Festményeket ejtett túszul a Király utcai sztárgyár

Egyetlen vállalását biztosan teljesítette a plázaépítő és dizájnbútor-kereskedő Vincze Miklós sztárfestőképzője. Azt, hogy üzleti tapasztalatokkal látja el a programjára jelentkező képzőművészeket. Az egyéves képzés végén ugyan senkiből sem lett sztárfestő, viszont a jelek szerint a művészek már tudják, milyenek a trükkös szerződések, az ügyvédekkel íratott fenyegető levelek, mennyire megközelíthetetlen egy képzett jogászokkal körülvett vállalkozó. És hogy milyen könnyen el lehet szedni a műveiket a naiv képzőművésztől.

Vinze Miklós művészeti projektje a biztonsági őrökkel védett Király utcai VAM Designban tartja túszul a hozzá jelentkező művészek egy részének festményeit. Néhányan addig nem kapják vissza alkotásaikat, amíg alá nem írnak egy szerződést, hogy az adót is ők fizetik a vállalkozónál maradó festményeikért.

Az egyik festő képét a tudta nélkül kölcsönadták, megrongálták, de nem mer panaszkodni, mert a VAM-ban kiállított többi munkáját sem kapná vissza. Két művész csak ügyvédi közvetítéssel, pereskedés után tudta visszaszerezni a festményeit az ügyes milliárdostól, akinél így is három-három képüket kellett otthagyniuk.

A kortárs képzőművészet felvirágoztatását hirdető Vincze Miklós öt művészével beszéltünk, mind más módon jártak pórul.

A csodaprogram

Részben az érthetőség kedvéért, részben, hogy a vállalkozó kedvűekkel megismertessük a forradalmi festményszerzési stratégiát, álljon itt röviden a történet kiindulópontja, a Vincze Miklós által kidolgozott módszer.

A projekt a vállalkozó szerint húsz-huszonöt év helyett egy-másfél év alatt képes befuttatni a jelentkezőket. Az év minden egyes hetén nyílik egy kiállítás az ötvenkét művész alkotásaiból. A projekt a szerződés szerint a kiállítás megnyitójára négyszáz fős VIP-közönséget biztosít, az alkotókról száz darab hírt, tizenöt darab cikket, öt db tévés és öt darab rádióhírt helyeznek el. A kiállított képekből naptárat adnak ki húszezer példányban. Megjelenik egy gyűjteményes katalógus. A VAM, pontosabban a projektet bonyolító Art and Design Kht. aukciót is tart, és a művészeket némi „előleggel” segíti a munkájukban.

A szerződésben tételesen rögzített előnyök mellett személyesen Vincze Miklós tart továbbképzést a művészeknek, ahogy azt korábban nyilatkozta.

Mindezért cserébe a művész 1,8 millió forint értékben képeket adományoz Vincze vállalkozásának. Ezenfelül a kiállításokhoz kölcsönbe adja néhány további festményét.

A szerződés aláírása után a VAM azonban nem rendezett hetente kiállítást, nem adott ki naptárat, nem tartott aukciót, nem helyezett el több száz hírt és tévériportot, már csak azért sem, mert ezek elhelyezése a szerkesztőségek munkája, nem Vincze Miklósé. Mivel eladás nem történt, az előlegeket a VAM visszakérte, aki nem tudott fizetni, annak minden képét túszul ejtették. A kevésbé karakánok három-öt festmény hátrahagyásával szálltak ki a sztárcsináló programból.

Dekoráció céges rendezvényeknek, 17 millióért

Két idősebb festő, Wechter Ákos és Kótai Tamás a program 2007. novemberi indulása után egy hónappal döbbent rá, hogy a VAM szakmailag semmit sem nyújt nekik.

Ráadásul a kezdetekkor homályos indokokkal arra kérték őket, hogy alacsony árakat jelöljenek meg a beadott munkáiknál, mivel az előleget az összes művész alkotásának átlagából állapítják meg. Az aláírás után azonban kiderült, hogy erről szó sincs, és a kifizetendő összeg nagyjából a fele annak, amit ígértek nekik.

A két művész az egyszerűség kedvéért ki akart lépni a programból, nem sejtve, hogy ezzel kezdődnek megpróbáltatásaik. Kezdeményezésükre a VAM hivatalos levélben azt válaszolta, hogy alig egy hónap alatt 16 496 153 Ft + áfa összeget költöttek rájuk, és a képeiket csak akkor adják vissza, ha ezt kifizetik.

Az egzaktnak tűnő összeg olyan tételekből áll, mint a katalógus, amelyben hat oldal jut minden művészre. És amelynek minden oldaláért egymilliót követeltek. Egy bizonyos napló megjelenéséért hétmilliót számoltak fel, igaz, ez a rejtélyes dokumentum sem akkor, sem később nem készült el. A kiállítási helyszínért 3 461 538 forintot kértek.

A helyszínért felszámolt összeg is fiktívnek tűnt annak ismeretében, hogy a kiállítást másfél hónap után leszedték, és onnantól kezdve egy raktárban tárolták a képeket, méltatlan körülmények közt.

„Szerintem arról szólt ez a dolog, hogy Vinczének legyen a falon dekorációja a céges rendezvényeihez, amire folyamatosan kiadta az épületet” – mondta Kótai Tamás.

