Az 1956. október 23-i eseményekről, a forradalom napjairól és a megtorlásról rendkívül gazdag fotó-, híradó- és dokumentumfilm-gyűjtemény áll rendelkezésre. 

Az elmúlt évtizedekben abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy számos ismert politikussal és közéleti szereplővel készíthettem interjút, akiket 1956-os élményeikről is megkérdeztem. A forradalom 70. évfordulója alkalmából négy visszaemlékezést választottam.

Egy tizenegy éves kisfiú sebzetten, négykézláb próbált elmenekülni a gyilkosai elől. Utolsó mozdulatairól a falon hagyott vérnyomok árulkodtak. Luciano Garofano, az olasz csendőrség tudományos nyomozóegységének egykori vezetője évtizedekkel később sem tudja elfelejteni a látottakat. A Corriere della Serának adott interjújában felidézte legmegrázóbb eseteit, és arról is beszélt, milyen emlékeket őriznek azok, akiknek a munkája gyilkosságok nyomainak vizsgálata.

A fürdőkádban már nem látszott a vér, de amikor a helyszínelők luminolt használtak, a nyomok ismét kirajzolódtak. Luciano Garofano pontosan emlékszik erre a pillanatra. „Szinte magam előtt láttam azt a gyermeket, amint kétségbeesetten küzd az életéért” – idézte fel a Corriere della Serának. A helyszínelők egy 2001-es kettős gyilkosságot vizsgáltak az olaszországi Novi Liguréban, ahol egy család két tagja vesztette életét.

„Vannak emlékek, amelyek nem múlnak el. Akárcsak a DNS”

– fogalmazott Garofano, amikor Giusi Fasano újságíró arról kérdezte, mi maradt meg benne a gyilkossági helyszíneken eltöltött évtizedekből.

A Novi Ligure-i gyilkosság egész Olaszországot megrázta. A 16 éves Erika De Nardo és 17 éves barátja, Omar Favaro 2001. február 21-én megölte a lány édesanyját, Susy Cassinit és a lány tizenegy éves öccsét, Gianlucát. Az anyát negyven, a kisfiút ötvenhét késszúrás érte.

Garofano számára azonban nem elsősorban a szúrások száma maradt emlékezetes, hanem az emeleti fal alsó részén talált vérnyomok. Ezekből a helyszínelők rekonstruálni tudták a kisfiú utolsó mozdulatait.

„Az emeleti falnak csak az alsó része volt véres. Ezek a nyomok elárulták, hogy a tizenegy éves Gianluca már sebesülten, négykézláb próbált elmenekülni. A fürdőszobában érték utol. Megpróbálták vízbe fojtani, patkánymérget adni neki, végül újabb késszúrásokkal végeztek vele.”

A történet megrázta Garofanót. Gyermekei akkoriban nagyjából egyidősek voltak a gyilkosságot elkövető kamaszokkal. Az egykori helyszínelő sokszor feltette magának a kérdést: hogyan lehetnek ilyen kegyetlenek a tizenévesek.

A gyászoló apa tekintete

Garofano szerint a több évtizedes munka során nemcsak a bűncselekmények helyszínei, hanem az áldozatok hozzátartozóinak tekintete és hálája is kitörölhetetlen marad az emlékezetében. Ilyen történet az is, amikor Simonetta Cesaronit 1990-ben meggyilkolták Rómában, a Via Poma egyik épületében. Amikor a nyomozók évekkel később ismét mintákat gyűjtöttek a helyszínen, a nő apja könnyes szemmel, némán figyelte a munkájukat.

„Azok a szemek azt üzenték nekünk, hogy találjunk értelmet, megoldást, magyarázatot arra, ami történt.”

A Novi Ligure-i gyilkosság után Garofanóban hasonlóan mély nyomot hagyott Francesco De Nardo viselkedése. A férfi egyszerre veszítette el feleségét és kisfiát, miközben a gyilkosságot saját lánya és annak barátja követte el.

„Emlékszem De Nardo mérnök fülsiketítő csendjére, ahogyan a Novi Ligure-i háza előtt állt. Úgy éreztem, a tekintetével kérdez engem, mintha azt mondaná: mondja meg, hogyan történhetett ez?”

Francesco De Nardo nem tett fel kérdéseket. Jó estét kívánt a helyszínelőknek, és megköszönte a munkájukat.

Amikor még kinevették a helyszínelőket

A kriminalisztikai módszerek ma már a bűnügyi nyomozások nélkülözhetetlen részét képezik, Garofano pályafutásának kezdetén a nyomozók gyakran másodrangú munkatársakként tekintettek a tudományos szakemberekre.

„Úgy néztek ránk, mintha azt mondanák: na tessék, megérkeztek a fehér overallos szellemek, hogy egy kis feltűnést keltsenek.”

Garofano felidézett egy esetet, amikor az egyik gyilkosság helyszínére érkező ügyészt kellett megállítania. Ragaszkodott hozzá, hogy a férfi védőruhát, kesztyűt és maszkot viseljen, mire az ügyész felháborodva kérdezte Garofanótól, hogy tudja-e egyáltalán, kivel beszél.

„Igen, ön az ügyész. De ha így lép be, fennáll a veszélye, hogy mindent beszennyezünk”

– válaszolta a helyszínelő. Az ügyész végül felvette a szükséges védőfelszerelést.

Nagyapámat kedden engedtük szabadon a hegyen. Pontosan úgy csináltuk, ahogyan a sasokkal szokás, amikor letelik a szolgálatuk: lóháton vittük fel a gerincre, kiültettük egy lapos sziklára a völgy fölé, és mellé tettünk egy friss birkatüdőt, hogy az első napokban ne éhezzen. Aztán nagyanyám lehúzta a kezéről a bőrkesztyűt, megcsókolta nagyapám homlokát, és levette a fejéről a rókaprém kucsmát. Erre még szükség lesz odahaza, mondta, és a hóna alá csapta. Nagyapám nem nézett utánunk.

Nálunk ez a rend. Ha a sasos vadász megöregszik, nem a madarat engedik vissza a hegyekbe, hanem őt, a sas pedig beköltözik a helyére a jurtába. Így marad meg a család, mondják az öregek, a madár ugyanis nem iszik, nem horkol, és nem hal meg hetvenévesen tüdőbajban. Karakus tizenkét évig ült nagyapám karján. Most a nagyapám helyén ül, az ajtóval szemközti díszhelyen, a fején a rókaprém kucsma, amely kicsit a szemébe lóg, mert a sasnak kisebb a feje, mint egy embernek. A völgy többi jurtájában is sasok ülnek a díszhelyen, némelyik már harminc éve. A gyerekek az iskolában úgy rajzolják le a nagyapjukat, hogy csőre van, a tanító pedig ötöst ad rá, ha a karmok is a helyükre kerülnek. Szombaton jöttem haza Tasdöbőből, ahol a repülőtéren kalpakot árulok a külföldieknek. A turisták a fejükre próbálják a fehér nemezsüveget, nevetnek, fényképezkednek, aztán visszateszik a polcra, mert drága. Ma délelőtt nagyanyám telefonon azt mondta, jöjjek haza, mert nagyapámat elengedik, és ilyenkor az unokáknak illik itt lenniük.

Most a jurtában ülök, és nézem, ahogy a falubeliek sorban állnak a bejáratnál, hogy köszöntsék a ház új urát. A férfiak meghajolnak, az asszonyok megcsókolják a karmát. A szomszéd öreg sakktáblát hoz, leül Karakusszal szemben a nemezszőnyegre, de vesztésre áll, mielőtt észbe kapna. A sas a csőrével tolja a figurákat, a leütött bábukat pedig lenyeli. A szomszéd nem tiltakozik. Nagyanyám közben a nagy üstben főzi a besbarmakot. Negyvenöt éve vagyok férjnél, mondja nekem, de még soha senki nem ette meg ilyen jóízűen, ami a tányérjára került. Igaza van: Karakus a csontokat is lenyeli, a kumiszt pedig nem issza meg, csak belemártja a csőrét, és nézi, ahogy a csepp lecsorog a padlóra. Nagyapám minden este berúgott a kumisztól, és hajnalban kiabált. Karakus hajnalban is hallgat. Csak néha fordítja el a fejét, olyan gyorsan, hogy az ember azt hiszi, nem is ő mozdult, hanem a világ ugrott egyet körülötte.

Éjjel arra ébredek, hogy nagyanyám énekel. Fekszem a nemezen, a jurta tetején lévő kerek nyíláson át, amelyen a füst távozik, a csillagokat nézem. Nagyanyám a parázs mellett ül, kibontotta a haját, harminc éve nem láttam kibontva az ősz fürtjeit. Aztán Karakus tollait fésüli egy csontfésűvel.

Hajnalban a jurta mögött, a szemétben találom nagyapám csorba bögréjét, amelyből negyven évig itta a kumiszt. A horpadt bádogtál, amelyből Karakus evett, amíg csak madár volt, most bent áll a díszhelyen, frissen kifényesítve. Zsebre teszem a bögrét, és felnyergelem a lovat. Nagyapám vastag kabátját a nyereg mögé kötöm, a zsebébe egy üveg vodkát dugok, hogy rám ne haragudjon. Arra gondolok, hogy lehozom, és magammal viszem Tasdöbőbe, a kis lakásomba, ahol csak egy ablak van, de abból is látszanak a hegyek. Délre érek fel a gerincre. A lapos sziklán ott a birkatüdő, érintetlenül, mellette nagyapám csizmája, egymás mellé állítva, ahogyan a jurta bejáratánál szokta hagyni, benne az összegöngyölt kapca. Odébb a nadrágja, összehajtva, a tetején az inge. Nagyapám nincs sehol.

A szomszéd sziklákon is ruhák hevernek összehajtva, kifakultan, némelyiken már moha nő. Eddig azt hittem, a hegyre vitt öregek egyszerűen meghalnak, a többit pedig elvégzik a farkasok. Nagyapa!, kiabálok, de senki nem felel. Fölöttem egy öreg sas köröz, a szárnya szélén hiányoznak a tollak, mintha valaki kiharapta volna őket. Leszáll a sziklára, a csizmák mellé. A bal szeme fehér, hályogos, és úgy dönti oldalra a fejét, ahogyan nagyapám szokta. Odalép a birkatüdőhöz, megbökdösi, aztán otthagyja. Felröppen, eltűnik a gerinc mögött, majd néhány perc múlva visszatér, és egy diót ejt a lábam elé. Gyerekkoromban minden piacnapon hozott nekem valamit a zsebében. Cukrot, gombot, egyszer egy ezüstgyűszűt. Felveszem a diót. Meg akarom mondani neki, hogy nagyanyám kibontotta a haját, de nem tudom, hogyan kell ezt egy madárnak elmondani, ezért csak a kabátot terítem a sziklára, hátha fázik éjjel. A vodkát a csizmájába állítom, a csorba bögrét mellé teszem.

Mindent akarok, de azt most rögtön.

Mindent akarok, azonnal!

Mindent akarok, de azt most rögtön. Héj, még ma!

Mindent akarok, de azt most rögtön.

Mindent akarok, azonnal!

Mindent akarok, de azt most rögtön. Héj, még ma!

[...]

De én türelmetlen ifjú vagyok,

Mindent, mindent, mindent akarok,

Mindent, mindent, mindent akarok. Héj, még ma!

Mindent akarok, mindent akarok.

Mindent akarok még ma!

– Nagy Feró így foglalta össze érzékletesen 1983-ban, a Bikini Ki csinál szódát című kiváló dadaista költeményében a hipotalamusz-agyalapi mirigy-ivarmirigy hormonális tengely működésbe lendülését, a nemi hormonok szintjének változását, a szexualitás új intenzitását, és az agy jutalmazási rendszerének átrendeződését. Hétköznapi nevén a kamaszkort.

Kiből ne akarna kirobbanni a mindent átformáló, becsatornázatlan energialöket e pimasz sorokat hallgatva? Ki ne érezné úgy, hogy azon nyomban nekiindul a nagyvilágnak, és fenekestül felforgatja, leszámol mindennel, ami ósdi, ami az útjában áll, ami akadályozza a kibontakozásban?

Emlékezetes időszak, mindenkit érint. Akár bele is lehet halni ebbe a halhatatlanságba, hiszen semmi nem fáj, semmi nem lehetetlen, nincsenek akadályok, korlátok. Az autonómia és a saját identitás kialakítása elhúzódó, kínkeserves, piszkos és mégis felemelő feladat. Bár a mai kutatások már arról szólnak, hogy az egészséges önállósodáshoz nem szükséges a szülők érzelmi elutasítása, akinek megadatott a tinédzserkor, erre legyintve csak annyit mond: ugyan már.

„Szűzlány koromban hosszú fekete hajam volt, és akkor még tudtam hinni valamiben. Na, nem a hercegben, mint a sok kis buta kamaszlány. Hanem hogyismondjam, elkerült a nihil. Mondjuk most is hiszek sok mindenben, de azoknak a többsége rossz, azt hiszem.” Ez már egy hidrogénszőke, esetlen kamaszlány önreflexiója Ács Miklós furcsán felkavaró, nosztalgikus lakótelepi víziórohamában, az Éhes ingovány című punk-dokumentumfilmben, 1988-ban.

