Amikor Isten a Coca Colát Pepsivé változtatta

március 17., 13:09 Módosítva: 2024.03.18 06:18
23

A hiéna végigsöpört a tájon. Láthatatlansága erejében rejlett, abban, hogy egymaga képes volt átlátni a végtelent. Kinyitotta a kaput. És érezte, teljes testében, az inaiban, az izmaiban, a szövetekben, hogy még nem volt ilyen boldog soha, mióta véget ért a nagy háború.

Nem ő volt a test szabadsága, nem ő volt a tettek szabadsága, de még csak a belső szabadság sem. A semmittevés volt, akaratnélküliség, a kötelesség tudatának hiánya.. Az édes semmittevés. A dolce far niente. A minden feladása, a saját céljaink feladása, a nincs holnap, nincs tegnap, csak mindig ugyanaz a kibaszott nap, ahogy Janis mondta, két Southern Comfort között félúton valahol. Mint az erdők madarai. A halottak temessék el a halottakat.

A szabadság csak annyit jelent, hogy nincs már vesztenivalód. Nem akart, soha nem is akart, és most már mindörökké nem is akar máshol és máskor lenni, ugyanis érezte, teljes átéléssel, teljes bizonyossággal érezte, hogy most minden, azaz MINDEN megtörténhet. A megtalálásban, a rátaláltságban, a felismerésben maradni szakadatlanul. Ebben rejlik a lehetséges minden – a szabadság az, amikor megszabadulunk, végtelenül és véghetetlenül megszabadulunk önképünktől. Ha a keretek között találod meg a szabadságod, az is szabadság. Mert te választottad.

Már régóta gleccserré vált az élet. Tulaldonképpen jégben állunk. A jég arisztokráciája fenn lebeg az égben; elméletek tartják egyben, elméletek tartják kikezdhetetlen valóságban. És vérré fagy az ideológia. A történetet nem bűvölte újra. És az érzés a hatókör körül forgá. Avagy úgy döntött, hogy ő lesz a jelleg. Az ellentétek elrendeződése látszék. Folyékony volt. Folyékony most is ám. A láthatlanságtól elszökni feladat. Felmérhetetlenség. Árnyék. Virradatvalóság. A hiéna ott ült a bokszban, szemben a kalapossal. Körülötte a kopottság. A hatalomvesztés végessége. Körülötte a feltorlódott múltból szőtt jelen.

Látod ezt itt? – mutatott körbe a kalapos egy olyan széles, olyan harsány, olyan lendületes gesztussal, mintha az egész világot, vagy legalábbis a világról az emberi történelem során alkotott számos képzetet akarta volna elsöpörni. Minden, amit az ember valaha is közvetlenül megélt, reprezentációvá foszlott – mondta. Nézz csak körül. Nézz körül. Alaposan. A lehető legnagyobb, legjelentőségteljesebb alapossággal. Azt hiszed, egy szimbólumban ülünk. Azt hiszed, egy manipulatív csapdában. Nem, nem, nem. Tévedés. Közel van, de tévedés. És tudod, te is nagyon jól tudod, hogy a féligazságok veszélyesebbek a hazugságoknál. Az igaz a hamis egyik mozzanata. A teljességben ülünk. A kimondott totalitásban. Belül vagyunk. Érted, belül. A kitörés szabadsága, a kiszabadulás halványan derengő esélye nélkül, .... Nincsenek olyan nagyobb arányú, fontos és dinamikus társadalmi formák, amelyek valamilyen aspektusban a kapitalizmushoz képest külsők. Nem lehetsz, mert semmi nincsen kívül a rendszeren. Érzed? Érzed a bőrödön, a pórusaidban, a gyomrodban, érzed valahol hátul a gerinced mélyén? Hát nem ártana.

Unalmasnak hangzott. Csupa szabványfrázis, csupa maradványként visszahullott tiltakozás, önmagában csupán a tiltakozás kedvéért, hogy visszhangozzon valami az ürességben. Emellett az egész világ olyan kopott volt, mintha hozzászürkült volna a érzéseihez, mintha hozzászürkült volna a valósághoz, a fakó színek visszhangjához az élettelenségben sodródó falak között. De hogy észre ne vegyék, hogy fel ne torlódjon, hogy valóságként való felismertetése csupán valahol a háttérben maradhasson némileg megszilárdultan, valami méltóságot akart adni neki. Valami méltóságot az olcsóságnak, valami méltóságot a kopott háttereknek, méltóságot a méltóságnélküliségnek anélkül, hogy elveszítené a megtépázott illúzióikat. A fogyasztás méltóságát. Ha egyszer már semmi más nem maradt.

Szembe vele a kalapos tovább mondta, tovább beszélt, mintha lenne jelentése, mintha jelentene valamit az, amit mond. A kapitalizmusról. Itt egy integrált rendszerről van szó. Az a fontos, hogy ami önálló, autonóm, szubjektív, szuverén cselekedetnek tűnik, az maga is produkálja azt a termelésből, és cseréből, és gondolkodásból, és kreativitásból összeálló totális rendszert, amelyben benne van az igaz mozzanata, de ez immár csak mozzanata a hamisnak. Nem figyelt rá. Híján volt a figyelemnek. Valahogy teljesen kiszáradt belőle. Hát nem érted? Végleg nem érted? Egy valóban a feje tetejére állt világban az igaz a hamisság mozzanata, mondta a kalapos, miközben valami teljességgel visszafojtott csalódottsággal felemelte a fejét. Egy kicsit, mintha haragudott volna. Persze nemsokára mintha elfújták volna.

Tovább

Halott ember a neoncsövön

március 10., 11:18 Módosítva: 2024.03.11 11:30
1

Eltűnt, ellopták vagy tán megszökött? Néztem a plafont, fények villogtak az üvegablakon túl, fehér foltok forogtak, akár a ringlispíl, örömtáncukat járták ismeretlen lények. Halott apám cigarettára gyújtott a szomszédos üzlet neonfeliratának tetején ülve. A csikket saját halántékán nyomta el. Lasszót készített, felém dobta, megpróbált elkapni a nyitott ablakon keresztül. A testem megrándult, olyan apróra húztam össze magam, hogy ne találhasson el a kötél. A fehér lepedőn végül már csak akkora voltam, mint egy véletlenül odaejtett, jelentéktelen folt.

Vénát szúrtak. Műanyag köldökzsinórként kötött össze az állványra felakasztott, egyre fonnyadó zacskóval a karomból kivezetett vékony cső. Mintha cseppenként érkezett volna az agyamig a felismerés, hogy ő már nincs velem, egyedül fekszem itt, a kórházi ágyon. De egyáltalán mikor és hogyan kerültem ide? Félelmemben üvölteni akartam, de a hang megkötött a torkomban. Aztán jöttek a látogatók, mesélték: összeestem az utcán, úgy hoztak be. Semmi nem derengett az elmúlt napok történéseiből. Az viszont egyre tisztábban rémlett, hogy amikor elindultam otthonról, ő még velem volt.

 Azt terveztem, félórára leugrom az uszodába. Egész nap hajtottam, intéztem az étterem ügyeit. Felejteni akartam arra a harminc percre, csak magammal foglalkozni. Tegnap végre helyére került az üzlet új neve is: „Az a félóra”. Vörös neoncsövek mívesen meghajlítva hirdették, hogy ezen a helyen mindenkinek jár legalább harmincpercnyi kikapcsolódás, no és egy finom ebéd. Egyesek szerint az effajta neonfelirat már kiment a divatból, de én ragaszkodtam hozzá, mert a gyerekkoromat idézte. Nagyapámék utcájában számos bolt üzemelt, mindegyik ajtaja felett színes neoncsövek mutatták, hogy melyikben mit árulnak. Álltam, és bámultam a szivárványszínben szikrázó éjszakát. Tudtam, ha felnövök, nekem is lesz egy üzletem színes neonfelirattal.

Minden napom ugyanúgy telt, mióta megvettem az éttermet. Kevés haszon, sok munka. A személyzetet egy hónapig tudtam megtartani. Jól dolgoztak, de nem bírtam őket fizetni. Miután magamra maradtam, majdnem beleszakadtam a temérdek munkába. Két barátom megsajnált, felajánlották, ingyen besegítenek, amíg helyrejönnek a dolgaim. Folyt rólunk a veríték az ezerfokos konyhában, éjszaka, álmomban krumplik és répák dobálták a síromra a fekete földet. A pszichológus azt javasolta, lopjak magamnak mindennap egy félórát, mielőtt végérvényesen összeroppanok. Igaza lett, ez a napi félóra gyökeresen megváltoztatta az életemet. A barátom lett, a játszótársam, a terapeutám, a tanítóm, a gyóntatóm, a szeretőm. És végül az éttermem neve is.

Új életem első napján rettegtem, mihez kezdek majd azzal a harminc perccel. Se anyám, se apám nem tanított meg a lazításra. Anyámat a stressz, apámat egy hirtelen jött szívroham vitte el. Se félóra, se intimitás nem volt az életükben. Hároméves koromig a dadát hittem szülőanyámnak. A szüleim ugyan szerettek, csak idejük nem volt rám, mire felnőttem, és valójában megismerhettük volna egymást, ők meghaltak. Még a haláluk napján sem voltam velük. Úgy éreztem, haraggal a szívükben távoztak, főként apám, aki hiába erőltette, nem lettem ügyvéd, mint ő, és nem vettem át tőle az irodáját sem.

Miután közelebbi kapcsolatba kerültem a napi félórámmal, bűntudat kezdett gyötörni. Új életem második napján kimentem a temetőbe a szüleim sírjához. Selyemakácok hullámoztak, láthatatlan szellemek hangját hallottam, ahogy kérdőre vontak: hol voltál eddig? Percekig bolyongtam, amíg megtaláltam a családi kriptát. Égett az arcom a szégyentől. 

Új életem harmadik napján felfedeztem egy padot a temető közelében, éppen szemben egy lakóteleppel. Egy csenevész, kókadt levelű facsemete meghalni készült mellette. Leültem, fél liter vizet töltöttem a szenvedő növény tövére. Az órámra pillantottam, amely szerint még huszonöt percem maradt a pihenésre szánt félórámból. A panelházak ablakai pislogni kezdtek, ahogy sötétedett. Női árnyak kavarták a vacsorát, asztalra rakták a szeretettel készített ételt. Mások csókolóztak, civakodtak, gyereket tettek rácsos ágyba. S aztán hirtelen kigyulladt egy neonfelirat a lakótelep szélén álló épületen. „Bűnbocsánat” – ezt hirdették a sárgás fényű betűk, majd felvillant egy újabb fénycső, ezúttal egy fényes feszület formájában. Közelebb merészkedtem az épülethez, s ekkor értettem meg, hogy ez a hely valamiféle templom, vagy inkább imaház. Sosem láttam még csak hasonlót sem. Olyan volt az egész, mintha valami szürreális filmbe cseppentem volna. Igehirdetés, neonfelirattal. Vajon ehhez mit szólt volna Jézus?

Ma vasárnap van, ezt mondta J., amikor elém tette a celofánba csomagolt franciakrémest. Mondtam neki, hogy a simát szeretem, de állította, csak ez volt abban a kis cukrászdában, ahová úgy szeretünk járni. Ha ma vasárnap van, akkor egy teljes hét kiesett az emlékezetemből, állapítottam meg. Amikor az uszodába indultam, biztosan hétfő volt. Ezt onnan tudom, hogy mindig hétfőn szerelmeskedünk J.-vel, pontosan egy félórát. Csak egyszer hagytuk ki, amikor J. kórházban volt vesegörccsel.

Tovább

Kettőt jobbra, kettőt balra

március 3., 15:23 Módosítva: 2024.03.06 08:00
31

Füst a zene, a kultúrház nagyterme kaptárként zsong. A parkett pulzál, a tömeg darabosan mozog. Káosznak tűnik, mégis ütemre megy a kettőt jobbra, kettőt balra, vagy még ez is összevissza, ringó nádas a plafon felé nyújtott karok sokasága. Odafent diszkógömb tükörlapkáin törik darabokra fény és hangulat. A hangfal ordít, a fiúk üvöltenek, a lányok felszegett állal, teli torokból éneklik, hogy „ha szombat este táncol, fejre áll az egész világ. / Minden mozdulata lángol, Travoltának érzi magát”.

Boldogság ez is. Izzadt, csapzott, felajzott, vággyal teli. Neotonos neonfényben fürdik az est, úvében villannak fogsorok és ruhára tapadt szöszök. A látvány beleég a retinába, így marad meg örökre a kiöltözött kamaszkor.

A fal mellett, az egymás mellé tolt széksor végén magányos árnyék ül. Talpa a földön, bal lábfeje ritmusra emelkedik, süllyed. Légdobos is lehetne, vibráló ujjai miatt meg zongorista. Hangtalanul énekel, a dallamot dúdolja, és közben a parketten táncoló Verát bámulja. A lány karcsú alakja fel-felvillan a tömegben, olykor mintha a sarok felé nézne, de ezt csak az árnyék gondolja így. Reméli.

Bécikém, itt az idő, huppan az árnyék mellé Karesz. Kigombolt inge alatt a teste gőzölög. Zihálva beszél, szinte ordít, és az árnyék pontosan tudja, hogy Karesz mit akar. Nem kérem le, üvölti vissza, és érzi, a hangja remeg. Ám Karesz nem tágít, az árnyék vállára támaszkodva magyarázza, hogy Sanyi egy senki, azt hiszi, hogy ő Pierre Cosso a Házibuliból; mondjuk, hasonlít rá, tény, de akkor is csak egy bunkó.

Az árnyék hálás a szavakért. Sanyiról tudna ennél rosszabbakat is mondani, mégsem mozdul. Karesz a fejét vakarja, hanyatt dől, majd valami olyasmiről értekezik, minden második szavát érteni, hogy a szerelemben az a jó és a rossz, igen, így, egyszerre, hogy a bátrakat még bátrabbá teszi, a gyávákat meg gyávábbá. Ő viszont tudja, mi a gyávaság ellenszere, különösen, ha a barátságról van szó. Merthogy a szerelemnél nincsen komolyabb dolog ezen a világon.

Ezt mondja Karesz, aki nem éppen úgy néz ki, mint Sanyi, akit az istenek alighanem kifejezetten azért teremtettek, hogy a nők még csak véletlenül se vehessék le róla a szemüket, és hívhatnák akár Adonisznak is. Karesz az árnyékra néz, majd Sanyira, megint az árnyékra, aztán így szól: lehet, ezt még megbánom, de érted teszem, barátom.

