Giccs, trancsír, ásítás

A gyönyörű beállításairól ismert Tarsem Singh is felszállt arra a vonatra, amit a 300 indított el négy éve. Hellász és a görög mitológia azóta ihletett nekünk borzalmas remake-et (A titánok harca) és családi szórakozásnak szánt Harry Potter-klónt (Villámtolvaj), a héten a mozikba került Halhatatlanok pedig annyival tűnik ki, hogy egyenesen úgy hirdetik: „A 300 alkotóitól”. Ez persze csak pár producert jelent, de az épp elég lehet egy jó filmhez, ha nem dilettánsokra bízzák a forgatókönyvet és a rendezést. Singh pedig nem az, még akkor sem, ha az indiai rendező korábbi munkái, A sejt és a Zuhanás főleg látványvilágukkal maradtak emlékezetesek. Izgalmas képletnek tűnt a rendező párosítása egy popcornfantasyvel.

Singh hozta is az elvárt szép képeket: az ókori Görögország egyszerre csupasz és meseszerű, egy valószerűtlenül magas sziklaperem és egy hasonlóan magas mesterséges fal határolja, de egy ilyen barátságtalan vidéken is egymást váltják a lélegzetelállítóan szép beállítások, legyen szó akár imádkozó jósnőkről, akár egy megkongatott vészharangról. Azonban míg A sejtben és a Zuhanásban a látványvilág összefonódott a történettel, a Halhatatlanokban nincs ilyen kiemelt szerepe – amitől viszont hangsúlyosabbak lesznek a szkript gyengeségei.

A forgatókönyv ugyanis borzalmas. A sztori az epiruszi íj körül bonyolódik, ami a kézifegyverek Lola-T-je, amennyiben ki lehet vele szabadítani a Tartarosz-hegybe zárt titánokat, a görög istenek régi ellenlábasait. Az íjért egyszavas jellemek küzdenek, a Hős (játssza: Thészeusz), a Gonosz (Hüperión király, népes sereg élén) és a Szépség (Phaidra, mellékállásban jósnő). És persze görög sztoriról lévén szó, van még államadósság néhány isten is a porondon (akik merész jelmezválasztással úgy néznek ki, mint akik most érkeztek a Kék Osztriga Halloween-partijáról).

A gond az, hogy még egy ilyen, a látványt és az akciózást szolgáló történet sem bírja el az üres karaktereket és az izzadságszagú motivációkat (Hüperiónnak például egy járvány elvitte a családját, tehát gonosz lett). A cselekmény nagyokat bukdácsol (az íj megtalálása például egészen nevetséges), a szereplők rém bugyuta dialógusokkal igyekeznek összekötni a látványosabb jeleneteket, a történet és a végkifejlet természetesen semmi meglepetést nem tartogat. Ha csak azt nem, hogy az istenek valami zavaros logika mentén először ülnek az Olümposzukon (a mondanivaló kb. annyi, hogy az isteneknek is hinniük kell az emberekben), aztán egyszer csak órájukra néznek – te jó ég, már csak húsz perc van hátra a filmből – és beszállnak a buliba.

Az pedig külön bosszantó, hogy a történetnek az égadta világon semmi köze a mitológiai Hüperión vagy Phaidra mondájához, és Thészeusz legendája is csak pár díszlettel képviselteti magát. Jóérzésű európai ilyenkor elmormol a bajsza alatt egy bazmeget, mert a film címe lehetne akár Conan a barbár 4. is (vicces tolvaj mellékszereplő included), csak a főhőst kellene átnevezni. Ha Thészeusznak lennének jogörökösei, most perelnének.

Azok a nézők sem lesznek maradéktalanul elégedettek, akik a látványért meg tudják bocsátani a trehányul összefércelt szkriptet. A Halhatatlanok ugyanis a szép képek ellenére is hiányérzetet hagy, ha máshol nem, a mindent eldöntő csatánál, ahol két sereg felsorakozik a monumentális fal és sziklaormok előtt, aztán megvívnak – egy szűk folyosóban. (A 75 millió dolláros büdzséből azért ennél többre futhatta volna.) Singhnek pedig felróható, hogy egyszerre akar mocskos és giccses lenni, és ez valahogy nem áll össze olyan flottul, mint a 300-ban. Talán azért nem, mert nagyobbak a szélsőségek: az egyik percben még elönti a széksorokat a szirup Phaidra és Thészeusz menetrendszerű pontossággal érkező szépelgése miatt, a következőben pedig úgy fröcsög a vér, mint a God of War III-ban, és előkerül a műfaj védjegye is, a Lassított Trancsír™. De ebben a hullámvasutazásban is van sara a forgatókönyvnek is: sok (akciófilmhez képest talán túl sok) időt szentel családi kötelékekből vagy a szerelmi szálból adódó szenvelgésnek, ugyanakkor például hosszasan elrejszolgat a bronz bika nevű, iszonyatos ókori kivégzési módszeren.

Egy ilyen tákolmányt a színészek sem tudnak megmenteni. Mondjuk a Gettómilliomosból ismert Freida Pinto (Phaidra) nem is nagyon igyekszik, a film elején szenvedőre rendezi arcvonásait, aztán a stáblistáig úgy marad. Thészeusz roppant összetett karakterét bármelyik közepesen tehetséges hollywoodi epizodista meg tudná formálni, ezúttal Henry Cavillt verte meg a sors, hogy kénytelen ezentúl a CV-jében látni a Halhatatlanokat. Nem meglepő módon a Hüperiónt alakító Mickey Rourke lopja el a show-t a mindenki más elől, őrült és aljas, játékával messze a sablonszerepen felül teljesít. Az istenek viszont annyira halványak, hogy még rákeresni sem érdemes arra, melyiket ki játssza.

A Halhatatlanok jó példa arra, hogy dizájnelemekkel nem lehet aládúcolni egy történetet, legyen az bármilyen egyszerű. Ha nincs egy épkézláb cselekmény, pár fordulat, legalább kicsit élvezhető párbeszédek, megette a fene az egészet, még a görög istenek is a fejükre esnek. Singh életművében eddig ez a 4/10-es film a leggyengébb darab, remélhetőleg nem ugrál fel a jövőben meggondolatlanul mindenféle gyanús vonatokra.