Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMMeghökkentő mesék a koszos-mocskos Amerikából
További Cinematrix cikkek
- Mit tanultunk ebből?
- Nem tudom, uram.- Én se tudom, basszus. Hogy többé ne tegyünk ilyet.
- Úgy van.
- Bár a fasz se tudja, mit tettünk.
- Igen, azt nehéz megmondani.
- Hogy az isten rakja bele.
Ezzel a beszélgetéssel van vége az idén tízéves Égető bizonyítéknak, egy zűrzavaros, nehezen követhető filmnek, amiben fejbelövik Brad Pittet egy ruhásszekrényben, és van egy dildóbicikli is emlékeim szerint. Amikor az egész csűrésnek és csavarásnak vége van, és a CIA két figurája kiértékeli a helyzetet, akkor nem tudják mire vélni. Mi volt ez az egész? Kik a bűnösök? Van nekik egyáltalán valami közük az egésznek? Nem, nincsen, úgyhogy abban maradnak, hogy többé nem lesz ilyen, akármit is jelent az igen. Az aktát becsukják, a sztorinak vége.
Sokszor szoktam gondolni erre a beszélgetésre, és annyit, hogy most már a Coen testvérek filmográfiáját is ezen keresztül nézem. Nem, nem azt gondolom, hogy fasz se tudja, mit csináltak.
Hanem azt gondolom, hogy ez az érzés foglalkoztatja őket, a történetek, amik teljesen értelmetlenek, a sorsok, amik igazából véletlenek, és az életek, amik olyan hirtelen érnek véget, hogy nehéz kiértékelni őket. Főleg az utóbbi: a halál nálunk megállíthatatlan, rendületlenül megy előre, néha bilifrizurája van és Javier Bardem játssza, néha láthatatlan, és kivégez egy gülüszemű tekést, néha egy gépfegyveres Albert Finney az. Néha felhagynak a fatalizmussal, az Ave, Cézár!-ban például csak karrierek érnek csúfos véget, nem Hollywood sztárjai. Vagy ott van az Egy komoly ember, amiben egy kisvárosi tanár próbál megküzdeni a Nagybetűs Élettel. És ezekkel szemben pedig itt van most a Buster Scruggs balladája, ami egy hat sztoriból álló westernantológia, és aminek mind a hat történetében valaki nagyon keményen elpatkol.
De az érzés állandó: a Coenek szörnyű halálokat mutogatnak, de sokkal jobban érdekli őket az élet, amit az emberek élnek. Ahogy a környezetükkel viselkednek, ahogy összekovácsolódnak krízis idején, ahogy összetartanak, széthúznak, kiszúrnak egymással, hátbadöfik egymást, vagy egyszerűen csak vannak.
Csak éppen most egy westernsorozat álcáját választották ahhoz, hogy erről beszéljenek. Egy olyan westernsorozatét, ami egyszerre Jack London és Somerset Maugham, ami egyszerre akar lenni egy stilizált, idealizált kép a vadnyugatról, és csupa meghökkentő mese keveredése. Úgy, hogy talán ez a legszebb film, ami valaha a Netflixre került, csupa lenyűgöző totál hegycsúcsokról, csupa festményszerű (vagyis inkább VFX-szerű) látkép, csupa kidolgozott kellék, jelmez, díszlet. Aki az igazi vadnyugatot szeretné megismerni, az rossz helyen kopogtat. Aki viszont az emberiséget akarja megismerni az egyik legembertelenebb korszakában, az már közelebb jár.
A Buster Scruggs balladája az első pletykák szerint tévésorozatnak indult, de a Coenek később bevallották, hogy mindig is egy egészestés filmnek szánták, amiben az évekig, hobbiból írogatott westernnovelláikat filmesítették meg. A premierje a velencei filmfesztiválon volt idén, ahol megnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó díjat. Ha a forgatókönyvírást úgy nézzük, mint a szavak és mondatok minél cifrább kovácsolása, akkor teljesen megérdemelten: a Buster Scruggsban mindenki úgy beszél, mintha összeturmixolták volna Mikszáth Kálmán karaktereit texmex szósszal, egy szinonima-szótárral, és egy fiókban porosodó countrylemezzel. Ez nem a Deadwood, de nem is a Volt egyszer egy vadnyugat, hanem inkább egy előzmény a Nem vénnek való vidékhez. Ez a vidék már évtizedekkel előbb sem volt való senkihez.
