Az Eastwood név miatt nem akartam színész lenni

Interjú Francesca Eastwood színésznővel és Natalia Leite filmrendezővel

DSC4976
2017.09.10. 16:03
Clint Eastwood lánya, Francesca Eastwood a miskolci Cinefest vendége volt, új, egy megerőszakolt és minden elkövetőn bosszút álló nőről szóló filmjének rendezőjével, Natalia Leitével együtt. Arról beszélgettünk vele, hogyan lázadt családi öröksége ellen, miért akar egyszerre csúnya és gyönyörű nőket játszani, és milyen volt szerepelni a Twin Peaksben.

„Tizenéves voltam, amikor először Amerikába jöttem. Új volt az ország, új volt minden: ilyenkor az ember azonnal a barátjának hisz bárkit, aki kedvesen szól hozzá. De az egyikükről egy idő után kiderült, hogy a legkevésbé sem olyan, mint amilyennek elsőre hittem. Talán naiv voltam és túlzottan megbíztam benne” – emlékszik vissza a brazil-amerikai filmrendező, Natalia Leite arra, hogyan erőszakolták meg művészeti egyeteme campusán. Pont úgy, ahogyan most A bosszú angyala című filmjében is történik: az erőszakot az egyetem ebben is megpróbálja szőnyeg alá söpörni, a bíróságon pedig még az húzza a rövidebbet, aki feljelentést tett. Már ha mer egyáltalán beszélni, és nem szégyelli magát túlzottan ahhoz, hogy kinyissa a száját.

„Úgy próbáltam feldolgozni az egészet, hogy úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Azt akartam, hogy az én történetem ne az én történetem legyen, úgyhogy el akartam hitetni magammal, hogy valóban nem történt velem ilyesmi: az nem lehettem én, az a lány nem én vagyok. Úgyhogy évekig nem beszéltem a dologról senkinek, egész addig, amíg jóval később fel nem ismertem, mennyire rossz hatással van ez a kapcsolataimra. Rájöttem, hogy muszáj beszélnem, de ez borzasztó nehéz, elmentem terápiára is. Amikor Leah McKendrick megtalált A bosszú angyala forgatókönyvével, ami épp ugyanerről szólt, egyrészt rémületet éreztem, másrészt azt, hogy ezt muszáj elvállalnom, muszáj végigmennem ezen az úton. Aztán a film első vetítése után, a beszélgetésen felállt egy nő, egész testében remegve, és azt mondta: ez a téma engem is érint, mert engem is megerőszakoltak. Látszott rajta, hogy valószínűleg most először mondja ezt ki, ráadásul nyilvánosság előtt, ami hihetetlenül bátor dolog. Úgy éreztem, ha csak ennek az egyetlen egy embernek megváltozik az élete a film miatt, annál több már nem is kell.”

A bosszú angyalát kísérte el most Magyarországra, a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválra a rendező Natalia Leite, és a film főszereplője, az erőszak után a bűnösöket levadászó áldozatot játszó színésznő, Francesca Eastwood, Clint Eastwood 24 éves lánya, aki volt már modell és reality-sztár is, de mára a színészet felé fordult, ráadásul tényleg tehetséges, úgyhogy nem lenne meglepő, ha pár éven belül komolyabban is befutna. A filmfesztiválon az Indexnek is volt alkalma interjút készítenie Francesca Eastwooddal és A bosszú angyala rendezőjével.

Francesca, nagyon unod már, hogy az összes hülye újságíró és mindenki más is állandóan az apádról kérdez?

Francesca Eastwood: Hát, ebben a formában legalább még sosem kérdeztek róla. Amúgy attól függ, épp milyen hangulatban vagyok. Van az énemnek egy része, amit az őrületbe lehetett kergetni ezzel, és mára már baromira unja. De ahogy egyre idősebb lettem, megtanultam értékelni az apám munkáit, így ha olyasvalakivel találkozom, aki tényleg, őszintén a rajongója, akkor boldogan válaszolok neki.

