Hogyan ettem borzzal töltött nutriát?

Ez a riport arról szól, hogy az internet milyen csodálatos dolog. Nem vas, acél, üvegszál, szerver és egy mókuskerék, amiben Baja Ferenc rohangál körbe-körbe, hanem sok-sok csodálatos, kicsit perverz ember, akiket összehoz a hálózat, ami őket boldoggá teszi.

Az egész úgy indult, hogy Bodi, az Index jogásza megismerkedett olyan cigányokkal, akik – legalábbis Bodi álltása szerint – bármibe beletöltenek bármit, aztán megsütik nyárson. Bodinál már hetek óta dekkolt egy nettül kizsigerelt borz, amit egy rokona küldött ajándékba, akinél már kétszer is ettünk borzpörköltet. (A borz maga az antitofu, a legférfiasabb ételek egyike: az állaga szilárd, mint Kövér László testvére, a színe egészen sötétbarna, az íze meg vadabb Herczog Edit angol kiejtésénél is.)

„Borzzal töltött kecske” – mondta ki Bodi a logikus megoldást, aztán szólt a pecalistásoknak, hogy nagy főzős buli alakul. Ügyvéd barátom ugyanis nemrég lett tagja ennek a halközpontú, zárt online férfiközösségnek, amit – hadd kényeztessem a jelentéktelen bulvárérdekességek rajongóit – Tóta W. Árpád apja alapított. A szabad tűzön sütés szakértői azonban pár nappal később váratlanul visszamondták a sütögetést, mi meg ott álltunk egy kőkeményre fagyott borzzal, mint az egyszeri kommunikációs tanácsadó kormányváltás idején.

Kinek a pap, kinek a hódpatkány

Mivel nagyon megtetszett a „bizarr állatba borzot tölteni” koncepciója, nem sirattam sokáig a kecskét, és gyorsan átpártoltam a nutriához. Mindig is csiklandozott a gondolat, hogy az unalmas, szürke, műbőr autóstáskás kommunisták uralma alatt a magyar vidéket ellepték az élénk narancssárga fogakkal rendelkező, vicces, latin-amerikai óriásrágcsálók, amiket a szőrük és a húsuk miatt tenyésztettek a kalandosabb kedvű parasztok.

A netes horgászok ráharaptak az ötletre.

Ekkerjoz, a pompás blogger, kiváló mikroblogger, remekíró és ipari-mezőgazdasági középvállalkozó, a levelezőlista Mr. Wolfja, azonnal bevállalta, hogy szerez nutriát. Még jött egy miniválság, de megoldódott:

Ekkerjoz:

Nem tudok vinni nutriát, se élőt, se holtat, vásárhelyi cimborám felszámolta a bizniszt. Még maradék nutriakolbásza se maradt, csak vagy kétezer ketrec, most nyúlászoknak szeretné eladni őket. Mi legyen, sokember?

B. Sándor horgász barátom révén már régen óriási rajongója vagyok a cigány gasztronómiának. Törpeharcsázás után mindig meghív kajálni, náluk ettem például a nutria fogához hasonló, élénk narancssárga színben pompázó fűzfagombát, ami a többségi társadalom számára szinte ismeretlen, fantasztikus ízű, puha taplóféle. Sándor, egyébként érthető módon, irtózik a tizenöt-húsz méteres fákra való felmászás gondolatától is, így évek alatt sem tudtam rávenni egy jó varjúpörköltre, pedig azt mesélte, hogy az tényleg rettentő finom.

Talán sikerül rávezetnem Ekkerjozt a roma vonalra? Végül is a borzzal töltött varjú egyáltalán nem hangzik rosszul. De nem jött össze, mert az ürge védett állat, és ilyenkor már amúgy is visszavonul télire, a finom kamasz varjak meg ősz végére már rég túl nagyra nőttek, és elrepültek. Ekkerjoz a végén mégis tudott nutriát szervezni.

Hogyan töltsünk állatokat a szabadban?

Gergely is csakhamar kipirultan állt a többi között, és szórakozottan hallgatta az apród elbeszélését.
– Itt ám – folytatta a fiú – egy egész borjút varrtak a göbölybe, a borjúba hízott kan pulykát, a pulykába fogolymadarat tettek.
– Hát a fogolyba? – kérdezte egy sárga ruhás, bamba kis apród.
– Abba – felelte komolyan az előadó – gúnártojást. A legfiatalabb apródnak kell azt megennie.

A gasztronómiai kalandorokat évezredek óta izgatja az állatba töltött állat ideája, de a modern, webkettes pecalistás jól tudja, hogy szabad tűzön igazából semmit sem lehet megsütni, ami egy bankjegynél vastagabb. Mármint ha nem számít megsütésnek, amikor egy hús felszíne szenes, belül viszont olyan a helyzet, mint a Nostromo űrhajó fedélzeti ebédlőjében, miután Kane első tiszt gyomrából kirágta magát a kamaszodó Alien.