De hasonlóan őszinte és nyers Güzü, a CPg alapítójának visszaemlékezése a nyolcvanas évek kényszerhelyzet-állapotának felforgatására. Ő önmagát sosem látta hősnek vagy sztárnak.

„Azért voltam bátor, mert még fiatal voltam, tudod, jöttem a semmiből”

– mondja gyakran.

Izland fölött az ég derült, a hőmérséklet 17 fok, enyhe keleti szél fúj, a hullámok fehér habot hordanak a fekete homokra, és Mork, nevezzük így, mert fogalmunk sincs, ki vagy mi ő, s honnan érkezett, s mivel nincsen körülhatárolt, azonosítható alakja, füstszerű mozgása alapján nehéz volna élőlénynek nevezni, pedig alighanem mégis az, hiszen hangja van, és minden kétséget kizárva a mellette szitáló, pulzáló ködpamacsnak, legyen most Dork, magyarázza, de olyan nyelven, amit először senki nem ért, majd később kiderül, hogy az magyarul van, vagyis hívják Bélát, hogy hagyja most a pékségét, fordítani kellene, és amikor a férfi vastag kerekű dzsipje csikorogva fékez, felveri a parton nyújtózó vulkáni törmeléket, a karcos kavics golyózáporként sorozza az állami televíziós stáb furgonjának oldalát, mire a rendező csak annyit mond, hogy kúkalabbi, ami izlandi nyelven annyit jelent, hogy seggfej, de Béla, aki már gyermekkora óta a szigeten él, és az óvodában ezt a szót járó kakiként ismerte meg, most a rendezői változatot tartja helyénvalónak, de ügyet sem vet az érzelmi erupcióra, mert arra gondol, hogy a kemencébe tett kifliknek úgyis annyi, ám amikor meglátja a parton bóklászó, pontosabban lebegő két felhőszerű formát, elnémul, mert képtelenségnek tartja, hogy a ködszerű alakok magyar nyelven köpik magukból a párát, és minden pöffenetnek értelme van, ő legalábbis érti, hogy miről folyik az andalító disputa, ám azt már csak könnyek közt röhögve tudja átöltetni izlandira, miközben a kirendelt katonák parancsnoka olyan szigorú szemmel néz rá, hogy attól inkább félnie kellene, de aztán az is csak vinnyogva röhög, mert Béla szerint Mork és Dork arról értekezik, hogy valahová pisálni kellene, csak a közelben még egy rendes fa sincs, ám mire a fordítás lényege átmenne a katonai szűrön, Dork már a magasban jár, vattaszerű testéből eső hull, legalábbis mondjuk azt, hogy ez most eső, kopog az esőkabáton, majd miután Béla elkurjantja magát, persze, magyarul, hogy talán nem kellene ezt a földet összevizelni, meg azokat, akik rajta élnek, Mork és Dork közel merészkedik Bélához, aki erre megrémül, mert a halált nem úgy képzelte el, hogy két felhő majd átöleli, ám Mork és Dork nem akarja elvenni Béla életét, csak egyikőjük sem érti, hogy az meg hogyan lehetséges, hogy ezen a bolygón, ahol idegen életformára találnak, de olyanra, amelyik érti és beszéli a nyelvüket, és ettől kicsit meg is rémülnek, mert ismét bebizonyosodik, hogy bár a mindenség végtelen, senki nincs egyedül, leginkább azok, akik ezt hiszik, és ennek még akkor is örülni kellene, ha ezekből az önmagukba sűrűsödő, két lábon járó lényekből hiányzik a könnyedség, a légiesség, és sokan olyan nyelven beszélnek, amit egyáltalán nem értenek, de erre megjelenik Béla, akit mindenki Bélának hív, s akinek molekulái, sejtjei olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy kizárt, hogy az neki ne fájna, még a fején lévő nyílás is szélesre húzódik, és hibátlan szókinccsel azt kérdezi, hogy kik ők, honnan jöttek, és jó volna, ha valamit mondanának, mert bár az izlandi nyugodt népség, megvan bennük a türelem a kihalásra, ők mégis túlélők, vikingek leszármazottai, büszkék arra, hogy egyszer, régen, valakinek az eszébe jutott, hogy a hajójával itt kikössön, ezen a senki és a semmi földjén, ahol a mélyből a bolygó testének izzó nedve szivárog, a forró víz medencékbe gyűlik, és ez az utazó, aki az elsőnek mondható a középvonalánál folyton megrepedő földön, úgy találta, hogy az életnek itt értelme van, nem csak lehetősége, pedig ha csak kicsit várt is volna, alighanem mindent újragondol, de ma már mindegy, mert aki leszületett ide, éppen ide, annak nincs más dolga, csak átvészelni az időt, amit úgy hívnak, élet, és ez az ember, akit az itteniek Bélának hívnak, szintén csak túlélni akar, túllendülni ezen az egészen, miközben kiflit és kemencét emleget, de mégis itt áll, puha felhőtestek ölelésében, nos, neki valamit tényleg mondani kellene, de olyasmit, amitől senki rémül meg, s amitől senki nem akar tömeges öngyilkosságba menekülni, mint az előző bolygón, s amitől talán rájönnének arra, hogy az életnek annyi, de annyiféle formája van, és ha ezt belátnák vagy elfogadnák, talán jobban bánnának egymással, meg önmagukkal, persze a kettő ugyanaz, de ezt, ezen a bolygón csak kevesen tudják vagy csak érteni nem akarják, és Mork és Dork ekkor rájön arra, hogy mire ezen a gondolafüzéren magukat átrágják, elmegy a kedvük attól, hogy bármit feleljenek is, csak Bélát sajnálják, akinek a kiflije éppen szénné ég a kemencében, így aztán, miközben eltávolodnak a parttól, azt kiáltják, miközben az égbolt dörög, villám nem cikázik, hogy ne búsulj, Béla, de azt már nem hallják, hogy Béla, aki egyáltalán nem szomorú, teli szívből káromkodik, rendesen cifrázza, ékes magyar nyelven, és a végére odapakolja, elvégre Izlandon él, s közben kacag, hogy kúkalabbi.

Ó, ember – mondja Nagy Szent Leó –, ismerd fel méltóságodat.

Mindig is érdekelt, hogy azok, akik azt állítják, hogy az ember is csak állat, hogyan élik túl a hétköznapokat. Mi tartja őket a felszínen, hová menekülnek a tükörből visszanéző főemlős elől? Minden irónia nélkül, a legkomolyabban: óriási erőfeszítés és szellemi igénybevétel lehet Charles Darwin és egy koboldmaki végtagjába kapaszkodva várni az elmúlást. Ebbe a gondolatkísérletbe bele lehet őrülni.

Ha már Darwin. A tudós nemcsak a majomféléket, de a saját gyerekeit is előszeretettel megfigyelte, feljegyzéseket is készített róluk, amelyeket a fejlődésben soha meg nem álló nagyérdeművel is megosztott. Így tett 1877-ben is, amikor az Egy csecsemő életrajzi vázlata című tanulmányában közreadta azokat a megfigyeléseit, amelyeket elsőszülött fia, William Erasmus Darwin fejlődéséről gyűjtött össze. A most következőkben az az érdekes, hogy még a darwinisták sem csettinthetnek elégedetten, mondván: na tessék, milyen ügyes majom az ember. Hiszen, mint azt a kísérlet is bizonyítja, mérhetetlenül több.

Szóval, idősebb Darwin jegyzettömbbel a kezében ült a nappaliban, és nézte, amint a kis William Erasmus kúszik-mászik a padlón, míg ügyesen oda nem verekedte magát a szobában található állótükörhöz. Amikor a négy hónapos gyermek meglátta benne magát és az apját, mosolygott, örült a felfedezésnek. Darwin szerint a fia ekkor még valóságos „tárgyakként” érzékelte a tükörből visszaköszönő alakokat, ugyanakkor nem volt képes összeegyeztetni, hogy az apja hangja más irányból, mögüle érkezik.

A kisfiúnak nem kellett sok idő a fejlődéshez, mindössze két hónap alatt látványos változás következett be. Darwin papa hang nélkül mindenféle pofákat vágott, grimaszolt a fiának úgy, hogy az csak a tükörben láthatta az arcát. William ekkor azonban már felismerte, hogy az apját máshol kell keresnie, nem elégedett meg a tükörképpel.

„Ha teljesen hangtalanul valamilyen furcsa grimaszt vágtam, hirtelen megfordult, hogy rám nézzen”

– jegyezte fel Darwin.

A megfigyelések sora itt nem ért véget. A kis William később, kilenc hónapos kora körül már nemcsak felismerte a tükörkép természetét, hanem saját személyével is kapcsolatba hozta. Ha a kisfiút a nevén szólongatták, a tükör felé fordult még akkor is, ha az távolabb volt tőle. Darwin azt, hogy a gyermek számára a név, saját személye és a tükörben megjelenő kép már összetartozott, az asszociációs képesség fejlődésének példájaként jegyezte fel. Persze mindez hol van még az öntudattal bíró felnőtt embernek attól az alapvető, rejtett egzisztenciális szenvedésétől, hogy nem ismeri egészen önmagát, hiába bámulja a tükörképét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Darwin papa a tükörkísérletet kedvenc alanyaival, a majmokkal is elvégezte, ám az emberszabásúak reakciója egészen más volt, úgyszólván állatias. Amikor a természettudós kis tükröt tartott elébük, az állatok benyúlkáltak a tükör mögé, ott keresték a látott alakot.

„Távolról sem lelték örömüket önmaguk nézegetésében: dühbe gurultak, és többé nem akartak belenézni”

– így írta le Darwin a megfigyelését.

Micsoda dráma! Persze csak nekünk, és csak akkor, ha nem ismerjük fel: végül is, miért akarnák szerencsétlen állatok a tükörképüket bámulni, ha nem néz ki valaki a szemeik mögül. De nincs ott senki.

De hiszen még mi sem szeretünk ott időzni, olyan homályos és töredékes az ismeretünk saját magunkról, pedig a mi emberi kínunkat már a görögök is csillapítani igyekeztek, mikor azt írták a delphoi jósdára: Gnóthi szeautón, azaz: „Ismerd meg önmagad!” És figyelmeztet Jakab apostol is a tükörhasonlatában, amikor így szól: „tükörben nézi az ő természet szerint való ábrázatát: mert megnézte magát, és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt.”

De hasonló mélységbe visz Bereményi Géza Balladája is Cseh Tamás előadásában, amely saját magunk teljes birtokbavételének lehetetlenségéről rántja le a leplet „Ki jajgat ki csizmapatkóm alól, ha könyöklök, ki sír könyék alól?” soraival.

Száz éves a San Siro, a labdarúgás milánói Scalája. Amelyben a legnagyobb bukás egy Aida-előadás volt 2009-ben: a szervezők az egész napi heves esőzés ellenére úgy döntöttek, megtartják a programot, de mindössze hétezer néző hüledezett a technikai fogyatékosságokon, mert az elektromos berendezések működtetésén kifogott a kedvezőtlen időjárás.

A futballnyitány jobban sikerült: a San Siro első meccse 6:3-mal zárult 1926. szeptember 19-én. Ezt az eredményt mi, magyarok imádjuk és az Inter-szurkolók szeretik a legjobban. A stadion ugyan a Milané volt az aréna első húsz évében, ám az avatásra – kétszer kettő – az Internazionalét hívták vendégnek, aztán a látogató hat gólocskát vitt ajándékba.

Az eleinte még csak 35 ezres stadionban a Milan-drukkerek úgy érezték, mintha citromba haraptak volna.

Akárcsak 1957 októberében. Akkor már tíz éve volt, hogy az Inter is a magáénak vallotta a San Sirót, és a rangadón 1:0-ra vezetett. Ám az uruguayi világbajnok Juan Schiaffino elbuktatásáért büntetőhöz jutott a Milan. A kék-feketék hevesen tiltakoztak, ez alatt élelmes játékosuk, Benito Lorenzi a kispadhoz rohant, elvett egy gerezd citromot, és a tizenegyespontra letett gömb alá csempészte. A Milan másik dél-amerikai légiósa, az argentin Ernesto Cucchiaroni nekifutott... majd kibombázta a labdát Milánó körzetéből.

Maradt az 1:0.

Miként az 1934-es világbajnokság elődöntőjében is. Az olaszok egy másik argentin, a honosított Enrique-Enrico Guaita vitatott góljával és Ivan Eklind svéd játékvezető hathatós segítségével nyertek. A Kleine Blatt című osztrák újság így számolt be a döntő pillanatról: „Szabálytalan gól miatt vesztettünk. Peter Platzer megfogta a labdát, és arccal a saját kapuja felé fordult, amikor Giuseppe Meazza neki rontott. A labda kicsúszott Platzer kezéből, Guaita pedig bekotorta. A játékvezető nem látott okot a szabálytalanság megbüntetésére.”

Giuseppe Meazza... Az arénát 1980-ban róla nevezték el. Saját pályáján a leghíresebb Inter–Milant a Lorenzi-trükknél huszonöt évvel korábban, 1932. november 6-án játszotta. A kék-feketék 5:4-re győztek, az Internazionale edzője Weisz Árpád, a Milané Bánás József volt.

