A Nándi bácsival való első találkozás a farkashegyi repülőtéren valószínűleg minden növendékbe egy életre beleégett. A téli elméleti tanfolyam után az első reptéren töltött nap amúgy is sűrűnek ígérkezett, az MHSZ-időszakból megmaradt katonás tempót harminchat évesen még első lépcsős laktanyában töltött sorkatonai múlttal is nehéz volt felvenni. Félelemmel és izgalommal vegyes kíváncsisággal toltuk ki a hangárból a gépcsodákat, a hangármester sűrű káromkodása mellett. A hangármesternél csak az öreg Nándi bácsi tudott hangosabban káromkodni. Amikor először megláttam bóklászni a starton, azt hittem, hogy egy veterán, nyugdíjas pilóta jött ki nosztalgiázni, elmerengeni a régi daliás időkön. De nem, Nándi bácsi rám kiabált, szedjem a lábam, segítsek kitolni a Fókát. Azt sem tudtam, mi az a Fóka, a felmosórongyot nevezték így a katonaszlengben, de azt nem tologatni kellett. Nándi bácsi nem hagyott ezen elmélkedni, rámutatott egy kék csíkos vitorlázógépre, toljuk ki a startra. A legnagyobb megrökönyödésemre utána a minimum hetven feletti öreg beleült a gépbe, felvontatták, és csaknem három óra hossza múlva szállt le.

A kezdő kiképzés része volt az öreg csontváz MTZ traktor kezelése, a kötélhúzó kocsival való ingázás a starthely és a csörlő aggregátor között. Nándi bácsi előszeretettel nevelte hangos szitkozódással a traktorral szerencsétlenkedő kezdőket, azért is ordítozott, ha túl lassan húzták a gépét, azért is, ha túl gyorsan. Azonban ha úgy látta, fejlődött valamit a növendék, hangnemet váltott. Az első egyedül repüléskor már gratulált, a „C” vizsga előtt már tanácsokkal látott el: ha túl gyorsan éred el a légtérplafont, engedd ki félig a fékszárnyat, kicsit süllyedj, maradj a termikben, de vigyázz a sebességre. A levegőnél senki sem lehet okosabb!

Petya, Karesz, két jó barát, együtt issza búját, s borát. A mondás, persze, nem így van, ám miután Petya kitalálta, hogy a kocsmában ezúttal tegyenek úgy, mintha idegenek volnának, és beszéljenek lengyelül, úgy érezték, miért ne szólhatna így.

Karesz ugyan egy büdös szót nem tudott lengyelül, és mint kiderült, Petya sem, azon a péntek estén mégis úgy léptek be a Béke úti kocsma ajtaján, mintha nem is a közeli munkásszállón öltöztek volna italozáshoz.

Dozsderebsem, mondta Petya, amikor a pulthoz állt, Karesz meg bólogatott, bár fogalma sem volt, miért. Talán félelemből, mert a söntésnél már ott álltak a szenesek. Aznapra letették a munkát, szénporosan, koromfeketén vedeltek. Főleg sört meg pálinkát, máskor meg pálinkát és sört. A szenesek, a munkásosztály csúcsragadozói dölyfösen pöffeszkedtek. Őket mintha a Minótaurosz nemzette volna: vékony láb, keskeny csípő, az öv fölött szárnyként nyílt a hátuk, de olyan szélesre, hogy arra ráfért volna Kádár János portréja is, amint éppen a szövőüzem dolgozóival találkozik. De a szenesek nem ezért voltak félelmetesek. Inkább azért, mert hét-nyolc sör után egymást is könnyedén szétütötték, csak úgy barátságból – nem úgy, mint más vendégeket. Őket szórakozásból.

Pivovizski pozsemor, doplá flazskuju, hadarta Petya, és a forintot pontosan számolta a pultra, mert érezte, hogy nyurga szobafestő-mázolóként mégsem volt jó ötlet beszépelegni a szenesek közé. Karesz kontrázni próbált a maga halandzsás képzetével, és valami olyasmit mondott, hogy dzsundolkulu barzsóni, ami szerinte annyit jelentett, hogy köszönjük szépen. A sört eléjük tették, habja a pultra folyt. Éppen nekiláttak volna, már a korsó fülét fogták, amikor két szenes kivált a pokol falkájából.

