Natália
-3 °C
7 °C

Szenvedjen zöldben és lilában!

2006.02.05. 15:00
A nyolcvanas évekbe visszacsúszó XXI. századi magyar rögvalóság, a légfrissítő íze és a csontig hatoló budiszag Kocsis Ágnes első nagyjátékfilmjében. Grünwalsky biztos örül, mi pedig csak lemondóan legyintünk.

Észrevették már, hogy szinte mindegyik magyar művészfilmben van egy jelenet, amiben a főhős a konyhaasztalnál rántottát eszik mélytányérból, és közben a kredencen halkan fonnyadó fikuszt bámulja üveges tekintettel? Kilátástalan emberi sorsok, érzelmi szürkeség, lehatárolt élethelyzetek és a hónaljszőrön nagy cseppekben lecsurgó izzadság szaga. A Friss levegőben ráadásul a rántotta még hideg is, hogy érezzük: ez itt már tényleg a nyomor.

Kocsis Ágnes első nagyjátékfilmjében anya és lánya a főszereplő. Először a nyilvános vécéket pucoló anya, aztán kicsivel később már a varrónőnek készülő, de valójában ruhatervezői karrierre vágyó lánya, akik mindketten megtapasztalják, hogy milyen reménytelen is az életük, és egyébként is milyen iszonyatosan magányosak. Ehhez mérten alig szólnak egymáshoz, tulajdonképpen a kapcsolatuk kimerül abban, hogy amikor hazatér a munkából az anya, az elviselhetetlen szag miatt rögtön kereszthuzatot csinál a lánya. Friss levegő, ugyebár.

Mindezt a nyolcvanas éveket idéző díszletek közt és helyszíneken forgatta le Kocsis Ágnes, de azért a háttérben a tévé a madárinfluenza elleni védekezésről beszél, néha pedig megcsörren egy-egy mobiltelefon, hogy tudjuk, ez azért 2006, csak egyeseknek annyira szar, hogy még Videoton tévén kell nézniük az esti híradót.

Retró, mégis fáj

A gondosan dizájnolt szocialista retró viszont éppen hogy hiteltelenné teszi a filmet, szinte minden kockán felsejlik a rendező, amint az operatőrrel és a díszlettervezővel röhögcsélve elhelyez a háttérben egy tárcsás telefont, vagy egy ízléstelen üvegdíszt, hogy bazzeg ez milyen jól mutat itt, mekkora nyomor, hihetetlen, és még a színek is hogy passzolnak. Ez van, ha valaki csak Grünwalsky-filmekből ismeri a szegénységet, de azért feltétlenül forgatni akar róla.

De higgadjunk le kicsit, öleljük át Gothár Pétert, simogassuk meg Jancsó Miklós ősz fejét, és pacsizzunk le Mundruczó Kornéllal! Nem kell mindig bántani a magyar filmet, Kocsis Ágnes első próbálkozásával sincs igazából semmi baj: kicsit kiszámítható, de legalább átjön az üzenet, egységes, és, néhol letaglózóan erős a képi világ, a főszereplő, a még amatőr színjátszói múlttal sem rendelkező Hegyi Izabella pedig rémisztően hiteles. Jó, annyi előnye van, hogy a főhőshöz hasonlóan ő is textilipari szakközépbe jár, és még tinédzser is.

De azért olyan elkeserítő, hogy a Simótól meg Grünwalksytól tanuló Kocsis Ágnes filmjét nézve úgy tűnik, hogy ez a már nem is olyan új generáció szinte semmit sem tudott hozzátenni a tanárok által beléjük sulykolt világképhez és művészi szemlélethez, és csak annyiban térnek el a reumás mesterektől, hogy rájöttek: a nyomor ábrázolásánál is fontos, hogy passzoljanak a színek. Friss levegőt!