Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Szemle sütve, svédasztalon

2005.02.03. 08:01
A magyar film és a csirkepástétomos falatkák ünnepe a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol megnyitották a filmszemlét, és kiderült, hogy saját magát igen, a húsos hasét viszont nem szereti a filmszakma.

"Tessék mondani, ez már ingyen van?" - kérdezi a Kongresszusi Központ büféjében egy idős, rókaprém betétes kalapot viselő asszonyság, majd a kimérten odavetett nemleges válasz hallatán úgy összeráncolja a homlokát, a bőrredők szélén azonnal vastag sávokba halmozódik fel a gondosan felvitt hidratálókrém.

A bejáratnál bölcsészlányok próbálnak úgy tenni, mintha kezdő rendezőasszisztensek volnának: felfelé fújják a füstöt, és sokat sejtetően olyanokat mondanak, hogy "Nem láttad Miki bácsit?" vagy, hogy "Ki kéne békülni végre a Törökferivel". Nem messze tőlük egy esztétika szakos srác vadonatúj garbójával próbál hódítani. Amikor végre észreveszi, hogy a hoszteszeket untatja a műszállal kevert pamut, végső érvként bedobja, hogy már látta a Sorstalanság vágatlan verzióját.

Filmszemle megnyitó
Nézze meg képeinket!

A képet idősödő világosítók és kuszált fehér szakállukat igazgató dokumentumfilm-rendezők teszik teljessé, cigarettától sárga ujjaikkal a jelentéshorizonton túlra mutatva vitatkoznak.

Ez itt a magyar film ünnepe, ahol ugyan nincs vörös szőnyeg, csillogás, nem hoz sztárokat a fekete limuzin, és egy-két réveteg tekintetű főiskolás lánytól eltekintve rajongók sincsenek, csak bennfentes kézfogások és kopott kordzakók vannak. Rongyrázó estély helyett a magyar filmszakma zártkörű szalonnasütést rendezett. Akár Grünwalsky Ferenc házának hátsó kertjében is tarthatták volna.

Odabent már inkább iskolai november 7-ei ünnepségnek tűnik a megnyitó, élesen sípol a mikrofon, a Filmszemle Tanács elnöke beszédet mond, zizeg a félfamentes papír, úrrá lesz a nehézségeken, az EU egére vetíti a magyar filmeket, majd hivatalosan is megnyitja. Hiller István jön, meg Koltai Lajos, átadják a mozgókép mestereinek járó díjakat, az őszinte pillanatokat már csak az zavarja meg, hogy a kivetítőn pergő jelenteknek hol hangjuk nincs, hol csak véget érnek a mondat közepén.

A hangulatot csak azt ronthatná tovább, ha a Tarr Béla Fan Club színtársulata élőben előadná a Sátántangó rendezői változatát, de szerencsére a szervezők szünetet rendelnek el. Az idős hölgy az előtérben aggodalommal nyugtázza, hogy az ételmelegítők még üresek. Elkezdődik a Dallas című film, Gesztiné Gryllus Dorka nyomorgó romániai cigánylányt játszik benne nagy átéléssel.

#alt#
Képek a megnyitóról

A vetítés után a félháznyi tömeg kiözönlik a svédasztalokkal zsúfolt előtérbe, és ráveti magát a húsgombócokra, a szárnyas pástétommal pakolt szendvicshalmokra és a házi rétesekre. Negyven perc alatt elfogy minden, és mivel a szalonnával göngyölt aszalt szilva és a mini debreceni már nem tartja össze a társaságot, lassan kiürül a Kongresszusi Központ.

Néhányan még csendben boroznak, a fotósok egyre idegesebben keresnek fotogén sztárokat a kabátjukért sorban állók közt, tizenegy után a pincérek elkezdik leszedni az asztalokat.

Odakint még mindig nincs vörös szőnyeg, limuzinok sem várnak az estélyiben kilibbenő színésznőkre, persze, nincs pénz a felhajtásra, minden fillér kell a művészetre. Meg a baconnel göngyölt szilvára. Persze a pénz nem minden, ha egyszer a magyar filmszakma végre megértené, hogy a filmművészet nem magányos mesterség, a művészi alkotásokra szánt adóforintok nem járnak alanyi jogon, még akkor se, ha az alany, teszem azt, roppant tehetséges. Ha felfognák, hogy meg nem értett festő vagy író van, meg nem értett filmrendező viszont nincs. Ha ráébrednének, hogy a film nézők nélkül szart sem ér, na akkor belterjes smúzolás helyett talán lenne vörös szőnyeg és némi csillogás is.