Maradona először Isten lett, aztán az ördög maga

Amikor megérkeztem Nápolyba, 85 ezer ember várt. Amikor elmentem, egyedül voltam

- ezt Diego Maradona mondja a róla készült, azonos című dokumentumfilm végén, amikor hét év után ott kellett hagynia a Napoli csapatát. Az, hogy kegyvesztett lett, enyhe kifejezés: Maradona először megszerezte az olasz csapatnak a bajnoki címet, aztán az argentin válogatottal világbajnok lett, mégis ott maradt focizni Olaszország egyik legszegényebb régiójában, ahol összehaverkodott a helyi szervezett bűnözéssel, vadul falta a kokaint, és próbált azzal megbirkózni, hogy egy komplett város imádja, és legszívesebben szétszedné. Pár évvel később szabályosan menekülnie kell, amikor kiderül, hogy rendszeresen rendelt a helyi bűnszövetkezettől, a Camorrától prostikat és kokaint. De lehet, hogy nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy argentin színekben lőtt egy gólt Olaszországnak az 1990-es vébé elődöntőjében, amit egészen véletlenül a FIFÁ-nak sikerült Nápolyba szerveznie.

Ezt a pár évet dolgozza fel a Diego Maradona című dokumentumfilm (rendezője Asif Kapadia, aki készített hasonló filmet Amy Winehouse-ról és Ayrton Sennáról is), ami képes egy akciófilm és egy maffiafilm keverékeként féktelenül robogni, annak ellenére, hogy csak és kizárólag archív felvételeket látunk benne. A hangok már nem mindig archívok, Maradona is narrálja a saját életét, de aki azt hiszi, hogy a film ettől egy önmaga vállát megveregető, kényes dolgokat elhallgató sztori lesz, nem is tévedhetne nagyobbat. A Diego Maradona egy csodálatos felemelkedés és egy csúfos bukás története, egy olyan emberrel a középpontban, aki pszichológiailag alkalmatlan volt arra, hogy mindezt képes legyen feldolgozni. És amúgy a kokaint is imádta.

A Maradona-mítosz fénykorát én is átéltem, de a korom miatt egyáltalán nem fogtam fel. Tisztában voltam a hírhedt kezezésével, a drogfogyasztásával, a súlyproblémáival, de a legendán túl sosem láttam, a foci pedig soha nem érdekelt annyira, hogy alaposabban utánanézzek. Mint a vetítésen kiderült, én voltam a Diego Maradona ideális célközönsége, mert végig az az érzésem volt, hogy a szemem előtt zajlik a 30 éves sztori, és annak minden, klasszikus görög drámába illő csavarja. Maradona története önmagában olyan, mintha forgatókönyvírók dolgoztak volna rajta évekig, az argentin szegénynegyedtől kezdve a maffiózókkal közös fotókon át a bukásig, amikor egész Olaszország azt mondta, hogy most aztán elég volt.

Fotó: kviff.com

Kapadia filmje egy pop-dokumentumfilm, ami nem merül alá tényfeltáró mélységekbe, egyszerűen csak bemutatja archív felvételeken azt, ami történt. Néha túlságosan bő kézzel adagolja a lassított felvételeket és a drámai zenét, de a szerkezete mindig hibátlan. Egyszer a fontos meccseket tudja összefoglalni pár snittben, máskor pedig, ha egy bizonyos téma kifullad, pillanatokon belül talál magának egy újabb megközelítést, amivel Maradona figuráját árnyalni lehet. Akkor is, amikor a Napolit gyűlölő olasz lelátói rigmusokat halljuk, vagy megismerjük az édesapját, aki lelkesen és izzadva süti a húst az argentin válogatottnak a vébé közben. A főleg amatőr forrásokból összegyűjtött felvételek adnak egy intim közelséget, bár egy kis idő után már egyértelmű, hogy Maradona képes volt minden kamerának pontosan ugyanúgy produkálni magát, mindegy volt, hogy éppen ki tartja.

Diego egy visszafogott kisfiú volt, Maradona pedig a személyiség, amit kitalált magának, hogy el tudja viselni a profi foci nyomását

- mondja a Napoli egykori edzője a filmben, és hiába szeretnénk, Diegóból viszonylag keveset látunk ebben a dokumentumfilmben, bár van egy olyan érzésem, hogy alig volt olyan valaki, aki megpillanthatta őt valójában. Ettől a filmtől sem kerülünk sokkal közelebb, de a Maradona-oldalból rengeteget kapunk: a gőgöt, a szenvedést, a csalódást, a csúcsot és néha a teljes gátlástalanságot is. Ez a film nem rehabilitálja a főszereplőjét; amikor a végén viszonylag friss felvételeken látjuk, akkor is ugyanannak a tragikus hősnek tűnik, mint akit az előző két órában megismerhettünk. És a mai napig együtt kell élnie a döntésekkel, amelyek miatt az lett.

Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!