Gladiátor-bicikliúton a civilizáción túlra

Egy ismerősöm holland barátjának mesélt a 10 ezer fős budapesti biciklis demonstrációról, amire a holland lelkendezés helyett olyan arcot vágott, mintha a magyarok azért tüntettek volna, hogy legyen végre vezetékes víz a városban, vagy a boltok áruljanak napi rendszerességgel kenyeret. A történet hallatán váratlanul felébredt bennem a mindenkiben szunnyadó holland, akinek meggyőződése például, hogy utakat közlekedés végett, nem pedig illusztráció gyanánt építenek. Majd mielőtt bármit tehettem volna, a bennem élő holland biciklire ült, hogy feltérképezze Budapest legizgalmasabb kerékpárútját, a Duna mellett, Budafoktól egészen a Római partig.

Hiába figyelmeztettem a megpróbáltatásokra, a holland azért is kőkeményre fújta a gumikat, a lendületes gurulás végett, majd a Csepel szigetnél elhelyezett irányjelző táblák szerint elindult észak felé.

Csepeltől a Lágymányosi hídig: Oroszország, autósüldözés, Hollandia

A sima út a hőséggel mit sem törődő, talpig terepszínben közlekedő horgászok közt haladt, majd alig 30 méterrel később elkezdődött a túra: a burkolat eltűnt, hétvégi házak és autóikat samponozó emberek következtek, és egy jeltelen elágazás, ahol a holland - romantikus beidegződései miatt - a macskaköves szakaszt választotta.

Hogy a megérzés helyes volt, csak később derült ki: a felszíne alapján egykor keskenynyomtávú harckocsik által használt aszfaltcsík ugyanis látszatra nem Budapest szívébe, hanem egy civilizáció utáni korba vezetett, ahol ismeretlen katasztrófa tűntette el a kultúra nyomait. "Tarkovszkijt csak a keleten érthetik meg igazán" - bólintott a lelkes holland a gazzal benőtt, üres gyárépületek és az elvadult növényzet láttán, ami a Stalkert juttatta eszébe, nem pedig azt, hogy eltévedt.

Így néhány kilométerrel arrébb, egy széles, korláttal ellátott, dunai panorámás útra érve kiderült, a posztindusztriális trip a főprogramhoz tartozott. A holland minden átmenet nélkül Rotterdamba került: széles, korláttal felszerelt, tökéletesen sima út vezetett a folyó mellett. Szemközt gyárak és kémények végeztek finomállítást a tájon, amit Európa peremvidékeien nevelkedettek is esztétikusnak találhattak, mert az út mellett büfé, napernyők és kerti székek álltak, az ipari panorámába fordítva. A holland a korlátnál elhelyezett fáklyákból arra következtetett, esténként élénk társadalmi életet folytatnak itt a magyarok, és hogy ez mennyire jó, mert keleten még közelebb vannak egymáshoz az emberek.

A tévképzeteknek néhány kilométer múlva egy sorompó vetett véget, útjelző tábla nem volt, forgalom viszont igen, és a tanácstalan turistát csak kerékpárostérképe igazította útba. A néhány száz méterrel arrébb húzódó biciklisáv megközelítése azonban fejesugrás volt a balkáni valóságba. A hollandot dudáló autók figyelmeztették, hogy kerékpárjával az útmenti gazosban kellene haladnia, de mivel machete hiányában ezt nem tette meg, egyikük üldözőbe vette. Mintha tudta volna, hogy a kerékpáros Pim Fortuyn-szavazó, megosztotta vele meglátását, miszerint egy homoszexuális, a további diskurzust pedig csak a feltűnő bicikliút, és az azon elhelyezett Demszky-karó szakította meg.

Lágymányosi hídtól a Margit hídig: a magyar gladiátor

A társasházak és egy zajvédőfal közt húzódó, kulturált kilométerek arra voltak elegendőek, hogy elálljon a holland füléből csöpögő adrenalin, és nyugalommal viselje, hogy a Lágymányosi híd előtti építkezések alatt eltűnik a bicikliút. A sitthalmokra, malterkeverőkre, a teherautókra semmi nem figyelmeztetett, olyan természetesen terpeszkedtek a bicikliúton, mint Jabba a kereveten. A városba vezető utolsó akadály az építkezés okozta útszűkület volt, ami ismét az autók közé kényszerítette a magas, vöröshajú kerékpárost.