A művészek beperelték a VAM-ot, az erre visszaperelte őket, mondván, egy kiállításra további képeket vár tőlük a szerződés szerint. Ekkor azonban már csak fejenként 6,5 milliót akartak rajtuk behajtani.

A művészek ejtették a pert, mire a VAM is elállt attól, a huzavona azonban folytatódott. Wechter és Kótai már nem akarták a megígért előleget, sem sokat, sem feleannyit, csak a képeiket szerették volna visszakapni.

Bár a VAM állításuk szerint semmilyen módon sem járult hozzá a művészek fejlődéséhez, nem tartotta be a szerződésben foglalt ígéreteit, mégis négy festményt követeltek mindegyik művésztől a kiállításra beadott tízből.

„Mielőbb szeretném elfelejteni ezt az egészet” – mondta a két kiábrándult művész. Az állóháborút cikkünk készítése oldotta fel. Vincze Miklós megkeresésünkre egy távoli dátumot jelölt meg interjúnk időpontjául, mondván, addig nem ér rá, majd sorban berendelte az összes képzőművészt, hogy megállapodást csikarjon ki tőlük.

Megfélemlítés visszadátumozott szerződéssel

A VAM-nál egyébként tudatában voltak, hogy minden művész egyéniség, így kuncsaftjaikra személyre szabott módszereket dolgoztak ki. Három, a nevét a pertől való félelem miatt nem vállaló képzőművészhez például 2008-ra dátumozott szerződést juttattak el. Ennek aláírásával a művészek vállalják, hogy a program lebonyolításáért cserébe átadott festményeikért ők maguk fizetik be az adót is.

Az Art and Design Kht.-ban vélhetően későn jöttek rá, hogy a képzőművészektől adományként elvett képek után adót kell fizetni, és ha erről a szerződés külön nem dönt, akkor még az is előfordulhat, hogy a képek új tulajdonosát terheli a kötelezettség.

A vállalkozó kikötötte, hogy amíg nem írják alá a szerződést, a kiállításra átadott műveiket sem szolgáltatják vissza.

Megrongált képek, titkos kölcsönök

„Én tényleg komolyan vettem a VAM-ot. Örültem, hogy végre valaki tenni akar a kortárs képzőművészetért. Ezért a főműveimet adtam be a programba.” – mondta lakonikusan egy másik képzőművész.

A festőnek most egyetlen művét sem adják vissza, mert nem tudja visszafizetni az előleget. A program vége felé derült ki, hogy a művészek támogatásaként emlegetett előleg csak akkor illeti meg a résztvevőket, ha egy aukción eladták képeiket. A VAM a szerződésben vállaltakkal szemben azonban nem rendezett aukciót, viszont az előleget visszakérték.

A művésznek nincs ennyi pénze, ezért egy újabb művet kellene a VAM-nál hagynia. A VAM tehát magánál tart néhány alkotást a sztárcsinálásért cserébe, egyet meg az előlegért.

„Én teljesítettem a feltételeket. Amikor egy kiállításukra új festményt kellett beadni, azt is megcsináltam. Most mégis náluk maradnak a legjobb darabjaim. De még ha jó helyre kerülnének, nem lenne ilyen szomorú a helyzet.”

A képzőművész elmondása szerint a kiállításról leszedett képeket egy kis szobában, egymásra hányva, szakszerűtlenül tárolják. A festő egy külön kiállításra bevitt képe jó időre el is tűnt. Kapcsolatait latba vetve tudta meg, hogy a VAM kölcsönadta egy rendezvényre a képet, amiért nem fizetett, viszont nem is vigyázott rá.

„Hazudoztak, hogy hol van a festményem. Később egy teremben találtam meg, egymásra hajigált képek közt. Egy keret megkarcolta a vásznat, restaurálnom kellett. Elszomorító, hogy lenyúlják a képemet, de ha nem is törődnek vele, akkor még értelme sincs, hogy náluk marad.”

Csak hagyjanak békén

„Nem akartam velük vitatkozni. Vissza akartam kapni annyi képet, amennyit csak lehet, majd elfelejteni az egészet” – mondta Soós Kata, aki elsőként próbált meg tavaly szakítani a VAM-mal.

„A legelején látszott, hogy ez egy amatőr és nem is túl tisztességes program, úgyhogy a szerződést már alá sem írtam, és néhány héttel a jelentkezés után el akartam hozni a képeimet”.

Meglepetésére azonban ő is megkapta a közel tizenhétmilliós ügyvédi felszólítást. A tételek légből kapottnak tűntek, hiszen akkor még csak annyi történt, hogy beszállította a festményeit a Király utcába. A képzőművész ügyvédhez fordult, de hamar rájött: egy fiatal képzőművész anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy hosszú pereskedésbe bonyolódjon a jogi képviselőkkel és anyagiakkal jól ellátott Vincze Miklóssal.

„Négy képet hagytam ott, elfogadtam a feltételeiket, hogy legalább a többit visszakaphassam. Egy dolgot akartam, azt, hogy semmi közöm ne legyen hozzájuk a jövőben.”

Nincs is ügy

A projekt fogadtatásáról meg szerettük volna kérdezni Vincze Miklóst, aki a megbeszélt időpontban azonban végül mégsem volt jelen az irodájában. Később telefonon annyit mondott: „Nem tudok semmiféle problémáról, nincs ügy, ezért nincs miről beszélnünk.”