Minden idők legtöbbet emlegetett Inter–Milanjához szintén volt „némi” közünk. Czeizler Lajos edző és a svéd trió, Gren, Nordahl, Liedholm („Gre-No-Li”) Milanja 4:1-re is vezetett 1949. február 6-án, de az Internazionale nyert 6:5-re, nem utolsósorban azért, mert az Újpestről – ne firtassuk! – különös körülmények között távozó Nyers István két gólt szerzett. (Amúgy 182 Inter-meccsen 133 gólt ért el.) Aznap azonban nem ő volt a főhős, mivel Amado Amadei mesterhármast és gólpasszt jegyzett, ráadásul Nyers tizenegyese előtt őt buktatta Efrem Milanese kapus (nomen est omen).

Az itáliai futballban hemzsegtek a magyarok, sőt a dél-európai országban alapvetés, hogy az olaszok honfitársainktól tanultak meg futballozni. Kiváló tanárok és remek diákok találtak egymásra, a squadra azzurra már az 1930-as évek két világbajnokságán is aranyérmet szerzett.

Az olaszországi magyar invázió a húszas-harmincas esztendőkben volt a legnagyobb, ám a stadion avatásának negyvenedik évében ugyancsak megannyi magyar fordult meg a San Siróban. Az 1966-os látogatás-sorozatot februárban a Ferencváros kezdte, és hiába vonult fel Géczi Istvánnal, Novák Dezsővel, Mátrai Sándorral, valamint a karábavargaalbertrákosifenyvesi bomba csatársorral, 4:0-ra kikapott a Grande Intertől, mert a téli szünet hátrányát nem tudta ellensúlyozni.

Szeptemberben barátságos meccsen a kuharszkigöröcsbenedunaikettőzámbó gálaötössel felálló Újpest vett elégtételt (3:2) 60 ezer néző előtt, majd novemberben újabb BEK-meccs következett az Internazionale és az akkor immár egy esztendeje minden fronton veretlen, a magyar bajnokságot is vereség nélkül megnyerő Vasas között. A kék-feketék 2:1-re győztek, miután a Mészöly-, Berendy-, Ihász-, Mathesz-, Farkas-féle piros-kékek a meccs közben hiába kérlelték Csordás Lajos edzőt, hogy védekezés helyett hadd támadjanak ki, a tréner nem engedett, és Mario Corso a 87. percben szétlőtte szabadrúgásból a jobb felsőt (2:1).

Ha már Bajnokcsapatok Európa Kupája: négy BEK-, illetve BL-döntőt is rendeztek a San Siróban, a legemlékezetesebb a milánóiak – legalábbis fele részük – számára az 1965-ös Inter–Benfica 1:0 volt. Ha góleső nem is, eső, az hullott bőven, 89 ezren mégis örültek, hogy bőrig áztak.

A Milan-csúcsot egy elődöntő jelentette (nem általában: a San Siróban). A Real Madrid elleni 1989 tavaszi visszavágón Arrigo Sacchi itáliai mester vörös-feketéi – Franco Baresi, Costacurta, Paolo Maldini, Ancelotti, Donadoni plusz Rijkaard, Gullit, Van Basten, mamma mia! – ördögien futballoztak, 5-0-ra győztek, a Madrid talán soha nem volt fehérebb, mint akkor. A Milannak ünnepnap még május 11., mert negyedszázada, 2001-ben 6-0-ra nyert az Internazionale ellen, a beszámolók szerint „vásári célba lövés zajlott az Inter kapujára”.

A temetés után egyedül mentem vissza a házba. Huszonhárom éve nem aludtam ott, most úgy nyitottam ki az ajtót, mintha valaki más életébe törnék be. Anyám reggel óta két méter föld alatt feküdt, és délutánra feloldódott a semmiben a régi világom: a nagymamám tíz éve halott, Ilonka nagynéném nemsokkal utána hagyott itt, a keresztanyám egy novemberi hajnalon hunyta le örökre a szemét, Marika a szomszédból tavaly halt meg, a húgom meg úgy hagyott itt, hogy még most is haragszom rá érte. Nem maradt senki, akinek meg lehetett volna mondani, hogy megérkeztem.

A konyhában ugyanott állt a fűszerpolc, ahol gyerekkoromban. Hat üveg sorakozott rajta, mintha az elmúlt huszonhárom évben csak rám vártak volna. Fekete bors. Babérlevél. Szegfűszeg. Szerecsendió. Kapor. Fahéj. Egyenként is karakteres fűszerek, de együtt mindent képesek átformálni. Ilyenek voltak az engem körülvevő nők is.

A bors anyámat idézi, fekete haját, apró termetét és végtelen erejét. Tizenhét évesen hajnalban értem haza, a szoknyám hátul felszakadva, a térdemen vér, a számban egy idegen fiú cigarettájának íze. Nem kérdezett semmit. Tojást sütött, aztán idegességében annyi borsot tekert rá, hogy tüsszögni kezdtem tőle. Míg józanodtam az ételtől, tűt húzott elő a varródobozból, és megvarrta a ruhámat. Reggelre úgy nézett ki a szoknya, mintha soha nem történt volna vele semmi. Nem beszéltünk többet erről az esetről, én meg soha többé nem mentem haza ilyen állapotban. Ha valami rosszra készültem, anyám elővette a borsőrlőt, felmutatta, aztán hangosan kacagtunk.

A babérlevelet még én hoztam nagymamámnak egy horvátországi nyaralásról. Magam szedtem a leveleket egy hatalmas, illatos fáról. A nagymamám a legnagyobbat könyvjelzőnek használta a Bibliájában. Azt mondta, olyan jó szaga van a babérnak, épp így képzeli el Jézus illatát is. Sokáig azt hittem, a nagymamám mindent lát, még azt is, amit a Jóisten éppen nem. Az üvegben mostanra összetörtek a levelek. Megrázom őket, zörögnek, de már nincs senki a házban, aki megkérdezné, mit csinálok itt valójában.

A szegfűszeges üvegbe mélyet szippantok. Ilonka nagynénémet hallucinálom, ahogy birskompótot főz. A birsalmát a család nőtagjai együtt hámozták. A szomszédból kaptuk a gyümölcsöt, többnyire három-négy nagy kosárral. Anyám, nagyanyám, Ilonka néném, a húgom és én együtt hámoztuk az almákat, közben beszélgettünk. Néha énekeltünk is, ilyenkor nevettünk, mert egyikünknek rosszabb hangja volt, mint a másiknak. Bár anyám nem akarta, Ilonka néném mindig csempészett néhány szem szegfűszeget a kompótba. Azt mondta, anélkül nem az igazi a birs. Miután elkészült a kompót, anyám megkóstolta, és nyugtázta, hogy ugye, mennyivel jobb szegfűszeg nélkül. Ilonka néni ilyenkor mindig rám kacsintott.

A szerecsendió a keresztanyámra emlékeztet. Ő tanított meg utazni. Vonatjegyet venni, útlevelet ellenőrizni, idegen pénzt zokniba rejteni, és nem visszanézni az állomáson. Amikor először indultam hosszabb időre külföldre, egy egész szerecsendiót dugott a kabátzsebembe. Hónapokkal később találtam meg, soha nem dobtam ki – azután nekem mindig az otthonról hozott szeretetet jelentette. Minden lakásomban volt szerecsendió, pedig sosem használtam.

A kaporillat a szomszéd Marika nénit hozza vissza. Kaprot termesztett, az egész falu tőle szerezte be, ha savanyúság készült, vagy kovászos uborka. Tizenkét évesen egyszer elszöktem otthonról. Nem messzire, csak hozzá. Anyám és a húgom estig kerestek, én pedig Marika néni kamrájában ültem, mert soha többé nem akartam hazamenni. Amikor megtalált, nem küldött azonnal haza. Úgy tett, mintha észre sem venne. Hagyott három órát ülni a befőttek és az egérfogó között, majd elém tett egy tányér kapros tökfőzeléket. Az övét szerettem. Amíg megettem, mesélt egy anyáról, aki belehalt a bánatba, mert eltűnt a gyereke. Mire elfogyott a főzelék, már eldöntöttem, hogy hazamegyek. Később tudtam meg, hogy Marika néni megkérte anyámat, tegyen úgy, mintha nem tudná, hogy nála bujkáltam.

„Kifutott a bika elé, és tíz méterre tőle térdre vetette magát a homokban. Ez a testhelyzet talán majd megóvja a kinevettetéstől. Kifeszítette kardjával a vörös lepedőt, és araszolni kezdett a bika felé. A bika figyelte az embert, a vörös lepedő háromszögét, rászegezte a szemét, fülét hegyezte, és Hernandorena előremászott egyméternyit a térdén, közben megrázta a lepedőt. A bika fölvágta farkát, leszegte fejét és rohamozott, és ahogy elérte az embert, Hernandorena úgy, ahogy volt, térdelve emelkedett a levegőbe, megpördült, mint egy rongycsomó, lábai most már szerteszét kalimpáltak, aztán a földre zuhant. A bika körülnézett utána, és egy szétterülő, mozgó köpenyt talált helyette, amelyet egy másik bikaviador tartott elé, s a bika rohamozott, Hernandorena meg homokkal a sápadt arcán felemelkedett, a kardját kereste meg a lepedőn. Amint felállt, bérelt nadrágjának nehéz, piszkosszürke selymén megláttam a repedést, és mélyen benn tisztán láttam a combcsontot, a csípőtől csaknem a térdéig. Ő is meglátta, és nagyon meglepődött, kezével takargatta, miközben emberek ugráltak át a korláton, és rohantak oda hozzá, hogy a kötözőbe vigyék.”

Az idézet Ernest Hemingway híres művéből, a Halál délután című regényből van, és ha az ember elolvassa, arra gondolhat, hogy én most humanitárius meggondolásból emelek szót a bikaviadal ellen. Merthogy a véres látványosság bizony sokszor súlyos sérüléssel, sőt szélsőséges esetben emberhalállal is járhat.

Szélsőséges esetben? Hát ezek az esetek azért nem annyira szélsőségesek. Az elmúlt mintegy három évszázadban becslések szerint több mint 500 matador, picador és banderillero (utóbbiak a bikát hergelő gyalogos vagy lovas segédek) vesztette életét a viadalokon. A súlyos, életveszélyes sérülések (a szarv okozta zúzódások és roncsolások, úgynevezett cornadák) a professzionális torreádorok karrierjének szinte mindennapos velejárói.

A leghíresebb vagy inkább leghírhedtebb esetet még 1947-ben jegyezték fel, amikor a spanyolországi Linaresben egy Islero nevű bika felöklelte Manoletét, az ünnepelt matadort. Őt is a combütőerénél... A matador még leszúrta a bikát, de a kórházban elvérzett. Halála egész Spanyolországot gyászba borította.

Csakhogy engem olyan nagyon nem érdekelnek azok az esetek, amikor a matador jár pórul. Ő ugyanis önként megy be az arénába, jól megfizetik érte, neki ez a saját maga által választott foglalkozása.

Szemben a bikával, amelynek nincs választási lehetősége, nota bene foglalkozása sincs. Direkt erre a célra tenyésztik, aztán amikor elérkezik a nap, beterelik a plaza de torosra, és némi közjátékot követően lemészárolják. Oké, szerencsétlen állat nem adja olcsón a bőrét, olykor felökleli a matadort. Még szép. Olyan ez, mintha az ellenség katonáját megszólnánk azért, amiért viszonozza a tüzet.

Nagyon elvétve, szökőévente egyszer, ha a bika rendkívüli bátorságot és nemességet tanúsít, a közönség és az elnök kegyelmet szavazhat neki. Ekkor az állatot ellátják, és visszaviszik a tenyésztőhöz, ahol élete végéig fedezőbikaként élhet. Mint Marci Hevesen. Ezer bikából egy.

Tehát nem a matadorért emelek szót, még véletlenül sem. Ő maga választja a sorsát. A bika nem.

Szerencsére a bikaviadal mint hispanicum (ha létezik hungarikum, akkor miért ne létezne hispanicum?) a végét járja. Egyre több helyen tiltják be.

Több mint 700 ezren írták alá azt a spanyol parlamentnek benyújtott népi jogalkotási kezdeményezést, amelyben kérik, hogy a bikaviadal ne számítson többé a kulturális örökség részének Spanyolországban.

Ugyanis ez a jogszabály szavatolja a viadalok fennmaradását, megakadályozva, hogy az ország egyes tartományai betiltsák, ahogy az például Katalóniában megtörtént. Ám végül az Alkotmánybíróság a fenti jogszabályra hivatkozva megsemmisítette a tilalmat.

De az állatvédők nem adják fel. Mexikóban például Sinaloa már az ötödik szövetségi állam Sonora, Guerrero, Coahuila és Quintana Roo után, ahol betiltották a bikaviadalt. Pedig Sinaloa durva – majdnem azt mondtam, nem vénnek való – vidék, itt működött és működik még mindig a hírhedt El Chapo Guzmán droghálózata, a Sinaloa kartell.

A kokain még megy, a bikaviadal már nem...

