A Múlt-kép blog a Nemzeti Fotótár szakmai együttműködésével valósul meg.

Körbe-körbe, karikába

tegnap, 12:23 Módosítva: 2022.07.06 22:33
68

Bambán gyönyörködött a felkelő nappal fenséges látványban a Balaton-felvidéki hegyoldal kedves kis utcácskájában. Ütött-kopott bevásárlós biciklijére támaszkodva, hunyorogva bámulta az imádott tó keleti medencéjében csillogó kora reggeli fényjátékot.

Igazából maga sem tudta, mi ütött bele, hiszen előző este még kedves nyaralószomszédaival dajdajozott a nyaranta szokásosan rögtönzött kerti partik egyikén, most pedig, néhány órányi kába alvás után kótyagosan szívta magába az elé táruló látványt és a levegőben lebegő édes illatokat.

Június elején a nap öt óra körül kel, este fél kilenc körül nyugszik. A köztes mintegy 16 órát arra szánta, hogy körbebiciklizze a Balatont. Csak úgy, hogy megtudja, milyen az. Hiszen végül is csak egy kör, két nagyobb forduló és 210 kilométer. Hátizsákjában egy kulacs víz, szendvicsek, némi költőpénz és egy flakon naptej kotyogott. Csípős volt a hajnal, dideregve száguldott lefelé a hegyoldalban, pillanatoknak tűnt, amíg Alsóörs határában elérte a bicikliutat, és nyugat felé fordulva megkezdte a maga kis expedícióját. Kiszámolta, hogy ha vastag kerekű csotrogányával sikerül 15 kilométeres óránkénti átlagsebességet elérnie, akkor néhány pihenővel, pisiszünettel, evéssel-ivással elvileg teljesíthető estig a rá váró kihívás.

Eleinte minden szuper volt: Balatonfüredre érkezve magányosan suhant végig a kihalt Tagore sétányon, Tihanyt elhagyva kezdte érzékelni, hogy élénkül körülötte a hétköznap reggeli forgalom. Akkor tűnődött el először azon, hogy mások, a normális emberek ilyenkor még ébredeznek, kávéjukat kortyolgatják. Ő viszont nyomkodja itt a bicikli pedálját fel s alá.

Kisvártatva nyüszítve egy nádi sakál keresztezte az útját, nehéz volt eldönteni, ki ijedt meg jobban a másiktól, izgalmas és szép volt a reggel. Ábrahámhegy környékére nyolc óra tájt érkezett, és hirtelen igencsak megéhezett. A még kihalt strandon reggelizett, és mielőtt újra nyeregbe pattant, eltűnődött, hogy mások, a normális emberek ilyentájt indulnak munkába. Ő pedig gépiesen nyomta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Badacsony lábánál érte az első holtpont, amikor arra gondolt, mi a csudáért csinálja ezt. Csakhogy visszaút már nem volt, pontosabban milyen is lenne visszakozni, tehát irány tovább, mert ha Keszthelyt eléri, akkor sitty-sutty rákanyarodhat a déli partra, és már egyenesben is van, hiszen Balatonszentgyörgytől csupán 80 kilométer Balatonaliga, ahol újabb fordulóval ismét az északi parton van.

Csakhogy Keszthely még odébb volt, késő délelőtt ért oda. A mólónál talált egy kisboltot, friss péksüteményt, kakaót vásárolt, egy padra telepedve megcsodálta a maga mögött hagyott Balaton nyugati medencéjét, és eszébe türemkedett, hogy mások, a normális emberek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak és az ebédre készülnek. Ő azonban nyeregbe pattant, folytatta az útját, gépiesen fel-le, fel-le nyomta a bicikli pedáljait.

Így érkezett el a tó déli partjára, Balatonmáriafürdőre, ahol hirtelen pusztító éhség és szomjúság tört rá, azonnal meg kellett állnia, hogy pótolja az elvesztett energiát. A fél távot teljesítette, ugyanannyi volt hátra, de az az ugyanannyi valahogy többnek tűnt. Összeszedte magát, nyeregbe kászálódott, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt már a délutáni kikapcsolódásukra készülnek. Ő pedig egyre csak nyomta, nyomta a pedálokat.

Aztán a déli parton hosszú egyenes utcák tűntek előtte a végtelenbe, és mire egy távolban kiszemelt ponthoz érkezett, ugyanazt látta maga előtt, ismét és ismét. Önkívületi állapotban érkezett kora délután Balatonlellére, ahol minden energiája elhagyta: beesett egy helyi gyorsétterembe, minden zsíros menük legnagyobbikát rendelte, rengeteg cukros és jeges üdítővel, fagyival, ami mint a víz a szikes talajban, pillanatok alatt felszívódott a szervezetében, és a következő egy órában bágyadtan nézett ki a fejéből, azon tűnődve, miért csinálja ezt, hiszen jár itt vonat is, komp is, haza lehetne jutni ember módjára. De csak feltápászkodott, folytatta útját, gépiesen nyomkodta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Tovább

Nyársra tűzött életek

június 29., 10:57 Módosítva: 2022.06.30 12:30
11

Serceg a zsírja, mintha könnye hullna, zokog a szalonna a tűz fölött. Béla jó kilónyit vett a piacon, azt mondták, mangalica, de Béla tudta, hogy a hentes hazudik. Csak azért mondja mindenre, hogy áruja nem sima disznó, hogy drágábban adhassa.

Béla szerint a hentes mangalicát legfeljebb a tankönyvekben látott, de ez nem csoda, hiszen tavasszal még biológiát tanított a városi gimnáziumban, csak aztán jött a járvány, a fizetésemelés meg valahol a múltban ragadt, és ez az addig becsületes tanárember átképezte magát hentesnek. Kellő távolságtartással, szigorúan online. Nyár elején debütált a pult mögött, és Béla mindjárt a felsálakkal és karajokkal megrakott premieren rájött, hogy a derék pedagógus, aki ezentúl már hentes, a borjú helyett birkát adott, a lábszár helyett combot, a T-bone steakre pedig azt mondta, hogy lapocka.

Béla első gondolatra legszívesebben a panaszkönyvet kérte volna, de aztán meglátta a férfi szemében a bánatot. A tanárból lett hentes úgy nézett maga elé, mint akiben csak most tudatosult, hogy ezentúl kidekázva éli az életét. Így hát Béla nem szólt, csak eltette a húsokat, és most sem reklamált, amikor rásózták ezt a mangalicának mondott közönséges disznószalonnát. Ez, végül is, szinte már telitalálat.

Mi ez az apró tévedés az ő hatalmas csalódásához képest. Két hónapja még felesége volt, szép lakása, három szoba, polgári, gyalog két perc se a főtér. Aztán az egyik napon, ahogyan Cseh Tamás is megénekelte a Volt osztálytárs című nótában, az történt, hogy

„Túl jó is volt az egész talán

Rég nem is ő babám már.”

A fene sem gondolta volna, hogy Vári Pista egyszer csak feltűnik a múltból. Vári Pistáról annál többet nem kell tudni, hogy gimisként Béla mostani feleségével járt. Nagy szerelem volt, „ahogyan az megírva a nagykönyvben”, dúdolta Béla, és a felesége olyan könnyedén lépett le mellőle tízévnyi házasság után, mintha soha nem is lett volna egyetlen közös pillanatuk. Vári megjelent Merlin mosolyával, s már vitte is az asszonyt, mintha mindig is az övé lett volna.

A válóper vihara elsodorta a szép lakást is, mert az ügyvédek azt mondták, hogy az közösen szerzett vagyon, a fele az asszonyt illeti, bár Béla nem értette, hogy a szobákat hogyan is lehetne kiporciózni. Egy szoba mennyit ér? Négy év házasságot, vagy kettőt? A nappaliban benne van a karácsonyok emléke, a hátsó szobában meg az elfojtott sóhajok is? A boldogság ilyenkor hova bújik, melyik sarokban nyüszít és vacog?

Vári és az asszony hamar vevőt talált a lakásra, és Béla megállapította, hogy az emberek más nyomorúságára könnyedén licitálnak. De a pénzből legalább futja majd garzonra, valahol a város peremén. Az új tulajnak semmi nem tetszett abból, amit a főtértől gyalog két percre se lévő lakásban látott, és azt is mondta, hogy azt se bánná, ha ezt a lakást tégláig lepucolva vehetné át, mert mindazt, ami múltszagú, ahol a festék mások illatát szívta magába, ki nem állhatja.

Béla fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy az élet csak illúzió, de ha mégis más volna, akkor bizonyára füzet, amiből bárkit bármikor simán ki lehet radírozni. A filozófia soha nem érdekelte, az elvont gondolatoktól a feje is megfájdult, Istennel ugyanakkor elboldogult, mert róla gyerekként a nagyszülei mindig azt mondták, hogy jobb, ha félve szereti.

Béla pedig sok mindent nem szeretett, a félelemtől például kifejezetten rettegett. Talán ez a Bereményi–Cseh-nóta is azért költözött a fejébe, mert azt remélte, így gyorsabban kiénekelheti magából a bánatot. Ám egyre gyakrabban gondolt arra is, hogy legszívesebben már feledné a nótát – éppen az olyan sorok miatt, mint például:

„Aztán valaki miatt

– talán mert nekünk túl jó volt így –

megszűnt ez a megszokott fölállás.

Habozás nélkül szakítottunk.”

Béla tehát úgy döntött, hogy még a kiköltözés előtt, egy szép nyári délutánra meghívja magához azokat, akiket a barátainak vélt. Azt sejtette, hogy Karesz és Máté a felesége barátja is, persze nem úgy, mint Vári, de egy házasságban mindig vannak közös barátok, akikről az idő majd eldönti, hogyan és meddig barátok. Béla megkérte a kompániát, hogy ne hozzanak neki semmit, csak szalonnát sütnek, ahogy illik, hagymával és kenyérrel, sört is szerzett hozzá, meg bort, tucatnyi palackkal.

Tovább

Harcos ősök hírmondója

június 22., 11:02 Módosítva: 2022.06.23 08:14
42

Kárpáti József Jenő gépkezelővel 1972 februárjában közölték, hogy földjének egy részét az állam kisajátítja. Előtte kérték tőle szépen, a földért fizettek is volna, de Jójéről mindenki tudta, hogy olyan makacs, mint télen a kút kávájához fagyott vödör.

Jóje egyszerű fejjel gondolkozott. A birtokot egyik őse kapta, állítólag azért, mert 1849 áprilisában dicsőségesen harcolt a Gödöllői-dombság völgyeiben, az isaszegi csata után még hadnagyi rangot is kapott – de ezt csak Jóje elbeszéléseiből tudjuk. Családi történeteit ráadásul mindig másképp és más módon mesélte, attól függően, hogy éppen mit és mennyit fogyasztott bármiből, így egy idő után senkit nem lepett meg, hogy Jóje ősei számos csatában felbukkantak. Hol Búvár Kunddal úsztak hajók alá Pozsonynál, máskor a tatár ellen viaskodtak, de legtöbbször a törökre és a labancra rántottak kardot. Jóje úgy tudott mesélni, hogy abban a szent pillanatban, amikor előadta annak magyarázatát, megtámasztva szavainak igazát egy-egy vitéz vagy huszár Kárpáti felmenővel, hogy a telektől miért nem válhat meg, hogy nem maradt más lehetőség: telkének egy részét egyszerűen elvették tőle.

Írtak róla papírt, azt, hogy államérdek, és kellő számú párthatározat is született, amelyben az állt, hogy Jóje az állam hasznos tagja, pártgyűlésekre ugyan ritkán jár, ám ha mégis beül valamelyikre, akkor sem a kocsmában gyakran hangoztatott Nyugat-barát nézeteit terjeszti, hanem próbál a közösség hasznos tagja lenni – és részt vesz például rendezvények szervezésében, kiváltképp a sörsátor felállításában és működtetésében.

Miután Jóje hivatalosan is megkapta a kisajátításról szóló határozatot, azon nyomban berontott a tanácselnökhöz. Hivatali ajtajának kilincsét le sem nyomta, zárastul érkezett az éppen elmélkedő hangulatba merülő faluvezetőhöz.

– Hát így bántok ti az emberekkel!? – kiáltotta az asztal mögött ceruzája végét harapdáló tanácselnök felé, mire az csak ennyit kérdezett:

– Kávét vagy konyakot, Jóje?

A választ mindketten tudták, és az elkövetkezendő két órában a hivatal két üveg bolgár konyakkal lett szegényebb. Volt aranyárban lévő örmény is, eszmei értékéről nem is szólva, a szovjet tisztelvtársak hozták a közeli laktanyából valamelyik ünnepségre, április 4. vagy november 7., ki emlékszik már, de azt az üveget valami nagy eseményre tartogatták, és a tanácselnök úgy ítélte meg, hogy Jóje lelkének megnyugtatása nem ilyen pillanat.

Már éppen annál a résznél tartottak, hogy Jóje a színfalak mögött azért kap némi kártérítést, suttyomban, amiről nem kellene senkinek sem szólnia. Az összeg, már amennyire a számok két üveg konyak után fejben összeadhatók, nem csupán fedezte Jóje körtefáinak kivágását, de kellően belassult osztást és szorzást követően az is kiderült, hogy a maradékból Jóje másodmagával elutazhat Bulgáriába, a Napospartra, ahol a keleti tömb középosztálya – köztük nem elhanyagolható arányban a munkásosztály tagja is, lám, Jóje is megteheti, forintra átszámolva – fillérekért issza bolgár konyakot, eszi az olajban sült apróhalat sült krumplival.

A vegyes hadrendű felmenőkkel büszkélkedő Jójével a tanácselnök azt is közölte, hogy mindezek mellé, amíg ő itt a városvezető, és már tíz éve ő ült a tanácselnöki székben, minden falusi rendezvényen Jóje állíthat sörsátrat, főzhet virslit, és kéthetes tanulmányútra is befizetik a lengyel elvtársakhoz, ahol A modern gépkezelési technikák alkalmazása a szocialista tervgazdaságban című konferencia résztvevője lehet.

– Nem tudok lengyelül – mondta Jóje.

– Miért, bolgárul sem beszélsz – felelte a tanácselnök –, oszt nyáron mégis utazol!

Jóje, akiről mindenki tudta, hogy világéletében egyszerű fejjel gondolkozott, megvakarta állát. Szemének állásából látszott, hogy most nagyon szeretne mondani valamit, csak szavakat nem talált hozzá. Végül mégis kinyögte.

– Ha már torony, nem lehetne templom?

A tanácselnök hanyatt dőlt, alig észrevehetően megmarkolta a hivatal okkersárga színű foteljének karfáját, és így szólt.

– Víz. Nincs vita, Jóje. Víztorony lesz.

A hirtelen támadt pillanatnyi csöndet kihasználva Jóje magához ragadta az asztal szélén árválkodó örmény konyak üvegét. Széles tenyerével ráfogott az üveg nyakára, a másikkal meg úgy tett, mint aki azon nyomban felbontja a szovjet elvtársak ajándékát.

– Jóje… – sóhajtott a tanácselnök. – Templomot manapság nem szokás… ezt te is tudod. Felőlem lehetne az is, főleg, ha az egyben víztorony is volna, de lássuk be, erre nincs sok esély.

– Szóval víztorony… – hümmögte Jóje.

– Víz – bólintott a tanácselnök. – A földmérők már a jövő héten megjönnek a megyétől, nyárra saját víztornyunk lesz. Fejlődünk, haladunk a korral.

Aki már hallotta, hogyan nyílik egy 25 éves örmény konyak üvege, az pontosan tudja, hogy a tanácselnök mit érzett abban a pillanatban. Jóje maga elé húzta a poharakat, színültig töltötte konyakkal. Az egyik poharat a bénult tekintettel bámuló tanácselnök elé tolta, majd így szólt:

– Szóval kártérítés, bulgáriai nyaralás, és lengyel konferencia…

Tovább

Harci gépeken repkedő vidám gyermekek

június 15., 20:15 Módosítva: 2022.06.16 11:02
10
A pesti Vidámpark olyan volt mint egy bohóc – alapjában vicces, legbelül azonban kicsit félelmetes. A városligeti látványosság, a Kádár-kor budapesti Disneylandje fénykorát talán a hetvenes években élte.

Annak is inkább az elején, hiszen Jeles András hetvenkilences A kis Valentino című filmjében feltűnő Vidámpark, illetve az ott működő játékterem már inkább a pusztulat, mint az ígéret földje.