Félelmetes erő a divat, hiszen bármilyen ártalmatlannak tűnnek is a szabásminták, ruhaanyagok, cipők és egyéb kiegészítők, minden korban és időben erősebbek a határzáraknál, ideológia elvárásoknál. Praktikusan fittyet hánynak a totális diktatúrákra, és ha kell, áttörnek a vasfüggönyön is.

Persze változik a világ, a múlt évezred utolsó dekádjaiban még ezen a téren is határozottan felismerhetők voltak a nemi jellegek. A női divat a nőies, a férfidivat pedig a hagyományos emberi hímekre jellemző jegyeket emelte ki. A szocializmusra berendezkedett országokban persze jóval mértéktartóbban, mint amit a vesztébe rohanó kapitalista erkölcs ezen a téren kívánatosnak tartott.

Csinosak voltak a megyei Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat modelljei is, de a komolyabb elvtársak nőnemű hozzátartozói már akkor is Rotschild Klára pesti szalonjából szerezték be alkalmi viseleteiket. Akinek erre nem volt módja, viszont rendelkezett némi kézügyességgel, továbbá varrógéppel, az különféle utakon idekerült Burda-szabásminták alapján varázsolta testére a párizsi divatot.

A divat bizonyos szempontból párhuzamba állítható az atomfegyverek másodlagos hatásával. Az hagyján, hogy felrobban a bomba, és mindent elpusztít azon a környéken, ahová ledobják, de aztán jön a sugárzás, ami nemzedékek életét befolyásolja. A blue jeans, ami nálunk valamiért farmernadrág néven került bele a köztudatba, még ezzel a furcsa névvel is a lázadás szimbólumává vált. Nem sokkal azután, hogy az orosz fiatalok megvadultak egy magyar Trapper farmerért,  és LGT-koncerteken őrjöngtek, vége is lett a Szovjetuniónak. 

A divat paradoxona, hogy az egyéniséget, egyediséget próbáljuk kifejezni vele, lehetőleg úgy, ahogy azt rajtunk kívül is rengetegen teszik. Ezzel együtt érdemes felismerni, hogy állami divat nincs. Központilag csupán olyan elvárásokat lehet megfogalmazni, amiket divatos semmibe venni, sőt kinevetni. Az ilyen törekvéseket pontosan kifejezi a hatvanas években megfogalmazott, divatbemutatóról szóló leírás: „drágakő csiszolású üveggyöngy”. 

Bandi Jóskát nem úgy ismerték, mint aki két hét alatt megír egy doktorátust. Egyetlen mondat megfogalmazásakor is jelentős küzdelmet folytatott a szavakkal. Meg önmagával. Nem értette ugyanis, mi szükség van a betűkre, ha mindazt, amit le kellene írnia, el is tudja mondani. Márpedig beszélni szeretett, s ha egyszer megindult fejéből a gondolatok áradata, arról mindenki tudta, hosszú beszéd lesz.

Jóskának ugyanakkor volt egy rossz tulajdonsága. Olykor – vagy nem is olyan ritkán – megérett benne a szándék arra, hogy bizonyos tárgyakat magához vegyen. Olyanokat, amelyek jellemzően másokhoz tartoztak. A legtöbben csak akkor vették észre, hogy valami eltűnt, amikor szükségük lett volna például borra, kolbászra, szerszámra vagy éppen tojásra.

Ezzel még nem is volt baj, hiszen az atyafiak ilyenkor rendre Jóska elébe álltak, és visszakérték azt, ami az övék. Jóska meg visszaadta. Hiszen az, amit elvitt, nem volt az övé.

Egyszer azonban a lélekharang eltűnt a temetőből. Nyoma veszett. Mintha sosem lógott volna a harangláb kupolája alatt. Jóskát persze elővették, de ő esküdözött, hogy egy harangra neki aztán semmi szüksége. Az esetet feljegyezték a megoldatlanok közé.