De például egy másik latin-amerikai országban, Kolumbiában is kezdeményezték a véres játék törvényen kívül helyezését. Terry Hurtado állatjogi aktivista szerint a törvény elfogadása hatalmas győzelem azoknak a szervezeteknek, amelyek az állatokkal szembeni erőszak ellen, illetve a társadalom szemléletének átalakításáért küzdenek.

Az állatvédő, hogy úgy mondjam, szívós, eltökélt állatfajta. Nem adja fel. Sőt, kreatív módon harcol védenceiért, az állatokért.

Elias napok óta bolyongott az afrikai dzsungel zöld poklában. Szája cserepes volt a szomjúságtól, a gyomra pedig már nem is korgott. Nem tudta, hogy került ide. Nem emlékezett hajóra, útra, kikötőre – mintha a dzsungel mindig is itt lett volna körülötte. Minden zöldellt, burjánzott a növényzet, a levelektől kövér vízcseppek búcsúztak, mégsem mert inni. A fákon csámcsogó majmok ugráltak. Egy tompa huppanás. Talán egy gyümölcs. Keresni kezdte az élelmet, percekig kotorászott a sűrű növények között, de nem talált semmit.

Amikor felállt és megfordult, egy férfival állt szemközt. Arcán festés volt, ami halálfejként fehérlett a szűrt fényben. Kezében fenyegetően egy lándzsa nyújtózkodott az ég felé, csípőjén csupán egy durva rostokból készült szoknya csüngött, térdétől bokájáig fehér állatszőrme takarta a lábát. A férfi szótlanul állt, majd parancsolóan intett. Követte.

A tisztás középen hatalmas tűz égett, vele szemben egy sötét, fából és csontokból összerakott trónon ült a király. Öltözéke nem hasonlított a harcoséhoz, aki ide vezette. Nem is ruha volt, amit viselt, inkább valamiféle díszes páncél. A szövetbe beleszőtték a vékony fémfonalakat, és azok aranyként csillogtak a lombokon beszökő napsugarakban. A szövetet gazdag hímzés ölelte körbe, mellkasán körömnyi kagylók sorakoztak egyesével felvarrva. Arcfestése is teljesen más volt, szinte hipnotikus geometriai mintákat rajzolt ki. Fején madártollakból és fogakból készített korona ékeskedett. Orrán egy vékony állati csont fúródott keresztül.

A király hosszasan, undorral és szánalommal mérte végig a jövevényt, majd biccentett. Valaki zavaros vizet hozott faragott tálban, egy másik szárított húst dobott elé. Mohón falni kezdett, és majdnem belefulladt a vízbe.

– Ettél a húsomból. Ittál a vizemből. Nálunk nem létezik ajándék. Asszonyaim ujjai már véresek a sok varrástól. Kell egy gép. Egy masina, amivel gyorsabban készülnek a ruháim. Ha nem csinálod meg, fizetsz!

A falat kiesett a szájából. Nem volt más választása. Mindent megkapott, amit kért. Fát, csontot, bőrszíjat. A tűket a törzs asszonyai adták, hosszú, halcsontból csiszolt darabokat. Nekilátott.

Spiró György írta a magyar–svéd vb-selejtezőről, arról az edströmösről, bicskeisről, amelyen 3–3-mal, veretlenül elestünk az 1974-es vb-részvételtől:

„Június tizenhárom. Ma megyek apámmal utoljára meccsre.
A Dózsa György úton haladunk, én vezetek, oldalra pislantok. Fáradtan ül, az arca fakó. Szürke öltönyének zakója a hátsó ülésen. Rövid ujjú, áttört ingének zsebében, a szíve fölött, a zsebkendő. Idegesít, hogy ott tartja. Időnként megtörli a homlokát.

– Mi volt ma? – kérdezem.
– Reggel voltam besugárzáson.
– És?
– Holnap megyek utoljára. A doktornő szerint szépen javul.
Közel járunk a Szabolcs utcai kórházhoz, ott fog meghalni, már meg van beszélve.
– Hoztam rádiót – mondom –, Szepesi fog beszélni.”

Ez volt tehát 1973 nyarán. Tíz évvel később... Megpróbálom felidézni. Úgy nem tudom, mint Spiró. Ha ő ír, akkor mit csinálok én?

De az én apám is meghalt. Nem volt kinn a Népstadionban, ám meccs közben ment el. A kezében volt a Panasonic kisrádió, azon hallgatta az Újpest–Vasast.

Már nem járt meccsre, mert hetvennyolcban azt javasolta neki a doktor, hogy ne izgassa fel magát a tribünön, jobb, ha otthon marad. Nem értek az orvosláshoz, de azt hiszem, ez nagyon rossz ötlet volt, mert az, aki rádión követi a mérkőzést, idegesebb, mint az, aki a lelátón ül.

Apám a Vasasnak drukkolt, Takács kettőn nőtt fel. Az a „kis Taki”, a Vasas első gólkirálya egy meccsen hatot vágott a válogatottban a franciáknak, aztán kész vagyonért átigazolta az FTC. Amikor apukám először vitt meccsre, Angyalföldön már Szentmihályi, Kárpáti, Mészöly, Sárosi, Bundzsák, Berendy, Mathesz, Kékesi, Machos, Farkas, Ihász játszott, Kékesi Mihály kakukktojás volt, mert egyedül maradt kívül a válogatotton.

Első „idényemben” a Vasas nyerte a bajnokságot. A másodikban is. Mondhatni, egészen jól indítottam. Amikor a Vasas mindmáig utoljára, 1977-ben NB I-es bajnok lett, apám egy hatvani kupameccsen átbújt a vaskorlát alatt, hogy felkérdezze Mohácsi Lajos játékvezetőt, miért nem adta meg Hegedűs Béla teljesen szabályos fejes gólját. Aput Zombori Sanyi állította meg a taccsvonalnál, utána évtizedekig szekáltam a 28-szoros válogatott „Cukrászt”, hogy az édesapám volt az egyetlen ember, akit le tudott fogni a pályán.

Nyolcvanháromban úgy köszöntem el apámtól telefonon, hogy ne féljen, Kiss Laci az előző két meccsen egyaránt 9-est kapott, őt nem lehet megállítani. Az egyik 9-est az FTC ellen a Népstadionban, a másikat Csepelen érdemelte ki. Alighanem azzal (is), hogy 2–1-es Vasas-vezetésnél a félpályánál azt mondta Várady Bélának:

– Rúgd rá!
– Innen? – kérdezte a bombázó, de Kiss azt felelte:
– Nem mindegy? A félidő utolsó perce van, csak menjen minél távolabbra a labda!

Erre a messze hordó Béla a kezdőkörből berúgta, 3–1, a végén a Vasas 5–2-re győzött.

Két idegen érkezett a város délnyugati kapujához. Nyúlánk alakjuk és nehéz járásuk miatt katonának tűntek, de legalábbis olyannak, akik már láttak háborút. Keveset beszéltek, megfizették a portadíjat, és jelezték, hogy mielőtt belépnének, szétnéznek a holtak birodalmában.

Az idegenek a Porta di Stabia falai előtt emelt díszes síremlékek között úgy járkáltak, mintha mindegyiket ők emelték volna. Lassan lépdeltek, hosszú, vékony ujjukkal a feliratokat betűzték, közben ismeretlen nyelven suttogtak. A csuklyások fél órát időztek a sírok között, majd köpenyüket összehúzva beléptek kapun.

Gauis Matronius házához siettek, a rabszolgákkal megüzenték, hogy a legközelebbi termopóliumban várják. Nem maradnak sokáig, a dominus kapja össze magát.

A kereskedő loholva érkezett. Amint meghallotta, hogy kik keresik, otthagyta a családi vacsorát. Könnyű takarót kapott magára, gyors léptekkel szaladt. Időnként maga mögé pillantott, de nem azt nézte, hogy követik-e. A falakon túl a város fölé magasodó hegyet bámulta. Tetejéből több helyen füst szivárgott.

A két alak közönyös pillantást vetett a lihegő Matroniusra. Szinte sajnálták a kipirult arccal melléjük huppanó férfit. Az évek nem bántak vele jól. A kereskedő nem nőtt magasra, a teste deréknál szétlottyant, és emiatt úgy nézett ki, akár egy dézsa. A levegőt nehezen vette, a tüdeje sípolt, és az idegenek tudták, hogy Matronius nevét már beírták a holtak könyvébe. Éppen úgy, ahogyan a helyiségben tartózkodó összes férfiét, meg a város minden asszonyáét. Gyerekekét, rabszolgákét, bárkiét, aki a falakon belül élt vagy ahhoz közel tartózkodott.

A kereskedő, miután kifújta magát, mesélni kezdett. Mindent elmondott az idegeneknek. A magas, nyúlánk alakot tizenhét évvel ezelőtt kezdte el figyelni. Előtte nem sokkal szintén ez a két csuklyás látogatta meg. Nem ismerte őket, de vele akartak beszélni, Gaius Drusus Matrinoussal. Felajánlották, hogy amennyiben segít nekik, elintézik, hogy gyengén jövedelmező szőrmekereskedelme prosperáló szakaszba lépjen. Cserébe nem vártak mást, csak annyit, hogy figyelje meg és jegyezze fel a városba költöző nyúlánk alak minden mozdulatát, tettét és cselekedetét, és mindent tegyen meg annak érdekében, hogy az illető életben maradjon. Ne féljen, pénze lesz, csak titokban szervezzen olyan csapatot, amelynek tagjai az életüket is feláldoznák az idegenért. Ha elbukik, az a civilizált világ végét jelentené, de a városét bizonyosan.

A kereskedő először nemet mondott, majd arra gondolt, hogy neki ezzel sok munkája nem lesz, rabszolgái mindent elintéznek. Így történt az, hogy Gaius Matroniust hamarosan dúsgazdaggá tette az addig csak aprópénzt termelő szőrmekereskedelme. Életében nem tapasztalt még akkora jólétet, mint amekkora rá és a családjára köszöntött.

Még a napját is fel tudta idézni annak, amikor a bőség isteni a kegyeikbe fogadták. Aznap a föld megmozdult alattuk. Az egész város rengett, házak dőltek össze, kutak szakadtak be, utat repedtek ketté, a város konkurens szőrmekereskedőjét pedig az összeomló háza temette maga alá. Ezt a napot nem is tudná elfeledni, mert minden úgy történt, ahogyan azt a két csuklyás megjósolta: aznap a városba egy fura alak, egy nyúlánk idegen érkezett.

Senki sem tudta, kicsoda, de hamarosan ő lett a város legkedveltebb polgára. Mindenkivel szót értett, mindenkiről mindent tudott, és mindent előre megjósolt, mintha csak látta volna, mi történik holnap. Káprázatos ünnepségeket rendezett, sportversenyeket, a legkiválóbb gladiátorokat és a legszebb nőket hozta a városba. Egy idő után nem akadt patrícius, aki ne fordult volna meg a villájában. Aki beszélt vele vagy csupán ránézett, az úgy érezte, hogy az élet gondtalan. Az idegen a rabszolgákkal úgy bánt, mintha a testvérei lettek volna, az ő háztartásába vágyott mindent elnyomott és üldözött.

A két alak jól mondta, a nyúlánk idegen élete gyakran került veszélybe, a titkos Matronius-különítmény pedig tette a dolgát. Észrevétlenül és hatékonyan. A város soha nem látott virágkorát élte.

Így telt el sok esztendő, amikor az idegen váratlanul, éppen egy hete, meghalt. Matronius megrémült. A nyúlánk alak, arcán éteri mosollyal, a villa kertjének közepén feküdt, a körülötte elfekvő összes virág, két karjának irányában, óriási szárnyat formázott. Aki látta, esküdni mert volna, hogy egy angyal testét vitték a krematóriumba, ahol elhamvasztották, urnáját a Porta di Stabia nekropolisza őrzi.

Matronius mindent elmondott az idegeneknek, és meglepődött, hogy nem kapott választ. A két alak felállt. Közölték vele, hogy a továbbiakban nem tartanak igényt a szolgálataira, és ha teheti, másnap hajnalban hagyja el a várost. A kereskedő jelezte, hogy ez nem lehetséges, mert a felesége születésnapját ünneplik, mire a két idegen annyit felelt, hogy az életük, ami ebben a földi létben nekik adatott, teljen boldogságban.

Másnap Matronius későn ébredt. A rabszolgák már mindent előkészítettek az ünnepi ebédhez, a család összegyűlt a villa udvarán. A kereskedő éppen a köszöntőt szavalta, az egyik helyi költőt bérelte fel, hogy írjon neki szép szavakat, azokat mondta fejből, amikor odafent az égben furcsa moraj támadt. Mintha valaki lyukat ütött volna a légkörön, a levegő megtelt sivító, sípoló hanggal.

Az emberek kirohantak az utcára, mindannyian a hegyet bámulták. Nekik azt mesélték, hogy ott nem élnek tűzdémonok, ám amikor látták, hogy a hegy kúpja iszonyatos erővel szétrobban, már azt kiabálták, hogy az ő városuk felett nyílt meg az alvilág kapuja.

Jön-megy, nem kérdez, cigarettára gyújt. Sok vele a baj, nehezen kezelhető, úgyszólván kiállhatatlan. Mi legyen? Jezsuiták, mészárszék vagy haditengerészet? Utóbbi tartogatja a legtöbb meglepetést, a legnagyobb kihívást. Mit tehet egy 17 éves srác lecsapolatlan, becsatornázatlan energiákkal? Szerződés három évre, aztán irány Indokína, a háború, de csak egy kicsit.