A sáv az ELTE épülete előtt tanösvénnyé alakult: a szintben és színnel elválasztott gyalogos és kerékpáros sáv futurizmusa szerencsére csak 100 méternyit tartott, így a holland sokk nélkül ismerhette meg a budapesti mérnökök által kifejlesztett változatot: a gladiátor bicikliutat.

Ahogy az arénában a hálós-pajzsos harcol a dárdással, úgy küzdenek itt a gyalogosok a kerékpárosokkal. A járdán kijelölt kerékpársáv állandó lelki és fizikai tréningje segít, hogy az emberek ezen a vidéken ne tunyuljanak el annyira, mint nyugaton, állapította meg a holland, miközben a csatárláncban közlekedő gyalogosokat kerülgette a rakparton. Ez az út egyébként csak akkor lenne EU-kompatibilis, ha a kerékpárosok tolnák a biciklit, a gyalogosok pedig a korláthoz lapulva, libasorban közlekednének, morfondírozott a németalföldi felderítő, de aztán kiderült, hogy még ez sem igaz.

A Lánchíd lábánál ugyanis két gyalogos számára is keskeny sávvá szűkült a járda: az egyik oldalról a villamossínek árka, a másik oldalról a kőfal biztosította, hogy a kanyar mögül, a gyalogalagútból előbukkanó kerékpáros mindenképpen pusztítást végezzen a pesti panorámába merült turisták közt. A holland egy kis piranhás tavat tudott még elképzelni nehezítésképpen. A hangulatot a fasor, a kávézók a Duna és a riadtan ugráló gyalogosok határozták meg a Margit hídig, ahol az utat dadaista ötlettel belevezették a HÉV üvegdobozába.

Margit hídtól a Római partig: gyávák és túlélők

A fejlett demokrácia kerékpárosa a Margit hídtól érezte, hogy már kifelé tart a városból. Az egyre iparibbá váló környéken újra szeparáltan vezetett a kerékpárút, játékosan de értelmetlenül keringve a parkokban, míg végül alattomosan keresztezett egy gyorsforgalmi utat. A kanyarból érkező autósokat nem figyelmeztette jel a biciklisekre, a magyarok viszont homályba veszett jelentésű, kultikus ábraként tekintenek a zebrára, állapította meg az egyre kevésbé lelkes holland, miután öt percig figyelt két gyáva nyugdíjast, akik nem mertek átfutni az autók közt.

Sejtette, hogy a lelkesedés innentől egyenlő lenne a szociáldarwinizmussal, úgyhogy inkább integetve megállította az autókat. Komoran kerekezett az Árpád hídig, keresztezett egy figyelmeztető jellel ellátott autóutat, majd tanácstalanul megállt a hőségben cseppfolyós Flórián téren. Irányjelző tábla hiányában egy ideig bolyongott a lakótelepen, és végül a térképéről azonosította be azt a festői, de a macskakő miatt kerékpározásra alkalmatlan utcát, ahol a biciklisávot vezették.

Nem tartotta romantikusnak, hogy az utat a háromkerekű bringákon gyakorló gyerekek közt, egy játszótéren vezetik át, és hiába ért újra a lerobbant gyárépületek, rozsdás sínek és a gazos zónájába: már csak Amsterdamra gondolt, a földimogyorószószba tunkolt sült krumplira és a jelzőlámpával ellátott bicikliutakra.

Aztán hirtelen ismét földút következett, bódék, hekk - és lángosszag vették körül a hollandot, aki nem tudott megbirkózni a kulturális sokkal, és váratlanul halványodni kezdett. Én álltam a Római parton, sörhasú csónakkölcsönzősök, padokon fröccsöző családapák, bottal hadonászó gyerekek, kolbászért sorban álló anyák és parton csókolózó párok közt, nem érdekelt, hogy van-e bicikliút, mert a késődélutánban olyan volt minden, mintha egy végtelen SZOT-üdülés lenne az élet.