Tomasznak pedig ugyanazon a lakótelepen van egy lakása, de a legtöbbször ő is ott van a szüleinél.

A filmnek nincs is igazán cselekménye, sokkal inkább csak belepillanthatunk időnként a család életébe, láthatjuk, ahogy néha fontos dolgok történnek velük, néha meg csak élik a mindennapjaikat, közben fokozatosan meg is öregszenek mindnyájan, és mindvégig szól a lakásban a zene. Egyetlen visszatérő külső szereplő van csak: egy külföldre szakadt, de gyakran hazalátogató lengyel műgyűjtő, aki eleinte Beksiński művészetének a rajongója, de később a család nem hivatalos krónikásává is előlép. Az ő látogatásai adnak ugyan egy minimális keretet a filmnek, de még ez sem meghatározó annyira. 

Ugyan híven ábrázolja a szocialista mindennapokat, viszont a filmben az égvilágon semmi utalás nincs politikára, még a szocializmus összeomlása sem kap szerepet, hanem egyszerre 1988 után 1992 lesz, és megy tovább Beksińskiék élete. Melyben szinte végig jelen van a halál, sokáig csak lehetőségként.

A mentálisan instabil Tomasz ugyanis folyamatos küzdelmet vív saját magával, mely egy idő után a film egyik központi témája is lesz, és ezeket látva meglepő látni, hogy mindeközben helyt tud állni a külvilágban annyira, hogy rádióműsort bízzanak rá. Öngyilkossági kísérleteit és dühkitöréseit azonban olyan angyali türelemmel viselik a szülei, hogy el is szégyellem magam, amiért már azt kívánom, hogy írják ki végre a filmből ezt a borzasztó irritáló szereplőt (akit az Idában is látott Dawid Ogrodnik nagyon jól játszik). 

Főleg, hogy aztán Tomasz gondoskodik a film leghumorosabb jeleneteiről: az egész család rajongva gyűlik a rádió köré, beleértve a nagymamát is, hogy hallják, amint Tomasz lenyomja a Yazoo Don’t Go című slágerét. Ugyancsak Tomasz túlél egy légikatasztrófát is, melyet a numerológusa megjövendölt (és amely tényleg megtörtént, egy halálos áldozattal 1987-ben), és ez egyedül őt nem éri váratlanul az utasok közül. 

Apropó Yazoo: meglepően sok nagy, nemzetközi sláger hallható a filmben, olyan együttesektől, mint a Moody Blues vagy az Ultravox - ilyesmi még mindig ritka kelet-európai filmben, de örömteli, hogy nemcsak nagy produkcióknak futja ilyen jogdíjakra. (Egyébként a film nagy részében klasszikus zene szól, hiszen Beksiński nem tudott meglenni zene nélkül.)

Mindezekkel együtt is Az utolsó család egy rém szomorú film: közelről végigkövethetjük, ahogy nemcsak megöregszenek, de szép lassan meg is halnak a szereplők, és Matuszynski akkor sem szégyellős, amikor erőszakos halált kell mutatnia. Igaz, miért is tenné, hiszen maga Beksiński egyenesen lefilmezi a halott feleségét, és művészetében is folyamatosan ott leselkedik a halál. Épp ezért torz fintor a sorstól, amilyen értelmetlen és tragikus halál vár végül ő magára is.

Matuszynski rendhagyó módon, rengeteg valódi felvételt újrajátszva mutatja be nemcsak egy híres művész és családja életét, de sokat tud mondani magáról az élethez, halálhoz, egymáshoz való viszonyunkról is, ami egy fiatal, debütáló rendezőtől különösen szép.