Ez volt a legvidámabb barakk legvidámabb helye. Akkor is forgott a ma már joggal műemlékként kezelt, rugós talpukon vágtába ugratható lovaival és tükrös tündérhintóival mesebeli utazást ígérő körhinta, csattogott az utasait fából ácsolt meredélyekről lezúdító hullámvasút, működött az Elvarázsolt kastély nyitott teraszán érintésre sűrített levegőt fújó csapda, amely a ház előtt állók örömére pajkosan röppentette égnek a felette áthaladó szoknyák szegélyét. Ezek a csodák persze még a park ifjúkorában kerültek oda, talán még bizonyos atyafiak vidám pesti kalandjairól szóló igen népszerű könyvecskében is feltűnnek, mely élményeket Göre Gábor bíró úr nevében Gárdonyi Géza vetette papírra.

A körhintáról például ilyenformán tudósít a kalandvágyó bíró:

„A városligeti erdőbe teheneket tanáltunk, tejet is mértek. No mondok nem embörnek való ital, de nem vót ögyéb, tsak azután tanáltunk rá a sörkotsmára és ott valahogy mögjavitottuk a gyomrunkat, továbbad ráakattunk az Riglispi urra is, akinek kerengő masinája vagyon, de ojanékös nagy szépségü, hogy majd mögvakultunk az sok mindönségtül, tyükörtül, lovaktul és hintóktul, a kik körüljárnak, egy teve is vót fábul, mög egy akkora tsirke, mint a zembör, de föstött fábul vót az is.” 

Aztán jött Rákosi elvtárs, és az ötvenes évek elején újra vidám csodáktól lett hangos a liget. Büszkén keringették utasaikat a szovjet légierő rettegett vadászbombázóiról mintázott körhinta-gondolák, de maradt a régi forgó hordó is, amin csak látszólag volt könnyű az átkelés. Volt vízbe csattanó csónak és vízi labirintusban úszó ovisokra méretezett lélekvesztő is.

Tovább

Egy titok a gangról

június 8., 21:30 Módosítva: 2022.06.10 11:03
694

Amikor Stein bácsit 16 éves korában a Rhédey-kertből indulva bevagonírozták, nem gondolta, hogy hazaérkezésekor, 3 év múlva már Balcescu-parknak hívják azt a helyet. Igaz, arra se nagyon gondolt, hogy valaha meglátja még a Sebes-Köröst. Nem sokat beszélt később ezekről az évekről, mert ahogy a közmondás tartja: a titok a te foglyod, ameddig megtartod; de te leszel a foglya, amint tovább meséled.

Hazatérése után visszaköltözött a Zöldfa utcai bérház legfelső, harmadik emeletére. A családi legendárium szerint a főzelékszagú, de díszítésében erőteljesen szecessziós épületet még Stein bácsi nagyapja építette valamikor a XX. század elején, egy kedves rokon hasonló pesti gangos házának tervei alapján. A körfolyosos épület egy barátságos U-alakú udvart ölelt körül, amelynek egy részét még a két világháború közt valamikor sárga útburkoló téglával, keramittal fedtek le. A déli oldalon, a harmadik emeleten több lakás is az építtető nagypapa után a család tulajdonában maradt, amelyeket annak rendje és módja szerint a hazatérés évében államosítottak, majd egyet, a sarokban, visszaadtak a családnak használatra. Stein bácsi úgy mesélte ezt sokáig, hogy az esküvőjének annyira megörült a rendszer, hogy egy szép kétszobás palotácskával meg is ajándékozta őt.

Bőkezű időszak volt ez az állam részéről, pár év alatt Stein bácsiék és a két udvari ecetfa kivételével a házban minden élő kicserélődött. Jöttek háborús veteránok, kereskedők, kétkezi munkások az ország minden részéből. Benépesült a ház, minden évszakban hangos gyerekzsivaj töltötte be az udvart. Csak Stein bácsiéknak nem született utódjuk, egyre ritkábban tűntek fel a körfolyosón, egyre kevesebbet lestek ki az ecetfára néző konyhaablakon.

– Beleőrültek a várakozásba, a gyerektelenségbe! – mondogatták a házban a gangon közösen cigarettázó mindig jólértesültek.

*

'75 decemberében az egész város hófehér paplanba burkolózott. Már szenteste előtt 10 centis hó lepte el az udvart a gyerekek legnagyobb boldogságára. Az építsük meg hóból a ház lakóit játék már évek óta izgalomban tartott kicsit s nagyot.

– Vajon idén kik alkotják a hóembercsaládot?

– Milyen lesz a nagymama hóból?

– Miből lesz hókuksi farka idén?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták a ház lakóit, hogy aztán az ablakból mindenki lopva az udvart lesse, ahol a gyerekek visítva, hógolyózáporban gyúrták, görgették, simogatták a formákat.

Egyedül a földszinten lakó Angelina négyéves kislánya szaladt be időnként a lakásba.

– Anya, fázik a lábam – hüppögött Katica.

– Nincs pénzem cipőre, kislányom.

Katica egy egyéjszakás kaland gyermeke volt. Angelina sokáig reménykedett, hogy az a jóképű katonatiszt újra becsönget hozzá, és nevére veszi a kislányt. Egyszer a város egyik híres orvosánál is takarított, akit rábeszélhetett volna a műtétre, de akkor még nagyon várakozott a magas, erős férfira... Mire megértette, hogy nem jön, már késő volt, Katica megszületett.

24-én délelőtt kopogtak Angelináéknál. Stein bácsi és felesége álltak az ajtóban.

– Katicáért jöttünk, kisasszony. Mondja meg az árát, és visszük máris fel, a harmadikra. Nem bírom már nézni, hogy zokniban áll a hóban  hadarta Stein bácsi.

Senki nem tudta, hogy zajlott tovább a beszélgetés a felek közt, de Angelina vízkeresztkor már nem lakott a szép, szecessziós, gangos házban, Katica pedig felköltözött a harmadikra. Amikor Stein bácsit erről a karácsonyról kérdezték, mindig azt mondta, hogy náluk otthon az volt az általános elv, miszerint ha egy problémát meg lehet pénzzel oldani, akkor az már nem probléma, csupán egy ár.

*

Ősszel sérvműtétre jelentkeztem egy ismert pesti magánkórházba. Az első találkozáskor a magas, csillogó szemű doktornő férfiasan megszorította a kezem.

 Doktor Stein Katalin vagyok – mutatkozott be.

Egy pillanatra még a szívdobogásom is megállt és azonnal beugrott: a titok a te foglyod, ameddig...

Tovább

Sanyi vizet hord

június 1., 13:53 Módosítva: 2022.06.02 15:37
137

Sanyi, fussál, mielőtt utolér az ördög! Nem látod, hogy most bújt ki abból a tetovált testedből? Mi történik ott? Hogy jöhet víz a kútból, amikor azt tíz éve elvezettette belőle a saját telkére az a részeges polgármester? Uramatyám, most meg a saját bőrét nyúzza lefelé az uram. Ez csakis csoda lehet. Emberek, jöjjetek, Sanyi csodavizet fakasztott!

El ne mondják senkinek, hogy ezt most jól benéztem. De hát az vesse rám az első követ, aki hajnalban, szemüveg nélkül nem hinné csodának, ami az urammal történt. Amúgy sem alszom jól, de miután Sanyi még éjfélkor sem jött haza a kocsmából, kissé ideges lettem. Jaj, dehogy őt féltettem, hiszen az uramat agyonütni sem lehet részegen, inkább attól tartottam, hogy a szembeszomszéd, Juci reggel mindenkinek elpletykálja, Sanyi nem töltötte itthon az éjszakát, vagyis megcsal. Pedig esze ágában sincsen annak az ilyesmi, leginkább csak annyira be van piálva ilyenkor, hogy valamelyik árokparton eldől, aztán csak reggel tér magához. Szóval lestem kifelé az ablakon, közben láttam ám, hogy Juci is erősen huzigálja a firhangot, persze úgy csinált, mintha nem leskelődne, csak úgy tenne-venne hajnalban, mert ekkor már három óra volt.

Egyszer csak észrevettem, hogy az uram befordul az utcasarkon. Eldülöngélt a régi karos kútig, ott megállt és erősen vakarózott. Próbáltam kidülleszteni a szememet, hogy jobban lássak. Ekkor vettem észre, hogy mindkét karja tele van tetoválással. Ez megőrült? Teletetováltatta magát? Mi jön még? Holnap beáll a vándorcirkuszhoz, és elmegy erőembernek? Aztán az jutott eszembe, hogy ezt csakis a kocsmáros új feleségének hatására csináltathatta az uram. Az a könnyűvérű egy hónapja költözött a faluba, elvetette magát a megözvegyült kocsmárossal. Legalább húsz évvel fiatalabb nála. Azt beszélik, hogy a városból jött, ott volt rúdtáncos. Persze ha nem mondják, akkor is látszik rajta, hogy jó firma. Tele van mindenféle tetoválással, a mellei meg olyan peckesen állnak, hogy csakis szilikonból lehetnek. Legalábbis a kis unokám, Virdzsike ezt mondta, miután jól szemügyre vette a templomban. Mert szégyenszemre nem restelli oda is betenni a lábát. Nem csoda, ha az atya összevissza beszél a szószékről. Gondolom, ez a nőcske az én Sanyimat is behálózta. Csak azt tudnám, mikor tetováltatta ki a két karját.

Amikor délben elment itthonról, még semmi nem volt rajta. Ahogy bámultam az ablakon át, láttam, hogy erősen nyomkodja a régi kék kutat. Jaj, te szerencsétlen, hát abban már tíz éve nincsen egy csepp víz sem, gondoltam. Történt ugyanis, hogy az akkori polgármester vett magának egy telket, de azon nem volt víz. Ismertük a fajtáját, tudtuk róla, hogy ami pénzbe kerül, ő azt inkább ellopja. Mivel a mi utcai kutunk közel volt az új telkéhez, egy éjszaka átvezettette a vizet a kútból saját portájára. Bár tudta a fél falu, hogy mi történt, reggel látni lehetett a nyomokat, és a munkások, akiknek fejenként egy sört fizetett, szintén elpletykálták, mégsem jelentette fel senki. A kútból viszont azóta egy csepp víz sem jött. Vagyis mostanáig nem, mert amikor az uram rátehénkedett, folyni kezdett belőle valami. Sanyi láthatóan meglepődött, aztán lecibálta magáról az ingpulóverét, és a víz alatt sikálni kezdte a tetoválásait. Nyilván ekkor eszmélt rá, hogy a kocsmárosné kedvéért kivarratta magát. Így mondják a fiatalok, ugye? Szóval ahogy mosta a karját, kezdett róla eltűnni a tetoválás, majd egyszer csak kiugrott a gatyájából egy fekete valami, és elfutott az erdő felé. Ez csakis az ördög lehetett, gondoltam magamban, és erősen hánytam magamra a keresztet.

Ekkor jöttem rá, hogy a kútból Sanyi csodavizet fakasztott, s mivel ezzel mosdott meg, így eltávozott belőle a gonosz. Bár először nagyon megrémültem, de aztán rájöttem, hogy ez az egész jól jöhet nekünk, hiszen újabb programot kínálhatunk a panziónk drága vendégeinek a Sanyi csodái programsorozat keretében. Reggelig ebben a kellemes tudatban voltam, aztán amikor közelebbről megvizsgáltam Sanyit, észrevettem, hogy nem tetoválások vannak rajta, hanem valaki zsírkrétával rajzolt mindkét kezére. Hogy a baj járjon által, te szerencsétlen, gondoltam, hát ezért jött le vízzel ez a rajz. Eszembe jutott, hogy a kocsmáros új felesége egy kisgyereket is hozott magával, biztosan az szórakozott az urammal. Miután kidühöngtem magamat, arra jutottam, mindegy, hogy az uramnak van-e tetoválása, vagy nincs, a lényeg, hogy vizet fakasztott a kiszáradt kútból, mert azzal tudunk üzletelni. Megvártam, hogy besötétedjen, és kimentem az utcára, hogy ellenőrizzem a kutat. De hiába nyomkodtam, abból semmi nem jött. Visszamentem a házba, felkeltettem Sanyit, és kirángattam az utcára. Abban bíztam, hogy mégiscsak ő tett csodát, s ha megnyomja a kart, majd ismét megindul a csodavíz. Szerencsére nem tévedtem. Az uram éppen hogy megérintette a kutat, abból zubogott a folyadék. Idefigyelj Sanyi, mondtam neki. Ebből most tényleg meg tudunk gazdagodni, ha nem vagyunk pancserek. Szerintem Juci már mindenkinek elmondta, hogy tegnap hajnalban mit látott, ezért elég, ha csak a Facebookra írjuk ki, hogy mától iható a csodavíz, amit ha te megáldasz, mindent meggyógyít. Most mit kötözködsz már megint? Akinek nem használ, majd azt mondjuk, hitetlen, s aki ilyen, arra nem hat a csodavíz. Most azért a biztonság kedvéért vigyünk be a házba pár vederrel, hátha reggelre elfogy a csodaerőd. Maradtak még üvegek a múltkori lábmosóvizes üzlet becsődölése után, azokba betöltögetjük a kútvizet, s aki nem tud helybe jönni érte, annak jó áron elpostázzuk. Egész éjjel hordtuk a vizet, mindenbe azt töltöttünk, amit csak üresen találtunk. 

Hajnalban kiírtam a Facebookra, hogy Sanyi újabb csodát mutat be a régi kútnál, lehet jönni, s aki egy méltányos összeget áldoz erre a történetre, minden nyavalyájából kigyógyulhat. S hogy az adóhatóság ne tudjon belénk kötni, azt is odaírtam, a víz ingyen van, de ha valaki szeretné megjutalmazni a csodatévő Sanyit, a pénzt nem utasítjuk vissza. Mert megsérteni senkit nem akarunk, pláne a drága vendégeinket. Persze fontos, hogy minket se sértsen meg senki azzal, hogy nem akar fizetni. A posztomhoz csatoltam a vendégházunk árlistáját és programjait is, csak úgy mellesleg. Mert ha valaki szeretné több nap is megnézni Sanyit, ahogyan vizet fakaszt, bizony aludnia kell valahol, s mint tudjuk, a faluban és a környéken a mi áraink a legjobbak. Erről Excel-táblázatunk is van, Virdzsike csinálta. 

Ahogy arra számítottam, reggelre megrohamozták a kutat a falusiak meg persze Sanyi rajongói is. De hiába nyomkodták a kart, nem jött víz. Ennek persze én roppantul örültem, mert így legalább az uram gyakorolhatta pénzcsináló csodaképességét. Vagyis gyakorolhatta volna, ha jön víz a kútból. Mert hiába érintette meg, hiába nyomkodta, abból semmit nem jött. Erre az emberek háborogni kezdtek, hogy csalunk, és hamis ígéretekkel csábítottuk őket a faluba. Többen az útiköltséget követelték tőlünk. Ekkor a legnagyobb meglepetésünkre előállt Juci, és közölte az emberekkel, hogy ő bizony saját szemével látta, amikor az uram vizet fakasztott a kiszáradt szerkezetből. 

Na, látják, mondtam a felbőszült tömegnek. Nem hazudunk mi. Jobb lenne inkább, ha mindenki magában keresné a hibát. Biztosan amiatt nem jön víz a kútból, mert a sok hitetlen ember ingyen akart vinni a vízből. De még az is lehet, hogy a sok negatív energia blokkolja a csodát, majd megpendítettem, hogy jó pénzért hozzá lehet jutni néhány üveg csodavízhez, amit az uram az éjjel áldott meg és palackozott. Erre megindult a tülekedés, mindenki magának akarta a vizet. Egy kis pénz, amit hozzá tudtam tenni ahhoz, amit Balira gyűjtünk. Mióta erre spórolok, a szembeszomszédék már háromszor jártak ott, de nem baj, a mi utunk sokkal emlékezetesebb lesz, mint az övék volt. Ezt garantálom. 

Pár nap alatt elfogyott az összes bepalackozott víz, így nyaggatni kezdtem Sanyit, fakasszon újabb adagot a kútból. De hiába próbálkozott, semmi nem történt. Tudtam, hogy nagy slamasztikában vagyunk, ugyanis futótűzként terjedt Sanyi újabb csodájának a híre, még valami állami kitüntetésre is felterjesztették, mivel népegészségügyi csodát hajtott végre. Legalábbis így mondták. Valamelyik tudós tudni vélte, hogy az uram csodavize jelentősen csökkenti a vércukor- és a koleszterinszintet, ami nemzeti ügy. S mivel az uram ezt megoldotta, hirtelen nemzeti hős lett belőle. Kapott is rögtön ötmillió forintot, de mivel időközben elfogyott a csodavíz, s ő nem tudott többet varázsolni, attól tartottam, vissza kell fizetni azt a böhöm nagy  összeget, amit menet közben én már odaadtam a lányoméknak az új autóra. Szóval már csak ezért is tennünk kellett valamit. Először arra gondoltunk, hogy sima csapvizet teszünk az üvegekbe, de a kútvíznek jellegzetes zöldes színe volt, amit a csapvízzel nem lehetett utánozni. Egyik este azonban Sanyi azzal állt elő, hogy óriási ötlete van, s ha azt megvalósítjuk, nem bukunk le, sőt életünk végéig lesz csodavizünk. 