Az árnyék nyúlna Karesz után, de a fiú eltűnik a tömegben. A következő pillanatban megbomlik a táncrend. A káosz közepén, ott, ahol Vera és Sanyi táncol, kozmosszá formálódik a tér. Mindennek helye lesz. A táncolókból formálódó körnek és a középen egymásnak feszülő két alaknak. A hangfalakból üvölt a refrén, „Mikor szombat este táncol, szikrázik a szemüvege”... Sanyi és Karesz ritmusra üti egymást, az univerzum jó koreográfus, a dal végére pedig a kidobólegények is megjelennek a parketten.

A kibontakozó görög dráma sok nézőt vonz. A zene elnémul, a fények kigyulladnak. Kareszt és Sanyit ujjongó sorfal között vezetik ki a teremből. A dídzsé olyasmit hörög röhögve a mikrofonba, hogy elnézést az intermezzóért, a táncest folytatódik, s hogy a kedélyek megnyugodjanak, következzen egy szívhez szóló nóta.

Tovább

A meggyilkolt álrendőr és a titokzatos fojtogató

február 25., 13:03 Módosítva: 2024.02.29 16:53
10

Mi lehet az a fekete-fehér szalag a hulla nyakán? Közelebb furakodtam hozzá. Felé hajoltam. A nyelve oldalra kilógott, a szeme kigúvadt. Mindenki menjen innen, hogy került ide ennyi ember?! – ordította egy rendőr, majd egyre több egyenruhás került elő, és oszlatni kezdték a tömeget. Én még mindig a hulla mellett álltam, és a fekete-fehér szalagot bámultam. Egyértelműnek tűnt, hogy megfojtották.

A téren három rendőrautó, két mentő és egy tűzoltóautó sorakozott, a bámészkodók száma egyre nőtt. Mindenki azt kérdezte a másiktól, mit látott, mit hallott, mi történt valójában. Egy asszony úgy tudta, kutya szaladt át az úttesten. Amikor a sofőr fékezett, hogy megmentse az ebet, minden irányból belerohantak. Egy másik verzió szerint a sofőr részeg volt, és elaludt vezetés közben, így ment neki az előtte lévő kocsinak, ami aztán megpördült, és további járműveket tört össze. Azt, hogy mi történt valójában, senki sem tudta hitelesen elmondani. Azt viszont mindenki tudta, hogy a tömegszerencsétlenség mérlege egy halott, két súlyos és egy könnyebb sérült. Ez utóbbi nem ült egyik autóban sem, ám bámészkodás közben elesett a tömegben, valaki a kezére lépett, és eltörött az ujja. Kórházba vitték, ahol újságírók faggatták mint a tömegszerencsétlenség túlélőjét. Ő meg csak mesélt és mesélt.

Olyanok is akadtak, akik azt állították, egy előre be nem jelentett rendőrségi akció zárult szerencsétlenséggel, és sem kutya, sem részeg sofőr nem okozott tömegkarambolt a téren. Ők azt is tagadták, hogy valaki meghalt a tragédiában, pedig én magam is láttam a holttestet. Miközben a tömegben ácsorogtam, hogy minél több részletet begyűjthessek az esti cikkemhez, beszéltem egy hórihorgas férfival, aki eleinte nem akart nyilatkozni az esetről, de amikor megtudta, hogy fotó is készül róla, a farzsebéből elővett fésűvel komótosan megfésülködött, begombolta hosszú szövetkabátját, megigazította nyakkendőjét, majd hatalmas mosolyt villantott. Megkértem, hogy ne vigyorogjon, mégiscsak olyan cikkhez készül a felvétel, amiben egy tömegszerencsétlenség vagy félresikerült rendőrségi akció részleteit boncolgatjuk.

Ekkor még nem lehetett tudni, pontosan mi is történt a téren, és hogyan halt meg az addigra már kordonnal körbekerített férfi. Tagadnom azt sem érdemes, hogy amikor az egyik rendőrtől megkérdeztem, azonosították-e már a halott férfit, rám mordult: ki mondta nekem, hogy hímnemű egyénről van szó? Erre visszavágtam, hogy a saját szememmel láttam a szerencsétlen elhunytat. Nana, mondta, majd azt javasolta, amíg nem beszélünk az elhunyt hozzátartozóival, és ki nem derül, ő minek vallotta magát, addig az efféle nemi megkülönböztetéstől tartózkodjak.

Szóval a hórihorgas ember pózolt egy keveset, aztán megeredt a nyelve. Elmesélte, hogy egy kövér, rendőrruhát viselő személy elbújt a téren, és azt leste, melyik autóst tudja rajtakapni valamilyen szabálytalanságon. A zebrát bámulta. Egy idő után a gyalogátkelőhöz sétált, a kezében akkor már festékesvödör és ecset volt. Gondosan körbenézett, majd a zebrát koromfeketére festette. Csak a járda mellett hagyott meg két csíkot, egy fehéret és egy feketét. Azután visszavonult búvóhelyére, az egyik szobor mögé, és tovább figyelt. Egyszer csak megjelent egy kék autó, amit azonnal megállított.

– Jó megfigyelő vagyok, de egyszerűen nem tudtam eldönteni, miért kapcsolták le azt a szerencsétlent – magyarázta a hórihorgas ember, majd kivett a zsebéből egy kiscsibét, megsimogatta, beszélt hozzá, aztán visszatette a zsebébe. Mire megkérdezhettem volna, nem fullad-e meg az a kis jószág a kabátjában, már folytatta is az élménybeszámolót. – A rendőrruhás kiszállította a sofőrt a kék autóból, és számonkérte, miért nem állt meg a zebra előtt, és miért nem engedte át a gyalogost. A fiatalember tiltakozott, hogy ő bizony nem követett el efféle szabálytalanságot, hiszen itt nincs zebra, csupán egy nagy fekete négyzet.

Amikor a hórihorgas elérkezett beszámolója ezen pontjához, hirtelen mellettünk termett egy törpe öregasszony, és nekiszegezte a kérdést a hórihorgas fazonnak: a rendőrruhás személy kövér volt, és az egyik füle nagyobb, mint a másik? A hórihorgas ember egy pillanatra a semmibe révedt, majd azt mondta: pontosan olyan volt, honnan tudja? A törpe öregasszony a neccéből előhúzott egy kis sámlit, felállt rá, és a hórihorgas ember bal kabátzsebébe nyúlt. Kivette a kiscsibét, és közben azt állította, ő volt az, aki pár perce felhívta telefonon, és elmesélt neki mindent részletesen, mivel tudta, hogy a kövér rendőrruhás ember a törpe öregasszony fogadott fia, akivel már gyerekkorában is rendszeresen meggyűlt a baja.

– Már az iskolában is sok gond volt vele – panaszkodott az öregasszony fogadott fiára. – Pedig mi mindent megtettünk, hogy ember legyen belőle. De hiába. Főleg a kék autós embereket utálja, mert gyerekkorában volt egy hasonló színű biciklije, amit annyira leharcolt a túlsúlya miatt, hogy a kerékpár egyszer megunta a hajszát, és megszökött tőle. Ő persze megsértődött, és ezt követően minden kék járművet és annak vezetőjét ki akarta csinálni. De nem ez az egyetlen problémája. Az egyetlen szerelme tavaly szakított vele. Tudja, hol? Egy zebra előtt, amikor épp a zöld jelzésre vártak. A lány átment a zebrán, a fiam a túloldalon ragadt. Azóta gyűlöli a zebrákat, mindet feketére festi. Ráadásul mindezt lopott rendőregyenruhában, hogy azt higgyék, hivatalosan jár el, amikor eltünteti a gyalogátkelőt.

– És mi történt azután, hogy a kék autó sofőrje nem ismerte el a szabálytalanságot? – faggattam a hórihorgas embert. Közbeszólásommal a törpe öregasszonyba fojtottam a szót, aki közben letelepedett a kis sámlira, és nyögött, hogy fáj a dereka meg a lába.

– A kövér álrendőrnek egyre vörösebb lett a feje – folytatta a férfi. – Hajtogatta, hogy ezért megfizetsz, te szemét, és azt is mondta, hogy börtönbe záratja a sofőrt, a kék autóját meg elviteti a bontóba. A veszekedésre megjelent egy őrnagy, aki számonkérte a kövér álrendőrt, sőt megfenyegette, ha még egy zebrát lefest, és nem veszi le az egyenruhát, bíróság elé állítják. Ekkor már egyre többen voltak a téren, mindenki az ordítozókat figyelte. Még a csibém is kikukucskált a zsebemből, pedig sosem szokott nyilvános helyen előbújni. A kövér álrendőr tovább üvöltözött, rázta az öklét, s ekkor hirtelen elkezdett felfúvódni. Minden egyes kimondott szó levegőt pumpált a testébe. Hirtelen felemelkedett, lebegett a lefestett zebra felett. A turisták elővették a mobiltelefonjukat, szelfiztek, lájvoltak, egyesek tapsoltak, és azt kiabálták: magasabbra, még magasabbra! De a felfúvódott ember egy idő után nem emelkedett tovább, hanem zuhanni kezdett, egyenesen a fekete zebrára puffant. Vergődött, kapálózott, mint aki szabadulni szeretne valami szorításból. Mire a turisták közt ácsorgó orvos odarohant hozzá, már halott volt. A nyakára hurkoltak egy fekete és egy fehér zsinórt, amitől megfulladt.

Tovább

Amikor erőállapota felől érdeklődtem, elmosolyodott

február 18., 16:55 Módosítva: 2024.02.22 10:05
21

Ellenőriztem mindkettőnk oxigénkészletét, és kiszámítottam az áramlás adagolási arányát. Úgy látszott, hogy minden rendben van. Tendzing valószínűleg az oxigénkészülékében keletkezett zavar következtében meglehetősen lassan mozgott, de biztos lábbal mászott, és most ez volt a fő dolog. Amikor erőállapota felől érdeklődtem, válasz helyett elmosolyodott, és a gerinc felé intett. A percenkénti háromliteres adagolással olyan jól haladtunk, hogy elhatároztam, ha kell, percenként 2 literre csökkentem az áramlást, megnyújtva ezzel kitartásunk határát.

A gerinc úgy emelkedett tovább, mint odáig. Jobb felől óriási párkányok, bal felől meredek sziklalejtők. A keskeny havas csíkon folytattam a lépcsővágást. A gerinc jobb felé kanyarodott, és sejtelmünk sem volt arról, hol lehet a tető. Amint az egyik nagy szikla hátára feljutottunk, mögüle új, még magasabb emelkedett a szemünk elé. Múlt az idő, és a gerincnek mintha sohasem akart volna vége szakadni. Egy szakaszon, ahol a gerinc hajlásszöge kicsit csökkent, megpróbáltam egyedül mászóvas segítségével előrejutni, anélkül, hogy lépcsőket vágnék. Ettől időnyereséget reméltem, de hamarosan ráeszméltem, hogy a nagy magasságban ezeken a meredek lejtőkön nagyon csekély a biztonságunk, s ezután ismét nekiláttam a lépcsővágásnak. Most már némi fáradtságot kezdtem érezni. Két órán át szakadatlanul lépcsőket vágtam, és már Tendzing is igen lassan mozgott. Amint egy újabb szögletet megkerülve megint lépcsőfokokat kellett vágnom, fásultan gondoltam arra, vajon meddig bírjuk még ezt a nehéz munkát. Első lendületünk már lelohadt, és komor, elszánt küzdelemmé vált. Ekkor egyszerre észrevettem, hogy ahelyett, hogy egyhangúan, folyton emelkednék előttünk a gerinc, élesen egyenesebbre hajlik, és túl rajta, messze lenn megpillantottam az északi csúcsot és a Rongbuk-gleccsert. Fölfelé néztem, és láttam, hogy a keskeny havas gerinc egyenesen egy hófödte tetőhöz ível. Még néhány csapás a jégcsákánnyal a szilárd hóba − és fenn álltunk a csúcson. 

Kezet szorítottunk, azután átöleltük egymást, és vidáman csapkodtuk egymás hátát, míg majd elakadt a lélegzetünk. 11 óra 30 perc volt. A gerinc megmászása két és fél órába került, de úgy tetszett, mintha élethossziglan tartott volna. Kikapcsoltam az oxigént, és levettem készülékemet. Magammal hoztam színes filmmel töltött fényképezőgépemet az ingem alá rejtve, hogy ne hűljön át. Most elővettem, és megörökítettem Tendzinget a csúcson állva, magasra emelve a csákányát, amelyről kis zászlók sora lengett az Egyesült Nemzetek, Nagy-Britannia, Nepál és India színeivel.

Tovább

Cipő a Holdon

február 11., 12:25 Módosítva: 2024.02.12 13:42

Munn Lajos nagyon régóta nem érezte magát otthon ezen a földön. Először a spenót miatt lett számára gyanús, hogy valami nincs rendben. Képtelen volt a szájába venni azt a büdös zöld kenőcsöt, amiről a szülei állították, hogy finom és egészséges. Egész teste, idegrendszere tagadta ezt, bár akkor még elhitte, hogy a felnőtteknek mindig igazuk van. Amikor az édesanyjánál hagyományosabb nevelési elveket valló szomszéd házaspár tanácsára apja némi lelki és némi fizikai erőszakkal mégis rávette, hogy kóstolja meg, a második kanál után úgy terítette szét az asztal környékén a belediktált anyagot, mint egy megújuló erőforrásokkal működő négyéves festékszóró.

Az óvodában is idegennek érezte magát. Addigra rádöbbent, hogy a felnőttek túlméretes világa mellett létezik egy olyan közeg, melyben a gyerekek mozognak otthonosan, de ő ezt is nehezen megközelíthetőnek találta. Igyekezett ellesni, hogyan csinálják, de mindig úgy érezte, hogy betolakodó, jó esetben megtűrt személy a homokozóban tevékenykedő, csúszdázó és fogócskázó, hozzá hasonló méretű idegen lények között.

Iskolás korára egyre tudatosabban törekedett arra, hogy feltűnés nélkül vegyüljön a bennszülöttekkel. Elleste a szabályokat, rájött néhány összefüggésre, meglepően ügyesen álcázta a benne rejlő idegent. Lettek kis cimborái, akikkel együtt rosszalkodhatott, és már az alsó tagozatban túlesett az első halálosan komoly és ugyanennyire reménytelen szerelmen is. Szerencsére egy lányba zúgott bele, és ezt az irányultságát később is megtartotta. Kora tizenévesen már pontosan tudta, hogy számtalan dologra kell figyelnie egy idegennek, talán kémnek ahhoz, hogy ne bukjon le. Ha csak lehet, érdemes tehát minél több ponton illeszkedni a társadalmilag elfogadott normákhoz.