A katonai arzenál úgy terpeszkedett a Saigon folyó partján, mint egy fehér ruhát öltött méregdrága prostituált, aki csak a megfelelő kuncsaftra vár. Az éjszakai égbolton pipeskedő csillagok megvilágították a lustán ringatózó folyami járműveket. A kaszárnyaudvar nemrég még csupa élet volt, az éjszaka azonban már csak egyvalakit vert ki a négyszögletes kapupilléreken álló lámpák alá. Egy szegény, erős, és veszélyesen szép fiatal férfit. Világos, khaki trópusi egyenruhájában az oszlopnak dőlve úgy festett, mint egy modell, aki pusztán néhány fotó kedvéért ereget füstkarikákat. Kellemes bizsergés járta át, nem volt még álmos. Mindig ilyenkor jön a baj. Hívták a nagy lombú trópusi fák, be az éjszakába, ópiumbarlangokba, kocsmákba, nők ölébe.

Már csaknem kiegyezett az ösztöneivel, amikor halk, hívogató füttyszóra lett figyelmes. Az udvar szélén álló katonai dzsip mögül jelzett valaki. Elpöckölte cigarettáját, majd óvatosan közelebb lépett, ám ekkor hátulról lefogták, a száját betapasztották. A könyöke már megindult hátra, amikor a fülébe röhögtek. A sajátjai voltak, a századból. Hozzá hasonló, nyughatatlan fiatalok. Harmadik társuk már a dzsipben ült, és türelmetlenül dobolt a kormányon.

– Bemegyünk a városba.

Egy másodpercre megjelent előttük az ügyeletes tiszt baltával faragott arca, de fegyelmező alakját hamar elmosta a kalandvágy.

Igazi éjszakai rodeó vette kezdetét: úsztak a szélben, farkasként üvöltötték a holdat. A széles utakon a dzsip ugrált alattuk, néhol felfutott a folyópartot szegélyező park ösvényére, és ha elakadtak, hangosan röhögtek.

Már javában zuhogott a trópusi eső, amikor rátértek a Rue Catinat-ra. Elhaladtak a híres Majestic szálloda előtt. Dudáltak a nőknek, azok meg kacéran intettek az egyenruhásoknak. Az elegáns európai világot maguk mögött hagyva tovább száguldoztak a megfeketedett homlokzatok és lövedéknyomok között. Elhaladtak egy katonai ellenőrzőpont mellett, ahol egy fegyveres vietnámi katona ácsorgott. Itt nem volt kedvük rikoltozni. Csak hajtottak tovább a meleg, párás, zajos városban, megfeledkezve parancsokról, sorakozóról, minden kötelességükről, amit „legszebb napjaikkal trágyáztak”.

Zúgott a füle. Felrúgták focizás közben, és megütötte a fejét. Ilyen máskor is történt már vele. Mint ahogyan általában, most is felpattant, és tovább játszott. Este a barátaival vacsorázott a szálloda éttermében, ahol a lakosztályt vette ki. Előző nap lett ötvenéves, úgy gondolta, most az egyszer neki is jár a luxus. Amikor ágyba dőlt, úgy érezte, ólomnehezékeket építettek a végtagjaiba. Aludni akart, semmi másra nem vágyott.

Álmában épp érett gyümölcsöket szedett a kertben, amikor egy furcsa érzés felébresztette. Olyan volt, mint amikor az ember ujjai alatt gitározás közben elpattan egy húr. Az ezzel járó zajt is hallotta. Azt is érezte, amint a vékony fémszál elszakad, és megcsípi a bőrét. Valahol lent, az utcán, még hallotta egy taxi ajtajának csapódását, ahogy egy másik vendég hazaért a szállodába. Azon gondolkodott, miközben felült az ágyban, vajon a képzelete ennyire élénk, vagy valóban megcsípte valami. Kinyitotta a szemét, sötét volt a szobában. Semmit sem látott, s mivel egy idegen szállodai szobában tért nyugovóra, nem tudta, hol kell felkapcsolni a villanyt. Az ágy melletti éjjeliszekrényen ott hevert a szálloda mappája a szolgáltatások listájával és a tűzriadó tervrajzával, de ezt persze nem látta. Úgy érezte, nem aludhatott sokat, s mivel teljes sötétség uralkodott a szobában, biztos volt benne, még nem hajnalodik.

Gyerekkori emlékek árasztották el. Amikor kicsi volt, rettegett attól, hogy be kell lépnie egy sötét helyiségbe. Sohasem ijesztgették ilyesmivel, ettől a helyzettől mégis félt. Nem szellemeket, rémeket, zombikat vagy boszorkányokat képzelt a sötétség mögé, inkább az ismeretlen nyomasztotta, hogy hozzáér valamihez, ami nyálkás, elvesznek tőle valakit, akit nem akar elengedni, vagy elveszít valamit, amit aztán soha többé nem talál meg. A szülei úgy kezelték a problémáját, hogy égve hagyták neki a lámpát. Ez volt a legegyszerűbb megoldás.

Felállt az ágyról, megpróbálta kitapogatni a villanykapcsolót. Székekbe ütközött, az egyik támláján ott hevert a szálloda hímzett logójú fürdőköpenye, a másikon a nadrágja, amit az este hanyagul ledobott. A farmert véletlenül leverte a székről, fémpénzek koppanása zavarta meg a csendet, s valami műanyag is koppant – talán a szobakártya az, gondolta. Nem akart zajt csapni, nem szerette volna felébreszteni a szomszédos szobák vendégeit. Tudta, milyen vékonyak errefelé a válaszfalak. Átlépte a fémszázasokat, kitapintott egy alacsony asztalt, rajta egy kosárral és valami sima héjú gyümölccsel – bizonyára a bejelentkezéskor kapott üdvözlőkosár, állapította meg. Az orrához emelte az egyik gyümölcsöt, majd beleharapott. Sosem érzett még ennyire intenzív ízt. Furcsa gondolat nyugtalanította, de nem tudta volna szavakba önteni sem szorongásának okát, sem pedig magát az érzést. Csak abban volt biztos, sokkal érzékenyebb mindenre, mint néhány órával korábban volt. A váratlan felfedezés meglepte.

Puha pokróccal leterített fotel állt az asztal mellett, legalábbis tapintás alapján így képzelte. Ilyet látott lent az előcsarnokban is, amikor bejelentkezett. Körüljárta, és megállapította, ez a bútor nagyobb, mint amilyen nagypapája kedvenc fotelja volt. A papa Alzheimer-kórban szenvedett, utolsó éveit a kényelmes szék fogságában töltötte szótlanul mosolyogva. Csak akkor beszélt, ha valaki kérdezte. Miután meghalt, a fotelt kidobták a rokonok. A nagyapja arcát ezután soha többé nem tudta felidézni. Most, hogy körbetapogatta a sötétben rejtőzködő bútort, a papa újra megjelent előtte. Törékeny teste nyílegyenesen tartott az ég felé, sovány arca sima volt, csak egy kis bajusz törte meg borotváltságát. Most is mosolygott és hallgatott. A sötétben keresgélő férfi lehanyatlott a földre, összegömbölyödött a padlón, mint a méhben szunyókáló magzat. Sírt. Most először örült annak, hogy a nappali világosság nem fedi fel gyengeségét. Néhány percnyi zokogás után felállt, és továbbindult, hogy megkeresse a villanykapcsolót.

Falnak ütközött. Nem sejtette, hogy a szobának melyik oldalát sikerült elérnie, még csak azt sem tudta felmérni, melyik irányból indult el, hol lehet az ágy. Az újabb és újabb tapasztalásokat a kezével kereste. Néhány falra akasztott kép mellett haladt el. Úgy képzelte, tájképek vagy a szálloda régi fényeit idéző fotók lehetnek. Aztán kitapogatta az ablakkeretet, érezte, hogy le van engedve a redőny. Nem találta a felhúzóját. Elért a bejárati ajtóig, ez reménységgel töltötte el. Biztos volt benne, hogy ott találja a villanykapcsolót, ám hiába érintette a falat, semmit sem érzett. Lenyomta a kilincset, és ekkor jött rá, csak a szobai gardróbot találta meg. Odabent egy vasalódeszka és egy papucs várta, pontosan úgy, mint a legtöbb szállodában. Erős levendulaillat áramlott a ruhák közül. Molyirtónak használták a csokorba fogott lila virágokat. Nem szerette ezt az illatot. Bosszúsan csapta be az ajtót, és továbbment, hogy felfedezze az ismeretlen sötét szállodai lakosztályt.

Szudán modern kori története, legalábbis az utóbbi 50-60 év, a Kárpát-medencénél jóval nagyobb területű, Afrika és az arab világ határán fekvő ország viharos évtizedeinek krónikája. A korábban brit–egyiptomi kondomíniumként, vagyis inkább brit gyarmatként igazgatott állam 1956-ban nyerte el függetlenségét, ám az etnikai, vallási és gazdasági feszültségek már a kezdetektől fogva meghatározták a mindennapjait. A mintegy 48 milliós lakosú ország ma Afrika egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófájával néz szembe.

Évtizedes polgárháborúk és Dél-Szudán elszakadása

A függetlenség elnyerése után Szudán szinte megszakítás nélkül belső konfliktusokkal nézett szembe. A muszlim–arab többségű északi elit és a főként keresztény, illetve animista afrikai törzsek lakta déli országrész közötti ellentétek két elhúzódó polgárháborúhoz vezettek (1955–1972 és 1983–2005). A harcokban több mint kétmillió ember vesztette életét.

A 2005-ös békemegállapodást követően, 2011-ben történelmi népszavazást tartottak, amelynek eredményeként Dél-Szudán kikiáltotta függetlenségét. Ezzel a kiszakadással Szudán gyakorlatilag elveszítette területe harmadát, és korábbi kőolajkészleteinek döntő többségét, ami komoly gazdasági válságba sodorta a kartúmi vezetést.

A terem közepén hosszú, sötét, terítő nélküli faasztal állt. Közepén kör alakú nyílás tátongott, mintha ott egykor lett volna valami, amit kiszereltek, aztán elfelejtették visszatenni. Senkit sem zavart. Az asztal egyik végén egy kalap hevert. Mellette kávéscsésze állt. A kávét már megitták belőle, a zacc beleszáradt az aljára. A csészét nem vitték el. A kalapot sem.

A falon szakállas férfiak portréja lógott. Komor tekintetek. Száz éve ezt a termet figyelték, ahová most emberek érkeztek. Egy pöttyös ruhás nő csendben rendezgette papírjait. Egy fekete hajú asszony keresztbe tette lábát, arcát a haja félig eltakarta. Egy alacsony, ősz szakállú férfi úgy huppant le a székre, mintha mindig ugyanoda ülne.

Az ülés pontosan kezdődött. Valaki megköszörülte a torkát, valaki kinyitotta a dossziéját, valaki befejezte a telefonbeszélgetését az ajtóban.

“Akkor kezdjük.”

A tollak egyszerre mozdultak. Az első napirendi pont meglepően egyszerűnek tűnt. Ötfogásos vacsorát terveztek. Először a menüről kellett dönteni. A levest gyorsan elfogadták. A halnál rövid vita alakult ki: valaki tengeri halat szeretett volna, más maradt volna az édesvízinél. A húsról többet beszéltek, mint a levesről és a halról együtt. A desszertnél gyors volt az egyetértés, a sajtnál valaki megjegyezte, hogy jó lenne hazai termelőtől beszerezni. Erre többen helyeslően bólogattak.

Összeállt az öt fogás. Eldőlt, ezt fogják most elkészíteni. Ezt fogják ma feltálalni. Ezt fogják ma megenni. Valaki megjegyezte, hogy már éhes, direkt nem reggelizett. Ekkor valaki a terem túlsó végéből megszólalt.

“Elnézést! És ki fog főzni?”

A kérdés után csönd lett. Valaki levette a szemüvegét. Valaki a mennyezetet bámulta. Valaki a papírjai között keresett valamit, mintha ott lenne a válasz. A kérdés hosszú ideig ott maradt az asztal fölött.

Végül valaki azt javasolta, hogy mindenki ajánlhasson szakácsot. Néhányan helyeslően bólintottak, de a terem másik végéből érkezett az ellenvetés: mi történik, ha ugyanazt a szakácsot ketten is jelölik? Valaki halkan megjegyezte, hogy ez összeférhetetlenségi kérdéseket vethet fel. Mintha csak erre a szóra vártak volna. Valaki feljegyezte. Valaki bólintott.

Valaki azt javasolta, hogy erre talán mégse kellene pályázatot kiírni. Másvalaki hozzáfűzte, hogy a szakmai önéletrajz és a referencia is túlzás volna. Újabb hozzászólás érkezett: a referenciák hitelességét amúgy is ellenőrizni kellene.

Mire az első oldal megtelt jegyzetekkel, már senki sem beszélt a vacsoráról. Mindenki a szakács kiválasztásának rendjével foglalkozott.

Az öt fogás változatlan maradt. Leves. Hal. Hús. Desszert. Sajt. Csak a szakács hiányzott. Aki főz.