Te, Mari! Valamelyik este a tó felé mentem hazafelé. Megbotlottam, beleborultam a vízbe. Éreztem, hogy ismerős a szaga, ezért vettem kicsit a tenyerembe. Nem hiszed el, de olyan színe volt, mint annak, ami a kútból jött. Ha minden este hozunk pár vederrel belőle, nem kell többet aggódnunk. Ha valaki észreveszi a különbséget, majd azt mondjuk, valamelyik este megjelent nekem maga Jézus, s azt mondta, a sok turista miatt felborult a vízbázisegyensúly a kút alatt, s előfordulhat, hogy a víz színe és íze is megváltozott kicsit, a hatása viszont még jobb lett. Azt is megparancsolta, hogy ezentúl csak éjszaka vehetünk a vízből, és csakis palackozva adhatjuk el. Zseni vagy! – mondom Sanyinak, és koccintunk. 

Tovább

Gördülő életek

május 25., 17:33 Módosítva: 2022.05.26 13:31
36

Merlin büszkeségét egy tükör törte darabokra. Mintha vonzotta volna a falnyi felület, lábára csatolt, kerekeken gördülő ördögi masináján megállíthatatlanul száguldott feléje. Honnan is tudhatta volna, hogy amikor egy ekkora felületű tükör szilánkokra robban, arra a holtak is felfigyelnek.

Ez történt 1760 februárjában. Nem messze a London Court labdatermétől, a Szent Pál-székesegyház tömbje alatt, az altemplom egyik elfalazott, titkos termében megmozdult egy szarkofág teteje. A súlyos kőlap oldalra csúszott, a kőkoporsó mélyéből egy árnyék emelkedett ki. Kisurrant a székesegyház kapuján, suhant falakon, siklott házak oldalán, meg sem állt a London Court labdaterméig, majd leereszkedett a báli forgatagba, és a tükör mögül nézte, hogy egy bizonyos John Joseph Merlin nevű férfi éppen feléje száguld házilag készített, kerekekkel felszerelt korcsolyáján. Még a hegedűszót is hallotta, merthogy a feltaláló suhanás közben némi éteri muzsikával próbálta szórakoztatni közönségét.

– Gyere csak, gyere – suttogta az árnyék, és ködszerű ujjával igazított Merlin robogásának irányán, így a férfi teste éppen a tükör közepébe csapódott. A feszített üveg ezer darabra robbant, és miközben mindenki a feltaláló állapota miatt aggódott, az összegyűlt tömegben az árnyék emberi alakot öltött. Letérdelt a vérző fejű férfi mellé, és ennyit mondott:

– Köszönöm, Johnny.

Aztán átsuhant a bálozók sokaságán, kilépett az utcára. Nesztelenül, végig árnyékban haladt. Kabátjának szárát nem fogta össze, hagyta, hogy a nyirkos londoni tél átölelje testét.

Merlint a barátai vitték haza. Felkísérték szobájának ajtajáig, és addig nem engedték be, amíg meg nem ígérte, hogy mára már nem tervez újabb mulatságot. Bemegy, lefekszik, és végre kialussza magát.

A feltaláló a bejárati ajtó mellé tette törött hegedűjét, rádobta kerekes találmányát, majd éppen gyertyát készült gyújtani, amikor egy hang a sötétben megszólalt.

– Minek ide fény?! Csak ülj le, és figyelj!

Merlin ereiben megfagyott a vér. Ujjával kitapogatta a szék támláját, leült. A mindent kitöltő feketeségbe bámult. Szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, de érezte a másik jelenlétét. Az ágya szélén ülhetett, talán el is dőlt a takarón.

– Ki maga? Mit akar tőlem?

– Mondjuk úgy, hogy én vagyok te, te meg én – felelte a hang. – Ezt elsőre nem könnyű megérteni.

Merlin tényleg nem értette. Zenész volt, és feltaláló. Az élete olyan rémesen egyszerű mederben folyt, hogy még irigyei sem akadtak. Miközben csuda dolgokat alkotott, és nem csupán hangszereken. Megépített például egy sípládát, lényegében a verklit. Köszvényeseknek tervezett kerekeken guruló széket, de irányíthatót; és feltalálta a légnyomás változásaiból energiát nyerő örökmozgót is. Most pedig ezt a lábra csatolható rollert akarta megmutatni közönségének, csak éppen azt nem tudta, hogyan kell azzal biztonságosan megállni. Most mélyen a zsebébe nyúlhat, egy ekkora tükör, amilyet a teremben rommá robbantott, nem olcsó mulatság.

– Minek töröd magad ezeknek? – szólalt meg a hang újból. – Mi ennél okosabbak vagyunk.

– Mi? – kérdezett vissza Merlin.

– Mi, Merlinek – felelte a hang. – Ezerkétszáz éve még úgy hívtak, hogy Myrddin, de ezek még a nevünket is elfelejtik. Igazából csak azért vagyok itt, hogy megköszönjem, amit értem tettél.

Merlin nem tudta, hogy bármikor bármit tett is volna a sötétségben rejtőző idegenért.

– Ez az egyik útja annak, hogy visszatérjünk – folytatta a hang. – Most már tudod. Ez az én ajándékom neked, Johnny, vagy hívjanak most minket bárhogyan is. Ne feledd, ha valahol egy tükör összetörik, egy lélek visszatérhet a holtak birodalmából.

– Mi az, hogy visszatérhet?... – kérdezte Merlin, de választ már nem kapott. Az asztalon lévő gyertya hirtelen lángra lobbant, a szobát kitöltő fényben egy árnyék suhant át a falon.

Tovább

Számos háborút vér nélkül vívnak

május 18., 21:34 Módosítva: 2022.05.19 14:00
21

Mostanában a megszokottnál is rosszabb hangzása van minden szóösszetételnek vagy szókapcsolatnak, amelyben szerepel a háború főnév. Mindenhol azzal kezdődnek a hírek, hogy hol tart éppen az ukrajnai háború. A megszállókat és a hazájukat védőket képviselő hírforrások egymásra licitálva sorolják, melyik oldal semmisített meg több ellenséges tankot, hajót, repülőt, ki ölt meg több ellenséget, közlegényt és tisztet. Arról is elborzasztó számok látnak napvilágot, hogy hány ártatlan civil vesztette, veszti el az életét. Közben dőlnek a falak, rommá válnak házak, gyárak, színházak és iskolák. A háború nem jó, hanem irtózatosan rossz.

Mindenki tudja, hogy számokkal is lehet háborúzni. Egyrészt úgy, hogy különféle adatokat harsognak, melyeknek arról kéne tanúskodniuk, hogy az ellenfél gyengébb, gonoszabb és minden szempontból rosszabb, mint a harsogó. Van olyan számháború, melyet békeidőben is gyakran alkalmaznak, leginkább politikai versengések során. Ilyenkor fegyverek helyett számokat lengetnek, és körmönfont kalkulációk segítségével bizonyítják, hogy az ellenlábasuk gazdasági, társadalmi, kereskedelmi intézkedései hamisak, adóssághegyeket halmoznak fel, még szegényebbé teszik a szegényeket, és a gazdagok számára se túl jók. Az ilyen számháborúért még a szomszédba se kell menni, unalomig zajlik itthon is.

A valódi, kedves, gyermekkori számháború már meglehetősen kiment a divatból. Papírlapokra ákombákomozott négyjegyű számok leolvasása felfoghatatlanul analóg a csodálatos grafikájú számítógépes játékokhoz szokott fiatalok számára. A keményebb pszeudomilitaristák persze kimozdulnak otthonról, és festékkel töltött golyókat lövöldöznek egymásra az erre a célra kialakított városi harcmezőkön. Ehhez képest a hagyományos számháború ideális színtere a természet, lehetőleg erdő, vagy fás, bokros mező. Az meg tele van szúrós dolgokkal, nemritkán nedves, sőt sáros, ráadásul a kullancsok miatt még veszélyes is. Nem kizárt, hogy egy kiadós erdei számháborúzás valóban komoly veszélyekkel jár a Lyme-kór, a vírusos agyhártyagyulladás és egyéb, élősködő rovarok által terjesztett fertőzések miatt. Annak idején mindenesetre sokan kedvelték, de akkor még jobban bíztak a kullancsokban.

Tovább

Csöndből érkező pörköltök

május 11., 21:46 Módosítva: 2022.05.13 06:28
0

Hegyeset köpni csak az tud, aki mer köpni. Ilyeneket mondott az öreg, és másokat is, csak mindet nem írnám le, mert akkor erre az írásra 18-as karika kerülne. Karikák. Az meg hogyan nézne ki: tapaszokkal letakarni minden olyan szót, amit a televízióban kisípolnak. Mozog az ember szája, csak éppen azt nem hallani, amit mond. Pedig a lényeg, a velő abban van, ami zsigerből érkezik. Ezt is az öreg mondta. Mert abban van érzelem, vagy valami ilyesmi.

A pusztai népek semmit nem bonyolítanak. Ami esik, az hull. Ami forró, az remeg. A hidegben meg minden vacog. A kenyeret késsel szelik, a pörköltöt kanállal eszik, a bort meg abból isszák, amiből kapják, vagy amiben tartják. A pálinkát is. És az élet fontos dolgairól sem úgy tanítanak, hogy mondanák vagy magyaráznák, a tanulságot inkább a szavak közötti csöndbe rejtik.

Azon a szerdán a zápor a semmiből támadt. A nap korongja ráolvadt az égboltra, palástján a fény izzó lávaként csorgott. Az öreg mondta, jobb lesz sietni, ha nem akarunk megázni, de a gyapjasok csak a terelő puliktól féltek. Az ebek viszont az öregtől, így mire a sötétség tanyát vert a horizonton, esőtől védett helyen vártuk az égszakadást. A világot mintha kettéhasították volna. Egyik felére eső hullt, a másikat a nap sütötte. A víz falként suhant, előtte szél söpört. Nyomában felázott a talaj, a földön futó repedések mohón nyelték a habzó sarat.

A vihar hűvös levegőt hozott, s mire a fellegek elvonultak, az öreg hazafelé vette az irányt. A puszta peremén álló háznál a juhászokkal vastag darabokra vágtak egy bárányt, vörös húsát bográcsban szürkére, kérgesre sütötték, majd összekeverték hasított, felkockázott szalonnával. Fűszerezték, piros borral locsolták. Üvegből ittak, s közben pipára gyújtottak.

A halászoknál már megtanultam, hogy a keskeny szájú bogrács azért jó, mert abban úgy forr a lé, hogy az áramlás az üst aljára küldi a haldarabokat, így azok nem főnek péppé a zubogásban. Húsnál ilyet még nem láttam, de az öreg, amikor észrevette, hogy érdekel az üst, és legfőképpen az, ami benne fő, azt mondta, hogy ez ősi eszköz. Azt, hogy miért éppen bográcsnak hívják, bár ő bográncsnak mondta, fogalma sincs. Bajsza alól dörmögte, hogy kizárt, hogy a szó török eredetű legyen, és erre bizonyítékként azt hozta fel, hogy már a pusztára érkező őseink is ismerték az edényt. De azon az estén egyetlen ősünk szelleme nem lépett elő a naplementéből, hogy hitelt adjon szavainak.

Az öreget meg aligha érdekelte az igazság. Számára az volt igaz, amit gondolt, mondott vagy tett. Ha ez másnak nem tetszett, ahhoz többnyire annyit fűzött hozzá, hogy mások dolgaihoz neki ugyan mi köze volna. Mindenki bicegjen a saját nyomorúságával, ő is elvan a sajátjával.

Tovább

Sanyi meg a tornatanár

május 4., 15:38 Módosítva: 2022.05.05 12:16
0

Sanyi, vegyed fel a tornagatyádat, a tornacipőt, aztán csapd a hónod alá a nagyobbik feszületet, és irány a tó! Miért, miért? Mert szellemet kell űznünk! Fussál utánam, én megyek előre a biciklivel. Meg kell találnunk azt a tornatanárt.

Kukucskálok a kerítésen, és erősen hányom magamra a keresztet. Nem értem, mi történhetett! Tán az éjszaka elvittek az ufók, és véletlenül rossz időzónába hoztak vissza? Csak így lehetséges, hogy az iskola udvarán a volt szeretőmet látom, aki éppen tornaórát tart egy csapat gyereknek. Kikotrom a cekkerem aljáról a szemüveget, felveszem, de így is csak őt látom, Lajost, a tornatanárt, akivel jó negyven éve volt egy kis afférom.

Csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy bár azóta eltelt négy évtized, ő semmit nem öregedett. Uram Jézus, lehet, hogy tényleg visszapörgött az idő kereke, amíg kicsit nem figyeltem? Belátom, tegnap sokat ittam Rózsi barátném pálinkájából, de annyira csak nem rúghattam be, hogy huszonnégy óra elteltével is hallucináljak. S ha nem képzelődöm, akkor csak az lehetséges, hogy valahogyan visszakerültem a múltba, ahol Lajos és én is húszévesek vagyunk.

Az egyébként tízperces sétautat most legfeljebb ha hét perc alatt sikerült megtennem hazáig, úgy rohantam. Arra gondolok, ha az uramat, Sanyit is húszévesen és józanul találom itthon, megvan a bizonyíték az időutazásra. Sanyi, Sanyi, gyere már elő, hol kódorogsz? Hiába ordibálok, semmi, mintha elnyelte volna a föld. Eszembe jut a pettyes ruhám, amit jó negyven éve vettem, az volt a kedvencem. Nincs szívem megválni tőle, azóta őrizgetem. Befutok a szobába, kiveszem a szekrényből, hogy felpróbáljam. Ha rám jön, tuti, hogy újra húszéves vagyok. Azóta ugyanis legalább tíz kilót híztam. Belebújok, a cipzárt a tükör előtt akarom felhúzni. Nagy levegőt veszek, belenézek az előszobatükörbe. Semmi kétség, hatvanéves vagyok, nem pedig húsz. Az a nyavalyás cipzár meg szétszakad, amikor fel akarom húzni. Leroskadok az ágyra, és arra gondolok, ha nem mentem vissza az időben, nagyon nagy a baj, ugyanis Lajos jött vissza hozzám, aki már tíz éve halott. Az, hogy most is fiatalon látom, csak egy dolgot jelenthet: hogy kísértet. A kísértetek pedig miért szoktak visszajönni? Hogy bosszút álljanak. Azt is sejtem, Lajos mit akar itt a faluban. Jaj, csak az én Sanyim meg ne tudja, mert akkor nekem végem!