A Buster Scruggs balladája hat, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló, de tematikailag kapcsolódó részből áll, amik egy képzeletbeli, illusztrált vadnyugati könyv lapjairól elevenednek meg.
A legelső egy teljes, de zseniális félrevezetés: a film címét is kiadó epizód egy cselesen vicces és brutális ballada egy banditáról, aki a világ legkedvesebb texasijának tűnik, csupafehérben jár, és néha dalra is fakad, de két pillanatot sem hezitál, ha valakit agyon kell lőni. A Coen testvérek egyik állandó színésze, Tim Blake Nelson játssza, és amikor először látjuk, akkor épp a jéghideg vízről énekel és gitározik egyszerre hűséges paripájának nyergében, majd direkt a nézőhöz beszélve, elég választékosan bemutatkozik. Buster aztán megtalálja az ellenfelét egy hasonlóan muzikális cowboyban, de a Buster Scruggs balladája első részének alapján azt is gondolhatnánk, hogy ez tényleg önfeledt mókázás lesz, tele olyan apróságokkal (a hangszer belsejéből vett gitározás, a túlvilági duett, a kirobbanó erőszak), amiket Coenszerű külsőségeknek is lehetne hívni akár.
EPIZÓDOK CÍMEI
(magyarul, nagyjából)
- Buster Scruggs balladája: a Vadnyugat legrettegettebb dalospacsirtája (Tim Blake Nelson) addig gyilkolászik, amíg meg nem találja méltó ellenfelét.
- Algodones mellett: egy peches bankrabló (James Franco) egyre nagyobb kulimászba keveredik egy sikertelen rablás után.
- Ételjegy: egy végtagok nélküli szavalóművészt cirkuszoltató üzletember (Liam Neeson) kezdi megelégelni a helyzetet.
- Csupaarany kanyon: egy aranyásó (Tom Waits) szerencsét próbál egy gyönyörű, érintetlen vidéken.
- A lány, aki megijedt: egy fiatal nő (Zoe Kazan) útra kel egy nagyobb táborral, aminek a kedves vezetője kiszemelte őt magának.
- A földi maradványok: öt, különböző hátterű ember zötyög egy postakocsiban egy ismeretlen város felé.
De a második epizódtól kezdve - amiben James Franco a vidék legpechesebb bankrablója - egyre jobban betüremkedik a képbe a sötétség, ezeket a külsőségeket elhagyják, és inkább a helyzetekre, nem a részletekre figyelnek. A helyzetek pedig ismétlődnek, egy részen belül is: Tom Waits aranyásója újra és újra nekiáll kiásni egy kupac földet, hátha megtalálja őt a szerencse, Liam Neeson utazó színházasa pedig újra és újra színpadra állítja a végtag nélküli sztárszínészét. Ezektől az ismétlésektől pedig lesz a Buster Scruggs balladájának egy meditatív hangulata, mintha nem is cselekményt meg történést látnánk, hanem létet.
És aztán amikor ezeknek a sztoriknak a főszereplői végre így vagy úgy, de kitörnek ebből a körforgásból, azok általában vagy pokolian viccesek, vagy tényleg meghökkentőek. Engem legalábbis meghökkentett az a sok hosszú csend, ami a negyedik, aranyásós részben van, és még jobban meglepett, amikor vége lett.
Minden jel ellenére egyébként a Buster Scruggs balladája nem az a film, amit aztán szomorúan néz az ember, teljesen magába roskadva. Nekem legalább egy, de inkább több pillanat volt minden egyes részben, amin hangosan felnevettem, legyen az egy mondat Buster Scruggs szájából, vagy egy különleges képességekkel felvértezett tyúk. Belengi az egész film minden egyes részét az a hangulat, hogy csak két lépésre vagyunk a bizarr univerzum teljes hatalomátvételétől, amivel aztán tényleg a feje tetejére állhatna minden, de a Coen testvérek az első rész kivételével nem lépik át ezt a vonalat. Inkább megmaradnak ott, ami még felismerhető emberi viselkedés: gyarló, erőszakos dolgok művelése egymással, és aztán a számvetés a saját tetteinkkel. A kapkodás a halállal szembenézve. És a halál és az élet értelmetlensége. Mit tanultunk ebből?
A Buster Scruggs balladája november 16-tól érhető el a Netflixen.
(Borítókép: outnow.ch)
Rovataink a Facebookon