Ezek szerint volt azért benned némi kamaszos lázadás az apád, a neved meg a származásod jelentette teherrel szemben?

FE: Ó, igen. Lázadni akartam, úgyhogy jelentkeztem egy üzleti iskolába pénzügyet tanulni. Csak abban voltam biztos, hogy színész aztán biztos nem akarok lenni. Pedig valójában csak meg voltam rémülve: azt hittem, tényleg nem akarom ezt a pályát, de ez csak ijedtség volt. De ami a lázadást illeti, ez még csak a kezdet volt, még csak most jön a java.

Az Eastwood-lány és a rendező

Francesca Eastwood 1993-ban született Clint Eastwood és a Titanicban Kate Winslet anyját játszó színésznő, Frances Fisher lányaként: Francesca és Frances nemrég együtt szerepeltek a Fargo című filmsorozatban, ugyanannak a karakternek a fiatalabb és idősebb kori énjét játszva. Eastwood és Fisher hamar elváltak, Francesca az Eastwood családban, hat féltestvére mellett nőtt fel, kamaszkorában valóságshow is készült róluk. Modellkedett is, és a neten fellelhető információk alapján Las Vegasban részegen hozzáment Jonah Hill testvéréhez, aztán nyolc nap múlva érvénytelenítették a házasságot. Ma már egyre elismertebb színészként dolgozik, legutóbb az új Twin Peaks záróepizódjában volt látható.

Natalia Leite brazíliai születésű filmrendező és képzőművész, A bosszú angyala (M. F. A.) az első komolyabb figyelmet keltő filmje. Több fesztiválra meghívták, a neves amerikai SXSW fesztiválon eléggé szerették is a filmet, bár díjat végül nem nyert. Első nagyobb munkája a Bare című film volt Paz de la Huertával; ez szintén pozitív kritikákat kapott a Tribeca filmfesztiválon.

Jelentett terhet a családneved valaha, vagy inkább előnyt adott?

FE: Hogy hogyan élem meg, az csak attól függ, milyen lábbal keltem fel éppen. De ez vagyok én, muszáj elfogadnom, úgy, ahogy van, sem nem teherként, sem nem előnyként. Az biztos, hogy emiatt lettem színész, és ezért hatalmas tiszteletet és szeretetet érzek. De az is biztos, hogy ugyanemiatt nem akartam színész lenni: senki nem szeretne valaki más árnyékában élni vagy folyton erről beszélni. De most éppen boldoggá tesz ez a helyzet.

És praktikusan jelent előnyt vagy hátrányt a neved? Eastwood-lányként többet kell teljesítened más színészeknél?

FE: Nem. Ha valaki azért adna nekem munkát, mert Eastwood-lány vagyok, azt a munkát úgysem vállalnám el soha. Azokért a szerepekért, amikre igazán büszke vagyok, kemény szereplőválogatásokon kellett részt vennem és bizonyítanom.

Natalia, számodra rendezőként jelentett valami pluszt Francesca neve, amikor főszereplőt kerestél?

Natalia Leite: Nem, abszolút nem. Persze, az valóban része a filmszakmának, hogy jelentős üzleti értéket képvisel, mi a főszereplőd neve. De nekem csak az számított, hogy megtaláljam a legjobb színészt, Francescában pedig a személyisége és a képességei fogtak meg. Lehetett volna bármi a vezetékneve, az nem változtatott volna semmin, mert attól még ugyanaz az ember maradna.

És mi a helyzet a reflektorfénnyel, ami rád irányul, Francesca? A táskás incidens után megfogadtad, hogy hátat fordítasz a hírnév egy bizonyos fajtájának. (Francesca, a nevelőanyja és a féltestvére életéről 2012-ben valóságshow készült Mrs. Eastwood & Company címmel. Az egyik adásban Francesca és a barátja elégettek egy százezer dolláros retikült, hogy felhívják a figyelmet arra, mennyit költenek baromságokra az emberek, de a közönség nem fogta fel az üzenetet, és sokan azt hitték, csak egy gazdag kölyök hivalkodik a vagyonával, így hatalmas volt a felháborodás, még halálos fenyegetések is érkeztek – K. B.)

