Győzike testvérével a Jobbik-majálison

A természet ismét túlélt egy Szigetet, a Hajógyári-sziget gyepje felismerhetetlenségig kizöldellt, hogy a hosszú hétvége utolsó két napján újra acélbetétes bakancsok puhíthassák. A Jobbik Magyarországért Mozgalom ingyenmajálisa miatt a területet főleg a vonatkozó szubkultúrához tartozó arcok népesítették be, úgyhogy annyi Nagy-Magyarországot láttam a két nap alatt, hogy azóta bármilyen pacába képes vagyok belelátni hazánkat elcsatolt területeivel együtt.

A többezres tömegben elvétve akadt csak olyan, akin ne lett volna valamilyen árpádsávos vagy nemzeti színű kiegészítő. Én is hoztam haza egy Árpád vezért ábrázoló pólót kétezerért, és még gondolkodtam egy "elkúrtad, te böszme" matricában, de rájöttem, képtelenség megvenni mindent, mert nem marad pénz kolbászra. Aztán a kolbász bizonyult a rosszabb befektetésnek, mert annyi sót raktak bele, hogy két korsó sör sem oltotta a szomjamat, és másnap reggel erőszakkal vetette ki magából a gyomrom.

Kossuth tér visszatért

A Sziget Fesztiválnak is helyt adó Hajógyári-sziget csónakházával szembeni terület két napra óriás Kossuth térré változott. Különbség nem sok volt, a vidám pikniknek induló móka szomorú, zenés búslakodásba torkollott. Életem eddigi legkellemetlenebb két napja volt a Jobbik-majális, de nem azért, mert nem szeretem a hazámat, vagy mert így indultam volna neki az egésznek. Hanem mert a helyszínen kiderült, hogy nem mondhatom el őszintén, ki vagyok, honnan jöttem, és mit csinálok. A saját bőrömön éreztem ugyanis, hogy ebben a szubkultúrában egy ideje a "média" ugyanolyan szitokszó lett, mint a cigány, a zsidó, a rendőr vagy a Demszky. "Sosem változik ebben az országban semmi" - mondta is az egyik majálisozó, de tévedett. Lehet még rosszabb is.

Megyek a szégyenfalra

Szerkesztői utasítás volt, hogy távolságtartóan mutassam be az eseményt, de hogy ez sikerüljön, helikopterről kellett volna tudósítanom. Senkit sem szeretnék megbántani, de ennyi zsidózással, cigányozással, négerezéssel és gyűlölködő tekintettel még egyetlen majálison sem találkoztam. Már az első nap habzó szájjal lehülyepicsáztak munkahelyem neve hallatán, aztán rájöttem, ha maradni akarok, inkább nem mondok semmit. Nyilván nem a szervezőkön múlott, hogy rosszul éreztem magam, hiszen a Jobbik vezetősége szalonképes fiatalemberekből áll, és a majális meghívóján "mindenkit" nagy szeretettel invitáltak. De az ottani belterj kivetett magából. Pedig én is magyar vagyok, még sört is ittam, csakhogy én a az ottani többséggel ellentétben nem szeretnék napi 24 órában ezzel a két dologgal foglalkozni.

Első nap: romaüldözés

Mérsékelt balhéval indult a Jobbik-majális, viszont a minimális perpatvar sajtóbeli eltúlzása miatt a második napra körülbelül kétszer annyian jöttek el, mint az elsőre. Már befele menet feltűnt: nem biztos, hogy jó vége lesz annak, hogy a szélsőjobbos ünnepségre vezető úton egy SZDSZ-es kiszolgálóegységet létesítettek, ráadásul kizárólag a szélsőjobb által egyik legkevésbé kedvelt népcsoport munkaerejét vették ehhez igénybe. A bátor próbálkozás elég hamar vakmerőségnek bizonyult, a Romantikus Erőszakra érkező kopaszoknak már a koncert felénél sikerült összetűzésbe keveredniük az SZDSZ-sátor romáival.