Friss házasok voltunk az urammal, amikor a faluba új tornatanár érkezett. Veszett jóképű volt, minden férfit lepipált. Akkoriban az iskolában voltam konyhai kisegítő. Lajos igen jól bánt a gyerekekkel, a szülők is a tenyeréből ettek. A nebulók még a futást is szerették, ha az új tornatanár dirigálta őket, pedig előtte a focin kívül nemigen akartak mást csinálni, Lajos elődje sokszor panaszkodott emiatt. Az új tanerőért mindenki rajongott. A tanárnők a kegyeit keresték, az özvegyek kacsát, disznótorost vittek neki ajándékba. Miki doki meg panaszkodott, hogy mióta Lajos betette a lábát a faluba, neki kevesebb nő és olcsóbb ajándék jut. Egyik délután épp az asztalokat törölgettem az ebédlőben, amikor az új tornatanár odajött hozzám. Azt kérdezte, maradt-e tea. Úgy mosolygott, hogy rögtön tudtam, nem csak inni akar. Az uram épp abban az időben kapott rá a piára, és hát erősen elhanyagolt. Nem csoda, ha a harmadik csupor tea után elgyengültem. Beosontunk Lajossal a tornaszertárba, aztán ledőltünk az egyik matracra. Jaj, hát az olyanokat csinált, amiről korábban nem is hallottam. Ezután még párszor benéztünk a szertárba, de aztán az egyik misén a plébános a prédikációja alatt épp rám nézett, amikor a paráznaságról beszélt, és hát ettől nagyon megijedtem. Arra gondoltam, mindent tud, s abban is biztos voltam, hogy ezek után elkárhozom. Hogy csillapítsam háborgó lelkiismeretemet, aznap este az uramnak is megengedtem, hogy felhajtsa az otthonkámat. Elég az hozzá, hogy kilenc hónap múlva megszületett a lányom. Olyan piros pofikája lett, mint az uramnak, de a füle szakasztott Lajosé volt. Néztem a kiságyban, és találgattam, kihez hasonlít jobban. Egyik nap biztos voltam benne, hogy Sanyi az apja, másnap viszont attól rettegtem, hogy lebukom, ha az uram meglátja, hogy a lányom lába épp olyan görbe, mint a tornatanáré. Ráadásul Lajos balkezes volt, amit csak a hülye nem vett észre, ugyanis a sípját és a söröskorsót is mindig a bal kezében tartotta. Amikor a lányom első osztályos lett, kiderült, hogy mindkét kezével ügyesen ír, de a ballal biztosabban formálja a betűket. A tanító nénije erre külön felhívta a figyelmet az első szülői értekezleten. Lajos ezt követően számolni, majd gyanakodni kezdett. Folyamatosan azt állította, hogy ő a gyerekem apja. Egy szülő megérzi ezt – mondta, pontosan azt megelőzően, hogy megfenyegetett, mindent elmond Sanyinak, ha eltiltom a lányától. Abban az időben még nem voltak olyan flancos vizsgálatok, ahol megállapíthatták volna, ki is a lányom vér szerinti apja. Éveken keresztül rettegtem, aztán egyszer csak Lajos váratlanul elköltözött a faluból, többé nem láttam. Ismerősök mesélték pár éve, hogy halálra gázolta egy autó. Nem én voltam, esküszöm! Bevallom, többször eszembe jutott az elmúlt negyven esztendőben, hogy kiderítsem, kitől van a nagyobbik gyerekem, de végül mindig elvetettem az ötletet. Maguknak nem akarok hazudni, féltem az igazságtól. Mert ha a lányom Lajostól van, és az kiderül, az uram engem agyonüt. A nagyanyám a boldog tudatlanságra esküdött, valahogy én is így voltam ezzel az üggyel.

Mostanáig nyugodt voltam, ám hogy újra előkerült Lajos, vagyis a szelleme, félek, le akar buktatni. Szerintem bosszút akar állni, amiért elszakítottam tőle a lányát. Mert hát ő biztos volt az apaságban. Istenem, mit tegyek? Valahogy el kell űznöm a faluból a kísértetet.

Napok óta az internetet bújom, szellemirtókat keresek. Akiket találtam, vagy aranyárban dolgoznak, vagy csalók. Ezt a kommentekből lehet megtudni. Ugye milyen modern vagyok, hogy ilyen dolgokat tudok? Az unokám, Virdzsike mindenről kiokosított. Mama, mondta, mielőtt kihívod azokat a szerelőket, mindenképpen nézd meg az interneten, mit írnak róluk. Ha sok a rossz vélemény, inkább keress másokat. Hát persze, keresek új szerelőket, válaszoltam, mert ugye nem mondhattam el neki, hogy valójában szellemirtókat kajtatok, hogy kinyírassam az egyébként már halott nagyapját. Mármint az igazit, a tornatanárt. Ha tényleg ő az igazi. Közben azt is kifigyeltem, hogy a szellem, miután befejezte a tanítást az iskolában, mindennap a tópartra megy, és egész este ott bolyong. Csakis a lelki üdvét keresheti, nincs kétségem. Vagy azon töpreng, hogy buktasson le az uramnál. Miután napokig rettegésben éltem, zseniális ötletem támadt. Lehet, hogy Rózsi maradék pálinkájától lódult meg a fantáziám, de kitaláltam a tutit. Arra jutottam, hogy ha már nincs a környéken megbízható kísértetelűző szakember, én magam veszem kézbe a dolgokat. Az uramnak mostanában semmi dolga, így hát utasításba adtam neki, hogy keressen az interneten olyan videókat, ahol szellemet űznek ki, és ha már megnézi, tanulja is meg. Sanyi, ez most fontosabb, mint a vízen járó tanfolyam volt, mondom, miközben lelkesítőként kitöltök neki egy felest meg egy pohár sört. Figyelj ide, a falut megszállta egy gonosz szellem. Mindenki azt hiszi róla, hogy ő az új tornatanár, de én tudom, hogy egy kísértet. Honnan, honnan? Onnan, hogy okos vagyok. Ez a szellem képes mindenkit befolyásolni, ráadásul hazugságokat terjeszt. Gondolj csak bele, ha esetleg elkezdi híresztelni, hogy megfogadtad, többé be nem teszed a lábad a kocsmába. Hát mi lesz akkor? Láttam, hogy elkerekedett Sanyi szeme. Egy újabb feles után azt mondta, vállalja a szelleműzést, mit neki egy halott tornatanár, ha a múltkor online képzés után feltámasztotta a fehér egeret. Na ugye, mondom neki, ez a jó hozzáállás. Miközben a régi pöttyös ruhámat derékban kiengedem, és beletoldok egy jó nagy pluszdarabot, azon gondolkodom, a szelleműzést élőben közvetítem majd a Facebookon, hadd terjedjen a Sanyi csodái programsorozatunk híre. A Covid miatt úgyis egyre kevesebb a panziónk fizetővendége, meg hát Juciék is felújították a fürdőszobájukat, betettek valami dzsakuzzit, azóta mindenki náluk akar megszállni. Azt azért még kiderítem, miből tellett nekik erre. Az APEH-nak már írtam, remélem, megpiszkálják a gyanús ügyeiket. A szelleműzésről meg szólok most is annak a nyafka kis híradós nőnek. Ha adok neki zsebbe egy tízezrest, mint a múltkor, simán megvágják úgy a felvételt, hogy Sanyi csodatevőnek látsszék.

Tovább

Fülel, rámol, szilatol, zöcsköl

április 27., 13:23 Módosítva: 2022.04.28 17:24
71
Ez az írás választhatna romantikus, irodalmi megközelítést is arról, kik is a mészégetők, mit is csinálnak/tak, ám a szikár valóságnál erősebb képet nem is adhatnánk, hiszen – mint most ez pillanatokon belül kiderül – a mészégetés tudományosan pontosan körülírható, képletekkel ábrázolható. Az írás végén azért választ is adunk arra, vajon mit jelent az, hogy megy, mint a meszes...

Íme, mire képes az ember, ha valami az életének részévé válik. Így már érteni fogják, miért muszáj leírni azt, hogyan határozza meg a Magyar Néprajzi Lexikon azt, kicsoda is a mészégető:

a termésállapotban kifejtett kalciumtartalmú kövek kiégetésével foglalkozó szakember, aki a mészégetéshez szükséges berendezésekről, anyagokról gondoskodik, majd a kész meszet értékesíti.

Ha ez a leírás nem volna elegendő, hiszen mégiscsak emberek kemény munkájáról van szó, akik éjjelüket és nappalaikat azzal töltötték, hogy meszet gyártsanak, tetemre hívjuk a kémiát. Merthogy a mészégetés folyamatának van képlete is. Mit képlete, képletei! Erről Ugod község a honlapján becsülettel meg is emlékezik, felhasználva Kecskés József tanulmányát (Az ugodi mészégetés. Veszprém megyei honismereti tanulmányok, Veszprém, 1976).

A Veszprém megyei településen ugyanis olyan erős a mészégetés hagyománya, hogy ott egyenesen mészgyár is épült. Ugodon évszázadokon át iparszerűen folyt a mészégetés, melyet így magyaráznak:

„A mészégetés alapanyaga a mészkő (kalcium-karbonát), mely apró kalcitkristályokból áll. Ez 900-1000 C°-on történő hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esik szét:

CaCO3   =>C O2 + CaO

A szén-dioxid légnemű, távozik, és visszamarad a szilárd halmazállapotú kalcium-oxid, az égetett mész. Az égetés során 1 kg kőből kb. 0,5 kg mész lesz. Az égetett mész víz hozzáadásakor kalcium-hidroxiddá (oltott mész) alakul:

CaO + H2O => Ca(OH)2

Az oltott mész a levegő szén-dioxidját megköti, visszaalakul kalcium-karbonáttá, és közben víz szabadul fel:

Ca(OH)2 + CO2 => CaCO3 + H2O″

S most, hogy kiokosítunk magunkat (és bízzunk abban, hogy a diákoknak ez segítség a kémiaérettségin), ne gondoljuk azt, hogy ennyiben ki is merült a mészégetés bemutatása. Mert most keresztkérdések következnek, persze, ezt is szigorúan okulásul.

Mert most az oldalról megtanulhatjuk, tudjuk-e, mit is jelent például a…

  • Digics: sűrített levegővel működő szerszám, amely a követ kisebb darabokra töri.
  • Fülel a kemence: ha nem egyenletesen rakták a tüzet, akkor ezt csinálja a kemence.
  • Musza: az előző égetések során összeégett föld, kő, mész.
  • Rámolás: a bányafalon függőben maradt kövek lelökdösése a robbantás után.
  • Sifra: égetésre nem való apró, agyaggal kevert kő.
  • Stocoló: (Zöcskölő) kézi fúró. A német der Stoss = taszítás, lökés átvétele. A fúrás módjára utal.
  • Sukk: mértékegység. Nyújtott hüvelykujjú ököl hossza a tenyéréltől a hüvelykujj végéig. Egyénenként változó. Ezt a mértékegységet használja Fekete István Hajnal Badányban című regényében.
  • Szilatol: apró darabokra vág. Zöcskölés: fúrás a stocoló vagy zöcskölő fúróval.

Mindez, persze, töredéke annak, amit a mészégetés felmutatni képes, és tény, amióta a cementet feltalálták, az oltott mész mint kötőanyag eltűnt az építőiparból, azaz mégsem teljesen: vakolatok és habarcsok alapanyaga ma is, és vidéken járva nem ritka a fehérre meszelt fal látványa sem, amely azon túl, hogy a tisztaság érzetét kelti, fertőtlenítő hatása sem elenyésző, és a penész sem rajong a mészért.

Tovább

Jánoska a skanzenben

április 20., 10:57 Módosítva: 2022.04.21 07:50
29
Hidakon, folyópartokon gyakori látvány a papi ruhában, vállán hermelinpalásttal, fején birétummal, karján feszülettel álló szobor. Ő Nepomuki Szent János: a folyók, hidak, hajósok, vízimolnárok, halászok védőszentje.

Az 1340-ben, Csehországban született pap, IV. Vencel király feleségének udvari gyóntatója volt. A legenda szerint egyszer a király rá akarta venni felesége gyónásának elárulására, de terve nem jött össze, ezért a papot a Moldvába ölette. Az állítják: amikor a teste elmerült, öt csillag bukkant fel a vízből (ez lett János egyik attribútuma). A prágai Szent Vitus-székesegyházban temették el, ahol főleg kultusza kezdetével párhuzamosan, a XVI–XVII. századtól kezdtek sírjánál rendkívüli eseményeket észlelni.

Az ilyen feljegyzések iránt fogékonyak bizonyosan átugorják azokat a klasszikus részeket, miszerint amikor a protestánsok elfoglalták a templom felét, és sikertelenül el akarták távolítani a holttestet, olyan tragédiasorozat vette kezdetét, amelynek végére valamennyi sírásó szörnyűséges halállal lakolt. Az azonban még a szakirodalomban járatosak számára is meglepő lehet, hogy a jezsuita ellenreformációs misszionáriusok, amikor János szentté avatását kérték, döntő bizonyítékként azt hozták fel, hogy tetemének feltárásakor épen került elő a nyelve, és eleven piros színűre változott, amelyet azóta ereklyeként tisztelnek és gyakran ábrázoltak is.

Nepomuki Szent Jánost a magyar népnyelv többfelé Jánoskának hívja. A XVIII. század szentjei közül az ő tiszteletére szentelték a legtöbb új templomot, kápolnát, oltárt. Szobrai az egész országban láthatók, főleg hidak mellett, vizek szélén állnak, de megtalálhatók házak homlokzati fülkéiben is.

A legismertebb, nevéhez köthető magyarországi népszokás a bajai Jánoska-eresztés vagy Jánoska-úsztatás, amely a tavaszi szokáskör egyik hagyománya volt, ahogy ma mondanánk, remek alkalom a mulatozásra. A vízi felvonulás elsődlegesen Baja vizes embereihez, a vízimolnárokhoz és a halászokhoz kötődött. A folyón a védőszent faszobrát zenés vízi körmenettel a városközpontig úsztatták (eresztették), ahol aztán hosszan tartó mulatság vette kezdetét, a környékbeli halászok friss fogásaiból is bőséges volt a kínálat, de a csúcspont kétségtelenül a bajai halászok által elkészített János-napi halpaprikás felszolgálása volt.

Tovább

Van nekem egy kis locsolóm, nem kölni van benne…

április 18., 09:11 Módosítva: 2022.04.19 06:28
25
A húsvéti locsolkodás az év legpajkosabb ünnepe, amelyen ősi szokás szerint azok a nők is eláznak, akik egyébként megvetik a kontyalávalót. A régi képek tanúsága szerint faluhelyen még a közelmúltban is éltek a vízbevető hétfőhöz kötődő évszázados hagyományok, mely szerint a lányokat ilyenkor jó alaposan megöntözték egy-két vödör hideg vízzel.

Több vidéken a locsoláshoz tartozott a vesszőzés is, melyben szintén a lányok részesültek, mert ilyenkor az volt a szokás. Emiatt később senki sem fordult pszichoanalitikushoz, és feljelentést se tettek zaklatás, lelki és testi megaláztatás miatt, hanem térültek-fordultak, és már hozták is a hímes tojást. A legényeket be is invitálták, hiszen nemcsak a lány volt ünneplőben, hanem a terített asztal is. Ettek, ittak a fiúk, aztán mentek a következő lányos házba.

A locsolkodást persze városon is erős lelkesedéssel űzték még néhány évtizeddel ezelőtt is. A kis legényeket édesanyjuk ünneplőbe öltöztette, édesapjuk feltarisznyálta egy kölnivel töltött palackocskával, Erre a célra lehetett kapni kifejezetten húsvétra szánt, műanyagból készült, utántölthető locsolóflaskákat is.

Ameddig nagyon fiatal a családi név tovább vivője, az apjával, nagyobb fiútestvéreivel indul locsolókörútra. A nagyobbacska sihederek már egyívású csapatba verődve járják végig az összes címet, ahol valaki ismert egy nőt.

Természetesen fontos, hogy meglocsolják azt a lányt – esetleg többet is –, aki különösen tetszik neki, de elmennek a szomszédnénikhez, nagynénikhez, haverok nővéreihez is.

Egy időben a lányok nyilvános, vagy titkos versenyben voltak egymással, kihez jön több locsoló. Emlékezetes vendégváró falatokkal és szebbnél szebb hímes tojásokkal jutalmazták azokat, akik locsolójukkal azon a tavaszon is megakadályozták, hogy elhervadjanak.

Ma sokan előre tisztázzák férfi ismerőseikkel, hogy húsvéthétfőn biztosan nincsenek otthon, vidéken vannak, vagy Srí Lankán, de semmiképp sem olyan helyen, ahol meg lehetne őket locsolni. Mert utálják az egészet, főleg azt, amit a hajukra öntöznek ilyenkor. Aki mégse menekülne el, és vállalja, hogy lány létére segít megőrizni ezt a több évszázados hagyományt, azt

a jobb lelkű férfiak tiszta vízzel megtöltött díszes üvegből öntözik meg,

hogy saját hatáskörükben mérsékeljék a sokak számára nehezen tolerálható kölnikoktélillatot.

Nem ritka a locsolkodásnak egy határozott anyagias síkja is, hiszen az anyukák, nagymamák a legtöbb házban, lakásban oda-odanyomnak egy kis pénzt is a legénykék zsebébe, egyfajta jutalom gyanánt. A hagyománytisztelő fiatalkorú üzletemberek a nap végén elégedetten számolják össze zsákmányukat: a tojásokat, cukrot, csokit és a bankót.

Tovább

Férfiak, akik két kezükkel építették az országot

április 13., 21:02 Módosítva: 2022.04.14 18:54
96

Most azokról mesélek, akik ezt az országot felépítették. Legalábbis részben, ám nélkülük nem volnának ma gátak, sem utak, a mocsarak fertőként gőzölögnének, és víz- és egyéb csövek sem futnának a mélyben.

