Nyomai maradtak csak, álom az álomban. Méghogy szabadság, egyenlőség... A testvériség is oda. Ott fekszik mind, magára hagyva, Bethel meghasadt égboltja alatt. Ott, hol tócsákba gyűlt, sárba rekedt a remény. Gyűrűző víztükör, ha a Föld szíve dobban. Pedig akkor, a fesztivál alatt minden esőcsepp apró lámpásként hullt férfira és nőre. Bőrük ragyogott. Mondták, Isten könnye volt az, attól fénylett. Három napon át, s rátapadt még néhány óra...
Így kezdődött, így ért véget. Azóta tart fogva minket az álom, hogy lehetne jobb, szelídebb az élet. Lehetne másként ezen a bolygón.
De az ember furcsa lény. Úgy hiszi, nemes és szabad, önálló akarattal bíró teremtmény. Pedig csak szelídített vad, ösztönös őserő. Ereiben a halál és a születés lángja lobog, izmaiban könyörtelen erő feszül. S bár lelke mélyén alkot és ragyog, agyával a túlélés képletének egyenletén dolgozik. Magányra vágyik, pedig társas lény; kivonul a természetből, mégis visszavágyik oda; falkákba gyűlve él, területét éppúgy védi, mint a városfalon kívülre szorult állat.
Így kellene, ilyen káoszban szépen élni, példásan, univerzális lényhez méltó módon. Az ember erre képes, az emberiség aligha.
Bethelben egy pillanatra mégis látszott, a homályban is tisztán, hogy indulhatnánk másik úton. Még úgy is, hogy egy pusztítás kellős közepében ragadt az élet, azt éppen vietnáminak hívták, háborúnak. De az a kor is csak olyan volt, amilyen a mai, s amiről minden történelemkönyv mesél, írja bárki is: élet vett el életet, álmot anyáktól és apáktól. S miért is? Az ember folyton méricskél és viszonyít. Azt hiszi, nála jobban senki nem érti ezt a világot. Nála jobban senki nem tudja, mi kell neki, mire van szüksége másnak.
A betheli zenei találkozó Woodstocki Fesztivál néven lett híres és örök. Arról szólt, amiért nem akarták, hogy szóljon bármiről is. Mondták, az odagyűlt félmillió fiatal az apákért lázadt, vagy éppen az apák ellen; az eső is azért hullt, mert az ember bűneit valamivel le kell mosni. Vért a kézről, bűnt a lélekről. Hitték úgy is, hogy a fesztiválon – és azon túl is – egy pillanatra minden visszatért az élet gyökereihez. Oda, ahol minden ember egy és ugyanaz, ahol nem a bőrszín számít, sem az, hogy férfi vagy-e, avagy nő; a nemi szerepek pedig csak egy isteni színjáték kedvéért teremtenek egyenlőtlenséget. Isten és vallás nem volt kérdés, és nem is válasz. Csak a gondolat volt fontos, hogy a Földnek olykor meg kellene állnia, hogy ne fordulhasson a sötét oldalára.
S méghogy háború idején hallgatnak a múzsák... Csak mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik el akarják őket némítani.
Ott, azon a néhány napon élettel és értelemmel teltek meg unásig mondott és ismételt szavak, majd amint az utolsó hang is elhalt a gitárok húrjain, a béke, a szeretet, a szabadság, az egyenlőség, de még a testvériség is úgy kongott, mint a rét, amit a fesztiválozók maguk mögött hagytak. Elejtett szavak az eldobált szemét között. A szemetet azóta fölszedték.
Persze, ami egyszer megszületik, az többé nem tűnik el. Még akkor sem, ha ma már nemzedékével együtt haldoklik a woodstocki álom. Talán a fesztivált is azért rendezték, mert az embert időről időre emlékeztetni kell arra, amit hajlamos feledni. Amire nem akar vagy nem mer emlékezni: egyszer minden visszatér oda, ahonnan indult. És ha ott állunk majd életünk bírái előtt, legyen az éteri, égi, isteni, univerzális vagy emberi, nem olyan nagy baj az, ha a szívünk vagy a lelkünk könnyebb egy tollpihe súlyánál, s hogy felelni tudunk arra az egyszerű kérdésre, hogy megérte...
Nemzedékével együtt haldoklik egy álom. Ott remeg minden fiú és lány álma, magára hagyva, Bethel meghasadt égboltja alatt.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem tartjuk etikusnak reklámok elhelyezését.
Részletes tájékoztatást az Indamedia Csoport márkabiztonsági nyilatkozatában talál.
Rovataink a Facebookon