Így teltek az évek, futottak, bóklásztak évtizedek, mígnem egy napon, az év hetedik hónapjának tizennegyedik napján a faluban idegenek jelentek meg. Bárdó felől érkeztek, karavánjuk a hőségben kilométernyi hosszú porfelhőt húzott maga után. A falusaik mondták is, hogy inkább esőt hoztak volna, de az idegenek vezetője erre azt mondta, hogy őket az egyetem küldte, feladatuk van. Nem is kevés, ezen a szent helyen, ahová amúgy a távolsági busz is csak megfordulni jár.

– Béluska, szeretném, ha ma jól megpakolna – mondta Klára sokat sejtető hangon, mire a gyógymasszőr elnevette magát.

– Ekkora a gond? – kérdezett vissza, de Klára csak legyintett. Nála ez azt jelentette, mindegy is. A férje négy éve meghalt. Mielőtt a lelke átköltözött egy másik világba, megígérte, hogy jelet küld onnan. Ám Klára hiába várta, se hang, se fuvallat nem érkezett. Még a megbeszélt módon sem. Pedig minden kedden és pénteken reggel forróra állította a zuhanycsapot. A fürdőszoba hamar bepárásodott, Klára pedig türelmesen ült sámliján. Tekintetével a homályt kutatta. Azt remélte, az egymás mellé rendeződő, egymásba olvadó vízgömbök felületéből kiolvas majd néhány jelet.

Ám a pára, szokása szerint, minden alkalommal eloszlott. A tükörben pedig Klára csak egyvalamit látott: önmagát. Azt, ahogyan magába roskadva ül, görnyedt háttal, kisírt szemmel. Abban pillanatban mindent gyűlölt. Azt is, amit már megélt. Azt is, ami még várt rá. Azt kívánta, bárcsak azt látná a tükörben, hogy a sámli üres.

– Csak csinálja, Béluska – sóhajtott Klára, és hanyatt dőlt. Mozdulatlanul feküdt. Törékeny teste eltűnt a mosható ágytakaróra terített vékony lepedőn.

Béla ekkor lenyúlt az ágyhoz készített vödör aljára, hatalmas tenyerével kiemelt onnan néhány kilónyi meleg iszapot. Az első adagot Klára gyönge térde alá rakta, majd szisztematikusan építkezve haladt oldalt, és a térdkalács köré is felhalmozott némi dágványos darabot. Rendszerint itt meg szokott állni, az asszony kezelőlapján ennél több előírás nem szerepelt. Klára azonban olyan szépen nézett rá, hogy szólnia sem kellett. Magához húzott még egy vödröt, és addig rakta rendre az iszapot, végig az asszony testén, mígnem szinte teljesen beborította. Ekkor, akár egy múmiát, becsomagolta Klárát. Ráhajtott lepedőt, mosható ágytakarót, vastag pokrócot. Csak az asszony arca maradt szabadon.

Egykor kukoricatábla állt ott, ahová az utazó cirkusz sátrait felhúzták. Ebből támadt némi gond, mert harminc évvel ezelőtt a szomszédos telekre építették a hősi temetőt. Oda hordták a második világháború minden bánatát, a központi obeliszkre vörös csillagot festettek. Össze is hívták a városi tanácsot, mert felmerült, hogy talán nem szerencsés, ha a nép holtak csontja fölött mulat. De azt is mindenki tudta, hogy a nép önmagától sosem mulat. Vagyis felesleges arról értekezni, milyen földbe verik a sátorvasat. Az egész bolygó a holtak birodalma. A jelen a múlt fölött járja táncát. Olykor döngő léptekkel robog, máskor csoszog. A kedd sem azt nézi, meddig tart a hétfő, a csütörtök is ráhordja óráit a szerdára.

A fősátor mellett huszita alakzatban, köríven sorakoztak a karaván kocsijai. Mellettük aprócska karusszel festett lovai várták a gyerekzsivajt. Egy medencéből piros szíveket lehetett halászni. A céllövöldében három pálcára rakták a meztelen nős tárcát. A dobókockás kulcstartót bezzeg egyetlen találat után haza lehetett vinni. Valakinek az is jó, ha a szerencse hat oldala láncon lóg.

