Teljesen összezavart bennünket a magyar fesztiválsiker

Csak örülni lehet annak, ha egy elsőfilmes rendező igazán aktuális, mindenkit napi szinten foglalkoztató kérdésekkel foglalkozik. Mint a szlovákiai magyar Kristóf György diplomafilmjével, a Cannes-ba is eljutott Outtal.

Az Out főhőse – vagyis hát nincs jobb szó a főhősnél, pedig mindenről van szó, csak hősről nem – egy ötvenes éveiben járó gyári alkalmazott, akit létszámleépítés miatt kirúgnak a munkahelyéről, úgyhogy egy másik országba utazik, abban bízva, hogy ott jobbak lesznek a munkafeltételek, pedig dehogy, sőt. Ott, a teljesen idegen közegben, ahol a nyelvet is alig érti, nem találja a helyét, aztán amikor már teljesen kicsúszna a lába alól a talaj, végül – tulajdonképpen véletlenül – talál valami boldogságfélét.

És ebben tényleg sok minden benne van a mai közép-kelet-európai közhangulatból. Az idős korban elveszített munka miatti lehetetlen helyzet, az országok közti átjárás, ami ugyan létezik, de egy bizonyos szint alatt mégis nehézkes és lélekölő, a Skype-családok kis sebei, ha a másik nem akkor ül le a gép elé a heti egyetlen virtuális találkozón, amikor kéne. A félig élhető, félig viszont élhetetlen nyelvi helyzet, amit Kristóf György egyébként nagyon jól meg is tud mutatni a már Szlovákiában is magyarul beszélő Ágostonnal, aki aztán egy olyan, meg nem határozott és így szimbólumszerű országba utazik tovább dolgozni, amely nyelvének alapjai hasonlóak, mégis pont annyi az eltérés, hogy az ember folyamatosan hülyének érezze magát, amiért minden mondatnak csak a felét érti.

Az alaptéma jó, Kristófnak pedig van érzéke a metaforákhoz, az Out ennek ellenére mégsem tud működni, mivel ezen a kettőn kívül viszont semmi más nem működik a filmben. Részben az eseménytelenség miatt, ami persze egészen kiváló művészfilmeknek is a sajátja lehet, de csak akkor, ha valami van mögötte, mondjuk egy erős hangulat, egy lassan kibomló szimbólum vagy bármiféle szavakon túli jelentésréteg.

De az Outban elvileg van a szó hagyományos értelmében vett cselekmény, csak ezt nagyon unalmasra sikerült kidolgozni. A néző néha azon gondolkodik-e, nem lehet-e, hogy valami dadaista műalkotást lát, amely valami olyan kiáltványt akar valóra váltani, miszerint le kell rombolni mindent, ami izgalmas. Legalábbis nehéz nem ilyesmikre gondolni, ha az otthoni nyúltartás témáját kivesézve a főhős besétál egy horgászboltba, ahol percekig részletesen horgászbotokról beszélget, aztán, amikor azt hittük, ennél már tényleg semmi nem lehet unalmasabb, kiül a tengerpartra, és horgászik, azaz ül egy helyben, amíg

És mindez nem jelent semmivel sem többet annál, mint hogy Ágoston helyzete nehéz, mert minden értelemben elveszettnek érzi magát. Ami viszont már négy unalmas jelenettel korábban is pontosan ugyanilyen világos volt.

Kristóf György emellett fogékony az összes közhelyre, ami ilyenkor elképzelhető. Van panellakás, panellakásban egyedül reggeliző, szomorú férfi ellenfényben, ráadásul az ellenfényben, szomorúan panelreggeliző férfi komótosan kinyit egy konzervet, ahogy azt már ilyenkor szokás. Van elromló mosógép – igaz, ebben a jelenetben ellenfény nincs –, van extrovertált figura, aki nagyon rosszul vezet, és ennek nincs tudatában, van sötét kocsma, van minden, mint a vurstliban.

És a film másik hatáseleme, az abszurd sem tudja feldobni a filmet, túl azon, hogy nem is tud szervesülni az ábrázolt világba. Mint korábban, a metafora ezúttal is működik: önmagában találó ötlet, hogy a rendező úgy mutatja meg Ágoston szétcsúszását, hogy azt a történetben is egyre különösebb dolgokkal kíséri, de ezek a különös dolgok semmi mást nem tudnak kifejezni a szétcsúszás már legelsőre is pontosan érthető tényén kívül. Kristóf hol túlragozza az abszurditást – hasonlóan a kiüresedettséghez –, hol pedig az abszurd helyett inkább gyermetegségnek érződnek az ötletei, például amikor azon kéne nevetni vagy megbotránkozni, hogy

ami épp csak egy kis lépéssel van feljebb a kaki-pisi poénoknál. És ahhoz is méltatlan, amire a film kifut: a boldogságkeresés témájára, ami akár még megindító is lehetne, ha addig nem zavart volna össze ennyire a film többi része.

Így pedig annak sem lehet igazán örülni, hogy a mindig nagyszerű Terhes Sándor végre, évtizedekkel azután, hogy megérdemelte volna, filmfőszerepet játszhat, hiszen az ő karaktere sincs úgy megírva, hogy azt igazán el lehessen játszani. Terhes persze mindent megtesz, de a semmitmondás szépen és okosan játszva is semmitmondás marad. Bár az tény, hogy ha vannak emlékezetes pillanatok a filmben, azok neki köszönhetőek.

Az Out akkor lenne igazán a helyén, ha megmaradt volna diplomafilmnek. Országos forgalmazásba, sőt a legrangosabb filmfesztiválra is kikerülve viszont nagyon zavaró a kiforratlansága, dramaturgiai esetlensége, filmnyelvi semmilyensége. Nehéz örülni annak, milyen fontos témákat boncolgat, ha egyszer ezek a témák sokkal méltóbb kifejtést érdemeltek volna.