Jennifer Lawrence-t agyonnyomta saját, titokban forgatott új filmje

Kritika az anyám! című filmről a Jameson Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválról

MV5BZWNmZWI3M2EtMmUxMy00ZmQ5LTk0ZGEtNTEyM2MxMDkxNjFhXkEyXkFqcGde
2017.09.13. 06:34

Darren Aronofsky, a Fekete hattyú és a Rekviem egy álomért rendezője Hollywoodtól szokatlan módon teljes titokban forgatta le új filmjét, Jennifer Lawrence-szel és Javier Bardemmel a főszerepben: semmit nem lehetett róla előre tudni, egy kép se került ki belőle, a sztorit sem árulták el. Könnyen lehet, hogy nem is titkolózásról van szó, hanem egyszerűen csak azért hallgattak, mert ők sem tudtak volna mit mondani róla.

FIGYELEM! A CIKK ENYHE SZPOJLEREKET TARTALMAZ A FILM CSELEKMÉNYÉRE VONATKOZÓAN, CSAK AKKOR OLVASSA TOVÁBB, HA EZ NEM ZAVARJA. MI SZÓLTUNK!

Mert az extravagánsan vagy inkább modorosan kisbetűvel írandó című film, az anyám!

már az első percben furcsa és nehezen értelmezhető, aztán percről percre válik egyre különösebbé, a végső, totális káoszig.

Az első jó egy órán keresztül csak azt nem tudni, vajon mire megy ki a játék, egyáltalán milyen műfajú filmet készít elő a hatalmas házában riadtan tévelygő Jennifer Lawrence meglepettre kerekedett szeme: elátkozott házas horrort? Valamiféle titkos ajtókról és más dimenziókról szóló fantasyt? Házassági kamaradrámát? Mert a sztoriban mindennek a lehetősége megvan: a nagy tűz után újraépített házukban, a világ végén egyedül élő házaspárhoz egyszer csak beállít egy fura idegen, aminél csak az furább, amilyen magától értetődő és látványosan túlzó kedvességgel bánik vele a férj (Javier Bardem) annak ellenére is, hogy idővel ugyanolyan hívatlanul beállít a feleség is, a vendégek pedig egyre tolakodóbban kezdenek viselkedni.

Darren Aronofsky pedig az a rendező, akitől egyáltalán nem idegen a metaforikus fogalmazás; az, hogy ne egyszerűen történeteket akarjon éppenséggel pont filmvásznon elmesélni, hanem kihasználja a filmezés minden lehetőségét a cselekmény vizuális megjelenítésén túl is. Ilyen volt már A forrás is a maga ezotériába hajló, szinte szimbolista történetével, és ilyen volt eddigi legjobb műve, a Fekete hattyú is, amely egyszerre tudott tökéletesen működni a felszínen, egy nehéz szereppel küzdő balett-táncos történeteként, és a realizmuson túl is, hátborzongatóságukban is költőien szép metaforáival, hangulatok, érzések, álomszerű átadásával arról, milyen gyerekből felnőtté, kislányból nővé válni, szembenézve az énünk elnyomott oldalával. Így egyáltalán nem meglepő, hogy egy idő után az anyám! is elkezd valami egészen másról szólni, mint amit a vásznon látunk.

Igaz, hogy így érezzük, ahhoz nem kell ismerni az író-rendező egész eddigi életművét. Mert ami a vásznon történik, az egy idő elkezd gyakorlatilag teljesen értelmetlenné válni, hogy aztán végül olyan gyorsan távolodjon a realizmusnak még a halovány, alkonyati árnyékától is, amilyen sebességgel a józan ész zuhan a tengermély kútba. Az anyám!, hiába a két Oscar-díjas főszereplő és a három Oscar-jelölt mellékszereplő (Michelle Pfeiffer, Ed Harris, Kristen Wiig), még annyira sem közönségfilm, mint amennyire a Fekete hattyú az volt, sőt,

a közönség nagy része biztosan fejvesztve fog menekülni róla.

Ez a történet már egyáltalán nem akar első nézésre is működni; Aronofsky könyörtelenül megköveteli minden nézőtől a rejtvényfejtést. És még ha sikerül is megoldani a feladatot, akkor sem biztos, hogy annyira jó a helyzet.

Már csak azért sem, mert Aronofsky erősen túltolta a szimbolizmust. Az anyám!-ban iszonyúan elemelt minden jelenet, és úgy tűnik, hogy mindennek van valami konkrét, csak épp meg nem nevezett jelentése, akár valami rejtvénynek, ahol meg van adva, hány betűt kell beírnunk az üres helyre, de még az is, mi a kezdőbetű. Így talán csak úgy lenne teljes egészében megfejthető a film, ha Aronofsky elkísérné a kópiát minden vetítésre, jelenetenként megnyomná a pause-t, és elmondaná: „Ezzel itt azt akartam kifejezni, hogy...” Mintha az eddig zseniálisnak hitt Aronofsky úgy akarná Ingmar Bergmant másolni, hogy semmit sem értett meg abból, mitől és hogyan is képesek az ő filmjei olyan sokatmondóak lenni, vagy hogy mi a különbség egy utalás és egy arcunkba tolt képrejtvény között – amit egyébként a Fekete hattyú remekül megcáfol, szóval ki tudja, mi is van valójában Aronofsky fejében.