Tinédzserként már meg is fogalmazta, hogy ő földönkívüli, de arra képtelen volt rájönni, honnan és miért kerülhetett ide. A körülötte élő földlakók szerencsére elég egyszerű lényeknek bizonyultak, bár néha alig kerülte el a lebukást. Az első veszélyes kalandját az idegen nyelvi oktatás miatt kellett átélnie. Arrafelé, ahol ő cseperedett, a földet többnyire fődnek, a boltot bótnak, a holdat hódnak ejtették.

Amikor az osztályban megtanulták az égitestek angol elnevezéseit, hamar eszébe jutott egy vicces osztálytársának, hogy az ő vezetéknevét is le lehet fordítani. Pillanatok alatt Hód lett a bece- vagy csúfneve. Az csak kicsit zavarta, amikor a kényszeresen humorizáló Kalmár heteken át röhögve érdeklődött tőle, mitől is ilyen szépek a fogai. Nem örült neki, hogy egy idióta animált fogkrémreklám révén űznek belőle gúnyt, de az addigra már jól kialakult beolvadási technikát alkalmazva különféle vicces válaszokkal reagált.

Az már jobban megviselte, amikor az amerikai holdra szállásról tanultak. Kalmár a tesióra előtt elrikkantotta magát, hogy ő Louis Armstrong, és most jön a Hódra szállás. Szerencsére jött a tanár is, és hamar kikászálódhatott a Kalmár vezényletére ráugráló fiúk hónaljszagú halma alól.

Óra után ellentámadásba ment át, és az öltözőben meglehetős sikerrel alázta meg Kalmárt. Könnyedén tette nevetségessé, hiszen a tréfamester összekeverte a híres jazztrombitást az idegen égitesten sétáló egyik földlakóval, akinek a szülei a Neil keresztnevet adták. Az 1969-es holdséta másik résztvevője, egy bizonyos Buzz Aldrin neve is alkalmat adott néhány kevéssé szellemes és egyáltalán nem píszi tréfára, de a kamasz fiúk között akkor még ez elment. Michael Collinst megkímélte a vicceitől. A harmadik asztronauta vele egyívásúnak tűnt, hiszen oly messzire repült, mégis egy kabinból kellett néznie, ahogy a többiek vígan rúgják a Hold porát.

Tovább

Pamacs honnan is tudná, merre jár a 6-os busz

február 4., 12:43 Módosítva: 2024.02.05 08:22

Nevezzük Sándornak. Azért így, mert amikor elmesélte történetét, az felért egy gyomrossal. Támlás széken ültem, Sándor arcát fürkésztem. A szája körül meg-megránduló izom mozdulataiból próbáltam kiolvasni azt, mit érez. Meg a szuszogásából, ahogyan a levegőt vette; abból, ahogyan ült, egyenes háttal. De csak a gyomros ereje kúszott egyre magasabbra, egészen a gigámig. Próbáltam úgy nyelni, hogy ne tűnjön úgy, mintha vizet kortyolnék, de Sándor – és azért hívom így, mert ma is él, és történetének szereplői is – figyelmes ember. Különben is, ki vagyok én, hogy ráöntsem a világra mindazt, ami az ő sorsa.

Sándor lábánál egy puha bundás labrador retriever pihent. Fejét Sándor lábfején pihentette. Olykor felpillantott, fülét emelgette. Ő Sándor legfőbb útitársa a városi forgatagban. Pamacs. Pedig egyáltalán nem pemzli. Sándor lenyúlt hozzá, végigsimított szőrén. Pamacs a farkának végével alig észrevehetően jelzett, amúgy meg sem mozdult.

Okos jószág, magyarázta Sándor, nagy felelősség. Mert bár Pamacs vakvezető, legalább annyira irányítania kell, mint amennyire neki segít a közlekedésben. Pamacs ugyanis honnan is tudná, melyik a 6-os busz, vagy azt, hogy a 4-es villamos merre jár. Azt is tanulnia kell, merre van a piac, hol az iskola, a rendelő. Sokan mégis azt hiszik, hogy a vakvezetők élő GPS-ek, s hogy árkon-bokron keresztül is elvezetik gazdájukat a célhoz. Pedig éppen árkon és bokron keresztül nem vezetik.

Sándor egy napon arra ébredt, hogy nem lát.

Először azt hitte, még éjjel van, azért sötét minden. Matatott, lámpát kapcsolt, nem lett világosabb. Kibotorkált a folyosóra, mindennek nekiment, ami csak vele szembejött. Felesége látta, hogy gond van, mondta is, hogy orvoshoz kellene menni, de Sándorban olyan mélyen vert gyökeret a kétségbeesés, pontosabban a felismerés, hogy nem lát, hogy a lába remegni kezdett, térdéből az erő elszállt. A földre ült, próbált a síkba kapaszkodni.

Az orvosok fél nappal és számos vizsgálattal később sok mindent mondtak, amiből Sándor annyit szűrt le, hogy nem a szemével vannak gondok. A látóideg brutális gyulladása miatt lett vaksötét. Sándor elméjében ekkor egy lángra lobbanó gyufaszál képe jelent meg. A pálcika lassan csavarodó és elszenesedő látványa.

Aztán zokogni kezdett. Akkor jött rá arra, hogy ha a könnycsatorna nem sérül, a vakok is tudnak sírni.

Így mondta, vak, mert a látássérült szóval nem lehet kifejezni azt, amit ő megél. Grafikus létére éppen azt veszítette el vasárnapról hétfőre virradóra, ami életének értelmet adott.

Fél év múlva már a felesége sem volt mellette. Pedig a templomban még szerelmesen mondta, hogy jóban és rosszban, egészségben, betegségben, de úgy tűnik, az ásót és a kapát már úgy értette, hogy azok olyan szerszámok, amelyek segítenek az elválásban, a nagyharang meg minden délben szól, és ha bármit el is választ, csakis a délelőttöt a délutántól.

Tovább

Felhővé foszló hősök

január 28., 16:37 Módosítva: 2024.02.01 06:38

Több anekdota szól arról, hogy amikor Jurij Gagarin első emberként 1961. április 12-én feljutott a világűrbe, azt mondta, hogy nem lát semmiféle Istent. Ma már nem könnyű elképzelni, hogy 108 percnyi űrrepülése alatt (a Vostok–1, fedélzetén Gagarinnal, 9 óra 7 perckor startolt, 10 óra 55 perckor landolt) miért éppen vallási, hitbéli ügyekkel foglalkozott volna (ez inkább vall Nyikita Hruscsovra, a Szovjetunió Kommunista Pártja akkori első titkárának szándékaira), de tény, azokban az időkben is éltek olyanok, akik szerint Isten, ember és tudomány dolgai nemhogy a végtelenben, de a Földön sem találkoznak.

Gagarin neve viszont a keleti tömb országaiban kelendővé vált. Gagarinból lett munkásbrigád, kék és piros nyakkendős őrs, falu, tér és utca, szakkör vagy éppen iskola – ahogyan az a hősöknek jár.

A magyar vasércbányászat fontos színhelyén, Rudabányán például aknát neveztek el Gagarinról – hiszen ő egyszerre volt az erő és a hősiesség példája. Azzal nyilván senki nem számolt, hogy az akna 1965-ben öt bányász életét követelő tragédiáról lesz híres, miután az június 8-án 12 óra 28 perckor beomlik.

Néhány év múlva Magyarország mindenesetre felhozta a föld alól a Szovjetunió hősének nevét, 1968. május 29-én róla nevezték el azt a hőerőművet, amely ma Mátrai Erőmű néven pöffent a magasba szürkésfehér pamacsokat. Jurij Gagarin a visontai dicsőséget nem érhette meg: 1968. március 27-én, tragikusan fiatalon, 34 korában – miután repülőgépe a földbe csapódott – meghalt. Akkoriban sokan azon tanakodtak, hogy az első űrhajós halála csupán a szovjet hőscsinálás propagandagépezetének eszköze volt-e, s még olyan teóriák is születtek, hogy nem is járt a világűrben, nem is ő volt az első ember az űrben, gépét pedig – amelyben ő és Vlagyimir Szerjogin repült – rakétákkal lelőtték.

A Visontán épülő erőmű nevének megváltoztatását mindenesetre a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) javasolta. Erről 1968. május 30-án a Magyar Nemzet szerző nélküli cikkében így fogalmaz:

Van abban szimbólum is, hogy a KISZ védnökségével épülő erőmű a világűr első utazójának, a tudomány és technika hősének, úttörőjének, Jurij Gagarinnak a nevét vette fel. Gagarin az emberi élet gazdagodásának, továbbívelésének munkája. Ezt szolgálja az új erőmű is, azok is, akik építették, azok is, akik majd az energiát termelik. Rokon gondolatok: tovább haladni a világűrben és a Föld minden talpalatnyi helyén.

Politikai üzenetekből már akkor sem volt hiány, a hősképzés tízezrek lelkét töltötte meg boldogsággal, valamint a végtelenben kiteljesedő emberi nagyság ígéretével. A névadásnak mindenki örült, F. J. Tyitov, a Szovjetunió budapesti nagykövete elhozta a magyaroknak a szovjet nép üdvözletét és köszönetét, valamint a beruházás KISZ-szervezetének átadott egy zászlót, a Komszomol Központi Bizottságának zászlaját, amelyet Gagarin fényképe és az űrhajósok aláírása ékesített.

Méhes Lajos, a KISZ Központi Bizottsága első titkára – a Magyar Hírlap akkori beszámolója szerint – ezekkel szavakkal szólalt fel a névadó ünnepségen, melyet az erőmű építkezése szálláshelyének nagytermében tartottak:

Jurij Gagarin nevét felvenni elkötelezettség. Ez a név tulajdonosának halála után is fogalom marad az emberiség történetében. A hős életútját járni, ezt az utat követni – ez kezdődött el a mai ünnepélyes névadón.

A lelkesedés, a megbonthatatlan szovjet–magyar barátság azonban nem tartott ki a végtelenig. A magyarországi rendszerváltást követő években szétmállott. Ráadásul 1991 decemberében a Szovjetunió is felbomlott, az egykori keleti tömb országai pedig nem tartottak igényt a hőseire sem.

Tovább

A piros vespás nő esete a halállal

január 21., 16:52 Módosítva: 2024.01.23 17:55

Nem alszik, halott, mondta a férfi, majd azt is hozzátette, nézzem meg a nő pulzusát, ha nem hiszek a szememnek. Remegtem, arra koncentráltam, hogyan tudok minél hamarabb elmenekülni. A motorja kerekét kezdte piszkálni, rugdosta, káromkodott, amiért defektet kapott. Kihasználtam a helyzetet, azonnal bepattantam az autómba, és tövig nyomtam a gázt. Percekkel később jutott eszembe, hogy nem néztem meg a rendszámát, ő viszont biztosan tudja a kocsimét.

Az eset óta húsz év telt el. Mindaddig rettegésben éltem, amíg tíz évvel ezelőtt a régi autómat el nem adtam, és friss házasként, pszichológus férjemmel új helyre nem költöztem. Ekkor fellélegeztem, úgy éreztem, most már nem találhat meg a motoros fickó.

A sors iróniájaként a szerelem egy másik motoros férfi személyében talált rám, aki rábeszélt, hogy vegyem meg magamnak azt a kis piros Vespát, amire régóta vágytam. Azt mondta, ez a dolog nagy lépés lesz a lelki gyógyulásom útján. Anyámon kívül ő volt az egyetlen, akinek elmeséltem, mi történt velem azon a napon. Igaza lett. Az egyik délután, amikor az ágyba döngölt a depresszió, mert éjszaka újfent halottak kocsonyás szemében láttam saját arcomat, a férjem kirángatott az ágyból, kihozta a garázsból a Vespát, és azt mondta, induljak el, csak úgy, cél nélkül.

Kihajtottam az udvarból, és egy kóborló, sárga falevelet kezdtem követni, egészen lassan. Aztán a levelet felkapta a szél, s úgy éreztem, mintha a Vespa is széltölcsérbe került volna. Abban a pillanatban elengedtem mindent, repültem a kis piros motoron. Nem emlékszem, hogy az úttesten mentem, vagy a vattacukor felhőkön robogtam, csak azt tudom, hogy lebegtem. Állomások váltakoztak mellettem, rég halott szeretteim integettek az ablakokból. Apám házánál megálltam, ő kijött a kapu elé. Azt mondta, szép kis motorom van, és megkért, vigyem el egy körre, mert még soha nem ült hasonló járművön. Újra elindultam, immár apámmal, kabátjába kapaszkodott a szél, átkarolta a derekamat, és kacagtunk. Hamarosan nagyanyám is csatlakozott hozzánk, oldalkocsiban ült, pettyes kendővel volt bekötve a feje.

Ránéztem, a szeme éppolyan volt, mint anno azé a halott nőé, akit a motoros ember oldalkocsijában láttam. Bámultam, ahogy az arca feloldódik a fénycsíkokban, amelyek aztán utat vágtak előttünk. Robogtunk ezen a semmibe vezető úton a kis piros Vespával, majd apám ölelése megszűnt, már a hangját sem hallottam. Hátranéztem, mögöttem megrepedezett a világ, és lassan lepergett a végtelenbe.

Amikor hazaértem, semmire nem emlékeztem, pedig legalább két órát motoroztam. A férjem boldog volt, mert végre mosolyogtam, és valami olyasmit magyaráztam neki, hogy elengedtem azt a régi sztorit, már nem félek sem a motoros embertől, sem a bosszújától. Ezt onnan tudom, mert hallottam, amikor később anyámmal telefonon beszélt. Nem akartam, hogy bárkinek meséljen a történetemről, de hát anyám úgyis tudott róla, így nem szóltam semmit. Néhány hét elteltével egy barátunk születésnapjára voltunk hivatalosak. Villantani akartam, így piros tűsarkúban jelentem meg, persze hogy a piros Vespámon. A férjem is motoron érkezett. Nagy sikert arattunk, mindenki azt mondta, vagányok vagyunk. Fürdőztem az elismerésben és a sikerben, még ha legbelül tudtam is, jelentéktelen.

