Lehet fontosabb bármi a házasságnál?

Egy nőnek kötelező találni egy férjet maga mellé, ha azt akarja, hogy az emberek normálisnak tartsák. A Határidős esküvő című film megmutat egy olyan nőt, aki mindent megtesz ezért. Tényleg mindent.

Abban a világban, amit a Határidős esküvő című izraeli film megmutat, senki. Az ortodox zsidó rendezőnő, Rama Burshtein egy nem különösebben vallásos közegből érkező, de felnőtt korában mégis az erős hagyománykövetést választó nőt tesz meg főhősnek, és a legelső képsorban nyomatékosítja is, miről is lesz szó: az első jelenet rögtön a házasságközvetítő irodájában játszódik, ahol a főszereplő könnyek közt vallja be, hogy elege van: elege van az egyedüllétből, és elege van abból, hogy mivel nincs férje, úgy néznek rá, mint aki nem normális.

És ez a felütés rögtön kétfenekűvé teszi a filmet: a személyes történet mellé behozza a társadalmi elvárások kérdését is. Hogy vajon mennyire hat megnyomorítóan és gyomorszorítóan egyrészt általában az emberre az, ha nem felel meg annak, amit a környezete normálisnak és követendőnek tart, másrészt konkrétabban egy nőre az, ha nem akar vagy csak nem tud úgy élni, ahogyan azt a nősége miatt elvárják tőle, vagy máshogy mondva, ha nem tölti be a „női princípiumot” annak ellenére sem, hogy nap mint nap beleverik az orrát?

És úgy is tűnik, hogy a rendező ezen a vonalon indul el, úgy hozva be a filmbe az abszurditást, hogy az egyszerre legyen értelmezhető ennek a társadalmi nyomásnak a metaforájaként is, de azért még realista cselekményként is fogyasztható legyen. A főhősnő, Michal ugyanis (ateista szemmel nézve) az őrület határán vagy (vallásosan nézve) mélységes mély hittel úgy dönt, márpedig ő megházasodik Hanuka nyolcadik napján annak ellenére is, hogy bár korábbi szerelmi csalódásból bármikor fel tud mutatni jó párat, férjjelöltből nincs a közelben egyetlen egy sem. De ha igazán hisz benne, a Teremtő majd megadja a férjet annak rendje és módja szerint, és nyilván még épp időben, hanukai csodaként.

És a Határidős esküvő innentől egyrészt érdekesen és a sablonokat mindig elkerülve veszi végig a reménytelen és elkeseredett párkeresés stációit, másrészt pedig elgondolkodtat egy csomó érdekes témáról. Hogy vajon a saját magunk számára támasztott elvárások a párkapcsolatokról nem hatnak-e paradox módon épp úgy, hogy fojtogató és tekintetszűkítő hatásuk miatt hátráltatják a boldogság megtalálását? Hogy ha nem pusztán önmagáért keressük a párkapcsolatot, hanem valamilyen „mögöttes” céllal (mint a feltétlen esküvő), az mennyiben torzítja azt a képet, amit a másikról alkotunk?

vagy csak egy szó, vagy lehet akár csak egy kaland is?

Rama Burshtein író-rendezőként abban a legjobb, amilyen megértéssel, érzékenyen és emberien ábrázolja a szereplőit: szerethetővé, de attól még nem idealizálttá téve Michal bolondságait is, vagy megmutatva a nő és barátnőinek hullámzó kapcsolatát. Meg amilyen okosan ábrázolja Michal reakcióit a helyzetekre, amelyekbe sodródik vagy sodorja magát: egy híres popsztár udvarlására vagy éppen a hitében való megbicsaklására. És a színésznő, Noa Koler nagyon jó alanya mindennek, mert épp olyan érzékletesen tudja megmutatni a Michalban rejlő kettősségeket, mint a rendező: játéka olyan hiteles, hogy a színésznő minden pillanatban őszintének tűnik, a kiborulások közben is szerethető marad, miközben a nyugodt pillanatokban is érezhető a felszín alatt valami feszültség.

Aztán a film végére mégis úgy kezd tűnni, mintha mindezek a felvetett gondolatok a társadalmi elvárások nehézségeiről, a házassággal kapcsolatos dilemmák, a feminista szempont talán mégis csak a néző egyéni, privát gondolatai lettek volna, amelyek véletlenül születtek meg a fejében, vagy legalábbis nem azért, mert a rendező valóban erről szeretett volna beszélni. A Határidős esküvő ugyanis olyan végkifejletre fut ki, ami az ég adta világon sehogyan sem reflektál mindezekre. Ez még nem is feltétlenül jelentéktelenítené el azokat, de mégis, a film lezárása azt sugallja, mintha szó nem lett volna semmiféle metaforikus tartalomról, hanem mindent csakis szó szerint kellett volna érteni:

Amivel lehet egyetérteni és egyet nem érteni, mindegy. De az biztos, hogy az író-rendező ezzel alaposan leegyszerűsíti a képletet, és a háromból elvesz nagyjából két dimenziót, hogy az egészből ne maradjon több egy jól ábrázolt, szépen megírt, érzékeny és érzékletes, de teljesen egysíkú tanmesénél.