Szünetet rendeltek el. A székek egyszerre csúsztak hátra, az emberek elindultak kifelé. A folyosóról kávégép zúgása hallatszott, valaki nevetett, valaki halkan telefonált.

Sokadszor sodorja elém az algoritmus a zentai ifi pincediszkó kedvelőinek retró csoportját, ahová válogatás nélkül kerülnek fel a nyolcvanas és kilencvenes évek mámoros pillanatai. Vádoljanak bár szellemidézéssel vagy boomerséggel, nevezzenek megátalkodott nosztalgiázónak, két lábon járó, mémesült milleniálnak, én csakugyan nagyon belemásznék ezekbe a képekbe.

Vegyük például a mai termést. Fiatalok a diszkóban. Ha felismersz valakit, oszd meg velünk – olvasom a csoportban a kép felett, mire nagyjából harminc, egymással megegyező kommentben nevesítették a fickókat. Žare Atti, Paja, Miki és Golyó összekapaszkodva, fogatlanul, cigarettázva, jugó márványfarmerben, trieszti piacos Adidas sportcipőben – olyanban, amit ma is simán hordanék – sörgőzösen álltak össze egy fotóra.

Csak a bal szélső Žare Atti néz a kamerába, Paja és Miki résnyire összehúzott szemmel röhög valamin, a középen pózoló Golyó meg a vele szemben, nekünk háttal álló fekete-afrikai fickóval tartja a szemkontaktust. A magát olyan sokszor progresszívnek és tabudöntögetőnek aposztrofáló korszellemen röhögve gázol át ez a színes-szagos, lelketlen, mégis sokkal szerethetőbb időszak.

Miki Golyó vállára borulva magyaráz, arcán a gödröcske és a jobb fülcimpájában megcsillanó fülbevaló ígéretes csempészkarrierről mesél. Az ember szinte hallja, ahogy lekeverik az Ej, od kad sam se rodiót, hogy felcsendülhessen Sabrinától a Boys, amire gépiesen rángatózva oldódnak fel a füstgép fehér felhőiben. A klub ajtajába talán már belemélyesztette a karmait a gazdasági válság, a fokozódó nacionalizmus is ott leselkedett a bárpultnál, de a felhalmozódó feszültséget még együtt rázták le magukról a különböző nációk a táncparketten.

Ilyen és ehhez hasonló képeket határon innen és túl sok helyen lencsevégre kaphattak.

Rögtön itt van példának az én dél-alföldi szülőfalum, ahol szintén egy pinceklubban zajlott az éjszakai élet. Egészen kisgyermekként – talán még óvodába jártunk a húgommal – a húszas éveik elején járó szüleim többször is magukkal vittek a helyi diszkóba, ahol nagy baráti társaságok verődtek össze, és mi ott táncoltunk, együtt, a hatalmas diszkógömbök alatt Dr. Albanra. Ez ma talán nemcsak tabukat, de gyermekvédelmi határokat is feszegetne, nekem mégis szép emlék.

Akkor láttam először punkokat. Igen, a falusi diszkóban. A helyi két legendás erős ember, nevezzük őket Rontónak és Bontónak, feltetette a DJ-vel a Nirvana Smells Like Teen Spiritjét, és vad pogózásba kezdett a táncparketten. És ez rendben volt, befogadta a közeg. Ahogyan később, már az én tinédzserkoromban azt is, hogy a lemezlovasnak nem volt rendes fülhallgatója, csak egy nagy piros telefonkagylója.

A kétfejű sas mindent figyelt a cári Oroszországban. Ott nyújtogatta nyelveit a vasúti vagonok vastag vasajtaján, széttárt szárnyaival betakarta az épületek homlokzatát, kidülledt szemei pedig minden postai bélyegen szembenéztek a levélíróval, hogy meg ne feledkezzen róla: a hatalom mindent lát.

De a sas büszkén pöffeszkedett III. Sándor cár rendeletén is, amellyel II. Miklóst bízta meg a transzszibériai vasút megépítésével. A jéghideg, végtelen tajgán végigfutó vasútvonalról persze a birodalmi gépezet dicshimnuszokat zengett. A korabeli propaganda úgy adta el az egészet, mintha maga a cár, az utóda, II. Miklós és összes bizalmasa fektette volna le a talpfákat – puszta zsenialitásukkal.

A valóság azonban ennél sokkal sárosabb és véresebb volt. A kietlen tajgán átfutó vágányokat nincstelen parasztok, politikai száműzöttek és fegyencek százezrei rakták le. A kétfejű sas mindenhol mindent látott, figyelt, ott csillogott a felügyelőtisztek egyenruháján, mint valamiféle pecsét, ami a darálót szentesíti. Végignézte azt is, ahogy a nyomorgók belefagynak a mocsárba, belehalnak a kolerába vagy a kimerültségbe.

Csak gurul és gurul – a fejem a műhely sarkában áll meg. A szobrász meghúzza a meleg sörét, aztán röhög. Szar az anyag, mondja, majd kézbe veszi a fejemet és nézegeti. Belebámul a szemüregembe, a koponyám hátsó részén érzem a beteg gondolatait. Aztán agyagot vesz a kezébe, és megpróbálja a fejemet a nyakamhoz ragasztani. Ferdébbre sikerül, mint eredetileg. Hülyén nézek ki.

A véső a nyakszirtembe fúródik, és lassan halad befelé, a gerincvelő felé. A héten nem először csinálja ezt velem. Mi a fenére számít? Hogy hattyúnyakkal majd megvesz tőle a Nemzeti Múzeum? Évek óta nem adott el egyetlen szobrot sem, hol az orral, hol a szemmel, máskor a lábujjal volt elégedetlen. Óriásból törpéket faragott, közben mindenét elveszítette. A feleségének, aki tegnap összepakolt és elment, azt ígérte, én leszek a főműve, hogy engem majd addig farag, amíg végre fel nem figyelnek rá. Hogy én majd megszólítom azokat is, akik inkább tiktokoznak ahelyett, hogy múzeumba járnának.

Tegnap délután, amikor a szobrász elaludt a vodkától, anyámmal teáztam. Igen, a szobroknak is van szülőanyja, bár ezt a szobrászok rendszerint titkolják, hogy övék legyen a dicsőség. Anyám elegáns angol szobor, aki tudja, hogy mi a jó modor. Egészen odavolt, amikor megtudta, hogy kicsoda az alkotóm. Nem ezért lettem az anyád, sírt, aztán megigazította a sminkjét. A teasüteményt lassan majszolta, és közben arról mesélt, milyen jövőt képzelt nekem.

Anyám több nyelven beszél, folyékonyan társalog franciául, spanyolul, latinul és az angol mellett megtanult magyarul is, miután megtudta, hogy Budapesten faragják ki a végső formámat. Anyám utál repülni, de miattam havonta legalább kétszer gépre száll, hogy láthasson. Azt mondja, aggódik értem, mert a mesterem nem jó irányban halad a megalkotásommal. Ezt azóta hajtogatja, mióta meglátta az eltorzult bal szememet. A szemhájad lóg, jegyezte meg a húsvéti vizitkor. Szólj neki, hogy alakítson rajta. Én persze megígértem, de azóta sem szóltam a szobrásznak, minek tettem volna, folyton részeg, s ha javítani kezd, még rosszabb állapotba kerülök.

Ezt igazolja a padlón koppanó fejem is, ami most éppen úgy áll, mintha folyton kíváncsian kukucskálnék egy nem létező résen. Anyám tegnap itt hagyott egy mobiltelefont. Ha majd lesznek végre ujjaid, felhívhatsz, és nem kell kéthetente repülőre ülnöm, mondta, és megcsókolt. Egészen közelről éreztem a rózsavíz illatát és a hajának puhaságát. Hosszú percekig ölelt, búcsúszóul azt mondta, neki így is szép vagyok, de ha lesz alkalmam rá, nyírjam ki ezt a részeges szobrászt, és keressek magamnak egy újat. Kacagott, nem tudtam eldönteni, komolyan gondolta-e a gyilkosságot. Ez azért is baj, mert szeretnék mindig minden körülmények között megfelelni anyámnak, vagy legalábbis a kedvére tenni. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Amikor elbúcsúztunk, sírtam, kissé felázott az arcomon a friss agyag. Álmomban a kínai terrakotta hadsereg egyik tagja voltam. Meneteltünk. A többiek kezében fegyver volt, az enyémben üres sörösüveg.

A szobrász poénból tette bele, és miután kiégettek a kemencében, nem tudta kivenni az üveget a kezemből. Próbáltam úgy helyezkedni a menetoszlopban, hogy a többiek ne vegyék észre a palackot. De anyám addig ügyeskedett, hogy előre kerüljek a sorban, hogy végül mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mit markolászok a kard helyett. A hadsereg egyszer csak megállt, mindenki felém fordult. A felém mutató ujjak egyre hosszabbra nyúltak. A nyakam köré tekeredtek.

Próbáltam szabadulni, az ujjakat lefejteni a nyakamról, de nem bírtam elengedni a sörösüveget, a másik kezemről pedig hiányzott a kézfejem. A lelógó szemhéjam lassan betakarta az egész álmomat.

Még nem jártam Azerbajdzsánban. Nem tudom, milyen, amikor a hezri, a bakui északi szél végigsöpör a Kaszpi partján. Nem tudom, milyen az illata a fekete teának, amelyet karcsú, körte alakú pohárban szolgálnak fel, és amelyről azt mondják, egyszerre hordozza a bergamott frissességét és a hosszú beszélgetések nyugalmát. Nem tudom, hogyan kopik simára az Icseri Seher mészköve az évszázadok óta ugyanazokat az utcákat járó léptek alatt. Ezeket csak elképzelni tudom.

Szamed Vurgun a XX. századi azeri költészet egyik meghatározó alakja volt. 1906-ban született, és verseiben egy olyan Azerbajdzsánról írt, amely nincs a térképen, csak az emlékezetben: hegyekben, folyókban, szélben és nyelvben. Az Azərbaycan című költeménye is ebből a tapasztalatból született, egy olyan világban, amelyben a haza nem fogalom, hanem kapcsolat.

Nem beszélek azeriül. Vurgun versét nem magyar fordításban olvastam – ilyet nem találtam –, az eredeti szöveget próbáltam megfejteni fordítóprogram és angol nyelvű segédanyagok segítségével. Nem az volt a célom, hogy erről pontos filológiai olvasatot adjak, hanem hogy közelebb kerüljek azokhoz a képekhez, amelyek egy országot otthonná tesznek. Ahhoz a szélhez, amely végigfut a városon. Ahhoz a folyóhoz, amely nem csupán a táj része, de történelmi seb is. Ahhoz a ragaszkodáshoz, amelyet egy költő a hazája iránt érez.

A vers már az elején egy egész világot kijelöl.

„Mindenki tudja, hogy az enyém vagy,
hazám, fészkem, otthonom,
anyám, szülőföldem.
Elválhat-e a lélek a testtől?
Azerbajdzsán, Azerbajdzsán!”

Ezután a kapcsolat nyelve egyszerűsödik, és mégis sűrűbbé válik:

„Én gyermek vagyok, te anya,
ezért kötődöm hozzád...”

Ebben a képletben nincs távolság. A haza nem birtok, hanem viszony. Nem tárgy, hanem állapot. A gyermek nem választ, csak tartozik.

A mű további képei már ebből a viszonyból nőnek ki. Daruszemű források, vizük tisztán tükröz, mégis mély. Hegyek, fölöttük a felhők fátyolként lebegnek. Az Arasz folyó, határvidék, történelmi törés emlékezete. Vurgun nem magyaráz, nem értelmez – a nevek önmagukban hordozzák a jelentést.

Nem vagyok hulla, motyogom, miközben rám szögezik a koporsó tetejét. Aznap, amikor meghaltam, nem a Mennyországba költöztem, csak a kerti medencénk jobb szegletébe, a víz alá. Ezt azonban sem én, sem a rokonaim nem sejtették. Az utóbbi társaság azt hitte, eltűntem, nekem meggyőződésem volt, hogy kómában vagyok, amiből csak akkor kerülhetek ki, ha elkapom a felettem kalimpáló lábakat. Napokig néztem, ahogy talpak és alfelek lebegtek felettem. Voltak feszesebbek és narancsbőrösek, lakkozott lábkörmök meg tyúkszemes lábujjak. Az üzenete mindegyiknek ugyanaz volt: ha elkapsz, visszatérhetsz az életbe! Nem csoda, ha kétségbeesetten próbáltam elérni őket. Miért hittem azt, hogy kómában vagyok? Éreztem egy ütést a fejemen, aztán filmszakadás. Majd arra eszméltem, hogy lábak lebegnek felettem. Ez nem a halál, ez csak valami furcsa álom lehet, gondoltam, majd tovább töprengtem, és végül a kóma mellett döntöttem, mivel nem tudtam felébredni, pedig erőlködtem.