Így végül a borzzal töltött nutria könnyített, már-már haute cuisine változata mellett döntöttem: vegyes, burgerre hajazó tölteléket csinálok a borzhúsból, és vékonyra vágott nutriafilékbe tekerve, alufólia tasakban fogom grillezni. A megmaradó húsos nutriacsontvázakat valami baromfifélével megfőzöm mellé levesnek.

Merész taraj, könnyű lé

A célpontunk egy Lajosmizse melletti horgásztó volt, a tulaj Bodi ügyfele, a vízben állítólag van süllő, csuka és harcsa is, úgyhogy ha akarunk, egyszerre hódolhatunk két perverz szenvedélynek.

Előző nap elmentem bevásárolni. Az óbudai piacon találtam egy különösen merész tarajú, jó négykilós kakast, úgyhogy eldőlt, nutria-kakas paprikás lesz a második fogás, méghozzá bajai módra.

A gasztronómiailag fejlett déli végeken, Tolnában, Baranyában a bajai halászlé mellett igen népszerű az ugyanilyen módon főzött csirkepörkölt, ami persze egyáltalán nem pörkölt. A megsózott madárdarabokat a hagymával és fokhagymával beteszik a bográcsba, felöntik vízzel, a paprika akkor jön bele, amikor felforrt a lé, lehet rakni bele kis borsot, paradicsomot, zöldpaprikát, de ellecsósítani nem érdemes. Jóval hosszabb, könnyebb leve van, mint egy rendes csirkepörköltnek.

Életveszély a konyhában

Hazavittem a kabé ötkilós fagyott borzot, beraktam a mikróba, elindítottam a kiolvasztást. Elbambulva pirítgattam a darálásra szánt fűszereket egy kis serpenyőben, amikor döbbenetes illat csapta meg az orromat a mikró irányából, és ezzel egyidőben Darth Vader távfojtását éreztem a torkomon. „Atyaisten – kiáltottam fel önkéntelenül –, ez olyan szagú, mint Zuschlag János átizzadt mackófelsője!”

Azt hittem, képtelen leszek eljutni a készülék ajtajáig. Támolyogva megtettem két lépést, de meg kellett kapaszkodnom a konyhapultban. „Hát ennyi volt?” – hasított belém a Végső Kérdés, de végül sikerült összekaparnom annyi erőt, hogy kikapcsoljam a mikrót, a borztorzót pedig a mosogatóba hajítsam, majd hideg vizet engedjek rá, megmenekülve a fulladásos haláltól.

Na, ez meredek volt, a borzevés eszerint nem sokkal kevésbé kockázatos, mint mérgező fugu gömbhalat evőpálcikázni Japánban.

Az ínyenc konyha szelleme

Nem gyakran mondhatja el az ember, hogy olyan jól csinált valamit, ahogyan még soha senki az emberiség történetében. Itt a ritka alkalom: egészen biztos vagyok benne, hogy soha humanoid nem szecskázott fel borzot olyan gondosan és beleérzéssel, mint én azon a délutánon. Két és fél órát dolgoztam a félig azért még fagyott, ijesztően sötétvörös-barnás színű, kecskebakszagú torzón, de a végén ott hevert előttem a megmagyarázhatatlan erőfeszítés jutalma, a talán kétkilónyi, az ínyenc konyha szellemében nem megdarált, hanem séfkéssel egészen apró darabokra vágott borzszínhús.

A borzot összekevertem ugyanannyi darált disznóhússal, negyven deka apróra vágott, füstölt mangalicaszalonnával, a frissen megőrölt, pirított fűszerkeverékkel, egy fokhagymából, hagymából, lime-levélből és friss zsályából zúzott fűszerkrémmel és négy tojással, így elmúlt a penetráns bakszag, és a ház hirtelen egy thaiföldi kifőzde konyhájává változott.

Megdöglött a negyedik

Bodival és Borisszal (7) jó óra késéssel érkeztünk, masszív csapóesőben a buja lajosmizsei homokba ásott tavakhoz, a többiek már pont teljesen eláztak, egyetlen kapás nélkül. Ügyvédünk süllőt meg csukát ígért a gasztronómiai élvezetek mellé ugyanis. Amikor Figura, a telekommunikációs topmenedzser öt órával később, amiből hármat folyamatos csalidobálással töltött a záporban, megkérdezett egy bennfentesnek látszó pecást, hogy van-e benne harcsa, a fickó azt felelte, hogy van. Három, mert a negyedik az év elején megdöglött. Süllő? Az állítólag van, bár fogni még senki sem fogott. Figura a csukára már nem is mert rákérdezni, hanem ősi horgászkáromkodással földhöz vágta a botját.