Vagyis most csak egyvalakiről mesélnék, akiből nem lett soha gödörgazda, nevére munkalapot sem írtak. Ő csak ment, ha hívták, és mindig hívták, vagyis mindig ment, a nap végén pedig úgy volt jó a kimutatás, ahogyan a brigádvezető nyálazott ceruzával számokat rajzolt egy papírra.

Palkót szótlan embernek ismerték. Arcára az idő annyi barázdát húzott, ahány árkot ásott és temetett, bőrének színe a nedves földre hasonlított, egyik szemében a Hold, a másikban a Nap korongja ragyogott. Tenyerét ásó, csákány, lapát nyele törte szikesre, a taligát meg addig-addig tolta, hogy ujjait már rendes ökölbe sem tudta szorítani. Fogásnyi lyuk mindig maradt, a kubikosok perselye: ha az egyik oldalon bedobták a forintot, a másikon kiesett. De átment azon minden, élet, idő, emlékezet.

Ezért is becsülték azt a kubikost, aki tudta, és nem hadakozott ellene, hogy őt a sorsa a földhöz tapasztotta. Irányba lehetett állítani, átment minden erdőn, vízen és szárazon. Az ilyen férfit szerették az asszonyok, mert az ilyen ember olyan, mint a jószág, amit ha útnak indítanak a mezők felé, s miután jóllakott vagy kedvére kószált, estére hazatért.

Ilyen csöndes, magába forduló, folyton hazatérő ember volt Palkó. A hét elején kiállt a kapuba, a napfény már a brigádsorban találta. Vitte a szíve, hátán a málhája, benne kenyér, hagyma, szalonna, vékony kolbász, egy hétre nem elég. Az Alföldről a tótokhoz járt, falvak között ásott földet, soványka utak maradtak utána. Házaknál éjszakázott, gyakran ágyon osztozott valamelyik földivel. Olykor meleg étel is került elé, meg ünnepi asztal, és megesett, hogy a csűr félhomályában egy-egy szoknyaminta is körbefordult.

Mert a muszáj dolgok rendre visszatérnek. Önmagukért, önmaguktól, de sosem azért, mert valaki előre látta vagy tudhatta volna. Mert rendje van a napoknak, heteknek. A hétfő után sosem jöhet szerda, a reggelt nem előzi délelőtt, ahogyan az ásó fordítja a földet, nem pedig fordítva. Palkó is azt tette mindig, ami éppen soron következett, ezért sem látott abban semmi különöset, ahogyan élt. Ahogyan érkezik, úgy esik, mondogatta, nagy jelentőséget annak sem tulajdonított, ha az éppen fájdalmat okozott, vagy pillanatnyi boldogságot. Honnan is tudhatta volna, hogy kérges földet rendszerint kérges szívű férfiakkal töretnek kérges szívű hatalmasok.

Ment, dolgozott, hazatért, és közben sokadmagával felépített egy országot. Vagy ha egy egészet nem is, annak egy részét. Palkó az egészet sosem látta. Talán nem is érdekelte. Ő csak három dolgot tudott. Menni, dolgozni, hazatérni. Péntek este, szombat reggel benyitott a kertkapun, megölelt asszonyt és gyereket, hétfőn indult utat ásni, töltést rakni, városoknak helyet csinálni. Élet ez is, örök verbunk, férfitánc.

Amikor Palkó évtizedekkel később végleg hazatért, és már a szerda is a kerti lócán találta, összeszorított öklének résén, mintha csak egy távcsövön át nézne, találgatta, milyen messzire jutott a házától. Ám akárhányszor így tett, szeme folyton bepárásodott. Először megrémült, mert azt hitte, sír. Aztán arra gondolt, ujjai között talán a szél fúj, attól könnyezik. Próbálta öklét szorosabbra zárni, de egy nyélnyi rés mindig maradt.

Tovább

Anyám libái

április 6., 05:38 Módosítva: 2022.04.07 11:53
483

Reggel óta hallom a libákat. Gágognak vagy sírnak? Hangjuk megtölti a létezést, beköltözik a koponyámba. A ludak, sóhajtom, és lehunyom a szemem. A lányom hangja dereng, egyre távolodik, míg teljesen el nem nyomja a gágogás.

Az ember egyszer csak elfárad, s olyankor inkább imádkozik, hogy minél előbb legyen vége. Nyolcvan évet taposok, volt benne jó és rossz egyaránt, nem panaszkodom. Az orvos szerint száz évig is élhetek, olyan az egészségi állapotom. Téved, már nincs sok hátra. Úgy döntöttem, befejezem, de nem erőszakos módon, inkább csak hagyom, hogy kiszálljon belőlem az erő. Senkinek nem tűnik majd fel, hogy mire készülök. A lányom hónapok óta rám sem nyitja az ajtót, jó, ha hetente egyszer felhív, akkor is csak kényszerből. Nincs erőm, úgy döntöttem, befejezem földi működésemet. Egy hete semmit nem ettem, inni is csak cseppeket. Úgy látszik, az orvosnak mégiscsak igaza van abban, hogy erős a szervezetem, a testem nem adja könnyen magát, még mindig működik, reggel is felébredtem, pedig feszt azért imádkozom, hogy a Jóisten hagyjon távozni, láthassam újra édesanyámat, aki hetven éve halott.

Csak a libák ne gágognának olyan hangosan. Egyre többen lesznek, tegnap este néhány már a szobába is bemerészkedett. El akartam őket zavarni, de ahhoz már nem volt elég erőm. A párnán félrefordítva a fejem láttam, ahogy a gúnár mérgesen sziszegett. Kitárta a szárnyait, beterítette a szobát. Csapkodott, felemelkedett. Rettegtem, hogy agyonver hatalmas csőrével. Felém szállt, hűvös fuvallat simogatta az arcom, anyámat idézte, puha tenyerét lázas homlokomon.

Hetven éve tán, hogy apámmal cseresznyét szedtünk a szomszédok udvarán. Két óriás fájuk volt, engedték, hogy annyi gyümölcsöt szedjünk, amennyit csak szeretnénk. Apám és én felmásztunk a fára, tömtem magamba a fekete ropogós cseresznyét. Egyszer csak a testvérem ordítására lettem figyelmes és arra, hogy apám leugrik a fáról. Láttam, hogy egy hatalmas liba megtámadta az ötéves húgomat, leteperte a földre és a fejét csapkodta a csőrével. Abban a pillanatban biztos voltam, hogy agyoncsipkedi. Még egy óra múlva, a kórház folyosóján sem bírtam abbahagyni a sírást. Apám magához vont, és azt mondta, nyugodjak meg, a testvérem rendbe jön. Biztosan nem halt meg?, kérdeztem, és a szemem előtt még mindig a véres koponyáját láttam. Anyám csak évekkel később árulta el, hogy a libát a gazda megölte, pedig kicsinyei voltak, őket védte, ezért támadta meg a húgomat, aki játszani szeretett volna a pelyhes kis szárnyasokkal. A szomszéd félt, hogy az állat, amelyik emberre támadt, másokra is veszélyt jelenthet, ezért végzett vele. Megsirattam a libát, annak ellenére is, hogy bántotta a húgomat, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Anyám este ágyba fektetett, mellém ült és mesélt egy fiúról, aki egy liba hátán beutazta a világot. Néztem, ahogy szavakat formál rózsaszín ajka, és biztos voltam benne, hogy az én anyámnál nincs szebb asszony a világon. Éreztem bőre vaníliaillatát, selyemszoknyájának árnyéka távozóban angyalt formázott a falon. Egy héttel később bevásárolni indult a piacra. A főutcán gázolta halálra egy autó. Amikor lehunyom a szemem, anyám véres arcát látom, épp olyan, mint a húgomé volt, amikor megtámadta a liba. Anyámat sosem láttam holtában. A temetésére mindenki eljött a faluból. A tiszteletes nagyon szépen beszélt. Mielőtt a koporsót a sírba eresztették, vadludak húztak el a temető felett, olyan hangjuk volt, mint a világvégének. Legalábbis gyerekként így képzeltem el azt, amikor eljön a végítélet.

Tovább

Ha Asterix bepörög a csodaturmixtól, csak Traffipax állíthatja meg

március 30., 10:39 Módosítva: 2022.03.31 09:42
13
Van néhány főnevünk, ami eredetileg tulajdonnév volt. Ilyen a flex, ami elektromos meghajtású vágókorongot jelöl, de eredetileg márkanév. Az idősebbek arra is emlékezhetnek, hogy a hetvenes évek végén minden átlátszó ragasztószalagot tixónak neveztek, és ma is traffipaxnak hívjuk a rendőrség által használt külső sebességmérő készüléket.

Művészek és radarok

A szerkezet eredeti célját senki sem vitatja – be kell tartani minden sebességkorlátozást, mert a száguldás veszélyes. Közben persze vonzó is, hiszen még Cserháti Zsuzsa és Charlie is Száguldás, Porsche, szerelemről énekeltek. A dal szövegírójának sikerült valami elsöprően szép és valahol mindannyiunk lelkében ott rejtőző érzeményt megfogalmazni. Rengeteg mai anyuka, apuka és egyre több nagyi is ábrándozik azokról a daliás időkről, amikor táncolva sziszegte a diszkógömb keringve cikázó fényei alatt: esz-pé-esz, esz-pé-esz…

A traffipax a villámgyors kilométerfalás ősi vágyát zabolázza meg. Azt az elemi ösztönt, melynek lírai definícióját Juhász Sándor, a fentebb említett dal halhatatlanná vált szövegének szerzője örökre a lelkekbe véste: „Száguldunk, élvezd az iramát / Sólyomként, kéklő hegyeken át / Zúgva süvít a szél / Lüktet, felsistereg a gép / Érzem szédítő, vad mámorát.”

Vagy ott van a „ha én szél lehetnék” kezdetű korábbi sláger, de Csaba királyfi se cammog a csillagösvényen. Száguldani szép, de pontosan ezt teszi kockázatossá a traffipax mögött álló rendőr, ahogy ezt egy másik klasszikus, Sam Peckinpah Konvoj című kamionos westernfilmje látványosan ki is fejti. Gumikacsa, Kocaól, Pók Mike és a többi, végtelen amerikai utakat rovó teherautó-sofőr örök harcban áll a kanyarban leskelődő traffipaxos országúti zsarukkal, köztük is legkivált a „Mocsok” Lyle nevű vén medvével.  

A régi szép időkben, még a hatvanas évek előtt, nem lehetett az út széléről megmérni, ki mennyivel rohan. Az ókori rómaiakat alázó gall Asterix például hihetetlen sebességgel cikázhatott a római útellenőrök között, és senki se volt képes megállítani, mert Julius Caesarnak nem volt Traffipax nevű légiósa. 

Legendák és cáfolatok

Amikor megkérdeztem egy ismerősömet, mi jut eszébe a traffipax szóról, azonnal egy országútra asszociált, ahol lefelé menet önkéntelenül is felgyorsulnak a kocsik, a kanyar előtt kis erdő szegélyezi az aszfaltcsíkot, bokrai között megbújik egy fehér rendőrségi Lada, benne zsákmányra éhes egyenruhásokkal. Rajtakapott gyorshajtóként mindenki áldozatnak érzi magát, és hálójukat radarhullámokból szövögető rusnya pókoknak látja a traffi kezelőit. 

Se szeri, se száma azoknak a történeteknek, amelyekben a jogsi rejtett papírpénzeket védő amulettként használva ki lehetett szabadulni a tányérsapkás útonállók karmai közül. Voltak egyéb hiedelmek is, mint a CD-lemez a visszapillantó tükrön, és valóban működő közösségformáló gesztusok, mint az a szép szokás, hogy a kormányt fél kézzel elengedve mutatóujjunk körkörös mozdulataival jelezzük a szemközt jövő ismeretlennek, hogy lassítson, vagy csapdába esik. 

A technika fejlődésével megjelenő lézeres alapú rendőrségi sebességmérő eszközöket már valóban képesek időben jelezni az erre a célra kifejlesztett szerkezetek. Mivel ilyesmit felelős beosztású politikusok is alkalmaztak hivatalos útjaik során, ezekkel nincs is baj. 

Tovább

Zeusz, az első tűzoltó

március 23., 21:47 Módosítva: 2022.03.24 07:45
11

Bányai Bertold, a városi tűzoltók erős markú, ám galamblelkű parancsnoka úgy ült a tűz előtt, akár egy szobor. Az önmagába zuhant máglya maradványai körül csillogó szemű kölykök gubbasztottak, táborozók rövid gatyában, néhányuk vékony botot szorongatott, a lángnyelvek fölött üvegesre sült a szalonna. A kölykök tudták, most nem szólhatnak, mert Bertold bá' mesét mond. És ha ő beszél, legfeljebb a zsír serceghet. A parancsnok pedig némi összpontosítás után belekezdett esti történetébe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy mindezt kitaláltam. Úgy könnyebb volna elhitetni. Mégis elmesélem, mert ha csak egyvalaki felismeri benne önmagát, sorsának törékenységét, nem éltem hiába.

Minden a viharral kezdődött. Fiatalkoromban, amikor éppen csak tisztté avattak, elvittek egy nemzetközi tűzoltóversenyre Grúziába. Ezt az országot ma már Georgiának kell mondani, de ne kérdezzétek, hogy ennek mi értelme, hiszen Bécsre sem azt mondjuk, hogy Wien, de a lényeg az, hogy eljutottam a Kaukázusba. Erről a hegységről bizonyára tanultatok már, az Eurázsiai-hegységrendszer része, vagyis ősi, kövei istenek csontjaiból keletkeztek.

Szóval, két verseny közben ide mentünk túrázni, amikor egy grúz, vagyis ma már úgy kell mondani, hogy kartvél tűzoltóval, Sotával lemaradtunk a többiektől. A vihar ekkor támadt ránk. Legszívesebben átkoztam volna az eget, amikor a jégdarabokkal kevert eső a nyakunkba hullott. Nem szerettem volna magamra haragítani az isteneket, bár, ahogyan elnéztem a semmiből támadó förgeteget, tudtam, ezzel már elkéstem.

– Erre gyere! – kiáltotta ekkor egy hang az esőfüggöny mélyéből, és a következő pillanatban megjelent a hanghoz tartozó viharkabát is. Sota próbálta túlharsogni a villámok nyomában ébredő dörejeket, de belátta, ez képtelenség, így megragadta a karomat, és mutatta, hogy kövessem.

Istenemre mondom, alig tíz métert mentünk, így is bőrig áztunk, mire behúzódtunk egy barlang árnyékába. Sota előre ment, én meg utána.

– Hová rohanunk? – jegyeztem meg, majd először bizonytalanul, aztán egyre határozottabb lendülettel lépdeltem utána. Sota olyan fürgén haladt a vaksötétben, mintha az orra előtt lámpást tartott volna.

– Hamarosan odaérünk – hallottam a választ, de ekkor már jó ideje mentünk, és ettől a szívem gyűrött galacsinná változott, majd éreztem, a lábaimban szétárad a félelem. Ez csak adrenalin, motyogtam magam elé, ez csak kémia, de zakatoló szívem ettől nem vert lassabban. Belső fülemben harangnyelvként kapálódzott a hamarosan szó. Ide-oda lendült, sehol sem kondult.

De mentem Sota után, lépteim ütemét a torkomban dobogó szívem ritmusa adta, és amikor már azt hittem, az út a végtelenbe fut, fényt láttunk magunk előtt. Sota szótlanul hátrapillantott, tekintetében büszkeség lakozott, majd néhány pillanat múlva ott álltunk a hegy mélyének közepén. A világosság épphogy kitöltötte a gigászi méretű üreget, és középen, ott, ahol a tér mértani közepét sejtettük, egy kastély méretű gránittömb tetején megpillantottunk egy széttárt karú, térdelő óriást. Csuklóján lánc feszült, feje mellkasára hullott.

A látvány éppen úgy tárult elénk, ahogyan a képeken láttuk, ahogyan a festők Prométheuszt elképzelték. Mert az óriás nem volt más, mint maga az egyik titán, akinek az emberiség a tüzet köszönheti. Igen, a tüzet, amit az istenektől lopott. Azt a szépséget, amin most a szalonnátok is sül, és azt a szörnyeteget, amire ha nem vigyázunk, elemészt mindent, erdőt, házat, sok gyönyörűséget, amit ember alkotott.

Tovább

A nagy sakkozó

március 16., 16:47 Módosítva: 2022.03.17 18:02
92

Erkel Ferenc nagy sakkozó vala az Úr előtt. Nemes szenvedelme a napnak és éjnek minden órájában sarkallta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.

A Hunyadi László egy előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.

Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester; este énekes: tenor prím. Biz egy kicsit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke tüskés bajuszú Korcsek bácsi igen hasznavehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Haj, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát!

Erkel megcsípi a kacagányánál fogva.

– Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.

Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé; Korcsek letelepszik vele szemben.

– No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! – mondja Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilép a két paraszttal.

Korcsek lekönyököl az asztalra, és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz.

– Szent isten! – gondolja magában Erkel –, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első húzáson is így gondolkozik!

És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát.

Végre az ügyelő csenget: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).

– No de hát húzzon már, édes barátom! – szól Erkel türelmetlenül.

– Én? – álmélkodik Korcsek.

– Maga hát!

– De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!

(Magyar anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázta: Tóth Béla, Budapest, Gondolat.)

Tovább

Csoda a hajógyárban

március 9., 17:09 Módosítva: 2022.03.10 19:19
275

Néhány pillanatig szájában forgatja a konzervszusit, majd kiköpi.

– Undorító, ebbe bele fogtok bukni – mondja Jézus.

Az utóbbi években Tokióban dolgozott, minőségellenőr volt egy hajógyárban, amit, miután csődbe ment, konzervgyárrá alakítottak. Főként halkonzervet gyártottak. Hajó vagy hal, egykutya, mindkettő a vízen úszik – mosolygott Jézus, amikor egy riporter az átalakításról faggatta.

Jézus néhány hete jött haza Tokióból, mert barátja a segítségét kérte. Péter hajógyára is a csőd szélére sodródott, s bár próbálták megmenteni, nem sikerült. Úgy gondolták, ha áttérnek valami olcsóbb termék gyártására, talán kimászhatnak a bajból.

Ma már csak néhány gép zaját hallani az elmúlt héten még teljes gőzzel dolgozó üzemben. A munkások többségét elküldték. Az előkészítőben csak a legkitartóbbak maradhattak. A gépolaj szaga beleette magát a bőrükbe, mégis ragaszkodnak ehhez a munkához, örülnek, hogy tegnap nem őket zavarták haza. A szomszédos üzemcsarnokban a legtöbb munkagépet leállították. A szanaszét hagyott hajóalkatrészek egy-egy naplóbejegyzés darabkái is lehetnének a korábban prosperáló gyár életéből. Délután lesz a nagytakarítás.

A még működő szalagok olyanok, mint a foghíjas ember mosolya. Itt-ott tűnik fel rajtuk egy-egy doboz. A sápadt, beesett arcú, bekötött fejű munkásnő arra gondol: holnap talán már ezt a gépet is leállítják, ő pedig szégyenszemre munkanélküliként mehet haza a falujába.

A hegesztőrészlegen egy bajuszos férfi nótákat énekel. Alig hallani a nagy zajtól. Szereti ezt a munkát, az élete a hajógyár. Egyelőre nem mert szólni a feleségének a csődről, abban bízik, hogy az átalakított üzemben is foglalkoztatják. Mert azt hallotta, hogy ezentúl konzervszusit készítenek majd ezen a helyen. Bár a halat mindig is utálta, de – csakúgy, mint Jézus – ő is arra jutott: mivel a hajónak és a halnak is köze van a vízhez, nagy bajba nem kerülhet. Legfeljebb átképezi magát, ha nagyon kell, gondolta, miközben a táskájába csempészett egy alkatrészt. Nem ez volt az első eset, hogy elcsent valamit a hajógyárból. Amit kivitt, azt eladta, abból lett a balatoni telkük.

– Tudok olcsón import lazacot. Ha lemossuk valami erős fertőtlenítővel, senki nem tudja meg, hogy zöldült. Ez megmenthet bennünket – javasolta minap a helyettese Péternek, miután végleg eldöntötték, hogy hajóról halra váltanak. Úgy számolták, ha eladják a hajókészítéshez szükséges gépeket, alkatrészeket és egyebeket, abból bőven kijön a konzervgyártáshoz szükséges gépsor, sőt a lejárt szavatosságú lazacra is futja. Indulásnak ez épp elég, mondta az igazgatóhelyettes.

Péter, miután meghallgatta az ötletet, néhány nap haladékot kért. Aztán rábólintott: készítsék el a prototípust. A zöld lazacot kezelésbe vették, majd még zöldebb, algához hasonló, de valamivel olcsóbb cuccba tekerték. A gyártósoron az egyik munkásnő egész nap hányt. Több időt töltött a mosdóban, mint a szalag mellett. Ráadásul hulla fáradt volt, mert előző nap húszórás gyorstalpalón kellett részt vennie, ahol másik tizenkilenc asszonnyal és férfival együtt villámgyorsan átképezték hajógyártásról szusikészítésre. Arra is figyelmeztették őket: ha eljár a szájuk az új termékről, repülnek.

A szalagról legördülő első doboz konzervszusit maga a nagyfőnök vette kézbe.

– Van egy barátom. Világot látott minőségellenőr. Elhívom, tesztelje az új terméket – mondta, és már tárcsázta is Jézus számát. Az igazgatót és Jézust annak idején én mutattam be egymásnak. Könyvet írtam a hajógyárakról. A kötet bemutatóján puccos fogadást rendeztek Péterék, ahová magammal vittem Jézus barátomat. Gyorsan egy hullámhosszra került a gyárigazgatóval. Azóta tartják a kapcsolatot. Most éppen az új könyvemhez gyűjtök alapanyagot, ezért kísértem el Jézust a konzervszusit tesztelő útjára. A nevem Lukács, még be sem mutatkoztam. A világot látott minőségellenőr egyébként ezúttal sem köntörfalazott, kimondta a végítéletet: a konzervszusi pocsék.

Jézus meg én a folyóparton sétálunk. Felmérjük a terepet, próbáljuk menteni a menthetőt, kitalálni, mi húzná ki a csávából a gyárat. A prototípusként legyártott konzervszusit az éjszaka leple alatt mind egy szálig bedobáltuk a Péter nagyapjának elhagyott telkén álló pottyantós vécébe. Az igazgató egy kicsit siránkozott miatta, de aztán belátta, ez sem húzhatta volna ki őket a bajból. Szóval a zöld lazacot eltüntettük, elsirattuk, továbbléptünk.

Jézussal a lassú sodrású folyót bámuljuk, amelyben állítólag néhány hónapja még hemzsegtek a pikkelyesek. A gyári munkások azt mesélték, a kis hajómaketteket is mind itt úsztatták. Így pihenték ki a fárasztó fizikai munkát. De most olyan a meder, mint egy vízzel feltöltött ravatalozó, néma és bizarr. Jézus közelebb lép a parthoz, úgy tesz, mintha a szemével meg akarná röntgenezni a folyót. Néhánypercnyi szemlélődés után – ami alatt én szorgalmasan jegyzetelek – határozott mozdulattal belenyúl a vízbe. Nem hiszem, hogy kezet akar mosni, inkább felfedezett valamit. Ha szerencsénk van, halat talált. Amennyiben kiderül, hogy több is van belőle a folyóban, talán kifoghatjuk őket, és abból csinálhatjuk a konzervszusit. Közelebb lépek, Jézus tenyere csillog, olyan, mintha dicsfény keretezné. Miután a vízből kiemeli a tenyerét, jól kivehető, hogy aranypikkelyű halacskát fogott. A kis állat riadtan bámul. Ha ember lenne, azt gondolnám, mindjárt sírva fakad vagy könyörögni kezd.

– Ilyet még nem láttam – hümmög Jézus. – Akváriumba nagy lenne, szusinak meg kicsi. Az aranyhal megköszörüli a torkát, és megszólal.

– Ha elengedsz, teljesítem három kívánságodat!

– Na jó, előző este Pesten buliztunk, de arra nem emlékszem, hogy beszívtunk volna. Dörzsölöm a szemem, közelebb hajolok, olyan vagyok, mint egy rövidlátó és hitetlenkedő Columbo felügyelő. Ahogy arcom a sugárzó pikkelyes felé közelít, újra megszólal.

– Te húzzál innen, nem hozzád beszélek!

Barátom a kezében tartja a kopoltyús állatkát. Aztán bal kezével gyengéden megsimogatja a halacska hátát, és megkérdezi: – Van időm holnapig átgondolni a dolgot, vagy most kell mondanom a kívánságokat? – Jézus sosem volt kapkodós, hebehurgya alak. Láthatóan most is a legjobb döntést szeretné meghozni. Aggódom, nehogy elpazarolja a kéréseket másokra, mielőtt magának legalább egy új autót kérne. A régi Suzukija a múltkor leállt alatta Olaszországban. Pár perc alatt visszaérünk a gyárba, ahol Jézus mítinget hív össze. Az elmúlt héten még háromszázan tolongtak volna a hetvenes éveket idéző kultúrteremszerű helyiségben, ma már csak százan ácsorognak itt. Van, aki egyik lábáról a másikra áll, más a fülét piszkálja, egy pedig némán imádkozik, nehogy most jelentsék be, hogy se hajó, se szusi. Az emberek értetlenül bámulnak az idegen minőségellenőrre. Majd hirtelen magasba emeli az aranyhalat.

– Mondjál nekik valamit! – biztatja az állatot.

– Nem vagyok bazári majom – méltatlankodik a hal –, a hitetleneknek pedig azt üzenem, menjenek a sunyiba!

– Látjátok – mondja Jézus –, csodatévő aranyhalat fogtam. Megmenekültünk, csak kívánnunk kell, és újra jól megy majd a hajógyár vagy a szusiüzem vagy amit csak akartok. – A csillogó állat láttán sokan elbizonytalanodnak, vannak, akik hisznek Jézusnak, mások azt ordítják: – Húzzál haza!

A színpad mellett állva figyelek. Arra gondolok, ez aztán jó kis fejezet lesz majd a könyvemben. Biztos vagyok benne, Jézus nem haragszik a hitetlenkedőkre, sőt magában már azon mosolyog, mennyire meg lesznek lepve holnap, amikor a csodahalnak köszönhetően megmenekül a gyár. Mert naná, hogy ez lesz az első kívánsága. Amikor a dolgozók zúgolódni kezdenek, Péter, az igazgató a színpadon terem. Fehér köpeny van rajta, néhány perce még üzembejáráson volt. Ott értesült az aranyhalról. Jézus maga újságolta el neki a csodát. Az igazgató a lelkes szónokot készül megvédeni, mert attól tart, a hitehagyott munkások meglincselik. Próbálja minél egyszerűbben tolmácsolni Jézus fennkölt szavait. Miután a dolgozók megértik, a csodahalnak köszönhetően másnap talán újra indulhatnak a leállított gépek, kissé alább hagy a haragjuk. A délutánra kiadott jutalomszabadság és az egy-egy ajándék sör végképp lecsillapítja őket.

Miután az utolsó munkás is elhagyja az üzemet, Jézus a kopoltyúst nagy dunsztosüvegbe teszi, friss vizet enged rá, eleséget szór be neki, aztán az alkalmi akváriumot az igazgatói irodába viszi. Az ajtót gondosan bezárja, a kulcsot zsebre teszi.

– Nem rúgtunk be, ez a jószág tényleg beszél – néz rám mosolyogva, miközben a szállodai szobánkban a kezünket mossuk. Reggel a gyárban óriási zűrzavar fogad bennünket. Betörtek az igazgatóhoz és ellopták az aranyhalat. Persze hogy elvitték, már előző este lefogadtam volna, hogy ez történik. Az a sok gyanús alak, akit tegnap láttam... Eleve elrendelt volt a bűncselekmény.

– Ne hívjatok rendőrt, kiderítem, ki a tolvaj – mondja Jézus Péternek.

Tovább

Balra tarts? Jobbra tarts?

március 2., 19:44 Módosítva: 2022.03.03 16:22
35
Utaztunk lovas kocsin, omnibuszon, autón. Aztán el kellett döntenünk, hogy jobbra vagy balra tartsunk-e. Az elmúlt évtizedekben sok minden változott, a közlekedési rend azonban 1941 óta változatlan.

Az omnibusz 1832-ben tűnt fel Pest utcáin. A társaskocsik megindulását a budapesti közösségi közlekedés kezdetének tekintik. Három évtizedig ez uralta a budapesti közlekedést. A belvárosból a Városligetig járt, a szórakozni vágyó alsó középosztály közlekedési eszköze volt. Az omnibusznak inteni kellett, és akkor állt meg, amikor szóltak.

A lóvasútra innen csak 35 évet kellett várni. A kiegyezéstől lóvasút szállította az utasokat az egyesített Pest-Budán a Kálvin tér és Újpest között. Az első tömegközlekedési cégek magánvállalkozások voltak. A Pesti Közúti Vaspálya Társaság az Újpestig haladó lóvasút után számos más vonalat is indított. Később magánvállalkozók tucatjai üzemeltettek villamosvonalakat.

A sikló létesítésének gondolatát gróf Széchenyi Ödön vetette fel, és megszerezte Buda városának, a Belügy- és Közlekedésügyi Minisztérium, valamint a budai „Császári és Királyi Hadi Főparancsnokság” támogatását. A szerződést 1868. május 25-én kötötték meg, a terveket Juraszek Ödön és Wohlfarth Henrik készítette. A budavári sikló (Budai Hegypálya Rt.) 1870 márciusában kezdte meg üzemét a kontinensen másodikként, ekkor még gőzhajtással működött. A bécsi Spiering-féle gyárban készült kocsik különös kialakításúak voltak: három, lépcsőzetesen egymás fölé emelkedő fülkével, ez a megoldás a világon egyedülálló, és a sikló legnagyobb műszaki nevezetessége lett.

1870-ben Budapestre látogatott Nikolaus Riggenbach, az első európai fogaskerekű vasút tervezője. Elgondolása az volt, hogy az 1850-es években nyaralóhellyé átalakult Svábhegyet hegyi pálya által kösse össze a fővárossal. 1873-ban kérelmezték az Internationale Gesellschaft für Bergbahnen baseli cég képviselői a Svábhegyre vezető fogaskerekű vasút építését, amelyről még ebben az évben megállapodtak. A fogaskerekű 1874. június 24-én indult első útjára, harmadikként Európában. A sikeres működés következtében meghosszabbították a vonalat, és 1890-ben megindult a forgalom a Széchenyi-hegyig.

1896. május 2-án megindult az európai kontinens első, villamos motorkocsikkal működő földalatti vasútja. Az „Ezredévi Kiállítás” megnyitása alkalmából Budapesten tartózkodó Ferencz József 1896. május 8-án meglátogatta a földalatti vasutat, és a külön erre a célra elkészített 20-as pályaszámú, ún. „királyi kocsin” a Gizella téri végállomástól az Állatkertig utazott. Az uralkodó „legkegyelmesebben” megengedte, hogy a vasút róla „neveztessék el”. Így kapta a vasút a Ferenc József Földalatti Villamos Vasút Rt. cégnevet (FJFVV). A földalatti vasút eszméje Balázs Mórtól származott, a terveket a Siemens és Halske cégek közreműködésével dolgozta ki. A földalatti vasút építése mindössze 22 hónapot igényelt.

Tovább

Van gyufád?

február 23., 21:20 Módosítva: 2022.02.24 15:52
0
Nemrég elképzelhetetlen volt gyufa nélkül az élet, ma már szinte meglepődünk, ha valaki még használja.

Irinyi János zajtalan, robbanásmentes biztonsági gyufára szóló szabadalmának világuralmát az olcsó és eldobható öngyújtók elterjedése ingatta meg. Napjainkra, az elektromos cigaretták korában pedig lassan olyan távoli emlékké halványodik a biztonsági gyújtó, mintha az elsüllyedt Atlantiszban használták volna utoljára. Most hogyan ismerkedjenek az emberek? Így szólítsák meg a szimpatikus idegent, kezükben az elektromos nikotinadagoló készülékkel: Elnézést, elfogyott a töltésem, tudna áramot adni?  

Pedig nem is olyan rég még nélkülözhetetlen és kultikus tárgy volt a lángra lobbantható végű fapálcika. Mit csinált volna Clint Eastwood a szája sarkába tolt szivarkájával, ha nem húzhatott volna végig egy mellényzsebéből előpiszkált gyufaszálat az első keze ügyébe eső asztallapon vagy akár a csizmája sarkán, hogy meggyújthassa azt? Enélkül pedig semmi sem indokolta volna azt a jellegzetes arckifejezést, amit olyankor vett föl a művész, amikor félbelőtte a szájában füstölgő cigarillót egy bandita.