Ebben a lebegős, fenekekkel és combokkal teli világban az idő is lebegéssé változott. Fogalmam sem volt róla, mennyi ideje lehetek ezen a furcsa helyen. Többdiplomás, művelt ember vagyok, a CV-m tele divatos kompetenciákkal, van jogosítványom buszra és traktorra is, bár nemrég egy kócs azt mondta, ez utóbbit húzzam ki, mert nem illik az általa megalkotott énképembe. Nem dicsekvésből mesélem ezeket, csak hogy értsék, amikor a kóma mellett döntöttem, az nem műveletlenségemből fakadt, hanem a hosszú évek alatt felhalmozott, főként TikTokról összeszedett tudás eredménye. Van ott egy nő, aki sokat mesél arról, mit tapasztalt a kómája alatt. Tomporokat és lábujjakat ugyan nem említett, de furcsa, álomszerű képeket igen. Nem vagyunk egyformák: az ő kómájában kisgidák szaladgáltak a réten, nálam meg más történik. Ebből is látszik, hogy én mennyivel kreatívabb vagyok az átlagnál. Nekem még a kómám is különlegesebb, mint a többi haldoklóé.

Aztán történt valami. Egy hosszú, formás vádli jelent meg felettem, neonrózsaszínre lakozott lábujjkörmökben végződött. Felkínálta magát. Úszkált felettem, megfestette a vizet, minden annyira más lett. Egyre könnyebbnek éreztem magam, mintha az összes, korábban cipelt terhemet elnyelte volna a rózsaszínre lakkozott másvilág. Éreztem, hogy most kell kinyújtani a kezemet. Elkaptam a vádlit és a lábfejet elegánsan összekötő karcsú bokát. Az pedig elkezdett kihúzni a kómából. Tudtam, hogy pillanatokon belül felébredek, csak azt nem sejtettem, hogy hol. Leginkább fehér köpenyes nővérekre számítottam meg egy kórházi ágyra. Lebegtem az élet felé, rózsaszínek voltak még a mögöttem úszó pillanatok is. Egy medence partján eszméltem, körülnéztem, magas, hosszú combú, kosztümös nő állt előttem, mögötte a saját házamat láttam. Nem volt kérdés, hogy a medencém mellett fekszem. A nő felrángatott a földről, majd közölte, hogy ilyen csapzottan nem mehetek a házbemutatóra. „Mert ugye maga is a hirdetésre jött?”, kérdezte, aztán arról beszélt, hogy ha nem árulom be, hogy az előbb belógatta a lábát a medencébe, ő is szemet huny afelett, hogy megfürödtem. „Na menjen be, a nappaliban talál törölközőt meg száraz ruhát. Öltözzön át! Az örökösök épp most zsákolták be a tulajdonos ruháit. Tudja, egy éve, hogy nyomtalanul eltűnt, mostanra sikerült halottá nyilvánítani. Végre eladhatják a házat. Én lennék az ingatlanos.” Kicsit lejjebb húzta a szűk szoknyáját, aztán a kezét felém nyújtotta. „De hát én vagyok a ház tulajdonosa”, makogtam. „Nem tűntem el, főleg nem vagyok halott.” A nő mosolygott, hát persze, tette hozzá. „És hogy hívják magát? Tud mutatni valami igazolványt?” „Elhagytam a tárcámat”, mondtam. „De a nevem: Szlfgmn.” Hiába próbálkoztam, nem tudtam kimondani, amit akartam. Az ingatlanos legyintett, majd a bejárat felé mutatott, és utasított, hogy menjek megszárítkozni.

Reggel még sehol nem voltak, délben már állt a sátor, este pedig megtudtam, hogy apámnak nincsen pénze, anyám meg a hentesnek adta azt a keveset, amit a héten leveshúsra gyűjtött. Így aztán egy héttel a vakáció előtt teli hassal és üres zsebbel álltam a pénztár bódéjának támaszkodva, és néztem, ahogyan Petra szép cipőbe bújva belépett a cirkusz szentélyébe.

Pedig Petra azt mondta, hogy a szülei csak akkor viszik cirkuszba, ha a matekdogája legalább négyes lesz. Lám, egyesek kettessel is boldogulnak, de nem irigykedtem, mert Petra szép lány volt. Egész évben halogattam, és legutóbb szerdán akartam tőle megkérdezni, hogy akar-e velem járni, vagy akarja-e, hogy én járjak vele, mert a kettő, ugye, nem ugyanaz, csak a fene tudja, miért, gyáva voltam. Azt reméltem, egyszer talán megértem, hová bújik a bátorság, amikor a szív pumpa, az arcbőr lángol, a lábfej mázsányi, a szavak pedig értelmüket vesztik, éppen úgy, mint amikor gyorsan, egymás után ismételünk, szajkózunk valamit, és a végén azon kapjuk magunkat, hogy már csak egy furcsa, halandzsa nyelven beszélünk.

Most is csupán egy suta integetésre futotta, némi torokhangra, béna mosolyra, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, mert az egész olyannak tűnt, mintha azt jeleztem volna, hogy menjetek csak, később majd én is jövök.

Petra haját a szél hátulról az arcába fújta, kezével igazgatta, így lépett a sátorba, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy mi fáj jobban: az, hogy nem ülhetek vele egy térben, vagy az, hogy nem láthatom az előadást.

Egy hónapja tudtuk, hogy a faluba utazó cirkusz érkezik. Helyüket a jegyző a szántó ugaron hagyott területén jelölte ki, s miután megérkeztek, kocsijaikkal kör alakba álltak, a járművek közé rögtönzött, sűrű fonatú kerítést feszítettek. A cölöpöket az így létrejött tér közepén verték le, és a cirkuszi sátor méretét az mutatta meg igazán, miután a piros-fehér színű ponyvaépítmény tetejére tűzött zászló a falu templomtornyára húzott buzogánynál is magasabbra került.

Az utcákat már két hete rikkancsok lepték el, érces hangú fiatalok, tüdőből süvöltő férfiak sorolták, milyen csodák várnak ránk, ha vasárnap este, és csakis akkor este megnézzük az előadást. Óriási szenzáció, ismételgették, nem mintha itt, ebben a faluban ne lett volna bármi is szenzáció, ami eltért a mindennapok megszokásától. Mert az, amikor Emma, a fuvaros lánya egyszer beállított egy félkarú mórral, mondván, feleségül megy hozzá, abból lett némi szenzáció, ugyanis Dezső bá' szívlapáttal kergette a szerencsétlen szerecsent, de az ingyen volt. Az egész falu látta. Kerítésre támaszkodva, lócán ülve, kocsmából kipislogva. Vagyis szenzációval már lett volna találkozásunk, így most csak azt nem értettük, hogy mitől lesz ez óriási. Ráadásul törpét ígértek, Hoffot, a világ legkisebb emberét. Meg azt is mondták, hogy eljött közénk Victor, a láncokat tépő orosz; Ravi Ashrawashi szögeken ülő fakír; és a levegőben lélegzetelállító halálugrás szemtanúi lehetünk, az olasz Aurora Valpolicella eddig negyvenhét országban mutatta be, hogy angyalként repül felettünk. Erre Miska, a szódás csak annyit jegyzett meg két kisfröccs között, hogy ha angyal, úgy könnyű, mert akkor már biztosan nem él, és a faluban szárnyra is kapott a hír, hogy egy holtából feltámadt asszony pörög a levegőben, de ebben az ügyben meg Sándor lelkész tett rendet az istentiszteleten, amikor azt mondta, hogy az Úrnak hatalmában áll bárkit kiragadni a halálból, és visszahozni az élők közé, immár örökké élővé tenni, ám Valpolicella kisasszony aligha tartozik közéjük, mert akkor erről már az egész világ tudna, éppen ezért Donna Aurora csupán egy csodálatos képességekkel megáldott légtornász lehet, aki minden előadásán tökéletes precizitással és technikai kivitelezéssel mutatja be a szaltó mortálét, és reményeink szerint ez ezúttal sem lesz másként, ellenkező esetben a lelke valóban angyalként repülne felettünk.

Sokszor a legkisebb érintkezés a futballal könnyen végzetes lehet az ember számára. Elég egy szín, név, címer vagy magával ragadó játékos, és az ember olyan kapcsolatra tehet szert, amelyet élete végéig megőriz.

De ha az elkötemár a szervezetünk része, érdemes ellene harcolni?

Természetesen van, aki nem bírja a tempót, az iram túl gyors számára. Ez, persze, előfordul, kevés a kilencvenperces játékos, de amíg az ember hűségesen beleteszi a melót, amikor az számít, ugyanolyan értékes tagja a csapatnak, mint bárki más.

Kívülről ez különös hóbortnak vagy túlzott fanatizmusnak is tűnhet, de a „tünetek” súlyosságától eltekintve mégis, kit taszítana egy örökös, mindig megújuló realityműsor – annak drámájával, örömével és fájdalmával –, amelynek a részeseivé váltunk?

A sajtótörténetet az elmúlt másfél évszázadban az újító egyéniségek alakították. Mint a makói születésű Pulitzer József (1847–1911), akitől a modern újságírás egyik szállóigéje is származik: a hír szent, a vélemény szabad. Amerikába kerülve lapkészítésének alapelve volt a pontosság, a megbízhatóság és a függetlenség. Utóbbi elv anyagi és politikai értelemben is. Azt vallotta, hogy szabad sajtó nélkül nem létezhet igazi demokrácia. És nem beszélt a levegőbe, elgondolásait a gyakorlatba is átültette. Szerződtetett egy újságírónőt, aki őrültnek színlelve magát bejutott egy elmegyógyintézetbe, majd leleplező cikksorozatot írt az ottani erőszakról. A Panama-csatorna építésekor Pulitzer lapja írta meg, hogy kiket vesztegettek meg a beruházás során. Vagyis még a panamázás kifejezést is félig-meddig neki köszönhetjük.

Épphogy elkezdődött a szerda, a naptár 1998. június 3-át mutatott, a karóra nulla óra 40 percet, és a férfi tiszta ideg volt. Pontosabban elfogta a kétségbeesés. Megszületett az első gyereke, formás kislány. Mindenki más pezsgőt bont ilyenkor, örömében leissza magát a sárga földig, a férfi azonban idegesen toporgott a Rákospalotai Szülőotthon szülőszobájában, miközben Bárány doktor próbálta a kezébe tuszkolni az orvosi ollót, hogy vágja el a feleségét és az elsőszülött lányát összekötő köldökzsinórt.

A férfi ügyet sem vetett az orvosra, gondolatai messze jártak. Rákospalotától kilencezer kilométerre, az Atlanti-óceán túlsó oldalán, Salt Lake City-ben. Réveteg tekintettel vette kezébe az ollót, majd az orvos jajkiáltására tért magához, ugyanis a köldökzsinór helyett Bárány doki ujját kezdte el vágni.

A köldökzsinórral a második próbálkozásra végzett, majd egy pillantást vetett a csecsemőre, csókot nyomott hitvese homlokára, aztán elnézést kért, és fáradtságra hivatkozva kicsoszogott a nejlonkalucsniban a szülőszobáról.

Sietnie kellett. Még nem csomagolt össze, a gépe másnap hajnalban indult Amszterdamba, majd onnan Utahba. Már ha felfér, merthogy standby-jal repült. A világutazásban kevésbé jártasok kedvéért ez olyan repülési mód, amikor az ember nem fizet a jegyért, viszont csak abban az esetben tud elutazni, ha a gépen akad üres hely. Ez csak percekkel a becsekkolás befejezése előtt szokott kiderülni.

Ketten utaztak, tudniillik a férfi sajátos konstrukcióban repült az NBA-döntőre: mivel jól ismerte Tom Marchesit, az NBA Europe főnökét, meg tudta oldani az akkreditációt saját maga és tehetős barátja, az Ügyvéd úr részére, aki a Magyarországra betelepülő kínai üzletemberek letelepedését intézte, fejenként félmillió forintos tiszteletdíj fejében; és a megszállott kosárlabda-rajongó Ügyvéd úr a (kamu) sajtóakkreditáció fejében állta kettejük kinti tartózkodásának minden költségét.

A legalitás határát súroló, sőt a rossz nyelvek szerint azon kissé túl is lépő akció azonban tartalmazott még egy necces elemet. Standby jegyre ugyanis nem jogosult minden földi halandó. Csakhogy a férfi barátja, a légiirányítóknál dolgozó „Repülős Józsi” gründolt egy sportklubot, amelynek tagjai jogosultságot kaptak standby jegyekre.

Az csak természetes, hogy a férfi és az Ügyvéd úr is belépett ebbe a szürke zónában lavírozó sportegyesületbe.

A férfi idegességének roppant nyomós oka volt. Miközben elvágta a köldökzsinórt, a Chicago Bulls és a Utah Jazz kosarasai már melegítettek az NBA-döntő első mérkőzésére a Delta Centerben. A meccsre a férfinek és az Ügyvéd úrnak jegye, jobban mondva akkreditációja volt, ám egy nem elhanyagolható körülmény, a férfi kislányának megszületése miatt a repülőutat el kellett halasztani június negyedikére.

Ezért aztán nem láthatták a döntő első meccsét, a gyermek születése megfosztotta őket Michael Jordan, Scottie Pippen, Dennis Rodman, Karl Malone, John Stockton és Jeff Hornacek látványától.

Ilyen gondolatok cikáztak a férfi fejében, miközben hazafelé autózott, a Delta Centerben pedig feldobták a labdát.

Nélküle.