A karaván pirosra festett kocsijában lakott a bohóc. Apró ember, térdénél megtört lábbal. Azt mondták, nála ügyesebb artistát nem láttak még a trapézon, ám egyszer fogást vétett, s miután földet ért, alsó végtagjának csöves csontjai combtájékon egymás mellé rendeződtek. Az orvosok ugyan mindegyiket a helyére húzták, a térdízület sosem lett a régi. Ezért aztán folyton terpeszben állt, imbolyogva járt, ülni csakis nyújtott lábbal tudott.

Ő volt az előadások fénypontja, esetlenségén mindenki teli szájjal kacagott. Fehérre festett arcára esténként széles piros mosolyt húzott, sárga színű hajára fekete kalapot tett. Kockás zakója alatt tenyérnyi széles hózentróger tartotta tíz számmal nagyobb nadrágját, cipőjének orrán focilabdányira nőtt a dudor. A bohóc fejhangon mesélt pajzán vicceket, szándékosan elbénázott minden szenzációs műsorszámot. Csak azért, hogy nevessenek rajta. Karikák, labdák és buzogányok potyogtak a kezéből, a közönségre trombitából vizet spriccelt, felfújt lufikkal esett hasra.

Mindenki remekül szórakozott. A produkció után meghajolt, már amennyire a dereka engedte, és eltűnt a függöny mögött.

A nyolcvanas évek közepén még nem volt biztos, ami ma már egyértelmű: nem kellett sokat aludni a rendszerváltásig. Az évtized első felében persze még úgy tűnt, hogy örök álom marad a szocializmus. Mindig is lesz vörös csillag a látványosabb helyeken, az iskolai ünnepségeken egymás után kell elénekelni a magyar és a szovjet himnuszt, a munkásmozgalmi évfordulókon még az Internacionálét is. Az általánosban az alsósok kisdobos-, a felsősök úttörő-egyenruhában harsogták fonott műanyag sípzsinóraikat markolva, hogy Szajuz nyerusi müreszpublik szvabodni, szplatyila na veki velikaja rusz, meg a végét, ami nagyjából így hangzott: Nasz ktarzsesztvuh kommunyizma vigyot, jelentsen is ez bármit. A Bunkócska, te drága már érthetőbb volt, bár ahogy kamaszodott az ember, egyre többféleképp.

Szóval így morzsolgattuk a nyolcvanas éveket, túl voltunk a P. Mobil fénykorán, Piramis- és Nagy Feró-koncertek helyett sokan már Bizottságra, VHK-ra, Kontroll Csoportra, Európa Kiadó-bulikra jártak. Sándor Pál 1987-ben megcsinálta a Miss Arizonát Marcello Mastroiannival és Hanna Schygullával a főszerepben, nemsokára Jancsó Miklós is bedobta a közösbe a Jézus Krisztus horoszkópja című munkáját, Nicolae Ceausescu nekünk esett Bukarestben, II. János Pál pápa meg kinevezte esztergomi érsekké Paskai Lászlót. Lakitelken megalakult a Magyar Demokrata Fórum, kicsit délebbre pedig egy bizonyos Slobodan Milosevics a Szerbia Kommunista Szövetség elnökeként tett szert egyre nagyobb befolyásra a csodálatos tengerparttal, valamint eredeti Puma cipőkkel ellátott Jugoszláviában. Szóval zajlott az élet, ahogy szokott, semmi különös. De akkor jött a deresedő fejű, de még mindig nagyon férfias Tenkes kapitánya, és kezdetét vette a magyar televíziózás történelmének soha többé meg nem ismételhető sikersorozata, a Szomszédok.

Az egykori kuruc vezér, a Tenkes lelkes kapitánya mentéjét levető Zenthe Ferenc, Taki bácsi tüzes Ladáján száguldott fel s alá a betonnevelő Gazdagrét hímes mezein, keresve, kutatva, hol tehet valami jót. Felesége – Komlós Juci –, Lenke néni a maga szelíd, de határozott módján állt férje, valamint a szegények és elesettek, továbbá az igazság mellé. Volt egy unokájuk, a szépséges Alma – Fehér Anna –, aki érezvén a változások szelét mint újságíró, bárpultos és idegenvezető keresgélte útját a fridzsiderszocializmus utolsó és a rendszerváltás első éveiben.