A csendes beszélgetést egy idő után hangos zene váltotta, rángattak, hogy táncoljak. Pörögtem szédülésig, kaleidoszkópképpé lett a körülöttem lévő világ, a nők vihogása belefolyt a beszélgetésfoszlányokba – hányás kerülgetett. Leültem az egyik kanapéra. Csak később vettem észre, hogy a férjem egy kisebb társasággal beszélget. Láttam, hogy részeg. Azt ecsetelte, mennyire örül, hogy motorra ültem, ez ugyanis majd segít végleg elfelejtenem, hogy egyszer majdnem elkapott egy motoros sorozatgyilkos. Rugdostam a lábát, ezt hagyja abba, de csak folytatta, és elmesélte a társaságnak, hogy tíz évvel korábban megálltam segíteni egy lerobbant motorosnak, aki épp egy hullát szállított az oldalkocsijában, sőt azt is elmondta nekem, hogy nem ez az első nő, akit megölt. Akadt, aki viccnek vélte a sztorit, de a többség egészen meghökkent.

Pofon vágtam a férjemet, sírva rohantam ki az udvarra. Leültem a lépcsőre. Miután lecsillapodott a zokogásom, a csillagokat bámultam. Azt játszottam, amit gyerekkoromban a testvéremmel. Ez mindig megnyugtatott. Elképzeltem, hogy egy hatalmas ceruza van a kezemben, felnyúlok az égre, és vonalakkal összekötöm a csillagokat. Egy kis házat rajzolok, takaros kerttel, ott van anyám, apám és a testvéreim. Míg a testvéreimmel és anyámmal leszüreteljük a csillagokat az égről, apám megjavítja a kilazult ajtót, aztán mindannyian asztalhoz ülünk. Apám hosszú kezével és hatalmas tenyerével átfogja az egész családot, és mi soha többé nem félünk semmitől.

Az utolsó vonalat készültem gondolatban meghúzni az égbolton, amikor finom érintést éreztem a jobb vállamon. A férjemre számítottam, de nem ő állt mögöttem. Egy magas férfi volt, arcát csak félig világította meg a bejárati ajtó fölé szerelt lámpa tompa fénye. Helló, suttogta, és egészen közel hajolt az arcomhoz. Kellemes illata volt, emlékeztetett apám kölnijére. Megismersz?, kérdezte, és még közelebb hajolt. Megismertem. Ő volt a motoros férfi, az út széléről. Megpróbáltam felállni, hogy berohanjak a házba, de hasra estem. A térdemről lejött a bőr. A férfi mellém guggolt, a kezét nyújtotta. Állj fel, mondta, nem bántalak. Be akarok menni, motyogtam, de ő azt válaszolta, beszélnünk kell. Leültetett a lépcsőre, mellém kuporodott.

Azt ecsetelte, hogy anno jól bevettem a tréfáját, ő ugyanis sem akkor, sem máskor nem ölt meg senkit. A nő a húgom volt, és berúgott a buliban, azért dőlt ki, magyarázta. Csak hazavittem. Míg vártam a barátomat, akit a defekt miatt hívtam oda, nagyon unatkoztam. Arra gondoltam, jó móka lenne, ha megtréfálnám az embereket, ezért ugrattalak téged is. Sokakat átvertem. Szégyellem. Mire megmagyarázhattam volna a dolgot, elmenekültél. Mosolygott, megfogta a kezemet. Nézz a szemembe, mondta, hát ilyen egy sorozatgyilkos? Félelmemben elájultam. Arra eszméltem, hogy a férfi fölém hajol, a többiek pedig körülöttem állnak. A férjem azt mondta, még jó, hogy a doki épp velem volt, amikor rosszul lettem.

Semmit nem értettem. Miután hazamentünk, és kijózanodott, mindent elmeséltem neki. Azt mondta, már mindenről tud, ugyanis a doki, akit egyébként egy motorostalálkozóról ismer, mindent elmesélt neki az egykori tréfájáról. Tényleg vele találkoztál annak idején?, kérdezte a férjem. Bólintottam. Kacagni kezdett, hosszú percekig abba sem hagyta. Aztán elmesélte, hogy a doki mindig nagy tréfamester volt, szóba sem jöhet, hogy megölt volna valakit. Végre megnyugodhatsz, simogatta meg a vállam, megoldódott az évtizedes rejtély, nincs félnivalód.

Csaknem tíz év telt el az említett buli óta. Többé nem találkoztam a dokival, szándékosan kerültem, szégyelltem, mekkora idióta vagyok, hogy bedőltem egy ugratásnak, még ha nagyon durva volt is.

Tovább

Mogyoród egy sziget lett a vörös tengerben

január 14., 14:20 Módosítva: 2024.01.16 15:05
240

Nem szimpla sporttörténelmi, jóval inkább világtörténelmi pillanat volt, amikor Magyarország 1986 nyarán Formula–1-es nagydíjat rendezett. A technikai sportágak királya ugyanis a szocializmusban élők számára már tiszta NYUGAT volt, így, csupa nagybetűvel. Mint a Csinibaba című Tímár Péter-filmklasszikusban Helsinki, csak ez ide készült, házon belülre, komolyabban utazni sem kellett odáig, országhatárt átlépni.

A Nyugat akkor lényegében nem földrajzi meghatározás, hanem sokkal inkább gyűjtőfogalom és szitokszó volt, a szocialista rendszer országai által akkor már annyira azért nem túl élesen, de mégis rendszeresen kritizált kapitalizmus otthona, annak minden megvetett gazdasági, reklám- és marketingrészével. Amiről a többség akkor persze még azt sem tudta, mi fán terem, és ami azóta gyökeres változásokon ment át, hogy a kétezres években, különösen az internet elterjedésével, a világ igazi megnyitásával új dimenzióba kerüljön.

De hol voltunk még ettől a nyolcvanas évek közepén.

A világrend, mondjuk, felbillenni látszott, a változás szele már akkor éreztette hatását, a glasznoszty és a peresztrojka voltak akkor a kulcsszavak, amik ráadásul a szomszédos, mindenben is irányt mutató Szovjetunióból érkeztek. És mindenki sokkal jobban örült nekik, mint amikor emberöltővel korábban tankok, harckocsik és hadtestek érkeztek ugyanonnan.

Bernie Ecclestone, az F1 egykori vezetője, mindenható ura a ’80-as évek elején arra az elhatározásra jutott, hogy valamelyik szocialista országot is beveszi a futamrendezők közé. Több sikertelen próbálkozása után (Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia, Csehország) a Brazíliában élő magyar üzletember, Rohonyi Tamás javaslatára végül Budapest is képbe került. Ecclestone ’83 nyarán személyesen látogatott el fővárosunkba, ahol végre nyitott ajtókra, partnerekre lelt. Rövid időn belül (a Városliget és a Népliget is szóba került) kiválasztották a megfelelő helyszínt, és ’85 őszén már aláírhatták a szerződéseket.

Vidéken, de a fővárostól azért látótávolságra – az agglomeráció akkor még messze nem azt jelentette, amit manapság –, a mogyoródi völgyben megépített pálya a technikai sport, a szórakozás mellett sokaknak a hőn és hiába vágyott, összességében leginkább elérhetetlen Nyugat-Európát vagy éppen a világ boldogabbik felét hozta el egy másik világba. Ahogyan az a viccben is szerepelt Nyugat-Berlinről.

Kíváncsi lennék, negyven mínuszosan ki könnyezi meg, és csapkodja közben a térdét arra a poénos felütésre, hogy mondjon egy szigetet a Vörös-tengeren. És amikor megbukik a földrajzvizsgán, mert ugye honfitársaink közül ki a franc tud séróból szigetet megnevezni az Afrika és Ázsia között lévő Vörös-tengeren, akkor helyette történelemből kapta a mentőövet: a Német Szövetségi Köztársaság beékelt részét a Német Demokratikus Köztársaságba, azon belül pedig a szocialista „táborba”.

A mogyoródi pálya eredetileg 4014 méter hosszú volt, és mindössze nyolc hónap alatt készült el, ami a mai viszonyokhoz képest is bravúros teljesítmény, akkori mércével pedig hihetetlen és elképesztő. Sportági, de sportos megközelítésben is kevés példát találni rá a nagyvilágban. Az első futamot 1986. augusztus 10-én rendezték meg, a kánikulai forróságban százezrek kerekedtek fel a Magyar Nagydíjra. A beszámolók alapján az F1 igazi gulyásvurstliba lett ékelve, a korszak csúcskategóriás versenyautói és a nézők nehézkes transzfere mellett volt ott sör, bor, pálinka, lángos, palacsinta, sült kolbász, hurka, öröm, lány.

A Formula–1-ben azóta sok minden történt és változott, miként a kétszer (1989-ben, majd 2003-ban) már átépített és idéntől újfent erős ráncfelvarráson áteső Hungaroringen is. Előbb 3975 méterre csökkent, majd 4381 méterre nőtt az érdemi aszfaltcsík, a célegyenesnél és kanyaroknál is történt némi változás, ami viszont állandóságot képvisel, az a szurkolók, rajongók, érdeklődők töretlen lelkesedése. Így már nemcsak a magyar sportbarátok kedvelt célpontja, hanem Európa több helyéről, keletről, nyugatról, délről és északról is érkeznek a futamra vendégek.

A pilóták a kezdetekben is technikásnak találták a szép természeti környezetben lévő, kanyargós pályát, amelyen nem könnyű sikert aratni, de még előzni sem. Folyamatos koncentrációt és munkát igényel, mindezt nagy melegben, amelyet olykor nyári zápor tarkított. Ezeket a jellemzőit a mogyoródi pálya azóta is bátran viseli, és immár a sportági tradíciók egyik őrzőjévé vált.

Tovább

És jött egy ötlet, hogy elég a Dunán való csúszkálásból

január 3., 05:50 Módosítva: 2024.01.04 15:50
16

Amikor 1870. január 29-én Rudolf koronaherceg megnyitotta a Városligeti Műjégpályát, senki nem hitte volna, hogy a magyar főváros egyik legikonikusabb építményének története veszi kezdetét. Az ötlet a Pesti Korcsolyázó Egylettől érkezett, ugyanis a XIX. század elején már tömegével korcsolyáztak a pesti polgárok a Duna jegén, azonban biztonsági megfontolásból állóvizet kerestek jégpálya létesítésére. Amikor 1869 decemberében Kresz Géza kezdeményezésére megalakult a szervezet, első feladatának azt tűzte ki, hogy legyen biztonságos jégpályája a szabadidejükben korcsolyázni vágyóknak és legyen jól megközelíthető bázisa a magyar korcsolyasportnak.

Hosszas alkudozás, közbenjárás után engedélyt kaptak a városi tanácstól, hogy a Városligeti tó egy részén telente korcsolyapályát alakítsanak ki, ahol mindenki díjtalanul élvezheti a korcsolyázás örömeit.

Az első „csarnokot” a tó partján felállított két helyiségből álló fabódé jelentette. A megnyitóünnepségnek is megadták a módját az urak: a 17 napos ünnepségsorozat programok sokaságát ígérte az izgalmas, új téli sport szerelmeseinek.

A fabódék 4 évig bírták, s amikor 1874-ben leégtek, a városvezetés úgy döntött, hogy új, állandó épületet emeltet a városligeti pályához. A Lechner Ödön tervei alapján született csarnokot 1875 decemberében nyitották meg, de valójában csak 1878 telétől vehették végleg birtokba a sportolni vágyók. S hogy milyen jól sikerült az új épület, arra a legfényesebb bizonyíték, hogy 15 évvel később már teljesen át kellett építeni, olyan szűknek bizonyult. Az új csarnok terveit Francsek Imre készítette el. Ebben az időben már az egész tavat korcsolyázásra használták, ami 36.000 négyzetméternyi jégfelületet jelentett. Az enyhe telek azonban sok gondot okoztak az üzemeltetőknek, ezért 1902-re a tófenék negyedét lebetonozták.

A pálya első modernizálása 1926-ban történt. A főváros vagyonosabb polgárai összefogásának eredményeképpen hűtéstechnikai berendezéseket kapott a pálya, így megnyílhatott Európa második, versenyek rendezésére alkalmas műjégpályája. Ezzel párhuzamosan bővítették a Korcsolya Csarnokot is Ifj. Paulheim Ferenc építész vezetésével.

Budapest ostromakor, 1944-ben a jégpályát is bombatámadás érte, az épület bal szárnya csúnya sebeket szerzett. A háború után gyorsan helyreállították a Városliget ékkövét, de komoly felújítás nem történt. Az immár műemlékvédelem alá helyezett épületegyüttes legkomolyabb Kádár-kori változása az volt, amikor 1968-ban a korábbi 300 méteres pályát alkalmassá tették a nemzetközi versenyekre: 400 méteresre bővítették. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ebben a korszakban már nem a városligeti pálya volt az egyetlen fővárosi lehetőség a korcsolyázók számára: a Millenárison, a Megyeri úton és a Kisstadionban is komoly jégfelület várta a csúszni, forogni, siklani vágyókat.

Tovább

Életünk tornyai

2023 december 27., 20:30 Módosítva: 2023.12.30 10:49
35

Csak a szokásos kép. Minden mászókán gyerek, a homokozó tele, lapátcsere, vödörcsere, teli talppal guggoló, karjukkal vitorlázva futkosó kölykök. A háttérben padok sora. A padokon anyukák, olykor apukák. Előregörnyednek, széttárt karral hanyatt dőlnek, keresztbe vetett lábbal figyelnek.

Apa, apa... Szöszke srác fut a kötélhinta felől. Játszhatok Rékával? Apa bólint. Persze. Mosolyog. Miért is ne. Réka a homokozóban, kezében piros színű lapáttal várakozik. Amikor meglátja a feléje futó Samut, felpattan, a fiú elé szalad. Megöleli. Samu puszit nyom az arcára. Ahogyan a felnőttektől látta. Aztán már bandáznak is, várat építenek. Toronnyal. Már amennyire a homokból tornyot lehet építeni.

Apa tekintetével a szemközti oldalon ülő nőt keresi. Réka édesanyját. Valakivel beszélget. Cseveg. Mosolyog. Gesztikulál. Kezével olykor a füle mögé simítja szőke tincseit. Apa sóhajt. A nő szépsége megigézi. A látvánnyal képtelen betelni. Legszívesebben odamenne hozzá, megölelné. Ahogyan Samu Rékát. Ahogyan Réka Samut. Hajtincsét a füle mögé igazítaná. Odahajolna hozzá, beszívná bőrének illatát.