Pánikkal határos rosszkedvét némileg mérsékelte, hogy mire hazaért, már megvolt a meccs eredménye: Jordanék 88-85-re győztek, és ő ebből egyetlen percet sem látott, mert lefoglalta a köldökzsinór elvágása.

A kezemen az erős, kék erek apámra emlékeztetnek. Az ő kézfején is épp így futottak, alig fértek el a szaporodó ráncok között. Azzal a kézzel rántott el az autó elől, ami lassítás nélkül hajtott a zebrára. Ma este kettétépne a csendes magány, ha nem szállnék fel erre a villamosra. Ahogy a kerekek a sínen az élet furcsa dallamát játsszák, én is visszakerülök saját valóságomba. A táskám alján csengő telefonomat nehezen találom meg. A vonal végén egy kellemes férfihang csak ennyit mond: „Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága.” Ki maga?, kérdezem, de addigra már senki nincs a vonal túloldalán.

„Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból...” – miközben a telefonban hallott idézetet ismételgetem magamban, önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Nagyanyám azt mondaná, nem hiába kardoskodott az egyházi iskola mellett, legalább a bibliai idézeteket felismerem, még ha mobilon érkeznek is. Miközben a villamos csikorogva elhagyja a Parlamentet, az interneten megkeresem az említett idézet pontos helyét. Jób könyvében van, ott, ahol emlékeztem rá. Ez megnyugtat. Mostanában nem jutnak eszembe teljesen hétköznapinak tűnő dolgok, például ismerősök nevei vagy éppen tárgyak. Nem merek orvoshoz menni, apám és anyám is demenciával küzdött. Nem akarok saját testem foglya lenni. Túl fogom élni ezt is. Elpusztíthatatlan vagyok. Csak a csend, az zavar nagyon. Azért villamosozom most is. A hangokért.

Az első kör után azért maradok a villamoson, mert elém ül egy pár, akik személyesen vélhetően most találkoznak először. A lány miniszoknyája saját fiatalságomat idézi. Hogy is hívták azt a fiút, akivel először csókolóztam? Érdekel, miről beszélgetnek, ezért nem szállok le a Vigadónál, ahol egyébként kellene. A lány vihog, a fiú megfogja a térdét. Miután leszállnak, azon kapom magam, hogy ismét apámra gondolok, meg arra a napra, amikor elrántott az autó elől. Hatéves voltam, azon az őszön mentem volna iskolába. De az eset után éjszakánként folyamatosan bepisiltem. Az óvodában azt javasolták, maradjak még egy évet a megszokott környezetben, az segíthet. Igazuk lett, hétévesen már nem pisiltem be, de nem mertem felnőtt felügyelete nélkül maradni egyetlen pillanatra sem. A tanító nénit néhány hét alatt kikészítettem azzal, hogy mindenhová követtem. Az osztálytársaim évekig csúfoltak.

A második körben, amit még mindig a villamoson töltök, a monoton kattogás nyugtat meg. Otthon ilyen nincs, és a digitális zaj kevés ahhoz, hogy ne végezzen velem a magány. Korábban a buszozást is próbáltam, de ott hiányzott valami. Talán épp a kattogás, a sín fémes nyöszörgése. Megállunk, új villamosvezető száll fel, kezet fog váltótársával, aztán felém bólint. Őt ismerem, sokszor utazom vele. Sosem beszéltünk még, de kedves fiatalembernek tűnik. Nem lehet több negyvennél. Talán az én fiam is ennyi lenne, ha született volna gyerekem. Hogy is hívták volna? Most nem jut eszembe, pedig a múltkor még a naplómba is beírtam.

A harmadik körnél alkonyodik. Ilyenkor narancsvörös a Duna. Szeretem nézni. Még maradok kicsit a villamoson. Egyre több a felszálló, de én egy olyan helyen ülök, amit általában senki nem szeret, mert a kerék felett van, így nem vagyok útban. Vagy talán észre sem vesznek. Csak a villamosvezető lát, aki kedvesen rám mosolygott az imént is. Korog a gyomrom, eddig eszembe sem jutott, hogy ma még alig ettem. Banánt reggeliztem. Vagy párizsis zsemlét? Már nem is tudom pontosan. De ezt is felírtam, ha hazaérek, majd megnézem. És tényleg, most is aranyvörösben hullámzik a Duna. Gyerekkoromban sokszor sétáltunk erre, én puncsfagyit ettem, a testvérem vaníliát. A minap, amikor felhívtam, épp erről beszéltünk. Azt mondta, rosszul emlékszem, ő mindig is a csokifagyit szerette. Azt is megjegyezte, hogy szedjek valami memóriajavítót, aztán kacagott. Majd ezt is felírom a naplómba, vágtam vissza.

Már három napja hiába várta a kutyát a szokott időben, nem jött. Ott állt az ablakban, leste az apró mancsokkal kitaposott ösvényt, nézte a drótkerítés alját, ahol az a „rohadt dög” át szokott bújni, de semmi. Már-már odáig jutott, hogy kimegy, és mint egy nyomozó, lehajol a sárba, megpróbálja megállapítani, mikoriak lehetnek az utolsó lábnyomok. Ezt végül elvetette: még mentőt hívnak rá a szomszédok, vagy a lumbágója miatt egyáltalán fel sem egyenesedne többé.

Kamillateát főzött, átnyálazta a Hírmondót, kivitte a szemetet, azután, a nap fő attrakciójaként, a kis libapásztorlány-kerámia megragasztásával szöszmötölt. Sokat jelentett neki, nászajándékba kapták hetvenkettőben. Akkor tört el az egyik liba nyaka, amikor az unokája a csillagközi űrhajóján utaztatta a szőke lánykát. Ő hatalmasat ordított, a gyerek sírva fakadt, a lánya pedig úgy bámult rá, mint a véres rongyra.

Mióta meghalt a Mama, megszaporodtak a látogatások. Örült a törődésnek, de szeretett egyedül lenni a gyászával. Jólesett nagyokat szippantania bármiből, ami a felesége illatát őrizte. Két napja felfedezett egy apró, precíz tákolást a csap alatti műanyag vajling alján, és ez összetörte. Mire azonban teljesen maga alá gyűrte volna a fájdalom, megjöttek a gyerekek, ami indulatossá és elviselhetetlenné tette. Nem szerette ezt az önmagát.

Délre elvégezte minden teendőjét, majd azon kapta magát, hogy megint az ablakban álldogál, és a kertet bámulja. Az a rohadt dög korábban mindennap pontban tíz órakor megjelent loncsosan, vidáman – igen, szabályosan nevetésre állt a pofája –, játszi könnyedséggel bújt át a drótkerítés alatt, hogy rövid kis lábain elkocogjon a mogyoróbokor mellett, megkerülje a liliomokat, majd a mályvarózsákkal övezett kerti csapnál elfogyassza a macska maradékát, ha volt. Hát hogy jön ez az istentelen korcs ahhoz, hogy az ő gyönyörű kertjükben önkényesen kitaposson egy utat?

Sokszor elnézte a szürkés, ápolatlan állatot, ahogy a csirkecsonton vagy a tejbe áztatott száraz kenyéren rágódik. Nem volt mohó, nem vibrált benne a faluba tévedt vad vagy kóbor kutyák zsákmányszerző idegessége. Dolga végeztével, amilyen önfeledten, kocogva érkezett, úgy távozott.

A loncsos kis rohadt dög a szomszédokkal folytatott beszélgetéseknek is visszatérő témája volt. Nem látták-e, kié lehet, ők is dobbantanak-e nagyokat a lábukkal, légpuska kellene, biztos chip sincs benne, feljelentést érdemel az ilyen gazda, és így tovább.

Délután három óráig bírta, akkor kisétált a telek végébe, a titkos kis átjáróhoz, ahol meglepetésben volt része. A kerítést megfoltozták, az alatta lévő, komoly erőfeszítések árán vájt gödröt pedig betemették földdel és törmelékkel. Egy pillanatra elképzelte az állat tanácstalan pofáját, hümmögött, lehajolt, megpöccintette a drótot, majd felegyenesedve a kert mögött húzódó szántóföldet pásztázta, mintha megláthatná a távolban a kutyát.

Andor az ebéd utáni sziesztákat mesedélutánokká varázsolta. Barnika nagyon élvezte ezeket az elvonulásokat, türelmetlenül várta az újabb történeteket. A második fogás alatt már látványosan feszengett, evés helyett inkább csak játszadozott a nokedlidarabkákkal, elmélyedve figyelte, ahogy a galuskacsónakok zátonyra futnak a pörkölttenger porcelánhomokú partján. Andor alaposan kiélvezte a helyzetet, tettetett nyugalommal, komótosan szúrkálta villája hegyére az újabb kenyérkatonákat, hogy aztán a következő pillanatban beletunkolja őket a sűrű szaftba.

Volt már fáraó az egyiptomi sivatagban, verhetetlen hadvezér, autóversenyző, bátor tűzoltó, expedícióvezető a dzsungelben. Olykor az is előfordult, hogy Barnika mondta meg, mivé alakuljon át, kinek a maskaráját öltse magára. Ilyenkor rőt szakállú télapóvá, legkisebb királyfivá, dinoszauruszokat tanulmányozó tudóssá, Süsüvé, Guliverré, vagy éppen Shrekké kellett átvedlenie. De nem ülhetett a babérjain, nem lebzselhetett, lötyöghetett, naprakészen tisztában kellett lennie a mesehősökkel. Így hát továbbképzés gyanánt sokat időzött a népszerű gyerekcsatornákon. Ezzel együtt Kung Fu Panda vagy Dragon Ball azért nem akart okvetlenül lenni.

Az emberiség az idők kezdete óta feszegeti saját határait, legyen szó sebességről, erőről vagy kitartásról. Semmi sem példázza ezt jobban, mint azon tevékenységek gyűjtőhalmaza, amelyek fokozottan sérülés-, sőt adott esetben életveszélyesek – vagyis az extrém sportok világa.

A kifejezés eredete nem tisztázott, akadnak, akik úgy vélik, hogy az 1950-es években kezdett elterjedni, de robbanásszerű ugrása az 1990-es években érkezett el, amikor marketingcégek kezdték el népszerűsíteni az X Gamest, valamint amikor elindult az Extreme Sports Channel és az Extreme International.

Róla nem szóltak a hírek. Észre sem vették, amikor Londonban 2005. július 7-én, reggel felszállt a 30-as számú emeletes buszra. Farmerban volt, sportcipőben, könnyű kabátot viselt, fejét oldalt és hátul, a tarkónál kopaszra nyírta. A negyvenes éveiben járhatott. Szeme fényesen ragyogott, mosolygott.

Intett a sofőrnek, görögül köszöntötte, majd hozzátett még valamit. George Psaradakis, a 30 busz vezetője elkapta az idegen tekintetét. Nem tudta, mit feleljen. Visszamosolygott, és arra gondolt, hogy tényleg minden okkal történik, csak azt nem értette, miért mondja neki ezt egy idegen.

George eseménytelen csütörtökre számított. A rádió aznapra nyárias meleget mondott. A buszt a szokásos zsivaj töltötte meg, az utasok arról beszélgettek, hogy 1948 után 2012-ben megint Londonban rendezik az olimpiát.

Az emeletes jármű a Marble Arch és a Hackney Wick végállomás között közlekedett. A busz már fordult, visszafelé tartott. George látta, hogy egyre többen próbálnak felszállni a 30-as járatra, ezért kinyitotta az ajtókat, és azt kérte az utasoktól, hogy akinek nem sürgős, vagy a közelben van dolga, inkább gyalogoljon.

A farmeres alak az emeleti részre ment, egészen hátra. Minden utasra egyenként ránézett, mintha leltárt készített volna. Tekintetével elidőzött rajtuk, nem tolakodóan, csak éppen annyira, hogy megfigyelje őket. Mindvégig mosolygott, nem várt viszonzást. Szemlélődött. Hagyta, hogy a busz ringassa. Egy ideig az utcát nézte, a házakat, a sok embert, aki munkába sietett, várt valakire vagy indult valahová. Majd újra az utasokra pillantott.

Mindent tudott róluk. Az álmaikat, a vágyaikat, a legtitkosabb gondolataikat. Tudta, ki az, aki azért szállt erre a buszra, mert nem akart elkésni. Valaki az eljegyzésére készült, más egész életében arra vágyott, hogy jobbá tegye a világot. Volt, aki a barátjával beszélgetett telefonon, majd beszűrődött egy gondolat arról is, hogy két termet még ki kell takarítani, és akadt egy férfi, aki tudta, hogy mindaz, amit tenni fog, annak nincsen semmi értelme. Mégis megteszi.

A busz a Tavistock téren haladt, a Brit Orvosi Egyesület épületénél. Az idegen ekkor az órájára nézett, 9:47-et mutatott. Behunyta a szemét. Sóhajtott, és arra gondolt, amit George Psaradakisnak mondott.

A detonáció ereje megemelte a busz hátulját, a jármű tetejét letépte. Az utastér, ahol emberek ültek, a végtelenbe tágult. A világ elnémult. A másodperc törtrésze alatt. Megszűnt minden zaj, zörej, egyetlen sóhajt sem lehetett hallani. Az univerzum csöndje mindent átölelt.