De hát nem is akarunk 2060-ban élni

„Üdvözöljük 2060 polgárait ebben a 2010-es éveket bemutató skanzenben” - mondták a színpadon a nett, szürke öltönyben álló színészek, én pedig elégedetten dőltem hátra. A holland-magyar házaspár színházától tehát újra azt kapom, amit annyira szerettem eddig is: hogy szürreális nézőpontból vehetem szemügyre saját világomat.

Ardai Petra és Lukas van Loo társulata, a Space Színház a fikciót és a valóságot, a színházat és a filmet keverő darabjai ugyanis csak látszólag szólnak mindig más témáról. Valójában maga a néző van a középpontban. A céljuk kilökni az önelégült színházlátogatót a székéből, hogy visszafordulva szemügyre vehesse, hol üldögélt eddig.

A korábban már ajnározott Holland cunami alaptörténete szerint Hollandiát elönti a tenger, és Magyarország befogad néhány millió hollandot. A fogalmatlanul az országunkba érkező, naiv nyugatiak a Keleti pályaudvar balkáni viszonyaival szembesülnek.

A kulturális sokk átérzését segítette, hogy a sztori több síkon futott párhuzamosan. A színpad valóban a Keleti pályaudvaron állt. A jeleneteket filmbejátszások szakították meg, magyar taxisofőrök aszfaltbölcsességei, a hollandügyi kormányhivatalnok fiktív közleménye keveredett a színpadon folyó eseményekkel. Néha valódi interjúkban valódi hollandok mondták el, szerintük hogyan tudnának beilleszkedni a magyarok közé, a néző pedig nevetett, hogy milyen naivak is ezek. Az előadás vicces volt, és végig észrevétlen maradt, hogy valójában rólunk, magyarokról szól.

A valóságot és a fikciót keverő, zseniális darab volt a Hely, ahová tartozunk, ahol a nézőknek már nem is egy színház nézőterére kellett beülniük, hanem a Kálvin téri hotel út felett átívelő üvegfolyosójára. Alattunk, az utcán élőben, a képernyőkön közvetlen közelről láthattuk, amint Ardai Petra rejtett kamerás interjúkban tudakolta a járókelőktől, miért érdemes Magyarországon élni. Mi pedig a végén, hazafelé tartva azon gondolkozhattunk, hogy amit láttunk, az szociológia, színház vagy inkább komédia volt.

Miért lesz jobb a jövő?

A fenti darabok jellemzőit keverte a legfrissebb, Felhő című munka: volt benne fikció, utca embere, utópia és humor, de az egész mégis olyan volt, mint a filmek második része, ahol összesűrítették a nyitódarab legnépszerűbb elemeit, hogy végül mégis halványabb legyen a végeredmény.

2060-ban járunk, egy 2010-et bemutató skanzen látogatói vagyunk. A kínai színésszel, Yang Livel kiegészült társulat bemutatja nekünk, akkoriban milyen nyomorúságos hajlékokban éltek az emberek, és milyen nyomorúságosan érezték magukat. Ám az utópisztikus alaphelyzet ezúttal nem működik: közhelyes megállapítások hangzanak el 2010-ről. Például a tévét ostorozzák, mondván, ilyenekkel szórakoztatták magukat akkoriban.

Kipellengérezik az általános magányérzést, a dühöt, a rosszkedvet, ami akkor lenne mellbevágó, ha fel tudnák mutatni, ezekkel szemben mi olyan jó 2060-ban. De a jövő itt csak elnagyolt utópia, ahol az interneten zajló munkaszervezésnek köszönhetően rengeteg a szabadidő, és ezt az emberek saját fejlesztésükre használják. Innen a darab szerint egyenes út vezet a boldogságig. Miközben 2010-ben mi úgy tudjuk, a rengeteg szabadidő sok esetben mintha pont a boldogság ellenében hatna.

Szerencsére a felénél a rádiós fülhallgatókkal felszerelt skanzenlátogatókat kiterelték az utcára, a Trafó körüli kilencedik kerületbe. A hangulaton nagyot dobott, amikor andalító zenére, a fülünkbe suttogva bemutatták az akkori világot, kérve minket, hogy ne zavarjuk meg a speciális képzésen átesett animátorokat, azaz a járókelőket.

Ez a fajta ufószemszög azonban még mindig távol volt az egyéni ötletektől, ilyesmivel már minden rekreációs drogokat használó fiatal szórakoztatta magát a városban járkálva.

Akkor kapott gellert a darab, amikor Ardai Petra végre elővette a sikeres előadásaiban bevált módszerét: szembejövőket interjúvolt meg arról, milyen érzés 2010-ben élni. Távolabb álló, a fülhallgatókon keresztül mindent halló csoportunk pedig remekül szórakozott a fiún, aki szerint csodás korban élünk, mert például épp most vett egy üveg Jägermaistert. Továbbá megfigyelhettük az öregurat, aki kikérte magának, hogy az életérzésről faggatják. „Engem mindig felidegesít, amikor ezzel az életérzéssel jönnek. Hogy miért? Mert olyan, hogy életérzés, nem is létezik” – mondta, majd elviharzott. Én pedig csak annyit tudtam leszűrni, lehet, hogy 2060 sokkal nyugodtabb, de 2010 mindenképpen viccesebb kor.