A koncert közben nadrágtartós, frissen borotvált legények indultak az SZDSZ-majális felé, "cigányok, cigányok, kurva édes anyátok" és hasonlók skandálása közepette. Egy fontoskodó futár a Jobbik-majális attrakciójaként 300 forintért kipróbálható íjászlőtérre érkezett, mondván, lehet, hogy szükség lesz nehéztüzérségre, mert kicsit arrébb tele van minden cigányokkal meg rendőrökkel. Hogy a balhét a baltával felszerelt romák vagy a létszámfölényben lévő fajgyűlölők kezdték-e, az már örökre titok marad, a helyszínen csak annyit tudtunk meg a megrémült romáktól, hogy magánterület, és kiverik a kezünkből a kamerát, ha lefotózzuk őket.

A majális szervezői ugyan igyekeztek csitítani az SZDSZ-sátor felé megindult, cigányvérre szomjazó kopaszokat, illetve a gyorsan kiérkező 15-20 rendőrautó is hatásos elijesztés lehetett, így verekedés nem lett a dologból, de a békés együttélésről alkotott illúzióim egy időre szertefoszlottak.

Második nap: a romák visszatérése

A második napon az SZDSZ-sátornak hűlt helyét találtam, viszont azt hittem, káprázik a szemem, mikor megláttam, hogy a Jobbik-rendezvény közvetlen közelében, nagyjából harminc méterre több ezer szélsőjobbos magyartól egy vidám, ünneplőbe öltözött roma család flekkenezik. Az előző napi roma-szkinhed ellentétre utalva megkérdeztem őket, nem félnek-e, hogy baj lesz. Meglepetésemre az óbudai Horváthék és Lakatosék baráti társasága nem is értette kérdésemet. Semmit nem tudnak a hétfői esetről. Azért sütögették a húsukat pont ott, mert minden évben ugyanott szoktak piknikezni majáliskor.

"Mi nem tartozunk semmi párthoz, de szerintem a romák közt ugyanúgy vannak szar emberek, mint a magyarok közt. Mi itt nem félünk, mert nem ártottunk soha senkinek, mindenkit szeretünk" - fejtette ki autója kiszerelt üléséből Horváth József a gazdagon megrakott terítő mellett, majd egy egész tálca sült húst tolt elém. Még egy ideig elidőztünk a családi körben, elbüszkélkedtek azzal, hogy Győzike egyik testvére is a körükben van, és jó érzés volt, hogy félelem nélkül elmondhattuk, az Indextől jöttünk, az internetről. "Az egész interneten rajta leszünk majd?" - kérdezte az egyik ifjú Lakatos a fotózkodás után. Örült neki, hogy rajta lesz az egész világhálón, csak amiatt volt kicsit csalódott, hogy nem a tévében lesz. Este hét körül Horváthék sértetlenül távoztak.

Szubkultúrából szubkultúrába

A kellemes epizód után visszatértem a Jobbikhoz koncertezni, és azt vettem észre, hogy a célközönség nem annyira kulturálódni vagy szórakozni gyűlt össze, hanem mintha demonstráltak volna a színpad előtt. Egyesek meditációval próbálták az összmagyar energiákat magukba gyűjteni, mások várták, mikor zendíthetnek rá a valamelyik Kossuth téri rigmusra. Meglepően sok kisgyerekes család volt, akiket a zene csak annyira érdekelt, hogy mind az öt gyerekre Kormorán-pólót adtak.

Nem annyira a zene lehetett a fontos, hiszen a Romantikus Erőszakra való pogózáson kívül nem nagyon táncoltak, a szomorú szemű tömeg viszont láthatóan együtt élt át nemzetfájdalmat a megindító dalszövegek hallatán. A négy fellépőt (Romantikus Erőszak, Szkítia, Ismerős Arcok, Kormorán) látszólag mindenki jól ismerte már rajtam kívül, végignézve az ásítozó tömegen sokszor olybá tűnt, mintha kötelező jelleggel hallgatták volna a népi elemekkel vegyített rockot.

