Dániel, Daniella
18 °C
32 °C

Itt nincs fél adag, ne szórakozzunk már!

01
2015.06.10. 00:29

Mindenkinek vannak idegesítő rokonai vagy ismerősei, akik az étterem után azon hurrognak egész úton hazafele, hogy kicsik voltak az adagok, hát hogy a fenébe tud bárki is egy degusztációs menütől jóllakni. Meg hogy hát mi volt az az ostya? Az az undorító nyálkás hab? Minek voltak evőeszközök, ha mindent be lehetett kapni egyben? Egyébként is, miért nem volt az étlapon rántott sajt?

Ha valaki legközelebb szenvedő alanya lesz egy ilyen beszélgetésnek, akkor mondja meg az illetőnek, hogy jól van, legközelebb a Pléh Csárdába megyünk Rákospalotára.

Bábel István Pléh Csárdája (azaz hivatalos nevén a Bádog Gundel) több mint huszonöt éve létezik a Rákospalotán  a Kolozsvár utcában, és mi sem most hallottunk róla először, de a napokban képtelenség volt elkerülni, mert mindenhonnan ez a hely jött szembe a magyar médiában, hiszen Anthony Bourdaint, a CNN száguldó kozmopolita szakácsát Világevő Jókuti András ajánlására ide vitte a stáb, szegény Bourdain meg láthatóan majdnem sokkot kapott az egykilós rántott szelettől. Ami egyébként teljesen normális reakció, mint ahogy az ki is derült, amikor elmentünk mi is megnézni a helyet.

A szokásos közönséghez képest egy egészen hosszú sor álldogált, velünk együtt szinte percenként érkeztek az emberek, akik valószínűleg csak véletlenül mennek Rákospalotára, az ilyen zsírbüfékbe pedig egészen biztosan csak tévedésből. Ezt egyébként onnan lehetett jól leszűrni, hogy a legtöbben bepróbálkoztak a fél adagokkal, aztán amikor remegő hangon feltették a kérdést Bábelnek, akkor fejcsóválás mellett erélyesen megmondták nekik, hogy

itt nincsen harmad adag, fél adag, ne vicceljünk, komolyan!

Ez egy elég kemény állítás akkor, amikor az ember kér egy rántott szeletet vagy egy sajttal-sonkával töltött karajt, ráteszik a mérlegre, az kilencven dekát mutat, és nagyjából egy 3-4 fős család meg tudna belőle ebédelni.

A Pléh Csárda nagyjából olyan hangulatot áraszt, mint egy szocialista büfé, ahol az amerikai adagok lennének a mértékegységek, vagy mint a Taxidermia középső része, amiben a főszereplő Trócsányi Gergő életének egyetlen hivatása, hogy versenyszerűen tudjon zabálni. Itt minden hatalmas, a saláta levesestálban jön, a rántott gombából egy egész tányérral mérnek, és utána jön a köret, a tartár megvan nagyjából két deci, a szódából és szörpből egy méret van, az öt deci, a pörkölthöz akkor sem adnak köretet, ha kérünk, a leves meg, gondolom, egy komplett lábosban érkezik, de ezt csak saccoljuk, mert azt mégis túlzásnak éreztük. Főleg akkor, amikor láttam, hogy az előttem érkező rántott szelet akkora, mint a billentyűzet, amin ezt írom.

Én pontosan tudtam, hogy egy rántott szeletet szeretnék, csak savanyúsággal, a fotós Huszti Pista viszont belemerült egy egészen Tűz van, babám!-os beszélgetésbe:

– Én olyan májas palacsintát szeretnék [amit Bourdain is kapott].

– Tudja, hogy mennyi idő lenne egy olyat csinálni?

– Akkor egy velőspacalt szeretnék.

-–Azt még nem tudok adni, most jött a velő, még fagyos.

– Akkor egy fél adag velőrózsát és fél adag pacalt.

- Fél adag? Menjen át a szomszédba, ott kap fél adagot, drágábban!

És így tovább, amíg nem kapott egy tengerszint felett is mérhető halomnyi sült krumplit, hozzá öt velőrózsát és egy tartárt. Én pedig egy akkora schnitzelt, hogy csodálom, nem egy targoncával hozták ki.

Számít egyáltalán bármit, hogy milyen volt, amit ettünk? Remélem, hogy igen, mert minden rémisztő külsőség ellenére

kibaszott finom volt.

A rántott szeletnek a vákuummal leszedett, cafatokból összepépesített álhúsokhoz képest erőteljes disznóíze volt, kívül ropogós, belül szaftos és puha, végig isteni volt, csak épp az egyharmadánál úgy érzem, hogy jézusmáriám, nekem itt azonnal végem lesz. Ahogy körbenézek a többi vendégen, akik ma vannak itt először, ők is nagy elánnal vágnak bele minden púpozott tál ételbe, aztán 10 perc habzsolás után üveges tekintettel merednek maguk elé, izzadnak, és felveszik azt a helyzetet, amit én csak űrhajóspóznak szoktam hívni: kezükkel megmarkolják a karfát, kiegyenesítik a felsőtestüket, és picit felfele nyomják magukat, mintha az ételt lejjebb lehetne erőltetni azzal a mozdulattal, hogy az egész szervezetüket feljebb tolják. Nem megy. A mellettünk ülő elsőpléhes srác megörül, amikor megmondjuk neki, hogy nyugodtan elcsomagoltathatja, nem fogják leharapni a fejét a pultnál. És csomagol is mindenki, a kedvencem a fejenként másfél ételt rendelő pár volt, akik hosszú szuszogás után úgy döntenek, hogy egyikőjük átmegy a százforintos boltba az utca túloldalára és vesz egy csomó éthordót.

Az étel felénél rájövünk, hogy haha, hát nekünk legalább 7-8 emberrel kellett volna kivonulni, ha mindent meg szerettünk volna kóstolni, másrészt meg a félliteres üdítőt nem azért ajánlják rendelésnél, mert a szörpnek is fogynia kell, hanem szükséges ahhoz, hogy túléljük. Én az ebéd végére másfél liternyi málna- és almaszörpöt iszok meg, majd pár órával később megint másfél liter szódát. Még mindig szomjas vagyok. A rántott szeletet nem tudom befejezni, pedig háromezer forintomba került.

Teljesen véletlenül éppen akkor jár arra egy ott lakó ismerős, aki elmondja, hogy soha nem látott még ekkora tömeget a helyen.

Általában az öreg Bábel nem is szokott a pult mögött állni, de ezek szerint muszáj, amióta bejárta a magyar sajtót, hogy itt evett Bourdain. A fiatal srácokat váltó munkások azt mesélik, hogy amikor erre melóznak, általában itt szoktak enni. Tíz éve járnak a Pléh Csárdába. Azóta semmit nem változott. Egy Budapesten élő kanadai lány és az őt meglátogató barátnője azt meséli, hogy a Facebookon látták, hogy itt volt a sztárséf, úgyhogy gondolták, gyorsan megnézik, mielőtt még annyira beindul, hogy terjeszkednie kellene meg épületet újítania a tulajdonosnak. Megnyugtattam őket, hogy ez valószínűleg soha sem fog megtörténni.

Itt játszódik a Szalontüdő című kisfilm

Nem látta még? Azonnal nézze meg!