De annak ellenére, hogy milyen zavaró a mögöttes tartalom paradox mód túlzott előtérbe tolása, eleinte még kifejezetten izgalmas a film, mert az utolsó néhány jelenetig még többféle értelmezés lehetőségét kínálja fel. Eleinte ugyan csak félszavakkal vetik fel a gyerekvállalás kérdését, aztán egyre fontosabb lesz a téma – na és persze ott a film címe is. Így mintha az egész történet az anyaság különös, de találó metaforájává válna, illetve nem is az anyaságé, hanem a nők anyai szereptől való, tudat alatti rettegésének szokatlan megjelenítésévé. A házba, a házaspár intim, csak kettejük számára felépített otthonába hirtelen idegenek toppannak be, akik mintha már örökké ott is akarnának maradni, sokszor nem hallgatnak arra, amit az „anya” mond nekik, bajt okoznak, értékes holmikat törnek össze, sőt, még a házaspár szerelmét is képesek eltorzítani, arról nem is beszélve, hogyan alakítják át a pár tagjainak egymásra fordított idejét.

Ami még feminista kiáltványnak is jó lenne (hasonlóan a Fekete hattyúhoz), hiszen ritkán beszél film ilyen őszintén a nőiség kevésbé előtérben lévő oldalairól (lásd még mondjuk a Beszélnünk kell Kevinről-t). De ahogy kezdenek még elborultabbá válni a dolgok, egyre inkább úgy tűnik, mintha épp ennek az ellentétéről lenne szó: mintha nemhogy nem a nő lenne itt a főszereplő, de ő is csak egy eleme lenne a teremtő erővel bíró férfi nagy tragédiájának. És először még ez is izgalmas, ahogy Aronofsky elkezdi párhuzamba hozni a gyerekszülést és a művészi alkotást: ami Lawrence karaktere számára a másik ember megszülése, az férjének, a költőnek az írás, a belőle kitörni akarni költemény megteremtése.

És ha az anyám! nagyjából itt, jó húsz perccel a tényleges vége előtt befejeződne, akkor ugyan lehetne fanyalogni amiatt, hogy milyen túlzó módon, az ízléstelenség határait súrolva teremti meg a költői képeit a rendező az üvöltözős-robbantgatós tömegjeleneteivel, de mégis érdekes gondolatkísérletről lenne szó, ami azért nem ad olyan nagy revelációt a nézőnek, nem távolodik el olyan nagyon messzire a közhelyektől, de mégis kellemesen lehet emésztgetni.

De nincs vége, sőt: úgy tűnik, mintha mindez idáig nem is a film valós témája lett volna, csak bevezető a Hatalmas Nagy Művész Önvallomásához, a Szegény Alkotó Elme Panaszáradatához. Ami viszont ilyen módon ábrázolva sem nem önvallomásnak, sem nem panaszáradatnak tűnik, hanem nevetséges önsajnáltatásnak arról, hogy az igazán nagy, hihetetlen teremtő erővel bíró, csodálatos művésznek mennyire, de mennyire nehéz is kiadni a kezéből a Nagy Művet, és átnyújtani azt a pórnépnek: mintha az anyának kéne odaadnia az a gyermekét az azt széttépő hordáknak. Mennyire nehéz, mégis csodálatos folyamat olyan műalkotást létrehozni, ami igazán tökéletes, és mennyire nem érhet fel ennek a fontosságához semmi.

Lehetne ebben öniróniát is keresni, sőt az is lehet, hogy Aronofsky is annak szánta az egészet, de akkor eléggé mellélőtt a nagy művészt, vagy mondjuk úgy, őt magát játszó Javier Bardemmel, aki mély átéléssel ünnepli és sajnálja magát, és akinek érzelgős tekintetét nehéz kikacsintásként értelmezni. Inkább a történetben van némi – ha nem is önirónia, de – önkritika: a sztori arról is beszél, mennyire kiszipolyozza a művész a környezetét, mennyire nagy odaadást vár el a határtalan önérzet a szeretteitől (aki egyébként a film forgatása óta Aronofsky esetében maga Jennifer Lawrence). Lawrence pedig, noha sokszor bizonyította, milyen tehetséges színész, nem igazán tud mit kezdeni a szereppel: szinte egyetlen egy arckifejezéssel játssza végig a filmet: végtelen, némi riadtsággal megspékelt megdöbbenéssel a szemében.

Pedig a művészet természetéről szóló önvallomásokkal jobb nagyon vigyázni az arányokra és az ízlésre, ahogy vigyázott mondjuk Örkény István is A megváltó című egypercesében, amelyben az író új drámájának befejezése után megpróbál a vízen járni, hiszen a teremtés élményétől úgy érzi magát, mint aki arra is képes. De előtte azért kiviteti magát a víz közepére, hogy a partról már semmiképp ne legyen látható, amire készül. Ez a gesztus hiányzik nagyon Aronofskyból: ő nemhogy nem akar szerényen elbújni isteni önérzetével, hanem inkább erővel húzná közel magához az egész világot, hogy még a leghátsó sorból is tisztán látható legyen a tündöklése.

Pedig ez a tündöklés elhomályosít mindent: ha ugyan valóban ilyesmiket akart a rejtvényeivel kifejezni a költő, és nem írt a néző véletlenül mégis rossz szavakat a kihagyott helyekre a rejtvényben, akkor Aronofsky saját magának épített szobrának akkora lett már a talapzata is, hogy azzal minden jó ötletet, minden okos gondolatot a földbe passzírozott.

És az egészből végül nem is emlékszünk majd másra, mint egy ízléstelen, hatalmas emlékműre, A Művész Sajnálja, Hogy Ilyen Nehéz Művésznek Lenni címmel.

Ne maradjon le semmiről!