Ekkor egy férfi ül apa mellé. A túloldalra néz ő is. Csinos, mi tagadás, mondja. Szájával ciccent, vigyorog. Van itt látnivaló, folytatja. Apa nem felel. A férfira néz, majd a zsibongó gyerekek között megkeresi Samut és Rékát. A vár épül. Tornya folyton leomlik, de Samu vízért szalad, a nedves homok, amíg ki nem szárad, jól tapad. Aztán elporlik az is. Mint a szerelem. Mert ha már nincsen semmi, egyetlen gondolat, érintés, pillantás, sem üzenet, arra válasz, amely egyben tartaná, elmállik az is. Mintha sosem lett volna. Ha fellapozod elmúlt szerelmed könyvének lapjait, az oldalak az ujjad között porladnak semmivé. Próbálsz emlékezni, próbálod felidézni, hogy milyen volt, mégsem találod. Üres tér, kihalt univerzum minden hátrahagyott szerelem. Fagyott bolygók és dermedt csillagok halmaza.

Apa, apa... Samu nyakig homokosan rohan a padhoz. Réka ma nálunk alhat? Apa megsimogatja fia fejét. Ma nem, nem ma. Az apa mellett ülő férfi röhög. Korán kezdi, de hajrá, kölyök. Apa és Samu úgy tesz, mintha nem hallanák a férfit. Menj, játssz még, mondja apa. Samu akár egy kölyökvizsla, rohan. Apa észreveszi, hogy a szemközti padon ülő nő Samut figyeli. Mond valamit a mellette ülő asszonynak, aztán feláll. A homokozóhoz megy. Leguggol. Végigsimít Samu fején, megöleli. Aztán kézen fogja Rékát és Samut, és megindul apa felé.

Szia, mondja, amikor a padhoz érnek. Szia. Réka apa nyakába borul. Alhatok ma nálad? Apa anyára néz. Az a fejét rázza. Nem lehet. Ma nem. Réka sóhajt. Arcon csókolja az apát, apró tenyerével végigsimít rajta. Akkor majd hétvégén, mondja. Samunak is puszit ad. Majd hétvégén. Szia, Apa, mondja Réka. Szia, drágám, mondja apa.

Tovább

Szenteste, startmező

2023 december 20., 15:42 Módosítva: 2023.12.23 08:38
16

Ez nem a valóság, suttogja Máté. Tenyerét sörösüveg hűti, bőrét napfény perzseli. Hunyorogva nézi az óceánt. A horizonton tankerek sziluettje remeg. Az égbolt lehetetlenül kék színben ragyog, kivéve ott, ahol a napkorong araszol. Ott mintha kiégne.

Máté két napja érkezett. Aludt, evett, most a parton ül. Kempingszékét a hullámok pereméig húzta, abban üldögélve mereng a világ dolgain. Leginkább a sajátjain. Cége jó évet zárt, az osztalékból öt évig gondtalanul élhetne a semmi közepén. A kisujját se kellene mozdítania, megkaphatna mindent, amire csak vágyik.

Az elmúlt hatvankét évét, amit e földi valóságban eddig eltöltött, nem cserélné el senkivel. A fiára gondol, Londonban séf. Manapság minden kamasz séf lenne. A televízióból ömlenek a séfes műsorok. Menjél, mondta, amikor egy napon azzal állt elő, hogy apa, lelépnék Londonba; keresek egy rakás pénzt, aztán hazajövök. Menjél, mondta Máté. Tudta, a fia soha nem jön haza. Akit megérint a bőség istennőjének ujja, az nem megy már sehova. Ott ragad, ahol van, mint Odüsszeusz Kalüpszó szigetén. Menjél, mondta. Megölelte fiát. Menj.

Aztán Ritára gondolt. Akkor szeretett bele, amikor a teste még annyira törékeny volt, mint a lelke. Hitt a jóságban, az őszinteségben. Mindene tiszta volt, akár a frissen hullott hó. Csak később jött rá, amikor már minden közös volt, a ház, a vagyon, az összes emlék, amit addig felhalmoztak, hogy a hó hideg és mindent ellep. Elhagylak, Máté, szólt a nő egy esős napon. Kedd volt, szürke délután. A villámok jégcsapként hulltak az égből. Szükségem van levegőre, folytatta Rita, élni akarok. Menjél, felelte Máté, és úgy érezte, a lelke mélyén egy egész galaxist nyel el egy hirtelen támadt fekete lyuk. Menj, suttogta. Megölelte Ritát. Végül Máté költözött. Nem messze, egy másik városba. Az új lakásban üldögélve arra gondolt, hogy az élet olykor mindenkit visszaküld a startmezőre.

Máté anyja hatvan éve halt meg. Arra sem emlékszik, milyen volt bőrének illata. Az apját négy éve vitte el egy infarktus. A harmadik. Ő legalább tudott élni. Egy időben annyi mostohát vitt haza, hogy Máté azt hitte, a nők olyanok, mint az étel: nélkülük nem lehet élni, de egy idő után lejár a szavatosságuk. Mind közül egy Olga nevű nőt kedvelt a legjobban, ő legalább tudta, hogy a fiúk szeretik a madártejet. Aztán elmaradtak a mostohák. Máté apja egyre csöndesebb lett, belebetegedett a magányba. Lassan fonnyadt el, mint az íztelen gyümölcs. Előbb a lelke száradt el, majd a teste, végül, amikor már csak a plafont bámulta az ágyból, Máté odaült mellé. Kezével végigsimított apja homlokán, és ezt mondta neki: Menjél, Apa, hátha találkozol Anyával.

A temetésre Rita is eljött. Az utcán egy férfi várt rá sportkocsiban. Percenként nyomta a dudát, unta a várakozást. Rita letette a koszorút a ravatal elé, intett, és tűsarkon kitipegett. A gyerek jól van, kérdezte sietve. Máté a kocsi felé pillantva bólintott. Menj, már várnak... A fiuk Londonból üzent, hogy nem tudott műszakot cserélni, az emberek folyton éhesek.

Aztán eljött a december. Máté azon töprengett, hogyan legyen idén a karácsony. Persze tudta, innentől kezdve tökmindegy. A frissen hullott hó nem hozott ünnepi hangulatot. Máté repülőjegyet vett, két átszállással, kompolással. Menni kell, suttogta. Interneten fizetett.

Tovább

Titok a kompon

2023 december 13., 16:16 Módosítva: 2023.12.16 08:24
59

Havazik, a szél is feltámad – azon gondolkodom, hogyan csináljam a dolgot, hogy senki ne vegye észre. A kompon legalább tíz autó áll, az utasok közül többen is kiszálltak a kocsikból, hogy bámulják a kövér hópelyheket, ahogy elnyeli őket a tó. Nem emlékszem, mikor fagyott be utoljára a Balaton, most sincs jég a vízen. Szerencse, így legalább jár a komp.

Anyám azzal ébresztett, hogy vigyem el a Balatonra. Jó, mondtam neki, a hétvégén elmegyünk Füredre, benézünk Marika néniékhez. Az nem jó, felelte, ma akar menni Tihanyba, a révhez. Minek?, kérdeztem, mire ő meghúzta a vállát, és annyit mondott: csak. Aztán lekuporodott a szőnyegre, felhúzott térdekkel ringatózni kezdett és sírt. Zokogásából csak annyit tudtam kivenni, az éjszaka azt álmodta, hogy hamarosan meg fog halni, de előtte még el kell mennie a tihanyi komphoz, mert ott dolga van. Leültem mellé, simogattam a hátát és azt magyaráztam, ez butaság, csak egy rossz állom, semmi köze a valósághoz. De ő egyre jobban zokogott, azt hajtogatta, mi van, ha nagyanyád üzent az éjszaka, és ez egy jel? Mi van, ha csak akkor menekülhetek meg a haláltól, ha elmegyünk Tihanyba?, szegezte nekem a kérdést, miközben a szeme vörös volt a sok sírástól, és egész testében remegett. Ma este nem merek lefeküdni, mert meghalhatok!, mondta, és morcosan beült a szoba sarkában álló hatalmas fotelba, ami még nagyanyámé volt. Attól kezdve nem volt hajlandó hozzám szólni egészen addig, amíg meg nem ígértem, hogy elviszem Tihanyba.

Esett az eső, amikor beszálltunk a kocsiba. Úgy számoltam, hogy még sötétedés előtt haza is érünk, ha nem időzünk sokat a Balatonnál. Megbeszéltem anyámmal, hogy csak a kikötőig megyünk el, a kompra nem szállunk fel, hogy azzal se töltsük az időt. Rábólintott, azt mondta, az is jó, mert ha odaérünk, tudni fogja, mit jelenthetett az álma, mit üzent neki nagyanyám, és végre megnyugszik.

Az úton végig régi történeteket mesélt az édesanyjáról. Mindig is meggyőződése volt, hogy nagyanyám boszorkánynak született, aki képes volt megrontani a haragosait, de gyógyítani is tudott. Újra előhozakodott a sztorival, miszerint az anyja holtában gyakran visszajárt hozzá. Azt állította, hogy nagyanyám egyik alkalommal macska képében ijesztette meg őt. Befutott a házba egy akkora fekete jószág, hogy olyat még nem láttam, mesélte anyám. Épp terhes voltam, nem akartam, hogy mindenféle állatok behozzák a fertőzés, ezért szóltam a szomszédasszonynak, jöjjön át, segítsen megfogni a macskát. Eszti átjött, mindent felforgattunk, de nem találtuk az állatot. Abban biztosak voltunk, hogy ki nem mehetett, mert az ajtó zárva volt. Miután fél napig hiába kajtattuk, Eszti megjegyezte, a fekete macska csakis a boszorkány anyám lehetett, aki így akart leselkedni utánam, mondta anyám, és váltig állította, nem ez volt az egyetlen eset, amikor nagyanyám hasonló dolgot művelt vele. Másik alkalommal angyalként jelent meg az éjszaka közepén, és, anyám állítása szerint, reggelig nem mozdult az ágya mellől. Közben megvarrta az elszakadt ruháját, és elringatta az állandóan síró csecsemőt. A frászt hozod rám ezekkel a történetekkel, förmedtem anyámra, és nyomatékosan megkértem, többé ne meséljen nekem ilyeneket.

Délután két óra volt, amikor Tihanyba értünk. Mondtam anyámnak, együnk egy lángost, mielőtt a révhez mennénk, de ő erősködött, hogy inkább egyenest oda vegyük az irányt. Nem akartam vele vitatkozni, hát teljesítettem, amit kért. Ám hiába beszéltük meg indulás előtt, hogy nem szállunk fel a kompra, sírni kezdett, amikor nem akartam jegyet váltani. Miért csinálod ezt?, kérdeztem tőle. Minek akarsz felszállni a kompra, mi dolgod ott? Ő továbbra is az álmára hivatkozott, meg nagyanyámra, aki kizárólag a vízen árulja el neki, hogy mit is akar tőle.

Félórányi hiszti után meguntam az ellenállást, megváltottam a jegyet és felszálltunk a kompra, az autót a kikötőben hagytuk. Mondtam anyámnak, most aztán örülhet, mert az eső is elállt, és Szántódról szintén komppal fogunk visszajönni Tihanyba. Fura mosoly bujkált a szája sarkában, egészen átlényegült. amikor elindultunk. Időközben a nap is kisütött, a mellettünk szembe jövő kompról kedvesen integettek az ázsiai turisták.

Próbáltam anyámnak mutogatni, merre van Füred, merre lehet Marika nagynénémék háza, de őt ez egyáltalán nem érdekelte, csak meredt maga elé és motyogott. Mit csinálsz?, kérdeztem tőle. Imádkozom Feriért, bökte oda, mintha ez a tihanyi kompon a világ legtermészetesebb dolga lenne. Meghökkentem. Ki az a Feri?, faggattam, apámat ugyanis Józsefnek hívták. A szerelmem, mondta, olyan lazán, mintha Feriről nekem is tudnom kellene. Te megcsaltad aput!, förmedtem rá, ő meg erre kacagni kezdett. Csak egyetlenegyszer, mondta. Itt találkoztunk, Tihanyban. Aztán átkompoztunk Szántódra, busszal átmentünk Siófokra is. Első látásra szerelem volt mindkettőnk részéről. Az éjszakát Siófokon töltöttük. Másnap Feri elbúcsúzott, soha többé nem találkoztunk. Aztán a múlt héten kaptam Facebookon egy levelet Feri lányától, azzal, hogy az édesapja meghalt. Megtalálták a holmijai között a naplóját, amiben rólam is írt, őszintén, ahogy most én is mesélek neked. Állítólag azt írta, hogy a haláláig szeretett, annak ellenére, hogy csak egyszer találkoztunk. Meg kell értened, életemben egyszer voltam igazán boldog, itt, a tihanyi kompon, amikor Feri megcsókolt. Néztem anyámat, és rettentően dühös lettem, amiért hazudott nekem meg apámnak, ugyanakkor boldoggá tett, mert ismertem anyámat, és tudtam róla, egy életen át boldogtalan volt.

Tovább

Ahol valóságosan is piros hó esett

2023 december 6., 11:32 Módosítva: 2023.12.08 01:15
389

Az osztályban voltak a vasműs gyerekek és a papírgyári gyerekek. A vasműs gyerekek szülei a vasműben, a papírgyáriaké értelemszerűen a papírgyárban dolgoztak, és ez leginkább nyáron kapott értelmet, a vasműs gyerekek ugyanis a vasmű üdülőjébe mehettek nyaralni a Balatonra, a papírgyári gyerekek pedig a papírgyáréba, és a kettő között nem volt átjárás.

A vasműs gyerekek persze többen voltak, ezért az osztályban is jobban összekovácsolódtak – és a papírgyár mintha kevésbé lenne benne a kollektív emlékezetben is, a korabeli fényképeken legtöbbször csak az acélmű fáradt kohászait és a Dunai Vasmű tömbjét, kéményeit látni, pedig a hullámvertikum hatalmas papírtekercsei legalább olyan izgalmasak voltak, mint a kohó, és a 6-os útról a város felé tekintve a papírgyár épülete és víztornya is azonnal szembetűnik.

A város jellegzetességei közé tartoznak a víztornyok, különleges formájukkal meghatározzák egy-egy városrész hangulatát.

Dunaújvárosról, hiába hívták kezdetben Sztálinvárosnak, és állt hatalmas Lenin-szobor a főtéren, nem a kommunizmus építése ugrik be, hanem a Duna-part, ahol órákig lehetett figyelni, ahogy az uszályokon érkező vasércet kipakolják, vagy a strand, ahol olyan hosszú láncon lógott a hinta, hogy az embert – legyen felnőtt vagy gyerek – az egekbe röpítette. Aztán a mellette felépülő uszoda, amihez fogható modern sportlétesítmény kevés volt az országban, és amely ma már a fiatalon meghalt iskolatársunk, Fabó Éva nevét viseli, a tornacsarnok pedig az ország legjobb tornászait adta Supola Zoltántól Óvári Éváig.