Az egykor legvidámabb barakkból nem hiányozhatott a mindenkor jóságos és zseniális doktor, név szerint Mágenheim – Kulka János – sem. Gyönyörű neje – Frajt Edit – ugyan csak kozmetikusként kezelte a hozzá fordulók testi problémáit, ám férjéhez méltó intellektussal és kérlelhetetlen jobbító szándékkal volt felvértezve. Akadt egy lányuk is, cserfes meg talpraesett minden idők legsikeresebb magyar gyermekszereplője által a nézők elé varázsolva, aki nem más, mint Julcsi, azaz Ábel Anita. Ők mindannyian, valamint az itt fel nem sorolt többi szereplő, amiképp maga a sorozat is ma már történelmünk része – bizonyos értelemben.

A korszakos magyar teleregény első részét, afféle korabeli pilotot 1987. május 7-én adta le a Magyar Televízió. Az ötlet bevált, a sorozatból hagyomány lett, ami 331 alkalommal folytatódott tizenkét hosszú és eseményekben gazdag esztendőn át, egészen 1999. december 30-ig. Kádár Jánost és a nevével fémjelzett hosszú korszakot a sorozat harmadik évadában, 1989-ben váltotta le Grósz Károly, és hol volt ő, amikor Vágási Feriék – Nemcsák Károly – még bőven számíthattak a biztos heti gázsira?

Van egy világ az üvegen túl. Egész univerzum. Nyújtózik, elfekszik, kitágul. Tele van az élet dolgaival. Csak nézni kell. Bámulni. Remélni, hogy mind megérinthető. Elérhető. Cserébe csak állni kell, és várni, hogy képzeletünk tere megnyíljon előttünk.

Mert van például az a televízió. Sarkában árcédula. Valakinek heti, másnak évi keresete. De a kínálat ilyen. Lehetőség. Persze. Mindenkié. Esély és egyenlőség csak egybeírva jelent bármit is. A televízióban műsor fut. A készülék kékesen szórja a delejt. Fényt tol a kinti világra. Szétmálló pászmák életünk vetített vásznán. Természetfilm pereg. A vadonban ragadozó várja áldozatát. Mindjárt gyilkol. A fene se érti: ahogyan egy gepárd leterít egy antilopot, az korhatár nélkül nézhető. A fenevad ország-világ előtt békésen lakmározhat a haldokló lény testéből. A narrátor pedig, hangja nem hallható, valami olyasmit mondhat, hogy a természet törvényei kegyetlenek, s hogy a fennmaradásért folytatott küzdelem az élet örök körforgásának legszentebb rítusa. Ezt a világot, ha egyszer elpusztul, alighanem a líra öli meg. Az elmúlás szépségbe csomagolt rothadása. Miközben lehet, az élet értelme tényleg csak ennyi. Vagy 42.

Nyolcévesen hazafelé tartva a Keleti pályaudvartól a kocsi hátsó ülésén olyan volt az esti Rákóczi út, mint egy diadalmas álom. Háromhetes drezdai száműzetés után itt minden ragyogott. Úgy örültem, mint amikor megkaptam az első csattogó lepkém a mátraszentimrei búcsúban, hiszen az emberek végre ismét normális nyelven beszéltek, menő ruhákban jártak, a kirakatok ragyogtak, és ahogy apám piros Skodája közeledett az Erzsébet híd fel, egyre nőtt bennem az öröm: Mindjárt jön a varázslat!

Már ott is volt bal kéz felé az Úttörő Áruház falán a két guggoló gyermek. Egy fiú és egy lány piros nyakkendőben. Profilból lehetett látni őket, ahogy fogják a közös labdát. Majd egyszerre felegyenesednek, karjuk felfelé lendül, a laszti pedig száll, száll a magasba. Biztos voltam benne, hogy ilyen nincs az NDK-ban, de talán sehol se! Csak itt. Büszke voltam, hogy magyar vagyok, és nem keletnémet vagy bolgár vagy csehszlovák. (Jugoszlávnak lenni azért nem rossz a tenger miatt, de a bolgároknak még a tengerük is medúzás.) Legjobb magyarnak lenni, itt minden menő. Gagarin csak repdessen a világűrben, de ha ezt meglátja, leesik az álla.

