Mária
-6 °C
-2 °C

Popparódiák

2003.05.12. 00:19
Énszerintem a tévében ne zenéljenek. Aki zenélni akar, az menjen a rádióba, a tévében meg mutassanak inkább a szemnek érdekes dolgokat, mondjuk Vízipókot. (A slágerparódiákat meg Voga és Turnovszky Popparódiák című sárarany lemeze óta a lecsúszott néprétegek kárörömre épülő, alantas szórakozásának tartom.) Ez azonban csupán magánvélemény, amely ráadásul nem egyezik a közvélekedéssel. Soha olyan sikeres show nem készült e hazában, mint Lajcsi Dáridója. Annak az az egyetlen hibája volt, hogy az olyannyira körülrajongandó fiatal célcsoport inkább visszabújt a gimnáziumi matekkönyvébe, mint hogy Márión és barátain bambuljon. Lajcsinak mennie kellett, ám a stratégák nem írták le a zenés varieté műfaját, és azonmód rárepültek azokra, akiknek a diszkó túl messze van, a tévé meg túl közel. Ez az első csapás volt a szerencsésen megpusztult Club 2, és arról ennyi elég is, mivel halva született oroszlánt nem rugdosunk, csak kicsit.

a zsűri nem igazságot vagy rendet tenni, hanem jópofizni jött
A Dalnokok Ligája már messze csámborog a Dáridó szellemiségétől, amennyiben például humorosnak szánják, és az is a maga módján. Csakhogy azért a néhány poénért, ami maradéktalanul belefér a műsorajánlóba, végig kell szenvedni két óra meglehetősen unalmas és erőltetett körítést, beleértve a zenélést meg Fekete László cseppet sem vicces, ám annál alpáribb böfögését. No de ugye az volna a meglepő, ha ő volna Magyarország legviccesebb embere is.

Ha már a tréfánál vagyunk: elég mulatságos, hogy a Dalnokok Ligájának zsűrije eddig mindig élvezetesebb produkciót nyújtott, mint a Luciferbe direkte jófejkedni összeterelt brancs. Különös meglepetés Nagy Feró, akit legutóbb az ATV-n láttam egyszemélyes szappanoperában óbégatni, és be is írtam a halottaskönyvbe akkor - itt viszont (igaz, otthonos terepen) kiválóan helytáll, amennyiben néha nevetni lehet tőle. A zsűri hasonló, ritkán látható arcokból áll össze, ami felébreszti a gyanút, hogy a krónikus sztárhiányban szenvedő televízió frissen kiültetett munkaerő-palántái bíráskodnak itten. Lesz köztük, aki talán csak a kilencfordulós bajnokság végére szokja meg a kamerát, gondolgatom rosszmájú bennfentességgel. A lóláb persze a vacsorámba lóg: a zsűri nem igazságot vagy rendet tenni, hanem jópofizni jött, így aztán miattuk akár Wolfgang Amadeus is mehetne vissza a balettbe ugrálni. Különben pedig mindenki pajti és minden produkció egészen hihetetlen rendkívül fantasztikus. A bárányok hallgatnak, csak Feró enged meg magának egy-egy keményebb beszólást, amiért jutalma még egy pluszpuszi.

És még mindig tréfadolog, fröccsbe öntött szójátékok ezúttal. Hogy Harsányi Leventét mi az istenért kellett bedugni ebbe a műsorba, és miért pont őt, azt az Amire nincs magyarázat című népbutító könyvsorozat következő kötete tárgyalja. Ez a zsúrfiú-stíl már a Szerencsekerék idején, a médiatörténeti középkorban is taszítóan mű volt. Harsányi Levente valahol Rókusfalvy Pál és egy rosszul összeszerelt marionettbábu között helyezkedik el a látványpalettán, de hogy mindenképp megjegyezzük a nevét, a legsutább szóviccekkel készül a szereplésre. Azaz csak egyszer készült fel, és azóta azokat szajkózza. Művházba vele sürgősen. Ahhoz, hogy egy telefonszámot közzétegyünk, elég kiírni a képernyő aljára, a nézőt megkímélhetjük a kínos csillárnézegetéstől. Zsut meg ki lehet állítani vitrinben, vagy kifejtősebben: ő jobban megállná a helyét egy reality show-ban.

a sűrűn playbackelt produkció alapján egyikük sem várhat katedrát a popakadémián
Sajátos maradéka a lajcsizmusnak, ahogy a valóban sikeres meg népszerű néhány zenekar mellett itt is előbukkannak azok az előadók, akik vagy már csak a nyugdíjasklubokban, vagy még csak a tanyasi időszakos diszkókban keltenek feltűnést szokásos repertoárjukkal. Itt van a fosszilizálódó generációból Mary Zsuzsi és a kedvező átlag reményében fiatal nők közé vegyülő, igen-igen oldott - feloldódott - arcú Szikora Robi. De felkapaszkodott idáig - a Fásy-mulatóból - Mc Hawer és a Tekknő is. Ki az eddig sosem ízlelt ratingekért, ki a valaha már átélt, de rég elvesztett nyilvánosságért, ki további meghívások reményében, ki pedig csak azért, hogy kipróbálja, milyen tévésztárnak képzelnie magát elalvás előtt. Közben pedig végzetes arctámadás intéztetik a prozódia ellen, ahogy a nyakatekert feltételek és kötelező témák szorításában elsőként a szöveg adja meg magát.

Nem sokat tesz hozzá az összképhez, de azért rögzíthető apró történés, hogy ebben a műsorban nevezték először írónak Sáringer Károly (vagy Lajos?) farvízi hajóst, aki a Bridget Jones-áramlat első magyarországi csatornamunkásának könyvére írott válaszpamfletje alapján mondhatja el magáról, hogy van könyve; és képes volt egy meglehetősen ócska poénért teljesen hülyének öltözni lyukacsos atlétával és tájszólással meg mindennel, amit a magafajta teljesen hülye alak ki tud találni imidzs gyanánt.

Globális tanulsága nincs a Dalnokok Ligájának, aligha teremt műfajt vagy szolgál majd mentőcsónakként a rajta mulatozóknak, a sűrűn vágott és még sűrűbben playbackelt produkció alapján egyikük sem várhat katedrát a popakadémián. Hogy magnóra tátogni tudnak, az eddig is ismert volt, most még az is kiderül, hogy mindannyiukban ott lappang egy rosszindulatú ihosjózsef. Segítenek viszont kitölteni a tragikus körülmények között megüresedett estenyolcas sávot, sőt alig férnek bele, merthogy két óra ebből nagyon-nagyon sok, gyorsulva rohanó világunkban. A magántanulságot meg mindenki magának vonja le maga felé hajló kis kezével. Az enyém az, hogy meg kelllett volna írni az elsőt, mert akkor nem vagyok kénytelen megnézni a többit.