Tovább

Amikor eleve elrendeltetett a lógás: szökőnapon alakult a félkatonai szervezet

2023 november 29., 17:20 Módosítva: 2023.11.30 14:53
28

A január elsején immár hetedik születésnapját ünneplő Honvédelmi Sportszövetség elődjeként 1948. február 29-én, tehát szökőnapon alakult meg a sport- és szabadidő-tevékenységeket szervező Magyar Szabadságharcos Szövetség (MSZHSZ). Az országos félkatonai szervezet története során politikai okokból többször alakult át és váltott nevet, egyvalami azonban megmaradt: a sporttevékenységek iránti elkötelezettség. Ezzel kapcsolatban a többségnek mégis két olyan dolog maradhatott meg leginkább az emlékezetében, amelynek azért csak közvetetten volt köze ehhez: egy tanításmentes iskolai nap, és a jogosítvány megszerzése. Pedig a szervezet ennél jóval színesebb volt.

És itt a palettán most nem feltétlen azokra a színekre gondolunk, hogy a Magyar Kommunista Párt eszmei értékei mellett, azokra a figyelmet felhívva üzemi, városi és községi szervezetek a kitűnő közösségi és mozgalmi élet mellett „eredményes politikai felvilágosító munkát végeztek”. A II. világháború utáni időszakban a kultúrcsoportok működése mellett persze a sport is erős szerepet kapott, amiben azért könnyű volt észrevenni a katonai hátteret. Így jött képbe egyebek között a lövészet, a síelés, a lovaglás, a kerékpározás. De volt motoros és ejtőernyős szakosztály is, amelyet rövid átmenettel követett egy újabb közlekedési forma, a repülő, valamint a rádióamatőr-szakkör. Az 1956-os események a szervezet életében is erős nyomot hagytak maguk után: először is kettészakadt, másodszor politikailag felkészült kormánybiztosok érkeztek azzal a feladattal, hogy segítségükkel kiszűrjék, majd ki is zárják az „ellenforradalmár-gyanús” személyeket soraik közül. A valóban klasszikussá váló Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ) 1967 nyarán született meg, vezetői a szervezés mellett a nagy értékű technikai eszközökért is felelősséggel tartoztak, a legtöbbjük a kor szellemének megfelelően lelkiismeretesen és lelkesen állt munkához.

A nagy tömegek mégis iskolásként találkozhattak elsősorban az MHSZ áldásos tevékenységével. Ezek közül az első és minden bizonnyal legnagyobb áldás a tanításmentes iskolai nap volt, lévén az tényleg kivétel nélkül mindenkit érintett. Az ügyességi és akadályversenyek néhol politikai fejtágítóval egészültek ki, de azért ezek száma és tartalma az idő múlásával egyre inkább tompult, kopott, és miután sokszor volt rábízva helyi erőkre, olyan sokkal azért nem jutott vele előrébb proletár munkásmozgalom és a Magyar Népköztársaság sem. Miként utóbbi hadserege sem azzal a lövészettel, ami leginkább megmozgatta az iskolások fantáziáját. Az '50-es évek közepén olykor korukbeliek még éles lőszerrel vettek részt a forradalomban – akkori elnevezését tekintve ellenforradalomban –, kockáztatták és áldozták életüket. A későbbi korokra ebből a jóval békésebb formátumú légpuska és a céltábla maradt meg csupán. Persze a fegyverrel való találkozás így is épp elég izgalmat hordozott magában, az pedig nem kevésbé, hogy utána „céltáblaként” szolgált az a diák is, aki a földszinti belső udvaron létesített lövőállásból nem a tőle pár méterre lévő célt találta el, hanem a második emeleten lőtte ki az üvegablakot. Hosszú időre mementót szolgáltatva ezzel ügyességéről és éleslátásáról. Hasonlóan „eredményes” vagányok utána napokig a tőlük megszokottnál jóval csendesebben közlekedtek a folyosókon, pár napig a legtöbbször körön kívüli társ is az osztályközösség érdemi tagjának érezhette magát.

Tovább

Káoszt hozó villanyrendőr

2023 november 22., 17:23 Módosítva: 2023.11.23 16:15
62

Reggelre magába zuhant a hőmérő higanyszála. Magyarországra sarkvidéki hideg zúdult, a higanyoszlop mínusz 5 és mínusz 10 fok között vacogott. Másnapra havazást mondtak, és Murgold Mihály okleveles könyvelő elégedetten állapította meg: idén fehér lesz a karácsony.

Már akkor fázott, amikor elindult a munkahelyére, hogy az ünnepek előtt átvezessen még néhány részvényt, pedig kabátját a legfinomabb szőrmével bélelték. Ám a szél fagyos pengéket reptetett, átvágott mindent és bármit, ami az útjába került. Murgold Mihály táskáját a mellkasához szorítva egy falra kiragasztott rendeletet olvasott. Közzétételét a székesfőváros főkapitánya rendelte el, így közölte a főváros közönségével a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésén áthaladó forgalmat szabályozó villamos-jelzőkészüléknek kezelési módját. Ebben nem csupán a készülék jelzéseit magyarázta el, hanem arra is figyelmeztetett, hogy a villanyrendőr intézkedéseit nemcsak a járművezetők, a sofőrök, kocsisok és villamoskalauzok, hanem a gyalogjárók is kötelesek figyelembe venni.

A könyvelő alapos ember hírében állt, igyekezett mindent megérteni. Félig hangosan olvasta a leírtakat, és az sem zavarta, hogy időközben kisebb tömeg gyűlt köréje. Mindenki tudni akarta, mi is az a villanyrendőr: „A jelzőkészülék zöld, sárga, vörös, majd sárga, zöld, vörös fényt jelez. A sárga fény irányváltozást jelent. A zöld fény a szabad közlekedés jelzésére szolgál, a sárga fény felvillanásakor az utca kereszteződésénél levő járművek és gyalogosoknak a kocsiútra lépni szigorúan tilos.”

Micsoda ostobaság, mordult fel egy fejkendős asszony. Arcát a szél pirosra színűre festette, amitől úgy nézett ki, mint egy téli alma. A többiek lehurrogták, hogy ha már olvasni nem tud, legalább hallgasson. Mihály folytatta a csupa előírással és tilalommal teli leirat felolvasását, különösen a vörös jelzés tiltó hatályáról, mert akkor meg kell állni, majd arra jutottak, hogy a zöld és a vörös színek érthetőek, de a sárga minden összezavar. Merthogy annak nincsen értelme. Mihály a maga akkurátus módján azt magyarázta, hogy a sárga alighanem olyan lehet, mint amikor a rendőr a kezét felemeli, figyelmeztet valamire, de az egybegyűltek leginkább azt érezték fontos tudásnak, amit Marinovich Jenő főkapitány hirdetményének utolsó pontja írt elő: „a rendelkezés ellen vétőket 500.000 koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, vagy ennek megfelelő 5 napi elzárással büntetik.”

Erre azért kíváncsi vagyok, mondta Mihály, és elsétált a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződéséhez, beállt a gyülekező kíváncsiak tömegébe. Fél órával a déli harangszó előtt megjelentek a Beszkárt emberei, és „elhelyezték a színes üvegeket, körtéket csavartak be, végül a lámpaközepébe egy hosszú rudat illesztettek, amelynek a végén fogó van. Egy mérnök felállt a lámpa alatt elhelyezett emelvényre, rántott egyet a lelógó rúd fogantyúján és a körútnak a Boráros tér és a Berlini térre néző két üvegje zöld színt, ugyanakkor a Rákóczi útra néző két üveg piros színt vetített.”

Ámult a pesti nép, örömködött, értetlenkedett, és ahogyan terjedt a villanyrendőr híre, úgy nőtt a tömeg a téren. A kivezényelt rendőrök veszélyesnek nyilvánították az érdeklődést, amely már a forgalmat is veszélyeztette, de igazi látványosság lett az első villanyrendőr – amely délutánra, estére mintha átvette volna az egybegyűltek izgalmát, és teljesen összezavarodva kezdett különféle színeket villogni. A mérnökök ekkor leszerelték a lámpát, mondván, másnap visszahozzák.

Tovább

Kutya a Mennyországból

2023 november 15., 21:35 Módosítva: 2023.11.17 15:49

Csend szűrődik zajos magányomba, pókhálófonálon lóg az este. Mára elfáradtak a gondolataim, csak az ösztöneim hajtanak az ismeretlen udvar felé. Az imént még a székely kapukat számoltam, olvastam a kopott üzeneteket, meg-megállva imádkoztam. A Teremtő itt lakik, a senki földjén, találkoztam vele. Fehér kis kutya csahol a lábamnál, talán csak hallucinálom, de megyek utána, a székely kapuk hátramaradnak, apámra gondolok, hogy talán ő küldte ezt a kis jószágot onnan fentről, hogy tudasson velem valamit.

Hátára fekszik, apró mancsaival átöleli a csuklóm. Koszos, sovány, de láthatóan boldog, elégedett. Mert foglalkozom vele. Kettőt vakkant, csóválja a farkát, gombszemével szuggerál. Játékosan harapdálja a kezem. Hogy lehet egy kutya ennyire barátságos azzal, akit nem ismer?

Idegen udvaron guggolok. Kopasz, hajlott fák próbálják szemérmesen elrejteni a portán élők nyomorát. Az ágak között mégis átlátni, lassan-lassan kirajzolódik a kép. Mintha szürke festékkel permetezték volna be az udvart és a fából tákolt házat. A nagyobbacska kunyhóhoz egy kisebb viskó is tartozik. Egyik sem élne túl egy erősebb vihart. A teteje olyan, akár egy foghíjas ember mosolya.

Gyerekkoromban éreztem utoljára így, mint most. Titkot lopni készülök. Hatévesen templomba vittek. Először jártam ott. Féltem, rám kiabálnak, hogy menjek ki, semmi keresnivalóm ezen a helyen. Anyám leültetett, csendre intett. Eleinte unatkoztam, de aztán elbűvölve néztem, ahogy egy asszony imádkozni tanította gyermekét. Akkor nem értettem, mit történik, csak később jöttem rá. Magányos éjszakáimon apró darabokból összeállítottam a múltbeli történetet. A gyerek anyja szép bundában volt, szőke haját kontyba tupírozta. A bőre hófehér porcelán. A hangját csak időnként hallottam, de karácsonyi csengettyűszóra emlékeztetett. A fiú ünneplőt viselt, duci volt, és láthatóan boldog, mint ez a kölyökkutya, aki ebbe az udvarba vezetett.

Nő jön elő a kunyhóból. Hosszú, színes szoknya lebben a járása nyomán. Még mindig a fák között leskelődöm, látom, ahogy az asszony hatalmas kosarat cipel. Lassan sétál, a csípője ring, fekete befont haja a derekát verdesi. Leteszi a kosarat, kiemel egy lepedőt, megrázza, a kifeszített kötélre dobja.

– Sej, a titkos szerelem titkosan kezdődik... – énekli teli torokból, mintha valami lázadó, pogány üzenetet szeretne közhírré tenni. A kiskutya farka hirtelen megáll, szünetel a csóválás, amíg megbizonyosodik róla, ki a betolakodó, én vagy az éneklő, teregető asszony. Láthatóan nem tud dönteni, vagy csak ravasz, és nem akarja tudomásomra hozni, nekem kellene távoznom. Tudja, ha így tenne, nem vakargatnám tovább a fülét. Nevetnék, de nem merek, félek, megzavarom az udvar rendjét. Az asszony hirtelen abbahagyja a dalt, kezében megáll a teregetnivaló. A kaput lesi. Az kinyílik, bajuszos férfi kis szekeret húz maga mögött. Fa van rajta, nem túl sok, de pár napra talán elegendő. Megölelik, megcsókolják egymást. A szélben himbálózó ruhák elfedik szerelmüket, csak egy-egy pillanatra leshetem meg őket. Túl messze vagyok ahhoz, hogy láthassam arcuk minden rezdülését, de úgy sejtem, mosolyognak.

Nem bírok közelebb lopakodni, fogva tart ez a fekete, sáros talaj, melyen percek óta guggolok. Érzem a kéményből kiáramló füstszaggal keveredő földillatot. Olyan, mint valami ismeretlen aromaterápia. Se flancos levendula, se rózsa, csak közönséges föld és füst, mégsem cserélném el semmiért. Elmúlt a fejfájásom.

A kiskutya ismét harapdálja a kezem, türelmetlen, mert leálltam a vakargatással. Táskámba nyúlok, eszembe jut a meghagyott szalámis zsemle. Gondolom, örülne neki.

A férfi közben eltűnik a kisebbik épületben, az asszony még két inget a kötélre tesz, és ölében a kosárral bemegy a viskóba. Táncol, lába mintha nem is érintené a talajt. Úgy érzem, nem illik a boldogságához ez a ragadós, fekete föld. Szőnyeget terítenék elé, vörös bársonyból.

A kis jószág érzi, hogy valamire készülök. Feláll, a farkát csóválja. Kibontom a fóliába csomagolt szendvicset. Halkan teszem, mintha valami titkos műveletet hajtanék végre. Újra leguggolok, a kutyus első lábaival a térdemre támaszkodik. Óvatosan szagolgatja a szendvicset. Érzi, hogy immár ismerős kéz kínálja az ételt, s mivel tudja, ez sem lehet rosszabb, mint az előbbi vakargatás, elfogadja a finomságot. Arra számítok, pár perc alatt eltünteti a szendvicset. A kutya azonban, fogai között az étellel, elszalad. Felállok, hogy jobban lássam. A kis fehér szőrpamacs egy fa tövében megáll. Ekkor veszem észre a két év körüli kisgyereket. Bottal rajzol a sárba. A kutya a fiúcska elé teszi a szalámis zsemlét, aztán a lábához fekszik.

Tovább

A menza diszkrét bája

2023 november 8., 13:20 Módosítva: 2023.11.11 12:28

A pszichológusok szerint minden gyermeknek van egy érzelmi bögréje, amelyet mindennap meg kell tölteni szeretettel, biztonsággal, törődéssel. Így sok-sok év távlatából nem vagyok abban teljesen biztos, hogy a Kádár-korszak sulimenzája alkalmas volt a bögre megtöltésére, de izgalmas kalandok tárháza volt mindannyiunknak.