Ponty meg keszeg viszont van a tóban rogyásig, a parton meg, a büféépület mellett, két Frédi–Béni stílusú tűzrakóhely. A negyvenöt fokos szögben zuhogó esőben ideális idő volt szabadtéri tüzeléshez, de Hori, a barkácsőrült, különleges pálinkákban utazó exrendőr esernyőt ragadott, és tíz perc alatt megoldotta a begyújtást.

Vissza a nutriához

A hódpatkány – írja Wood – gyors és ügyes fickó. Mulatságos viselkedésében magam is sokszor gyönyörködtem, s figyelmemet a legnagyobb mértékben le tudta kötni; amint birodalmában keresztül-kasul úszkált, e közben minden útjába eső, s neki újdonszerűnek látszó tárgyat aprólékosan megvizsgált.

Én most csak a húsában tudtam gyönyörködni, de az tényleg pompás látványt nyújtott, ahogy előkerült Totyának, Csongrád megye rendszerinformatikai lordjának a hajléktalanszatyrából: gusztusos árnyalatú rózsaszín, néhol finom zsírréteggel.

Mihelyt egy marok füvet vetnek a medencéjébe, azonnal megragadja kezeivel, hevesen megrázogatja, hogy a gyökereket minden közéjük ragadt földtől megszabadítsa, azután a vízhez viszi, s oly ügyesen mossa meg, hogy bármely mosónőnek is becsületére válnék.

Én irigyebb voltam, nem adtam neki füvet, a belőle vágott csíkokat viszont megkentem fokhagymás zsályapürével, megtöltöttem, spargával megkötöztem, és rácsra vetettem a fóliába burkolt húscsomagokat. Hori egy adag borztölteléket hamburgerhús stílusban tett a grillre, próbaképpen.

Végre eszünk

A másik tűzön jó két órát forraltam a kakast, aztán amikor kétharmadrészt kész lett, mellédobtam a legvonzóbb nutriarészeket. Közben a gyerek és Figura megunták a reménytelen kardozást a záporban, és visszatértek egy két Cser-Palkovics András méretű, cane corso típusú kutyával és egy fekete-fehér macskával. A feketemise lényege következett ugyanis, feltálaltam a töltött húst és a paprikást. Ott csámcsogott egymás mellett a lista krémje: R., a harcsabuzi operatőr-gitáros, Z., a mesteri csuklójú képkeretező, J. a fehéráru-topmenedzser, A., a pénzügyi mágus, Borisz, az elsős természetvédő-pergetőhorgász és Bagira, a házőrző cane corso.

Kezdem az egyszerűbbel: a kakas-nutria összeállítás fenomenális lett, a markáns-sötétes kakashús aromáját pompásan egészítette ki az enyhe, világos, lágy nutria. Ez a fogás normális civil társaságokat is boldoggá tehet. A borz nekem ugyan ízlett, de azt én is beláttam, hogy elkövettem egy óriási hibát. Az eredeti ígéretem ugyanis az volt a listán, hogy valami egyszerű, az állat aromáját a maga természetességében megőrző fogást hozok össze.

De megijedtem a „Zuschlag János a konditeremben”-élménytől, plusz feltámadt bennem a rosszul értelmezett humanizmus, és úgy döntöttem, hogy markánsan fűszeres irányba megyek el. A gyávaságomnak meg is lett a büntetése, erősen túladagoltam az egyébként nagyszerű lime-levelet, így most itt van egy rakás ember, akiknek az a meggyőződésük, hogy a borz íze olyan, mintha egy verejtékező gazdasági bűnöző nagy adag citromhéjat gyömöszölne a szánkba.

Az új heroin

No, nem baj, a szuperkombó a szélsőséges délkelet-ázsiai konyha rajongóinak így is nagy élmény volt, legközelebb meg javíthatok, hátha szerez addigra egy tölteni való héját valamelyik online haver. Kísérletezni ugyanis érdemes, a hedonistáknak ugyanúgy, mint a divatmajmoknak, hiszen, mint tudjuk, a gasztronómia az új rock and roll, a római kömény az új heroin. A bátor kalandot Totya másnap elküldött mailjével zárom, bíztatásul minden ízlelőbimbó-kalandornak:

A nutria jó része megmaradt, többek között a mája is. Azt anya kacsazsírban megsütötte, zseniális. Hajszállal marad el a kacsamájtól. Tegnap szedtem mellé egy kiló tintagombát – zsenge fehér gömböcök voltak még, abból készítettem egy tejfölös mártást, nutriamájjal felséges! :)