Mivel gyújtott volna be a sparherdbe a napszámos elnyűtt felesége, hogy feltegyen néhány szem krumplit vacsorára, és miként nyújtotta volna elegánsan meghajolva a hosszú szipkáját kecsesen tartó úrhölgy elé egyszerre három-négy gavallér is a skatulyából elővarázsolt parányi lángot?

A tűzgyújtó fácska az élet minden területén megjelent, bizonyítva a civilizáció felsőbbrendűségét a primitív népek kezdetleges csiholási, szikrapattintási technikáival szemben.

Tovább

Kivágott fák könnye

február 16., 17:35 Módosítva: 2022.02.19 12:49
96

Háború lesz, mondta a Kölyök, és fejszéjének élét a fa törzsébe vágta. A levelek összerezzentek odafönt. Az ágakra tapadt madarak arrébb költöztek néhány ággal. Egy ideig onnan károgtak, kaffogtak, búgtak, trilláztak rekedten, aztán elhallgattak. Várták az újabb csapást.

A Kölyök orsócsontjába fájdalom hasított; cifra szavakat ordított a fák közé. Mintha a madarakkal feleselt volna, de azok nem értik az ember nyelvét, legfeljebb a szándékait. Az emberek ugyanis csak hiszik, hogy mindaz, amit terveznek vagy gondolnak, rejtve marad az univerzum előtt. Miközben vannak lények, még itt, a Földön is, amelyek értik és megérzik, hogy az emberek mire készülnek, s már akkor tudják, mit cselekszenek, amikor azt még meg sem tették.

Az Öreg a fiúhoz lépett. Mutasd, mondta párlatokon edzett hangon, majd hüvelykujjának érdes begyével végighúzott a Kölyök karján. Ha fáj, az jó. Akkor gyógyul. Igazított a srác könyökén, a fejsze nyelén irányba állította csuklóját. Így fogd. Majd megszokod. Izmok nélkül a csont meztelen. Amíg a fák az erősebbek, ez a munka szenvedés.

A Kölyök nem szólt, párás szemmel nézett az Öregre. Legszívesebben kifutott volna a fák közül, csak a büszkesége nem engedte. Háború lesz, mondta újból, ezúttal dacosan. A faluban hallottam, tette hozzá, hogy bizonyítsa, nem beszél hülyeséget. Az Öreg ekkor a fákra emelte tekintetét. Ez is háború. A hidegben fázunk, hát elvesszük azt, ami nem a miénk. Bundával bélelt mellényére bökött. Mindent kiirtunk magunk körül, csak azért, mert meg akarjuk élni a holnapot. Végül a magasba mutatott: az égbolton a felhők naszádja vívja csatáját az elmúlással.

Embereket ölni mégis más, mondta a Kölyök. Az Öreg először nem felelt. Megragadta a fejsze nyelét, éles vasát a legközelebbi fa húsába mélyesztette. Ezt mondtad a fáknak is, kérdezte sóhajtva. Én a tüzet látom minden rönkben és ágban, a fák melegét már most a bőrömön érzem. S amíg ez nem változik, ez így is marad. Mert tudod, folytatta a favágást, amíg az emberek csöndben nézik, tűrik, hagyják, hogy másokat megalázzanak csak azért, mert valakik elirigylik boldogságuk legszebb pillanatait, szemet vetnek földjükre, folyóikra, leányaikra és kincseikre, háborúk mindig is lesznek. Ezek a szépségek, itt az erdőben némán tűrik, amikor átvágom az ereiket, fájdalmukat akkor sem érzem, miután eldőltek az avaron.

Tovább

Olvassa el ezt az üzenetet!

február 9., 17:48 Módosítva: 2022.02.11 05:54
484

Álmosan szuszogó szavak, mondatok spárgára fűzve, levélpapírra préselt üzenetek minden napra. Karcolatok tegnapról, kettőnkről, szivárgó titkok egy magára hagyott kulcslyukból. Lopom a csendet, szerelmeskedem minden ott felejtett betűvel, bebújnak a bőröm alá, születnek, meghalnak. Olvasd el ezt az üzenetet!

Ez már a tizenharmadik levél. Nem tudom, honnan, kitől jött. Abban sem vagyok biztos, hogy nekem szól, mint ahogyan az előzőkről sem tudtam eldönteni, valóban nekem szánták-e őket. Se feladó, se címzett, de a makulátlan fehér borítékok mindig a küszöbömön hevertek. Kérdeztem a postást, mik ezek a küldemények, de megvonta a vállát, azt állította, ő soha nem látta ezeket a leveleket.

Az első a szomorkás ősszel egy időben érkezett. Bizonytalanul vettem kézbe, eleinte csak forgattam a borítékot, aztán úgy döntöttem, felbontom, hátha valamelyik szomszéd üzent. Bevallom, magam sem igen hittem, hogy ez reális, hiszen ha valamit akarunk egymástól, leginkább telefonálunk, vagy üzenünk az interneten keresztül. Remegett a kezem, amikor kinyitottam a levelet. Régimódi levélpapíron férfias betűk sorakoztak. Rég láttam hasonlót. Apám leveleit juttatta eszembe, amelyeket a halála után találtunk a fiókjában elrejtve. Anyámnak írta őket a válásuk után, szerelmes üzenetek voltak, de sosem küldte el egyiket sem. Az írás hasonló volt a titokzatos küldeményen is, de láthatóan mástól származott.

„Drága Édesanyám! Azért írok neked, hogy tudd, szerencsésen megérkeztem. A szobatársaim imádták a süteményedet, azonnal nekiestek, amint kitettem az asztalra. Ne aggódj, maradt nekem is bőven mindenből. A füstölt kolbászt, ahogy mondtad, kiakasztottam a két ablak közé, azóta csodálatos illat lengi be a szobát. Mindennap azt ennénk, ha lehetne. Drága Édesanyám! Nagyon féltelek, ígérd meg, hogy felkeresed a doktort, ha nem csillapodik a köhögésed. Mégsem várhatsz a vizsgálattal, amíg én megkapom az orvosi diplomát, addig még van egy év. Vigyázz magadra, kérlek, kevesebbet kapáljál, és több zöldséget egyél! Ölel szerető fiad: Gábor!”

Többször is elolvastam a levelet, amit láthatóan nem nekem írtak. De akkor mit keresett a küszöbömön? Ráadásul a nyelvezete viszonylag régiesnek tűnt, ami még inkább elbizonytalanított. Mintha valaki egy hagyatékból emelte volna ki, hogy aztán eljuttassa hozzám. S bár a kézbesítőnk azt mondta, nem tud a küldeményről, felhívtam a központi postát, hátha segíteni tudnak. Falakba ütköztem. Mire elhatároztam, hogy bejárom a környéket, és mindenkinek megmutatom a levelet, hátha valaki felismeri azokat, újabb borítékot találtam a küszöbön. Most sem volt rajta sem címzett, se feladó.

„Kedves Barátnőm! Örömmel tudatom veled, hogy megszületett első gyermekem, Rozika. Gyönyörű kislány, rózsaszín, pufók arcocskája van, és csak akkor sír, amikor éhes. Remélem, mihamarabb el tudtok jönni, hogy megnézzétek Rozikát, édesanyám főz nektek csülkös paszulylevest, amit úgy szerettek. A vonatköltség miatt ne fájjon a fejetek, mi álljuk, édesapámnak jó volt az idei termése. Ölellek és várlak, barátnőd: Kati”

Egyik szombat délelőtt elindultam, hogy felkeressem a szomszédokat. Mindenhová bekopogtam, megmutattam az üzeneteket, de mindenki azt állította, soha nem látta egyiket sem. A levelek közben sorra érkeztek, mindegyik másnak szólt, láthatóan egyik sem nekem. Volt, amelyiket hivatalos ügyben írták, volt, amelyikben egy nő üzent a húgának, akit gyerekként állami gondozásba adtak. Felnőttként találtak egymásra, s a sorok tanúsága szerint épp készültek összeköltözni, miután mindketten özvegyen maradtak. A levelek nagyon különböztek egymástól, ám abban feltétlenül hasonlítottak, hogy vélhetően a múlt században íródhattak. A kedvencem tizenkettedikként érkezett.

„Kedves Erzsike! Kérem, tegyen jót velem, és jöjjön el holnap este a szokott helyre! Tudom, hogy az ura figyeli, de majd óvatosak leszünk! Nem értem, miért nem válik már el végre tőle, ha csak bántja magát. Én a tenyeremen hordoznám, ha hozzám jönne. Várja meg, amíg besötétedik, kössön fekete kendőt, akkor senki nem látja meg a sötétben. Várni fogom! Szerelme: Sándor”

Az egyik tévés barátomnak is meséltem a levelekről. Azt javasolta, beszéljek a történtekről a reggeli műsorukban, hátha valaki felfigyel rá, s talán az is kiderül, honnan kerültek ezek a rejtélyes borítékok a házam elé. Időközben a Facebookon is közzétettem az üzeneteket, de leginkább csak jósok és szélhámosok jelentkeztek mindenféle keszekusza sztorikkal.

Tovább

Életbe vágó papírolló

február 2., 17:40 Módosítva: 2022.02.03 19:39
88
Ó, nehogy azt higgyük, hogy a fodrászat egyszerű foglalatosság. Mert először is: ehhez a munkához oda kell állni. Jó, vannak pillanatok, amikor a mester gurulós szélen suhan, még az olló is befordul a kezében, úgy gördül fejhez és formához, de alapvetően akkor is igaz az állítás: egy fodrász, mire leteszi a fésűt, szögre akasztja a hajszárítót, pamacsából kimossa az utolsó habfoszlányt is, és végleg egymásra hajtja ollójának szárait, lényegében végigállta az egész életét.

Magas ember ne menjen fodrásznak, tartja a hiedelem, mert meghajlik a háta, de aki ezt mondta, az nem tudta, hogy a szék magasságán is lehet állítani, így a fejhez könnyen odalepkézi magát tanonc és mester. A jó fodrász a karját úgy tartja, akár egy madár, a hónalját szellőztetve, könyökvéggel szemléli a világot, csattogtat, lehúz, kihajt, tupíroz, fest, kondicionál, megtép, lakkoz, szétválaszt, és még ki tudja, miféle műveleteket végez egy töredezett hajjal, szemöldök alá nőtt frufruval, izmos birkózósra terebélyesedett pajesszal.

Elhihetik, én már csak tudom – gyerekként hajvágó szalonok illatával telítődtek a nyári vakáció napjai, köszönhetően nagyszüleim álló foglalatosságának, amit amúgy messze magas színvonalon műveltek, a szakma mestereiként jegyezték őket. Munkájukat még a kámforos Pitralonok birodalmában kezdték, majd ahogyan illatosodott a keleti blokk, úgy haladtak ők is a korral, és vált a fodrászatuk egyre inkább illatszertárrá.

Jöttek oda urak és melósok, dámák és kokottok, egyszerű polgárok zakóban és a legújabb divatot majmoló ficsúrok. A rádióból folyton zene szólt, ömlöttek a slágerek. Voltak pillanatok, amikor táncolni láttam minden betérőt, máskor meg csapzottan estek be, csak egy kis vágásra, csak két centit legyen szíves, szakikám, ide egy kis dauert, a végét meg cakkosra, és mindig ámultam azon, hogy a nagyszüleim micsoda alázattal és türelemmel alkottak reményt a reménytelenből, formáztak csodát a menthetetlenből.

A fodrászatban boldogtalan ember sosem állt föl a székből, s ha akadt is hümmögő, a tükörben tenyerével fején végigsimító alak, az is azt mondta végül, hogy a mesterek is csak hozott áruból dolgoznak.

Aztán, amikor felnőttem, vagy legalábbis életkor szerint azzá váltam, behívtak katonának. Ezzel még nem is volt akkora gond, ilyen mással is megtörtént akkoriban, békeidőben a szolgálatot ráadásul másféle mértékegységben számolják, mint háborúban, de a frizura már akkor is kardinális kérdésnek számított.

A haj legyen rövid, kurta, mint a miniszoknya, de a legjobb az, ha nincs is szoknya – mondta folyton az őrmester, és miközben a szavakat formálta, a szemére megmagyarázhatatlan fátyolosság ereszkedett. No, ez a csípőben széles, homlokban szűk ember egy napon megállapította, hogy a körletben minden frizura hosszú. Még annak is az, aki amúgy hetente borotvával ment végig a fejbőrén.

Megkérdezte hát, hogy van-e itt olyan legény, aki amúgy fodrász. Senki nem jelentkezett. Jött az újabb kérdés: van-e itt olyan, akiknek a családjában van fodrász. Ma már tudom, hogy hiba volt feltenni a kezem, ám az is igaz, ellenkező esetben ezt a történetet nem tudnám most elmesélni. Szóval így lettem egy kis időre körletborbély, bár hiába magyaráztam, hogy a borbélyság azért némileg tágabb foglalatosságot jelöl, fogat például a világ minden parancsa ellenére sem húznék, de az őrmester a kezembe nyomott egy használt papírvágó ollót, és azt mondta, hogy bizonyára láttam már, hogyan vágnak hajat az őseim.

Látni és csinálni azért más. Ez hamar kiderült, mégis becsülettel nyiszáltam a hajszálakat, majd amikor már szinte elhittem, hogy megy ez nekem, leült a székre elém Laci. Róla annyit kell tudni, hogy borsodi srác, bevonulása előtt holttesteket mosdatott és öltöztetett, igaz, ettől még lehetett volna kedves és mosolygós forma, ám a rá jellemző tömörséggel csak annyit mondott, miután a nyakához illesztettem a törölközőt, hogy ha belém vágsz, meghalsz.

Addig még csak karcolást sem ejtettem senkin, így közlését méltán éreztem méltatlannak, és minden jól is ment, amíg Laci bele nem kezdett egy történetbe. Isten bizony nem emlékszem semmire abból, amit mesélt, annyira életben akartam maradni, de Laci anekdotázás közben ide-oda kapkodta a fejét, és ezt egészen addig folytatta, mígnem a füléből azzal az életlen papírvágóval, amit az őrmester adott, kivágtam egy darabkát. Nem nagyot, de határozott formát.

Megdermedtem. A seb felszínén megjelentek az első, tűszerű vérnyomok. Ezek összeálltak vércseppé. Törölközővel próbáltam felitatni, de akkor örökre megtanultam, hogy a sebzett fül olyan, mint egy csap nélküli vérforrás.

Tovább

Utazós monológ – Döme Barbara tárcája a Múlt-képen

január 26., 18:05 Módosítva: 2022.01.27 12:41
200

Jönnek az utasok, lökdösik egymást. Felbotorkál a lépcsőn az öreg falusi ember két megrakott kosarával, nyomul tűsarkúban a szőke lány, segítőt, majd helyet keres a vak asszony, anyja kezébe kapaszkodik a bárányhimlőből gyógyult hatéves. A csigát valaki az egyik ülés mellett felejtette... 

Orgonaillatot érzek. A Lillafüredi Palotaszálló mellett áll egy bokor, ha a szél keletről fúj, érezni a virág mámorító illatát. Május van, hétköznap, elmúlt nyolc óra. Szeretem ezt az időszakot: megfigyelek, és elképzelem, ki mit hagyott maga mögött, mielőtt buszra szállt.

Az öregembernek, aki alig bírt fellépni a lépcsőn, láthatóan fájdalmai vannak minden mozdulat közben. Arca olyan, akár egy agyongyűrt papír. Minden barázda egy-egy naplóbejegyzés az elmúlt évtizedekből. Ahogy megfejtem a titkosírást, feltűnik a vidéki ház, a gondozott kert. Látom, ahogy kapával gödröket vág a földbe, azokat vaskos ujjával tágítja. Gondosan belehelyezi a palántát, úgy, ahogy az ember tulajdon gyermekét teszi a bölcsőbe. Megöntözi a frissen ültetett növényeket, beszél hozzájuk: nőjetek nagyra, hadd teljen bennetek örömem! Az öreg leül a buszon, maga mellé helyezi két megpakolt kosarát. Friss saláta, retek, újhagyma, répa kandikál ki a csomagokból. A férfi legalább nyolcvanéves, a Palotaszállót bámulja. Úgy nézi, mint aki először látja. Csillog a szeme, eltűnik belőle a fakóság. Aztán a mellette álló, telefonáló szőkére téved a tekintete. Ugyanúgy nézi, mint az előbb azt a szép nagy puccos szállodát. Sem az épületet, sem a nőt nem tudja alaposan szemügyre venni, az első túl messze van, a másik pedig magasan fölötte. Elérhetetlenek.