Úgy hittem, ott dobálja a labdát egész éjszaka a ragyogó úttörőfiú és az úttörőlány, színesen, fényesen. Nappal látni lehetett, hogy csupa mozdulatlan üvegcső meg drót az egész, ami a sötétben életre kel, repül, nyújtózkodik, guggol.

Persze azt is csodálatosnak láttam, amikor a kézírás világítani kezdett a Csemege bolt bejárata felett, és bármilyen egyéb szó és forma is felragyogott szerte az országban, de főleg Budapesten, ha a mérnökök úgy akarták, de ez még mozgott is.

Jóval később gondoltam arra, hogy a Rákóczi út látványa esténként olyan volt, mint Las Vegas. Laza, fényes, már-már erkölcstelenül szellemes – tiszta Nyugat.

Még sokkal később már egyáltalán nem nyűgözött le Luke fénykardja a Csillagok háborújában, hiszen mi már általánosban használtunk olyat. Egy építkezésen találtunk több tucat leselejtezett neoncsövet, persze hogy azonnal elindult a párbaj váltott fegyverekkel. A mi kardunk nem világított, de csodálatosan szétrobbant, amikor belelendültünk a játékba.

Sosem szabad hinni a téli napsütésnek. Olyan az, mint az őszintétlen mosoly, egy odavetett szeretlek vagy a kikényszerített érintés. Könnyen nyíló léleknek halálos veszedelem.

Azon a télen tavaszias napok váltották egymást. Nagyapám jókedvűen, két feleség között érkezett hozzánk. A másodiktól már elvált, a harmadik még nem érkezett. Azt mondta, Nagymama halála óta a szerelem sem az igazi, de egy komoly párkapcsolatnak azért így is megvannak a maga örömei. Az egyik ilyen a főzés tudománya. A jó ebéd ígérete. Különösen a szombati, a vasárnapi. Mert akkor van idő asztalhoz ülni, beszélgetni. A főétel legyen rántott hús vagy töltött káposzta a húsleves után.

Anyu azon a szombaton toroskáposztát főzött, sok lével, ő így szerette. Ezért nem villával, csupán kanállal rakta a terítéket. Közeledett az ebéd ideje, amikor kiderült, a kenyér elfogyott. Nosza, a gyerek majd elkerekezik a pékhez, annak boltja délig nyitva, kilónyi csak marad még zárásra.

Siettem. Mackóban, tornacipőben, a trikóra könnyű kabátot húztam. Úgyis hamar megjárom, fél óra se oda-vissza. Odakint a téli égbolt tompa kék színben ragyogott, a napkorong lustán pumpálta sugarait.

Már az első méterek után feltűnt, hogy az aszfalt fagyos. A tócsákon a jéghártya kifehéredett. De mentem, tekertem, mert a pék délben zár, a toroskáposzta meg lassan készre süti magát.

Nyilván a sorszerűség miatt történhetett úgy, hogy aznap a fél falu elfelejtett hétvégére spájzolni. A pékség ajtaja előtt kígyózó sor olyan hosszúnak tűnt, hogy bárcsak sosem álltam volna a végére. A pékség épülete egy aprócska magaslat tetején ontotta magából a meleget. Körülötte mindig szél fújt. Talán ezért is tervezték oda a kenyérgyárat, mert így, amikor a friss kenyér kisült, az utcák megteltek megtört serclik illatával, az út minden kanyarban kiflibe fordult.

Már fél órája várakoztam a pékség előtt, és először gondoltam arra, hogy a fel-feltámadó szél miatt megfagyok. Mert a Napból ugyan forróság árad, ám az mire ideér, éppen olyan lesz, mint az űr hidege. Így nem csoda, hogy – belépve a pékség túlfűtött boltjába – a bőröm már szinte égett.

A pék pufók arcán kevélyen feszült a meleg, bőrét mintha zsírral kenték volna. Kézfejéről lisztpor hullt, amint intett a trikóban sürgölődő inasnak: a kemence mellett nézzen még egy veknit.

