Halálos fegyver kreténül

Vannak azok a filmek, amiket az ember a vasárnapi ebéd után pihegve néz, két szalonbüfi között, amikor túl nagy megerőltetés a távkapcsolóért nyúlni, vagy késő éjszaka, ha már egyik tévéadó sem ad semmi értelmeset, esetleg egy hosszú repülőúton, amikor a jó filmeket már megnézte a szegényes felhozatalból. A Volt egyszer egy Venice ilyen film.

És máris kicsit túldicsértem azzal, hogy filmnek neveztem; amikor a stáblista pörgött, csak hüledeztem a moziban, és nem értettem, hogy mi a bánatos úristent láttam. Filmként tekintve borzalmas az egész, ugyanakkor az is igaz, hogy ilyen szaron ennyit még nem röhögtem.

Az egész olyan, mintha a forgatókönyvírók – az eddig főleg tévés fronton mozgó Cullen-testvérek, Mark és Robb (előbbi a film rendezője is) – kivettek volna minden fineszt a Halálos fegyverből, és nagy adag kreténséggel pótolták volna. Mert művük hasonló panelekből építkezik: van benne kellően zakkant bűnüldöző Steve Ford exrendőr személyében (aki vénségére magánnyomozó lett, de azért még gördeszkán közlekedik), van Fordnak hasonlóan problémás társa, veszélyes ellenlábasa, viccesnek szánt mellékszereplők, akik között manőverezhet, de a végeredmény mégsem egy jó akció-vígjáték, hanem egy olyan történet,

Mert Fordot maga a koszos atlétatrikók apostola játssza. Cullenéknek volt már egy hasonló filmjük, a 2010 -es Két kopper (azt még Kevin Smith rendezte), abban is Willis volt a főhős, és a Volt egyszer egy Venice igazából csak annyiban más, hogy még több jó színészt pazarol el. Ford haverját, egy életből kiábrándult boltost például John Goodman alakítja, a beosztottját a Szilícium-völgyből ismerős Thomas Middleditch , a testvérét Famke Janssen , a gengszterfőnököt Jason Momoa . De ők kivétel nélkül ötletszerűen bukkannak fel és tűnnek el a cselekményben, csupán azért, hogy pár poénhoz asszisztáljanak, olykor teljesen életszerűtlenül reagálva.

Mégis, akad pár szürreális jelenet, amin nehéz nem nevetni, és a Volt egyszer egy Venice így végül is nem fáj annyira, meg hát könnyen el is felejti az ember. A magyar szinkron pedig iskolapéldája annak a szlenges túlkapásnak, amiről tavaly írtunk – nem hiszem például, hogy létezne prostituált, aki azt kérdezné a kuncsafttól, hogy „leszivornyázzalak, szépfiú?ˮ – de ennek a hollywoodi szörnyszülöttnek még nem is áll rosszul.

Az egésznek talán az a tanulsága, hogy Bruce Willis mélyre hajol az apróért, a Cullen-tesóknak pedig legfeljebb dvd-re volna szabad filmet készíteniük. Mert röhögés ide vagy oda, mozitermet ez a szutyok nem érdemel, még Wilisszel sem.