Ott volt például a frankfurtilevesnek nevezett, karikára vágott virslivel, félöklömnyi krumplikkal és bazi sok színes répával tök íztelenre összefőzött lé, amelyről azt mondták a tanító nénik, hogy a német gyerekek is ezt eszik, és bezzeg ők milyen jók az olimpiákon. Persze nem tudtuk, hogy a frankfurtilevesnek éppen annyi köze van Frankfurthoz, mint a franciasalátának Franciaországhoz, de ez nem baj, mert a tanító nénik se tudták, hogy mi a frankfurtilevesben a második fogást szerettük igazán. A legtöbbször valamilyen csokiszerű öntettel megbolondított menzás piskóta következett. Esetleg mákos tészta, rosszabb napokon grízes tészta lekvárral, még rosszabb napokon a reggeliről maradt lekváros buktával. A közétkeztetés diszkrét bájaként minden lekváros ételt sárgabarackosnak mondtak, függetlenül attól, hogy látott-e barackot, vagy urambocsá! meggyből, szilvából készült. De legalább mindig nagyon édes volt.

Igazi menzakaja volt a paradicsomos káposzta is. Ehhez a mindig nagyon piros, igen édes főzelékhez legtöbbször fasírtszerű valami dukált. No nem olyan, mint anyukámé, sokkal inkább a bélszínrolónak nevezett gépi rudacskához hasonlító darálmány. A káposztában az volt a jó, hogy szinte sose sikerült olyan finommá főzni, mint otthon: szóval nagy várakozással leültünk enni, aztán ötből hatszor valami idétlen gyermekjáték eszközévé tettük az ehetetlen masszát. Vagy bántóan roppanós, nyers volt, vagy túlfőzött, nyálkás, piros hernyók köztemetőjére emlékeztető cukros főzelék. A csíkokra vágott, ehetetlen káposztadarabok remekül csúsztak, repültek, s e játékok egyetlen manifesztált előnye volt, hogy megúsztuk a szokásos első, otthoni kérdést: a Mi volt ma az ebéd a suliban, kisfiam?-ot.

Tovább

Behajtó, fél áron

2023 november 1., 12:22 Módosítva: 2023.11.03 11:25
101

Márton Béla Demeter furfangos ember hírében állt. Egykor traktorosként pöffeszkedett a magasban, téeszdolgozóként kiemelt figyelmet és fizetést kapott. Traktora nélkül is úgy járt, mintha folyton a magasban üldögélne. Orrát az égnek tolta, hátát a szélnek feszítette, s ha kérdezték, fennhangon szónokolt. Lehetett volna filozófus is, csak éppen nem volt annak se eleje, se vége, amit ékes szavakkal próbált megfogalmazni.

A társadalom egyszerű tagja volt ő, aki csak azt tette, amit tőle kértek. Arra fordult, amerre az út kanyarodott, a földeken a rendet követte. Így ment ez éveken, évtizedeken át, orrfennhordva, íven szépen megfordulva, mígnem a rendszerváltást követő évek szépen lassan araszolva kivették alóla a mindennapokat.

Faluhelyen minden megszűnt, amiben elöl járhatott volna. A traktor úgy tűnt el alóla, mintha nem is lett volna. A téeszt az állam vitte, a földet az új gazda, a házat meg az asszony, miután minden figyelmével ráfordult a pék jövőjére.

Béla kis nyugdíjával egy városi rokon apró házába szorult. Annak még tornáca sem volt, csak kocsibeállója. Bélának azonban nem volt autója. Se traktor, se autó. Ha kellett, gyalog indult, máskor a busz ringatta, vánszorgott villamossal. Nem költött sokat, keveset evett, akkor is csak vastaglevest. Több napra előre főzte, csak melegíteni kellett.

Egy napon aztán támadt egy kis felfordulás. A kerületben minden utcát bekebelezett a parkolás szörnye. Addig úgy álltak az autók, úton, járdán, árok peremén, ahogyan éppen megérkeztek. Most viszont sávokat festettek az aszfaltra, kék alapon nagy P betűs táblát szúrtak minden sarokra, napelemes automaták várták a csörgő forintokat, SMS-ben elküldött rendszámokat.

Mondták Bélának, hogy a kocsibeállóra tegyen ki megállni tilos táblát, így sosem lesz gondja kihajtáskor, érkezéskor. Béla nem szólt, hogy felőle ugyan egy traktor is állhatna a kihajtón, nemhogy autó, de egy idő után, ahogyan nézte a parkolóhely után vadászó, éhes tekintetű sofőröket, megfogant benne egy gondolat.

Lassan bújt elő, ám egyre több időt követelt magának, mígnem Béla megfogalmazta azt, amire rajta kívül aligha gondolt volna bárki is. Kislattyogott az automatához, megnézte, mennyit kérnek egy óra parkolásért. Aztán visszabandukolt a behajtóhoz, és leszerelte a megállni tilos táblát. Helyére kartont akasztott, arra fekete filctollal kiírta: Ezen a helyen fél áron parkolhat.

Tovább

Lusta angyalok

2023 október 25., 12:19 Módosítva: 2023.10.27 09:33
114

Sólyom ez, nem madár, szólt halkan a táltos, és hagyta, hogy a sólyom a karján landoljon. Tudjátok, folytatta a világok közt járó, ha madár volna, a sólyom is csak olyan lenne, mint bármelyik tollát hullató jószág. De ez itt az én szemem, ha az enyémet csukva tartom. Ez az én lelkem, ha éppen másol járok. Ez vagyok én, a kesztyűmön ülök, és azon tűnődöm, mit hagytak még a tegnapok, s hogy miért feledjük folyton a holnapot.

Ezt mondta a táltos, majd karját megemelte, és nézte, ahogyan a sólyom a magasba röppen. A táltos ekkor a földre ült, ölébe dobot húzott, hüvelykujját a kifeszített bőrre ejtette.

Mintha az ég dördült volna, újra és újra. A hegyoldalon megrezdült minden falevél, növény és állat. Az élet üveghangon pendült, akár a megérintett húr. Úgy szólt, ahogyan a szív dobog. Élő és élettelen egymásba kapcsolódva zendült, lüktetett és zsongott, s miután minden hang egyetlen, hosszan elnyújtott rezdüléssé olvadt, az univerzum elcsendesült.

Tovább

Sehová se látók

2023 október 18., 18:40 Módosítva: 2023.10.20 09:59
20

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... Egy olyan korban, amikor mindenféle síkból, legyen az szellemi, erkölcsi, fizikai vagy társadalmi, úgy nőttek gomba módra a néhány centiméternyi, pár méter magasra ácsolt kilátók, erdő nélküli lombkoronasétányok, tavak nélküli hidak, hogy amikor elhangzott a jogosnak tűnő kérdés, hogy ezt azért már mégis hogyan, a válasz, akárhonnan érkezett is, minden szempontból őszintének tűnt: nincs itt semmi látnivaló.

S hogy ez a történet minden kétséget kizáróan jól elhelyezett poentírozása ellenére nem ér véget, az csakis annak köszönhető, hogy ezekben hihetetlen mesebéli lényekkel és képtelen történetekkel teli korban Ivor Ivorson azzal az ötlettel állt elő, hogy épít egy rendes kilátót.

Földje volt, azon dús vegetációjú erdő, ám amikor engedélyért állt sorba, mondták neki, hogy egy kilátó megépítése bonyolult folyamat. Különösen azokban az időkben, amikor a nyersanyagárak az egekbe szöknek, az infláció magasba csapó lángnyelvként éget el minden megtakarítást. Már ahhoz is sok pénzre – és főleg sok kézre – van szükség, hogy a különféle engedélyekre pecsét kerüljön. A pályázatok rubrikáinak útvesztőiben pedig csakis szakértők segítségével haladhat biztonsággal, de azok meg százalékért dolgoznak, és kitöltésre váró nyomtatványból nagyon sok van. És akkor még ott van a tervezési, építési, statikai, használatbavételi engedély, a fakitermelésre vonatkozó szabályozás, erdészeti-vadászati jóváhagyás, valamint a légügyi felügyelet bürokratáival is meg kell küzdenie, nem beszélve az örökségvédelem régészeiről, akik alig várják, hogy valaki ásót nyomjon a földbe. Micsoda kincsek rejtőzhetnek a mélyben, nemde...

Egy kilátót nem lehet csak úgy megépíteni. Úgy biztosan nem, ahogyan Ivor Ivorson kigondolta.

Ivor Ivorson a fejét vakarta. Ilyet akkor szokott tenni, ha valamit nem értett. Úgy érezte, az egész világ felügyeleti szervekből, hitelezőkből, el- és visszaosztó intézetekből áll.

Kiült házának tornácára. Poharába pálinkát töltött. Azt kortyolgatta. Osztott, szorzott, naptárak lapjaiban böngészett, és arra jutott, hogy a hivatalok és pályázatok labirintusából kiérve, a folyamat végén egy mindössze ötvenhét és fél centiméter magas kilátót építhetne. Azt meg nem akart. Ilyen már volt. Azzal a hírekbe sem kerülne be.

Tovább

Bendegúz nadrágja

2023 október 11., 13:32 Módosítva: 2023.10.13 10:59
2

Azon a napon, amikor a kicsi Bendegúz rápisilt a barlang legimpozánsabb cseppkőoszlopára, a sötétség ellepett mindent. Az emberek visítoztak, egy városi lány a nagy csapkodás közepette letörte a műkörmét, az idegenvezető pedig angolul és magyarul ordítozott, hogy mindenki nyugodjon meg, mert ez egy tervezett sötétség, senkit nem fog elnyelni a rettenetes mélység, senki nem vész oda.

Szóval azon a napon legalább ezer ember megfordult a barlangban, amit úgy hirdettek, hogy az ország legnagyobb és legszebb cseppkőbarlangja. A turisták imádták, mert nemcsak csodás képződményeket lehetett látni, hanem csónakázhattak is a barlang szívében képződött kicsi tavacskán. S ha ez sem lett volna elég, az idegenvezető egy régi legendát is mesélt a látogatóknak, akik többnyire rémülten bújtak párjukhoz a történetet hallva. Hogy sokszor gyerekek is voltak a társaságban? Az idegenvezetőt ez mit sem érdekelte, ő csak a nyereségre hajtott, s tudta, a szaftos rémtörténetek sokkal gyorsabban terjednek a kalandra vágyó turisták között, mint az olyan históriák, mint hogy hogyan keletkezik a cseppkő, és miként formál oszlopokat a barlangban. És ha a rémtörténet terjed, látogató is lesz bőven, ők pedig hozzák a súlyos eurókat.

A legendát azon a napon is elmesélte az idegenvezető. A sötétség ezúttal is unottan ásított a sztori közben, s mivel egyelőre nem volt jelenése, hiszen a barlangban égtek a lámpák, kiment a bejárat elé cigarettázni. A kint várakozók azt hitték, beborult az ég, amikor hirtelen besötétedett, volt, aki a férjét szidta, amiért nem rakta be a hátizsákba az esőkabátot. Amíg a sötétség a barlang előtt pöfékelt, az idegenvezető a következő történetet mesélte.

„Egykor ezt a barlangot vámpírok lakták. Ha feltekintenek a plafonra, most is láthatják leszármazottjaikat, akik békésen alszanak. Ők a denevérek. Előfordulhat, hogy éjszakánként, amikor csend és sötétség honol a barlangban, egyik-másik átbucskázik a fején, és újra vámpírrá változik. Erre ugyan nincs bizonyítékunk, de abból, hogy időnként állati tetemeket találunk a barlangban, arra következtetünk, hogy a vámpírok nem tűntek el teljesen. Nagyon régen, amikor ez a barlang keletkezett, egy szerelmespár menekült ide, mert vadállatok támadtak rájuk. Örültek, hogy megmenekültek, ám örömük nem tartott sokáig. Egyik éjjel egy vámpír megtámadta őket. A lány el tudott bújni egy szikla mögé, de a fiú áldozatul esett a vérszívó falánkságának. Az egyedül maradt szerelmes nő addig kuporgott a szikla mögött, amíg éhen halt, ám előtte könnyeivel telesírta a barlangot, így keletkezett a középen látható kis tavacska. Aki nem hiszi, kóstolja meg a vizét, ami sós, mint az emberi könny.”

Tovább

Az éneklő szamár

2023 október 4., 14:19 Módosítva: 2023.10.05 14:55
7

Csak az ember lehet olyan buta, hogy azt gondolja, a szamár ostoba állat. Ha megkérdeznénk néhány szamarat arról, mi a véleményük az emberről, még az is lehet, az eredmény csak azoknak tetszene, akik ismerik Tihamér és szamarának történetét.

Egyszer ugyanis, miután Tihamér már egy hónap ingyen hinnyeugyét nyert azzal, hogy szamarát, Rumlit megtanította beszélni, újabb mutatványra készült. Az olvasni tudó Rumli története nem annyira izgalmas, Tihamér csak a régi trükköt vetette be, amikor az ordító szamár elé először olyan lapot tartott, amire előzőleg felírt egy I betűt, másodjára meg azt, amire Á-t rajzolt. Rumli meg csak ordított, hogy I-Á, I-Á, I-Á, kilométerre odébb is zengett az erdő. A hinnyeugye már érdekesebb. Ez ugyanis helyi műszó. A hinnyét az ember akkor mondja, amikor a leküldött feles után levegőt kap, az ugyét meg akkor, ha kér egy korsó sört is, mert az jár a pálinkához.

Tihamér hónap fordultával azt vette a fejébe, hogy megtanítja Rumlit énekelni. Ehhez azonban már nem volt példatára a múltból, sem anekdota, ami útmutatóul szolgált volna. Viszont már kezet adott arra, hogy mire eljön Pirike lakodalma, azon Rumli énekelni fog. Azt mondjuk ő sem értette, hogy egy örömapa miért éppen a lánya esküvőjén akar szamarat énekeltetni, de a kocsmáros még az ő Rumlijánál is csökönyösebb volt.

Tovább

Egy kiszámítható rendszer katonái

2023 szeptember 27., 14:56 Módosítva: 2023.09.29 14:28
93

Ezen a történeten sok mindent lehetne szépíteni, de minek. Csak a szereplők nevei mások, ám ha valaki mégis magára ismer, az aligha a véletlen műve.

1987-et írtunk. Azon a télen annyi hó esett, mintha a Föld összes csapadéka Magyarországon tartotta volna kristályos jelmezbálját. A hőmérők higanyszála meg olyan mélyre süllyedt, hogy Pakson például mínusz 29 fokot mutatott, de vannak, akik a mínusz 31-re is esküt tennének.