FE: Amikor az ember kamasz, csak szeretné élni az életét, és olyan dolgokat csinálni, mint a többi kölyök, de amíg másokat senki nem vesz észre, én a név miatt más helyzetben voltam, mindenkit érdekelt, mi van velem. Régebben még törődtem ezzel, de ma, már bocsánat, de le se szarom.

És most hogy fogadod a hírnevet? Végül is ma már sztárnak számítasz.

FE: Ó, köszönöm, hogy ezt mondod, de én nem tekintek magamra akként. Ha épp büszke vagyok arra, amit csináltam, akkor boldoggá tesz, hogy ezt a világ is láthatja. Ha pedig vannak rajongóim, az is szuper: én is közülük való vagyok. Mármint ha igazi beszélgetésről, igazi érdeklődésről van szó egymás iránt.

Egyfelől olyan színész vagy, aki kőkemény, erős, magabiztos nőket játszik, másfelől pedig törékeny, fiatal modell. A magánéletedben melyik leírás illik rád jobban?

FE: Ezen még soha nem gondolkodtam. Azt hiszem, még én is próbálok rájönni. Minden munkámban volt valamennyi belőlem, mert mindig felhasználom a személyiségem vagy a saját tapasztalataim szilánkjait: újrarendezem őket, és beépítem a karakterbe. Sőt, van olyan is, hogy filmezés közben ezt-azt valódibbnak is érzek magamban, mint a mindennapok során. De az tuti, hogy ez sosem modellkedés közben van így: egyáltalán nem úgy gondolok magamra, mint valami Kim Kardashian-szerű modellre.

Az Outlaws and Angelsben és A bosszú angyalában is olyan nőt játszol, aki akár még a törvényekkel is szembefordul, hogy tényleg a saját kezébe vehesse az élete irányítását. Van ezekben a karakterekben valami abból, amit te gondolsz a nők szerepéről, a feminizmusról?

FE: Abszolút. A film egy olyan médium, amely tökéletesen megfelel arra, hogy kifejezd általa a világnézetedet vagy a politikai álláspontodat. Egyértelmű, hogy feministának tartom magamat, így a nemi szerepek, a genderkérdések témája mindenképp olyasmi, amit egy-egy forgatókönyvben keresek. A legutolsó szerepemet egy férfinek írták, és épp ez volt benne a legvonzóbb: nem kifejezetten egy női szerep volt, végre ilyet is játszhattam. A nőiségnek van egy erős és egy sebezhető oldala is, legalábbis a valóságban. Úgyhogy a filmekből is az olyanokra fókuszálok, amelyekben ilyen valódi nők vannak: egyszerre csúnyák és gyönyörűek. És őszinték.

És a filmipar mit vár el tőled, melyik énedet mutasd, a modellt vagy a kemény nőt?

FE: Nem tudom. Én mindenesetre csak saját magamat tudom adni, úgyhogy azt kell elfogadniuk, amit velem kapnak. Remélem, egyre több olyan szerepet játszhatok, mint A bosszú angyala főszerepe.