A tűsarkú cipőt viselő lány észreveszi, hogy a bácsi figyeli. Felemeli jobb keze középső ujját. Az öreg hirtelen elfordítja a fejét. Talán legszívesebben ő kérne bocsánatot. A szőkeség tovább telefonál. Hangos és magas. Mindenki felett ellát. Bámulja a tupírozott frizurákat, a lapos, zsíros hajakat, a kopaszodó szigeteket a fejbúbokon. Láthatóan jól érzi magát ebben a pozícióban, itt, a buszon, saját világának tetején. Megdicsérhették a telefonban. Viháncol, csavargatja a haját, kelleti magát. Felülről megnézi a mellét, szabad kezével megigazítja az egyiket, majd a másikat. Csak ezután néz körbe, ki látja. Elégedetten nyugtázza a szép számú közönséget. Újra vihog. Rózsaszín szőrös táskájában kutat, kis üvegcsét vesz elő. Permetet fúj magára. Az édes illat, akár az egyre terjeszkedő pókháló, bekeríti a busz utasait.

A vak asszony a lány felé fordítja a fejét. Megrezdül az ajka. Nem tudni, mit fojtott el: mosolyt vagy rosszallást. A szeme nyitva, a tekintete üres. Kezét az orra elé emeli, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy az idegen személy az érzékein keresztül az agyába hatoljon. Aztán megigazítja a szoknyáján keletkezett redőket. Olyan, mint aki makulátlan szeretne lenni a felette magasodó, édes illatú nő társaságában. Biztosan tökéletesnek képzeli. Néha a szőke hangjának és illatának irányába emeli a fejét. Pontosan eltalálja, tényleg ott áll a lány, aki ügyet sem vet rá. A vak a tűsarkakon egyensúlyozó nő számára nem közönség, nincs benne potenciál. Az előbbit azonban izgatja útitársa, olyan, mintha minél többet szeretne róla tudni. Nyújtogatja a nyakát, fülel, talán sikerül összeraknia a telefonbeszélgetésből egy viszonylag tűrhető képet. Lefogadom, azt is tudja, hogy világos hajú, sőt talán a rózsaszín táskáját is le tudná írni.

A hat év körüli kisgyerek egyik kezével anyját fogja, a másikkal egy rúdban kapaszkodik.

– Anyu, annak a néninek miért olyan furcsa a szeme? – kérdezi viszonylag hangosan, és a vak nőre mutat. Az anyja szégyenkezik, próbálja csitítani fiát. Ezzel csak szítja a tüzet.

– Nagyon félelmetes és csúnya – folytatja a kissrác.

A mama lehajol hozzá, tenyerével betapasztja a száját. A fülébe suttog, mire a gyerek hevesen bólogat. Egymegállónyi csend következik. A fiúcska szemmagasságban bámul előre. Lehiggadt. Láthatóan ebben a világban érzi magát otthon, ismeri a combokat, derekakat, az ő szemszögéből ilyen a rend. A vak nő szeme nem illik ebbe a világba, kizökkenti. Valamit talál a földön. Nézi a barna foltot, rugdosni kezdi a cipője orrával. Kavicsnak hiszi, pedig csiga.

Tovább

Merkur, a kádári kereskedelem bukott istene

január 19., 12:39 Módosítva: 2022.01.20 11:14
221
Autóhoz jutni Magyarországon a 60-as évektől azt jelentette, hogy bizonyos összeg kifizetése fejében a vevő rákerült egy listára, s némi várakozási idő elteltével hozzájuthatott a Merkuron át a vágyott autóhoz. Vagy valami hasonlóhoz.

Alapból három színt kellett megjelölni, de ez semmit nem jelentett. Csak az átvétel ünnepi napján, a Merkur-telepen derült ki, hogy a háromból melyik szín lesz a befutó, esetleg egy másik… A bátrabbak ezt a kínálatot ott helyben egy jól irányzott és kellőképpen megtömött borítékkal tudták a rendeléskor megadott színhez közelíteni. Egy 1979-es Népszabadság-cikkből kiderül, hogy ment ez. A Merkur csepeli telepén, a XXI. kerületi, Petróleum kikötőnél reggel nyolckor sok százan tolongtak a várócsarnokban. A diszpécser előtt három tábla tudósít a választható színekről. A tolótetős Wartburg de Luxból hatféle, a Wartburg Touristból szintén hatféle, Trabantból három színből választhatnak a megrendelők. Kilencig minden rendben ment. Hat színből valamelyik megfelelt. Ekkor azonban egyre-másra kerültek le a tábláról a színek, s tíz órára már csak a sötétbarna, a sötétzöld és a mogyoróbarna maradt. Tizenegyre ez utóbbi is elfogyott. Aki pedig az általa megjelölt színekhez ragaszkodott, annak nem késlekedtek a válasszal: »Pirosra és sárgára két hónapot, a többire egy hónapot kell várakozni.«”

Ebben a rendszerben a várható vételár ötödét, majd később a teljes összeget letétbe kellett helyezni az OTP-nél. Természetesen kamatot nem fizettek… a delikvens mindössze egy évszámot és egy sorszámot kapott. A várakozási idő átlagosan, típustól függően 1–5 év volt (a rendszer büszkén kommunikálta, hogy a Trabant és a Wartburg „szülőhazájában”, az NDK-ban például 15 évet kell várni egy autóra). A hiánygazdálkodás persze azonnal piacot hozott létre: az át nem vett, de megigényelt autók kereskedelmét: a jövőre érkező Skodámat adnám egy idei Wartburgért…

1968-ban majdnem fordult egy picit a merkuros világ, ami annyit jelentett, hogy nyugati modelleket is lehetett forintért vásárolni, igaz, már előjegyzéskor be kellett fizetni a teljes vételárat. Akkor nyolcezer darab Fiat 500-as és 850-es, négyszáz Renault R16-os és ötezer Volkswagen Bogár érkezett. A magas árak ellenére is gyorsan elkeltek az autók, élsportolók, válogatott futballisták menőztek kolibrisárga kisautókban a fővárosi macskaköveken. De már akkor is hamar megártott a jóból, s a Belkereskedelmi Minisztérium „a külkereskedelmi mérleg stabilitására és valutahiányra” hivatkozva nem adott több importengedélyt – magyarul pénzt – nyugati személygépkocsikra. A városi legenda szerint 1969-ben például hűtőgépekkel fizetett a vállalat (az ország) egy szállítmány Ford Escortért.

Ha nincs Bogár, jó a szamár is, gondolhatták sokan, mert a 70-es évek közepére már 100 ezer fölött járt az előjegyzések száma, miközben a pártállami rendszer csak 80 ezer autó behozatalát kötötte le. Bár látszólag bővült a kínálat, de a kis Polskikkal, a Daciákkal vagy az Oltcitokkal nem csökkent az elégedetlen ügyfelek száma. Közéjük tartozott az a kollégánk is, aki miután átvette új autóját, a Merkur melletti üzemanyagtöltő állomásra ment tankolni. A töltőpisztolyt automatára állítva a tankolónyílásba helyezte, majd büszkén beszélgetésbe elegyedett a sorban utána állókkal. Pár perc múlva meglepve konstatálta, hogy a számláló 130 litert mutat… Rövid kupaktanács után kiderült, hogy a tanknak nem volt fedele, így teletöltötte benzinnel a csomagtartót. Elmondása szerint a Merkurnál nem lepődtek meg a sztorin, népes szerelőbrigád volt a cégnél a vásárlás előtti és közvetlen utáni panaszokra, az összeszerelési hibák kijavítására.

Tovább

A kvarclámpát párduckölykök is használták

január 12., 05:46 Módosítva: 2022.01.12 18:36
10
Manó, az apró termetű, örökké mosolygós kislány élete sokadik jelmezbáljára készült. Mi legyen, ami még nem volt? A királylány, a hercegnő, Csipkerózsika és Hamupipőke már a múlt. A rút kiskacsa eszményképe annyira nem vonzotta, miközben hattyúként gyakran látta magát. Állt a tükör előtt, fehér szoknyájában forgott, illegett, billegett, pipiskedett, karjával szárnyként legyezett. Majd amikor ráunt a tetszelgésre, visszavedlett általános iskolássá.

Szövetnadrág, piros pulcsi, lapos cipő, az iskolába vezető úton pedig nesztelenül lépkedett. Árnyékként suhant házfalakon. Az ugyan gyakran megesett vele, hogy olyan lassan próbált lépni, amennyire csak tudott, már-már szoborként állt a járdán. Arra várt, hátha az árnyéka egyszer lehagyja őt, továbblép a fehérre meszelt vályogon. Ilyen szép gondolat persze csakis egy gyermek fejében születhet. Álom ez is, semmiből érkező és ugyanoda tartó. Olyan, mint amikor reggel elhisszük, hogy mindaz, amit éjjel csukott szemmel láttunk, az valóság, Manó hitt a csodákban. Még akkor is, ha arra már egészen fiatalon rájött, hogy a csodára többnyire sokat kell várni. Olykor, vagy talán egy egész élet kevés hozzá.

Egy napon az iskolában, a fizikaórán a fényről, a hőleadásról tanultak. Manót elvarázsolta a gázok, gőzök, a színképek világa, a láthatatlan sugarak birodalma, így aztán, amikor eljött a nap, és kiírták a farsang időpontját, már tudta, minek öltözik.

Tovább

Megdermedt robogás

január 5., 21:17 Módosítva: 2022.01.06 22:17
101

Ilyen az, amikor az idő ráfagy a tájra. Nem a tél, mert az csupán évszak, pár hónap a naptárban, hanem az idő. Mert mindaz, ami addig folyt, zuhant vagy hullámzott, most mozdulatlan. Egyszer az egyik srác, akivel együtt mentünk korcsolyázni, s aki már kölyökként is úgy viselkedett, mint aki érti a földi és égi fizikai folyamatok lényegét, azt mondta, hogy csak hisszük, hogy a jég szilárd.

Merthogy ha rendesen megvizsgálnánk halmazállapotát, megláthatnánk, hogy a fagyott vizet alkotó részecskék, ha lustán is, de remegnek. Ám nem azért, mert fáznának, hanem mert az univerzumban minden folyamatos mozgásban van. Csak az ember érzékszervei olyan tökéletlenek, hogy a körülötte lévő világot nagyon szűk tartományban tudja észlelni. Valójában vakok vagyunk, az univerzum sötétjében tapogatózó lények, gyöngék és esetlenek. 

Nekem, persze, magyarázhatott minderről a dermesztő fagyban. A tó egyetlen, mozdulatlan jégtömbnek látszott. Arra gondoltam, hogy ha valaki a közepébe fúrna egy óriási dugóhúzót, majd a Balatont kiemelné medréből, a helyén tátongó sebhely maradna. A felfoghatatlan méretű jégtömb aljába meg hiába kapaszkodnának a kagylók és halak, mert azoknak nincs is olyan végtagjuk, amivel lógni tudnának. Dermedt húsdarabként hullanának a mélybe, a meder alján meg koppannának a fagyott iszapon.

Ám ez a kép sehogyan sem illett a téli Balaton elcsendesedett hangulatához, így a képzeletben megemelt tavat visszaeresztettem helyére, és bólogattam, hogy igen, persze, a jég is remeg, ahogyan az idő is vacog, és már én sem bírom sokáig mozdulatlanul, hiába volt rajtam kesztyű és sapka. A kabát ugyan védett az észak felől arca bukó széltől, de a csizmában egyre szaporábban topogtam a jégen.

Tovább

Az élet zene nélkül

2021. december 31., 13:32 Módosítva: 2022.01.01 15:54
75
Magácska magánya megrendítő, nem jó látni ezt a szomorúságot. Ha nem bánja, átsegíteném egy új esztendő boldogabb napjaiba. Rendben, a szíve már foglalt, ám szándékaim nemesek. Azt is megérteném, hogy amiatt ennyire szomorú, mert valamelyik huszárlegény, hentesfiú, brókerarc, hivatalvárományos, pénzpörgető öltönygúnár, kockás inges testnevelő rútul és galádul elcsavarta fejét, és ígért sírig tartó ünnepnapot, szigetívre rendelt eskető papot, sok medencét, nyolc kereket, aranyesőt, teli hűtőt, végtelenített kreditszámlát.

Mert a férfiak, lássuk be, ilyet is tudnak, ha ereikben a vér megindul. A várhoz is saját kulcsot adnak, de azt már nem árulják el, hogy az csak a toronyszoba zárját nyitja. Ám miközben lágyan pengetik a macsólantot, és még az Amazonast is képesek volnának kimerni a medréből, az ő mellkasuk mögött is csak egy kisfiú gubbaszt. Minden ember oda menekül, ha fel akar nőni, valahová a bordák mögé, és ettől a szívük úgy pörög, mint Lajcsinál a villanyóra... Ja, az nem is pörög, mindegy, úgyis érti, mit akarok mondani ezen az utolsó éjszakán.

Nem, nem halunk meg. Ez az év utolsó éjjele, arra értem. És aki bánatosan billen át az új évbe, annak minden napjába beköltözik a szomorúság. Hogy honnan tudom? Egy éve ugyanilyen bánatos szemmel vártam, hogy a nagymutató rámásszon végre a kicsire. Azt reméltem, ez a mozzanat elhozza majd a változást. De már tudom, az idő nem létezik. Vagy ha mégis, az maga az állandóság. Nem, ezt sem olvastam, csak abban a pillanatban, amikor a nagymutató lefordult a kicsiről, ugyanolyan szomorúan álltam a szoba közepén, mint egy perccel korábban, s mi ez, ha nem a bizonyosság: az időt nem érdekli, hogy boldogok vagyunk-e, vagy szenvedünk.

Vagyis ha rám hallgat, ma este már ne foglalkozzon a szív dolgaival. Nézzen körül, mennyi ember ropja izzadásig. Mennyi arc, mennyi élet, mennyi saját pillanat. Most lássa ugyanezt zene nélkül... Lám, tud mosolyogni is.

Tovább

Eperillat, sütivarázs

2021. december 29., 19:06 Módosítva: 2021.12.31 16:26
11
A piros színű süteménnyel szemezett. Talán azért, mert az volt a legszebb. Fényesen ragyogó cukormázában benne lakozott az eper ízének ígérete, a málna illata. Egyedüli pirosként várta a sok fehér és sárga színű sütemény között, hogy valaki elvigye.

A cukrászda tulajdonosa mást gondolt az emberi bőr és a kirakatüveg kapcsolatáról. Így amikor Medve úr – merthogy a cukrászt mindenki csak így hívta, amit leginkább rezgő tokájának, valamint a köténye alsó széle alá csüngő hasának köszönhetett – termetét meghazudtoló lendülettel kipördült az utcára, egyik kezében összegyűrt újságpapírt szorongatott, a másikban ablakmosó spriccelőt, és azt üvöltötte, hogy „eredj innen, kölyök, nehogy összezsírozd a süteményeimet”.

S míg Medve Úr a kirakat üvegével bíbelődött, a fiú pár lépést hátrált. Nem futott el. Tudta, a cukrász kínosan ügyel a rendre. Azzal is tisztában volt, hogy a kirakat olyan, mint az újságok címlapja: amit az ember nem lát, nem olvas, az olyan, mintha nem is volna. Amiről viszont beszélnek, az előbb vagy utóbb megjelenik a címlapon. A sütemények ebben az olvasatban fényképek, címszavak, amitől a vásárló kedvet kap ahhoz, hogy belelapozzon az újságba. A maszatos üvegtől pedig, ugye, kinek támadna gusztusa benyitni egy cukrászdába?

A fiú lehetett vagy tizennégy éves. Tenyerének lenyomatából üvegbe karcolt díszt lehetett volna készíteni, de a fiú megvárta, amíg Medve úr végez a kirakattal, majd miután az öreg visszabújt a cukrászda vésett üvegtáblájú, fakeretes ajtaja mögé, újból a sütemények kirakatához lépett. Gyomrába ekkor szűkülő érzés költözött. Előbb a kezet látta meg, amint a piros színű süteményt kiemeli a többi közül. Szőrös kéz volt, vastag hurkaujjak matattak a tálcán. A fiú arra gondolt, hogy egy ilyen kéz méltatlan ahhoz, hogy elragadja a piros színű gyönyörűséget. Az ujjak között törékeny semminek érezte az ő málnaillatú álmát.

Felsóhajtott, nagyot nyelt, elhúzódott a kirakat üvegétől. Elképzelte, hogy bent ül valamelyik körasztalnál, éppen most hozzák ki a süteményt; lapos tányéron feszít, és arra vár, hogy apró fejű villával megroppantsák fényes cukormázát, hogy megmutathassa végre csodájának lényegét, a piskótalapok közé pakolt krémes réteget.

Tovább