Judit
-2 °C
8 °C

Körbezárták a várost a biciklisek

2005.09.23. 00:07
Újabb rekordot döntöttek a budapesti biciklisek. A húszezer biciklista körbekerítette az egész várost, de ennek ellenére a káosz elmaradt.
Az autómentes nap egészen úgy nézett ki, mint egy nap, amit autóik nélkül töltöttek el a budapestiek. Káosz és óriásdugó helyett szombat délelőttökre emlékeztető volt a forgalom napközben, így maguk az autófüggők lettek az esemény legfőbb támogatói. Főszerkesztő-helyettesünk boldog sms-e szerint például minden nap autómentes napot kellene tartani (lásd még: minden nap karácsony), a szokásos negyven perc helyett ugyanis negyed óra alatt ért haza, autóval.

Lufizás és adrenalin

Kattintson
Kattintson
Az esti kerékpáros demonstráció hangulatát napközben a lezárt, csendes Andrássy út alapozta meg, ahol tömegek andalogtak olyan félmosollyal arcukon, mintha kéjgázzal töltött lufikat osztogattak volna az Oktogonnál. Az aktivizmust pedig a médiahisztéria növelte a kritikus szintig. Így a demonstrációra, a szervezők minden várakozását felülmúlva, több mint húszezer biciklis jött el, megduplázva az abszolút rekordnak tartott áprilisi tízezret.

Kiemelhetnénk anekdotikus részleteket boldogan integető járókelőkről, a nagy közös vonulásba feledkezett bringásokról, esetleg szót ejthetnénk dübörgő magnóval a hátán, vagy kisgyerekkel, vagy bolondos ruhában tekerőkről, de ezeket már megtettük fél és egy éve.

A nagy bulik már csak ilyenek, ugyanaz történik, de a résztvevők megismételhetetlennek éreznek minden pillanatot. Most is voltak spontán örömkitörések, amiket kiválthatott gyakorlatilag bármi. Elhaladó villamos, mosolygó néni vagy virágárus hatására kezdett időnként hujjogásba a tömeg, és közösen hujjogni jó volt. Most is felkaptattunk a Gellért-szoborhoz, hogy megnézzük az Erzsébet hídon villogó ezernyi biciklilámpát, és a látványt ismét felemelőnek tartottuk. És volt persze bringaemelés, üdvrivalgás, eufória.

Az örök biciklisek kasztja

Ez utóbbi egyébként inkább a felvonulás első felére volt jellemző. A sor ugyanis Budán lelassult, lépésben haladtunk, néha hosszasan álltunk és beszélgettünk, és a Margit hídnál már inkább olyan érzésem volt, mintha nem is demonstráción lennénk. Két órája voltunk nyeregben, ami azért már inkább túra, mint figyelemfelkeltés.

Kattintson
Kattintson
Még a híd előtt hallottam, hogy a menet vége és eleje csupán percekre van egymástól, egyetlen hatalmas kört formál a Hősök terétől az Attila úton át a Hősök teréig tartó biciklisor. A távoli végcél felé túrázva, talán a beinduló endorfintermelés miatt, láttam lelki szemeim előtt, ahogy összeér a sor, és aki elöl van, az öntudatlanul követni kezdi a legutolsó felvonulót, véget nem érő körforgásba kezdve. A Budapestről szóló beszámolók talán majd megemlékeznek arról a furcsa közösségről, akik egy, már feledésbe ment okból kifolyólag keringenek a városban: gyerekek születnek a bicikliken, emberek élik le életüket a nagy, véget nem érő tekerés közepette, csak néha pihenve meg az út menti nonstopokban.

Mint a kínaiak

A szép, új világból Vázsonyi János út menti szaxofonozása zökkentett vissza, és az, hogy a Margit hídtól begyorsult a túra. Autóst csak akkor láttam, ha megálltam a kereszteződésekben, hogy megtudakoljam, mennyi ideje állnak (fél-másfél órája) és hogy megfigyeljem, hogyan viselik a megpróbáltatást (agresszió helyett legtöbbjük letargikusan várta, hogy folytathassa útját. Szabó Zoli kollégám története, hogy a Nyugatinál néhányan Boros-Bochkor előtt tisztelegve azt kántálták: Bumeráng, Bumeráng!).

Amúgy bringások voltak előttem, mögöttem, eufória helyett pedig már csak tekertünk, és az egész olyan volt, mint egy város, ahol tényleg nincsenek gépjárművek, csak biciklik, és én egy fárasztó nap végén hazafelé tartanék húszezer városlakó társaságában. Jó volt.