Ilyen tél után minden felenged. Talaj és hangulat is. Az emberek úgy érezték, nekik most valami több jár az élettől, ha már a fagyos hónapokat megszenvedték. A laktanyában – szaknyelven szólva – vételezésre készülődtek a hadtáposok. Két teherautóval beálltak a konyha elé, a kocsikra kivezényeltek három-három bakát, majd elindultak beszerző körútra. Burgonyáért és zöldségért egy betonívvel védett verembe mentek, gyíkhúsért – a löncshús katonai szlengje – és páncélozott vastagételért – értsd: töltött káposzta, pacal vagy sólet – a konzervgyárba, felvágottért és szalámiért a húsüzembe, de mentek tejért, kenyérért, ami kellett. Megfordultak szinte minden élelmiszergyártó egységnél, s a különítmény pár óra múlva meglustult járművekkel fordult a laktanya irányába.

A teherautók platóján gubbasztó bakák legalábbis ezt gondolták. A konvoj meg egyszer csak megállt. Hátul lenyílt a felhajtható ajtó. Faszikáim, szólt a főtörzs a bakáknak, dobjanak le egy zsák krumplit, zöldségből két zacskóval, vegyesen, két rúd téliszalámit, és egy rekesz konzervet. A bakák meg csak néztek, mert a jármű nem alaktanyában, hanem egy családi ház előtt állt. Ja, és négy nagy tejfölt, meg egy izmos oldalszalonnát is vágjanak hozzá, sipította a főtörzs, a tenyerével meg tapsolt, mintha diktálni akarná a rakodás tempóját. A honvédok mozdultak. Majoros fentről adogatott, Görög és Bárány mindent a ház tornácára hordott.

Így ment ez még két utcában. Ajtó le, áru ki, visszaszáll, ajtó fel, indulás.

A bakák egyszer sem szóltak. Szolgálati idejük alatt megtanulták, ha egy elöljáró kért valamit, utasított vagy parancsba adott, azt nem megkérdőjelezni kell, hanem végrehajtani. Azzal ugyan tisztában voltak, hogy ez olyan erővel edzi vagy éppen koptatja az alapvető erkölcsöt és morált, amit az ember ilyen gyorsan sehol máshol nem tapasztalhat meg, csak a katonaságnál – legfeljebb a politikában –, de úgy voltak vele, hogy ezzel a kihívással mindenki küzdjön meg önmagával.

Így aztán, amikor a konvoj befordult a laktanyába, és elhaladt a körletépületek mellett, Majoros, Görög és Bárány megragadott egy-egy rúd téliszalámit, és ahogyan a tüzérségi lőszert töltik az ágyúcsőbe, a kellő pillanatban és ritmusban úgy ütötték át tenyérrel a ponyva résein keresztül az árokba, mintha ezek a szalámik soha nem utaztak volna velük.

Tovább

Séta az örökkévalóságba

2023 szeptember 20., 12:40 Módosítva: 2023.09.25 19:14
14

Péter pontosan érkezett. Tizennyolc óra nulla perckor helyet foglalt a fotelben, szemben a portával. Az asztalról fölvette a megyei lapot, lábát keresztbe tette, és olvasni kezdett. Vagyis csak próbált olvasni, mert gondolatai Kata körül forogtak. A lányt az egyetemi előadáson ismerte meg, a nagyelőadóban két sorral lejjebb ült, a sor szélén. Piros pántos ruhát viselt, barna színű hajába masnit kötött.

Péter először a lány nevetésére kapta fel a fejét. Aztán már semmi másra sem tudott koncentrálni, szemével folyton a lányt kereste. A szünetben megszólította, hogy péntek este volna-e kedve, vele, csak úgy, bele az éjszakába, kis süti, vacsora, séta a Tisza partján, mozi, talán a színházban is adnak valamit. Kata meg csak nézte Pétert piros orcával. Szíve szerint azonnal igent mondott volna, mégis azt felelte, talán. Ám ha péntek este pontban hatra, szépen felöltözve eljön érte a lánykollégiumba, még az is lehet, hogy a kis süti a kávéházban belefér. A színház még várhat. Az első felvonás legyen inkább séta a folyóparton.

Így aztán Péter vasalt öltönyben és nyakkendőben, tizennyolc óra kettő perckor már azt olvasta a fotelben, hogy a New Yorkba tartó U Thant ENSZ-főtitkár rövid időre megszakította útját Londonban, és a repülőtéren találkozott Stewart brit külügyminiszterrel; s hogy az amerikai légierő F–105-ös gépei szerdán hatvan támadást hajtottak végre észak-vietnámi területek ellen.

A politika nem nagyon érdekelte, így a Röviden című rovathoz lapozott, és megkönnyebbülve állapította meg, hogy még jó, hogy nem mennek színházba, az ugyanis még szeptember közepén is nyári szünetet tartott. Aztán elolvasta D. E. jegyzetét A fekete tulipán című filmről. A kritikus azt írta, hogy az nem jobb és nem rosszabb „a közepesre sikerült történelmi jellegű kalandorhistóriák legtöbbjénél”. Alain Delon tehetségét ugyan méltatta, ám „az egymásra zsúfolódó tömegjelenetek olykor ötletesen fordulatos rendezése” ellenére – szerinte – a nézők igazán jönnek tűzbe.

Péter olvasott, türelmesen várakozott. Mire a tárcák után a sporttal is végzett, a falon az óra tizenkilenc óra huszonnégy percet mutatott. Péter az újságot az asztalra tette, hanyatt dőlt, és arra gondolt, hogy ő azért megnézi ezt a Delon-filmet, majd fejben átpörgette az éttermek kínálatát. Rántott húsra vágyott, esetleg pörköltre, azzal jól megágyazna a hétvégének. Két nap, két teljes nap várt rá. Az egyetem nem adott még sok tanulnivalót, a kötelezőkkel meg hamar végez.

Tovább

Így lett bajnok Vaksi

2023 szeptember 13., 18:29 Módosítva: 2023.09.15 08:40
67

Elmesélem, Vaksi hogyan lett bajnok. A Vaksi becenév, s hogy kihez tartozik, maradjon titokban, mert Vaksi ma is él, az ökle  olyan, mint a bizonyos Old Shatterhandé, amely – mint azt Karl May regényéből tudjuk – pozdorjává zúz.

Vaksi vézna fiú volt, amikor belépett az edzőterem ajtaján. Megállt, magába szívta az emberillatot, majd az edző elé állt. Bunyózni szeretnék, mondta. Az edző meg elkezdett röhögni. No nem azon, amit Vaksi mondott, ráadásul akkor még nem is ez volt a beceneve, hanem akkor, miután a fiúra nézett.

Jószerivel ugyanis semmi mást nem látott, csak egyetlen hatalmas, dioptriás szemüveget. Olyat, amilyenre gúnyosan csak a szódásüveg jelzőt használják. Ez a lencseörvény azonban mind közül különösen feltűnőnek számított. Komplett galaxisok és világok kavarogtak benne, s mögöttük, valahol a távolban, ott volt Vaksi is. Pontosabban csak a szeme, de az meg bizonyos fénytörésben akkorának látszott, mintha maga Hórusz figyelné, mi történik a halandók birodalmában.

Aztán szemüvegben vagy szemüveg nélkül szeretnél?, kérdezte az edző, és látta, a fiú nem érti. Ekkor kisebb előadásba kezdett, hogy a szemüveget általában az első pofonnál leverik, s még örülhet is, ha közben az orra nem törik el. Szemüveg nélkül meg, ugye, látva a dioptriákat, nem sokat érzékelne a külvilágból. Márpedig egy jó bunyós azt is látja, honnan érkezik a pofon, és ami még ennél is fontosabb, azt is tudja, hová kell azt visszaadni.

Vaksi töprengeni kezdett. Hosszan, nagyon hosszan.

A mester már menni készülődött, amikor a fiú megszólalt. Majd érzem, mondta határozottan, és az edzőnek tetszett a válasz. A jó bunyós ugyanis, mondta, egy idő után már csak érzi a meccset. Amikor már azt sem tudja, hol vegye a levegőt, és az agyát is elborítja a köd, ösztönösen mozog. Izmai, ízületei és csontjai egyetlen parancsot követnek: túlélni. A jól kondicionált bunyós gyakran úgy nyeri meg a meccset, hogy sejtjei azt a munkát hálálják meg, amit az edzések idején beléjük kódoltak.

Legyen, felelte az edző, és maga mellé vette a fiút. Tanította, okította, nevelte, hetente háromszor egy órát csak vele foglalkozott. A Vaksi nevet is ő adta neki, mert ha a fiú levette a szemüvegét, lényegében tényleg csak hangok és árnyak, kontúrok alapján tájékozódott.

Kezdetben, persze, dőlt-borult, mindennek és mindenkinek nekiment, ám mozdulatai idővel finomodtak, találati hatékonysága rohamosan javult. A páros küzdelmekben rendre megverték, legközelebb mégis úgy lépett a szorítóba, mintha mi sem történt volna. Akik kezdetben röhögtek rajta, idővel egyre jobban tisztelték. Kitartását, alázatát. Csodálták, hogyan merít erőt esetlenségéből, kiszolgáltatottságából.

Tovább

Még hogy erős paprika...

2023 szeptember 6., 19:11 Módosítva: 2023.09.07 18:01
28

Mintha egy méh a potrohszőrével simogatna. Bözsi ezzel az egyszerű mondattal alighanem egy életre elvette az Öreg kedvét attól, hogy csípős paprikát neveljen. Pedig mindent úgy tett, ahogyan a nagykönyvben megírták, ahogyan a kertész mondta, s ahogyan a szomszéd magyarázta. A magvetést a szoba melegében végezte, majd tűkön ülve várta a fagyosszenteket, hogy a palántát kiültethesse.

Bözsi mondta is az urának, hogy ezt az egész paprikásdit csak azért csinálja, hogy ne kelljen vele ülni a tévé előtt, de az Öreg soha nem ült föl a provokációnak. Némán ment a kertbe, gyomlált, kapált, locsolt, visszavágott, árnyékolt és rovart űzött. Mindent csinált, de legfőképpen várta, hogy paprikája a szó minden értelmében megerősödjön.

Erre most jön az asszony, és unott hangon lepotrohszőrözi az álmait. Még hogy nem erős, dohogott magában, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán rosszul nősült.

Igaz, erre már korábban is gondolt, nem is egyszer, csak soha nem mondta ki hangosan, s főleg nem unott hangon. 

Először akkor jutott az eszébe, hogy más nőt kellett volna választania, talán Klárit, akinek ugyan be nem állt a szája, és úgy kacagott, hogy attól a dobhártya is megrepedt, amikor Bözsi egy napon betoppant a kocsmába, és azt mondta a maga unott egyszerűségével, hogy Öreg, megyünk haza. Ma is emlékszik a pillanatra, amikor a barackpálinka szégyenízűre változott a szájában. Ki is köpte, mintha csak tüzet fújt volna, és azzal a lendülettel néhány cifra szót is utána küldött.

A kocsma népe, persze, röhögött, és jó ideig zengett a megyünk haza, amint az Öreg átlépte az italmérés küszöbét. Idővel azonban elmaradtak az ugratások, ám az Öreg akárhányszor barackot kért, mindig rátört a vágy, hogy bárcsak a kacagó Klárit vette volna feleségül, netán a raktáros Marit, esetleg a boltos Ellát. De addigra már annyira megszokta Bözsit, aki végtére is főzött rá, meg takarított, a gyerekeket is hajtotta a jó jegyek felé, hogy úgy volt vele, ennyi bánatnak bele kell férnie a mindennapokba.

Tovább

Hátrább az agarakkal!

2023 augusztus 30., 19:56 Módosítva: 2023.08.31 16:12

Van, akinek, ha meghallja azt a szót, hogy agárverseny, reflexszerűen Brad Pitt és Jason Statham neve ugrik be. Nekem is, természetesen. Hát persze, hogy a Blöff című Guy Ritchie-filmből, amelynek minden sora szállóigévé vált.

„A nyulat hátulról, élesbe...”

Csakhogy a nyúl kibabrál a két whippettel, a kis termetű angol agarakkal, és egy trükkös vargabetűvel faképnél hagyja őket.

A dzsipók (Brad Pitt vezérletével) meg palira veszik Stathamet és Tommyt, a sameszát, akiknek nem marad más választásuk, mint megvásárolni Pitt „anutájának” a lakókocsit.

Naná, hogy babakék színben, hableányos szökőkúttal. Mi mással?!

Ha már egyszer elvesztették a fogadást, és a nyúl lerázta a whippeteket.

Ha lúd, legyen kövér. Vagy legalábbis babakék.

Persze a valódi agárversenyen ma már állatvédelmi szempontok is játszanak, a nyúl, amit üldöznek a szellőléptű ebek, valójában műnyúl. És az agár egy nap csak egy futamban indulhat, továbbá két verseny között legalább öt napnak kell eltelnie.

Tovább

Apám, egy macska és az Isten

2023 augusztus 23., 13:03 Módosítva: 2023.08.24 17:29
2

Apámnak tüdőrákja volt. Halála hetében az összes tankönyvi tüneten túl volt: az állandósult, egyre fokozódó köhögési rohamokon, a visszatérő mellkasi fájdalmon, a hónapok óta tartó étvágytalanságából fakadó óriási testsúlyvesztésen. Folyamatosan fáradt volt, nem kérte többé a kezeléseket, csak a fájdalomcsillapítást fogadta el. Túl volt már a hörgőtükrözésen, a CT-vezérelt aspirációs tűbiopszián, a több hónapos kemoterápián. A tudomány végstádiumnak hívja ezt az állapotot.

A János Kórház pulmonológiai osztályán egy kétágyas szobában a plafont üres, megfáradt arccal, öntudatlanul néző apámon a halál jeleit a család is jól látta. Kisírt szemekkel, kétségbeesve kértük az isteni és az emberi segítséget az átjutásához. A doktornő azonban halkan, de határozottan idézte nekünk a hippokratészi esküt: tehetségemhez és tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok, ami árthatna nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.

Még annyit mondott, hogy neki orvosként mindent meg kell tennie az élet érdekében. Tudja, hogy minden lépés az úton haladás az út vége felé, de a halál nem siettethet, csábíthat bennünket. Nyugodjunk meg, mondta, Isten tudja a dolgát, senki sem élheti túl a halálát.

Cicero cica 18 évig volt a család kedvence. Krónikus vesebetegsége az utolsó éveiben nagyon megnehezítette mindennapjait. Letargikussá vált, mindig fényes, ápolt szőre összecsomósodott, lehelete elviselhetetlen lett, egyre gyakrabban hányt, a pár hetes kora óta szobatiszta állat mindent összepisilt. Anyám, akinek hű társa lett a cirmos apám halála után, mindent megtett érte. Látta, ahogy megváltoznak az idős állat szokásai, tudta, hogy az állat egyensúlyzavarai, hátsó lábainak fájdalmai a végső időszak kezdetét jelzik.

Tovább