NL: A társadalom a világon mindenütt azt várja el a nőktől, hogy határozottan vagy csakis ilyenek, vagy csakis olyanok legyenek. De engem az olyan történetek érdekelnek, amelyekben a nők felforgatják a nemi szerepeket azzal, hogy olyasmiket csinálnak, amiket nem illene csinálniuk, vagy amit még nem láttunk korábban, vagy azzal, hogy mernek mocskosak lenni. Arra már ezer példát láttunk a filmekben, hogy a férfiak rossz dolgokat csinálnak, és mégis szeretjük őket érte, úgyhogy én is azt szerettem volna, ha a főszereplőnőm is szerethető marad annak ellenére, hogy durva dolgokat csinál. Persze ez olyasmit, amit egy színésznőnek soha nem mondhatnék el, mert ő nem törődhet azzal, hogy szeretik-e, én mégis azt akarom, hogy a nézők az ő oldalára álljanak, és ne valami őrültnek tartsák – már túl azon persze, hogy mégiscsak embereket öl. De a férfiaknak teljes természetességgel nézzük el a szemétségeiket, lásd mondjuk Don Draper félrelépését a Mad Menben, vagy Walter White gyilkosságait a Breaking Badben. Attól még érdekesnek és szimpatikusnak tartjuk őket. Na, ilyen női karakterek kellenek nekem.

FE: Vicces, mert nekem ez lett volna az utolsó, ami eszembe jut: hogy szerethető legyek a filmben. Ez egy totál őrült nő, akit rohadtul nem érdekel, ki mit gondol róla.

Morálisan rendben van az, hogy én nézőként elégedett legyek egy gyilkosság miatt, ha a megerőszakolt nő áll bosszút a támadóján, vagy örömöt okozzon, hogy a főszereplő végre kiteljesedett művészként annak hatására, hogy végre megölt egy pár embert?

FE: Az emberi ösztön már csak ilyen.

NL: Így van. Hogy morálisan rendben van-e? Nincsen. Emberileg jó-e örülni? Nem jó. De épp erre jó a fikció: a bosszúállás, vagy az, ha valamiféle igazságtétel történik, katartikus megkönnyebbülést tud adni a nézőnek. Úgy érzed, ennek meg kellett történnie, ezért azonnal a pártját is tudod fogni. A fikció révén az ember olyan érzéseket is megélhet, amelyekről tudja, hogy amúgy nem lenne szabad.

FE: A halál az élet természetes velejárója, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Akkor meg miért ne szórakozhatnánk is vele?

Francesca, egy régebbi interjúdban azt mondtad, nem nagyon akarsz politikával foglalkozni. Ezt még mindig tartod? Végül is a film sajtótájékoztatóján is azt mondtátok, a nemi erőszakot övező társadalmi diskurzusról beszélni is afféle politikai állásfoglalás.

FE: A munkáimon keresztül ma is jól ki tudom fejezni, mit gondolok a világról. És szeretném, hogy ez így is maradjon.

Azért is kérdezem, mert azóta az interjúd óta új elnöke van Amerikának. Ez változtat a hozzáállásodon?

FE: Igen, értettem én, hogy mire akarsz kilyukadni!

És mit gondolsz róla?

FE: (hosszan, meredten néz rám, összeszorított ajkakkal. A háttérben a menedzsere feszülten figyel.)

Hát jó, ugorjunk. Szerepeltél a Twin Peaks új évadának utolsó részében, és azt mondtad róla, te is nagy rajongó vagy. Pedig te már az eredeti Twin Peaks elkészülte után születtél. Azért még neked is sokat jelentett a sorozat?

FE: Borzasztóan izgalmas volt David Lynchcsel dolgozni, az egész nagyon egyedi és különleges volt. Az egész forgatást valamiféle vibrálás, valami érezhetően ott lévő kreativitás uralta. Csak egészen kis szerepem volt, azt sem tudtam, benne is maradok-e a végső vágás után – én is meglepődtem, hogy igen –, de így is nagyon meghatározó, emlékezetes és menő élmény volt.

Ha teljesen őszinte vagy, tényleg annyira szeretted az első két évadot?

FE: Igazából csak most, nem olyan rég néztem meg, úgyhogy nem is igazán tudtam, minek is megyek a castingjára; nem is igazi szereplőválogatás volt, inkább egy interjú, még szöveget sem kellett tanulnom. De mostanra már a sorozat nagy rajongója lettem.

Borítókép: Kaszás Tamás.

Ne maradjon le semmiről!