Roma erőszak

"Indulj el egy úton, én is egy másikon - szólt az ismert népdal - idegenek vagyunk szép magyar hazában" - folytatódott az aktualizált verziója a Romantikus Erőszak-koncert felvezetéseként. Több mint másfél órát játszottak, azalatt úgy tűnt, vagy a hangosítás rossz, vagy a rockegyüttes-felállásra rákomponált hegedű-, illetve dudaszólamok nem alkotnak szerves egészet zeneileg. Aztán ezt feledtette a még laikus szélsőjobbosként is éneklésre késztető megaslágerük a koncert végén, a 100% magyar. Erős volt a kezdés, hiszen a Roma (így is hívják az együttest rajongói körökben) profi abban, hogy vad zászlólobogtatást és elkúrtadozást váltson ki az erre kész közönségből. A majálisozó szkinhedek megmozgatásában ők voltak a legjobbak.

Szkítia-lemezbemutató, Ismerős Arcok

Az erős felütést egyre "igényesebb" zenék és egyre bújtatottabb üzenetek követték a programban. Aki a kormányellenes üvöltözést folytatni akarta, inkább távozott a Romantikus Erőszakkal, ők aznap este még Budakalászon tartottak egy bulit az Oi-korral. Aki maradt a Szkítiára, az másik korosztály, másik célcsoport volt. A Kétezer éves ének című új albumát bemutató Szkítia színpadképe még a teljesen dísztelen felépítményben is színesen hatott. Két énekesnő, egy énekesnőszerű énekes, néptáncosok, népviselet, hegedű. A 2004-ben alakult zenekar elsőre nem volt rossz, de egy idő után túlzottan egyformának hatottak a számaik ahhoz, hogy lekössenek.

Másnap megint lendületesen kezdett a Jobbik-majális, az Ismerős Arcokat elsőször hallva kellemesen csalódtam bennük. A piknikező romákat kérdeztem az Ismerős Arcok zenéjéről, mire Guszti annyit mondott, hogy régen szerette a heavy metált, de ma már nem. Az Ismerős Arcok is nagy sztárcsapatnak bizonyult, az énekes szinte bármikor abbahagyhatta a felénél a refrént, a közönség be tudta fejezni a mondatot. "Trianonba akarok menni, a dolgokat a helyükre tenni, hogy lehessünk Nagyszalontán, családi körben eztán. Hisz, amiről nem mondunk le, az mindig a miénk marad: Kolozsvár, Pozsony, Zenta, Munkács, Udvarhely, Arad" - énekelte Nyerges Attila. "Mert hát magyarok lehetünk egyenként, de lehetnénk egyek mind magyarként!" - fejezte be a tömeg.

Hazahaladás

A Kormorán abból a szempontból kilógott a sorból, hogy a veszélyeztetett állatfajról elnevezett együttes rajongótábora elég nagy volt már a szélsőjobbhoz köthető együttesek újkeletű felkapottsága előtt is. De mivel a gyomrom eddigre megint rendetlenkedni kezdett, a Kormorán-koncertet csak öt percig tudtam élvezni.

"Tudod, mit mondok?" - kérdezte tőlem távozásom előtt nem sokkal egy random módon barátkozó, MIÉP-es fiatal. Az addig hallott, nem éppen előremutató bölcsességek alapján felkészültem a legrosszabbra. "El kell innen menni" - lepett meg a rövidre nyírt frizurás srác radikális látásmódjával. "Egy időre legalábbis. Pénzt keresni, tapasztalni, aztán utána visszajönni okosabban" - magyarázta, majd hozzátette, hogy ezt azért mondja, mert nagyon szereti Magyarországot. A nem túl barátkozós közegben minden szavát ittam, és miután nem azzal indított, hogy "te melyik újságtól jöttél?", felőlem már bármit mondhatott volna.