Okja: A cuki óriásmalac, amit nem a húsáért szeretünk

A Netflix egyik legnagyobb dobásának szánta idén, hogy a koreai rendező, Joon-ho Bong nekik készíti a következő filmjét. Bong legutóbb a Snowpiercer nevű sci-fi akcióval tűnt fel, de azok közé a rendezők közé tartozik, aki meglehetősen kényelmesen érzi magát, ha horrort, drámát, thrillert vagy éppen komédiát kell rendeznie. Az Okja esetében a '90-es évek állatos családi filmjeit idézte meg a maga kifacsart, már-már beteges módján, de sajnos a film üzenete egy idő után fontosabb szerepet kapott, mint maga a szereplők.

Az Okja egy meglepően egyszerű történetre alapul. Van egy meglehetősen negatív előéletű világcég, ami egy hatalmas felfedezéssel próbálja megoldani a Föld ételellátást. A Tilda Swinton vezette vállalat rájött, hogy egy chilei kismalac jelentheti a jövő húsellátását, ezért különböző kísérletekkel azon dolgoznak, hogy a rendkívül tápláló állat hosszú távon lecserélje a házidisznót vagy a marhát. Egy marketingfogás részeként egy tucat ilyen kismalacot adnak mindenféle farmereknek világszerte, így jut egy Mijának is, aki nagyapjával él a hegyekben mindentől elzárva. Mija chilei malaca, Okja pár év elteltével akkorára nő, mint egy rinocérosz, de kettőjük között olyan szoros barátság alakult ki, mint azokban a japán animékben szokott aranyos kislányok és nagydarab cuki fantázialények között (lásd Totoro). Természetesen az idilli állapotba hamarosan belerondít a nyugati ember, és Mija kénytelen nagyra nőtt barátja nyomába eredni.

Eddig ez egy sztenderd gyerekmese, azonban Bong érezhetően sokkal többet akart annál, hogy egy egész szépen animált CGI-óriásröfi után rohangáljon pár tucat ember ok nélkül. A kedves gyerekmesés alaphelyzet ellenére Bong igyekszik érinteni az állatvédő akciócsapatok világát, a húsfeldolgozás és génmódosítás árnyoldalát, és azt, hogy mindkét oldal mennyire hiteltelen és álszent is tud lenni. A gond valahol itt kezdődik, hogy ameddig Okja egy kedves kis mese, addig egészen szórakoztató, aranyos kis film. Aztán hirtelen felbukkan a szerepében totál hiteltelen Paul Dano, mint az állatvédők vezetője, és onnantól kezdve a film elkezd leülni és fókuszát veszíteni.

A Snowpiercerre sem lehet azt mondani, hogy a karakterek átlagos, földhöz ragadtak lettek volna, de Dano és Jake Gyllenhaal már tényleg az a kategória, amitől egyszerűen komolyan vehetetlenné válik az egész. Gyllenhaal állati jó színész, szóval az ő részéről még szinte bravúr is, hogy ennyire irreálisan irritáló idegbeteget alakít tévés állatszakértőként, de valaki igazán szólhatott volna neki, hogy igen, bravó Jake, te ilyet is tudsz, akkor most vegyél ebből vissza egy kicsit. Dano pedig csak szimplán jellegtelen, és az egész állatvédő csapata olyan, mintha egyszerre akarnának maguk paródiája és kőkemény kritika lenni a modern társadalom képmutatásáról.

Bong korábban arról beszélt, hogy egy colorádói húsfeldolgozóban tett látogatása után két hónapra vegán lett, azóta pedig kizárólag halat eszik, ami közrejátszhat abban, hogy miért akarja ennyire erősen letolni a mondanivalóját a nézők torkán. Van egy jelenet, ahol szegény Okját konkrétan megerőszakolja egy másik óriásmalac, amit nyilván nemesítésnek hívnak ebben az esetben, de Bong egyértelműen az emberi nemi erőszakkal akarja párba állítani. Vagy ott van a mészárszék, ahol szerencsétlen Okja a fajtársai belsőségei és végtagjai között lépeget, hogy aztán a nézők szeme láttára lőjenek fejbe egy ilyen kis cuki állatot. És akkor a génmódosítástól megcsúfult, mutálódott, eltorzult állatok ketrecbe zárt látványáról ne is beszéljünk. Ami egy kedves kis mesének indult, hirtelen átment valami fikciós dokumentumfilmbe az állatokkal való kegyetlen bánásmódról.

És egyszerűen ez a váltás nem tesz jót a filmnek. A karakterek komikusan eltúlzottak, miközben a téma nagyon is komoly. Vér, belek és nemi erőszak az egyik oldalán, a másik oldalon több alkalommal is kacaghatunk (?) azon, hogy Okja milyen viccesen szarja le az őt üldöző embereket. Tényleg mintha Bong a forgatás közepén meglátogatott vágóhíd hatására a forgatókönyv második felét totál átírta volna, hogy az addig a cukiságtól elalélt nézők a végén már öklendezzenek, amikor az óriásmalac saját húsából készítenek kolbászt.

Tökre érthető, mi a film célja célja, de baromi nehéz egyszerre kiállni valami ellen és üzenetet küldeni az embereknek, közben pedig valami szórakoztatót is alkotni. Pláne úgy, ha az alaphelyzet egy aranyos (és tényleg, a 13 éves Seo-Hyun Ahn iszonyatos cuki végig) kislányról és a még aranyosabb óriásdisznójáról szól. Az Okja nem csak a húsfeldolgozás hátterének sötét bemutatása miatt tanulságos, hanem amiatt is, hogy mi történik, ha egy film ennyire drasztikusan helyezi át a fókuszt egy témáról egy másikra.