Cuki állat a szamár, kíméletlenül befaltuk

Egészen örkényi érzés kimenni egy vadgazdasághoz, végignézni az állatsimogatót, a szép kis karámban élő holland törpe kecskéket, gyöngytyúkokat, tengerimalacokat, lovakat és szamarakat, majd kikérni egy rendes szelet húst az utóbbiból, tepsis krumplival, bazsalikomos paradicsomsalátával és szilvás chutney-val. Pedig pont ezt lehet művelni a kaposvári egyetem alá tartozó bőszénfai vadgazdálkodási tájközpontban, vagyis egész pontosan annak Zselicvad nevű éttermében. Még júniusban járt körbe az interneten egy MTI-közlemény, amiben a gazdaság rengeteg zamatos képpel promózta, hogy igen, náluk lehet szamarat is enni, ami a képek alapján két potenciális dolgot válthatott ki az olvasókból:

• Hogy lehet ilyen cuki állatot megenni?
• Ki kóstolná ezt meg?

A második kérdésre a válasz az, hogy például én, az elsőre meg az, hogy késsel-villával és egyébként nagyon boldogan.

De először meglepődünk, amikor megkapjuk a Zselicvad dicséretesen kurta étlapját, amin levessel, vegetáriánus étellel és desszertekkel együtt összesen 12 tétel van, és nincsen rajta szamárhús, pont az, amiért egy külön közleményt kiadtak. Muszáj rákérdeznem, hogy van-e egyáltalán, vagy csak brahiból autóztunk órákat a Zselic szélére, de kiderül, hogy ugyan van, de még egyelőre tesztüzemben. Amikor a szamárról kérdezem, akkor rögtön felmerül az, hogy a grillezett húst kérhetném akár lóból is, de azt inkább passzoljuk és a 3000 forintos fogásból kikérünk egyet szarvassal, egyet meg szamárral.

Ha arról próbálunk meg az interneten bármilyen információt fellelni, hogy mi a kultúrája Magyarországon a szamarak elfogyasztásának, akkor nem fogunk sok sikerrel járni. Én az előbb nyálaztam át az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap segítségével, a Darányi Ignác-terv alatt készült, a Magyarországi Szamártenyésztők Egyesületének legújabb, 2015-ös brosúráját a parlagi szamárról, illetve a 2014-es, ugyanilyen kiadásban készült, gyerekeknek szóló Szamárfül magazint, de a csacsigolás kifejezésen kívül sokat nem tudtam meg arról, hogy kik, mikor és miért szoktak szamarat enni nálunk. Az internet sem segít: még évekkel ezelőtt nyilatkozott a legendás osztrák szakács, Eckart Witzigmann, hogy „édesapám, ha tehette, Herz-féle szalámit vásárolt, úgy tudom, szamárhús is volt benne”, amitől remélem most nem fog visszamenően perelni a Herz, illetve tavaly Kínában visszahívtak egy csomó szamárhúst, mert igazából róka volt.

A bőszénfai szarvasfarmon már 2013-ban tartott a Kaposvári Egyetem és a már emlegetett szamártenyésztő egyesület egy szakmai napot, amin a szamarak tartási és hasznosítási lehetőségeit. Akkor nagyjából 50 szamár élt Bőszénfán. Nagy János ágazatvezető ekkor a Somogy Online-nak sorolta, hogy hogyan lehetne ezekkel az állatokkal foglalkozni: turisztikai célra is használhatók (lásd csacsigolás), munkára is be lehet fogni, ráadásul igénytelen állat. Nagy a cikkben megemlítette, hogy azt is vizsgálják, hogyan lehetne ételt készíteni a parlagi szamarakból, de „tiszteletben tartjuk mindazoknak a véleményét, akiknek ellenérzéseik vannak a szamárhús fogyasztásával kapcsolatosan.”

Ez a vizsgálat és útkeresés egészen odáig tartott, hogy 2015 júliusában kihozzák nekem a sült szamárhúst, ahogy már mondtam, burgonyával, paradicsomsalátával és chutney-val.  Kicsit sajnálom, hogy a húst bedörzsölték egy borsos-mustáros páccal, mert ha már ilyesmit eszem, akkor szeretném, ha rendesen pofán ütne, ebben a fogásban pedig valahogy minden – a savanyú szilvától a friss bazsalikomig – azon dolgozna, hogy ne kelljen az állat ízét éreznem. Ami persze valójában hamvában holt próbálkozás, mert két rágás után eltűnik minden más és marad a szamár szarvasra emlékeztető erős, kicsit fanyar, de igazából semmihez nem hasonlító íze. Hirtelen én sem tudom mihez hasonlítani. De az biztos, hogy ha valakit a vadhústól nem ráz a hideg, ráadásul az sem zavarja, hogy egy szőrös, amúgy cuki állatot kell ennie, akkor akár egy belvárosi szamárbüfét is kívánhatna magának. Nekem egy állat hiába tündibündi, inkább legyen finom – sosem értettem azokat, akik ódzkodnak a nyúlhústól –, és a szamár megüti a szintet. Ez persze nem jelenti azt, hogy az első öt falat közben nem pörgött folyamatosan a szemem előtt a filmtörténet összes híres öszvére a Vétlen Baltazártól kezdve a Shrek szamaráig.

Azt sajnáltuk csak, hogy az MTI-hírben belengetett szamársteak nem egy Frédi-Béni-szelet volt, hanem négy darab, szolidabb méretűre vágott húst kapunk, szóval nincs meg az az érzésünk, hogy valami brutálisat ettünk. Úgyhogy lefojtjuk még egy darafelfújttal, amihez Barakonyi Szabolcs fotóművész legnagyobb, őszinte meglepetésére igazi tejszínhabot adnak, cukor nélkül, ami szerinte többet elmond a konyháról, mint bármi más, amit előtte ettünk. Mármint azt, hogy odafigyelnek.

Szóval ha nem is akarunk direkt szamárhúsért elutazni Kaposvár és Szigetvár közé egy egyébként pofátlanul idilli helyre, azért családdal érdemes lehet ott körbenézni: a gazdaságnál meg lehet nézni egy csomó állatot, és ha időben jelentkezik az ember, akkor még mindenféle szervezett programokon is részt vehet és megtudhat egy csomó mindent a Zselicben élő vadakról. Aztán oda lehet somfordálni az étteremhez a gyerekekkel és elmagyarázni nekik az élet nagy körforgását.