Az utolsót kaptam. Szinte még gőzölgött, amikor a szatyorba tették. Felakasztottam a kerékpár kormányára, és amilyen sebesen tudtam, tekertem a napsütésben. Mire hazaértem, ujjperceim elmerevedtek, a szám lilás színben remegett. Testemen a bőr foltossá változott, fogaim akaratlanul egymáshoz ütődtek.

Amikor Nagyapa meglátott, azonnal pálinkát kért. Üveggel. Két poharat vett elő, töltött, az egyiket felém nyújtotta. Gyerek ez még, mondta Anyu, de miután Apu végignézett rajtam, ő is kért egy kupicával – és a Bátyámnak is jutott.

Földi létünk törékenységének legfőbb bizonyítéka, hogy planétánkat minden irányból a múlt öleli. Bármerre bámulunk is az éjszakába, letűnt világok fényei, hangjai, emlékfoszlányai száguldanak felénk. Miközben ahová a szívünk mélyén vágyunk, mert kiválasztunk magunknak egy csillagot, lehet, régóta halott.

Mi is választottunk magunknak csillagot. Ott pislákol az Orion csillagkép övén, a Mintaka mellett. Valójában nem lehet látni, mi is csak odaképzeltük. Ott ugyanis minden csillag fénye egybeolvad. Mégis ott kell lennie, mert azt mondtuk, hogy ott van. Ám azon a tavaszias téli estén, amikor nagykabátban feküdtünk a domboldalon, mert az év könnyű estéket hozott, bármit el tudtunk képzelni. Azt is, hogy nem csupán a világ, a szerelmünk is végtelen.

Azt találgattuk, hogy az a csillag, aminek nevet adtunk, milyen messze lehet. Amiénk, így neveztük el, egybeírva, és számolgattuk, milyen messze van a Földtől. Végül abban maradtunk, hogy olyan távolságban lehet tőlünk, mintha valaki a végtelen pereméről a végtelen másik peremén lévő kulcslyukon keresztül próbálná meglátni egy gyertya lángjának fényét.

Azon az estén nemhogy a fényt láttuk, de a láng remegését is éreztük. Persze az is lehet, csak a sejtjeink fala rezdült másként, és a szívünk vert olyan erővel, hogy abba az egész világegyetem beleszédült. De ilyen az, amikor csillagot választunk az égen. Azt hisszük, mert mondjuk, örökre szól, miközben tudjuk, hogy olyan ez, mint a hidak korlátjára zárt lakat. A kulcs repül a folyóba, a lakat meg csak addig lóg, ameddig a városvezetés meg nem unja a tonnányi vasat. A fűrésznek meg mindegy: átvág nevet, szentséget és fogadalmat. A folyó medréből hajóval kotorják a szerelmet.

Sokáig meséltek arról az éjszakáról, amikor Mender Jakab létrát ácsolt a végtelenbe.

Történt ugyanis, hogy Jakab fél napot késett a meglőtt fácánokkal, nyulakkal. A prémgalléros vendégsereg már a pirkadatot teleszórta söréttel. Lőttek azok mindenre, ami rebbent, mozdult, menekülni próbált. Gyűlt a sok lőtt vad, a kutyák alig győzték láb elé hordani. Majd amikor a puskák csöve kihűlt, szóltak Jakabnak, hogy a kastélyban korai vacsorára készülnek. Az sem baj, ha a húst azonnal a konyhára szállítja. Az üstök alatt, a tűzhelyben már ropog a tűz.

Jakab azonban előbb, ahogyan szokta, a falu felé fordult szekerével. Úgy tartotta, hogy bár az erdő, a mező az uraságé, az valójában mindenkié. Főként azoké, akik rendben tartják, gondozzák a fákat, a földet, vadat etetnek. A helyi fogadóban leadott néhány tollast, kiválasztott négy kövér bundást, s ha már ott járt, leült három pohár bor mellé.

Nem lesz ebből bajod, kérdezte a fogadós, mire Jakab pálinkát kért. Ezek csak az adót számolják pontosan, mondta. Amiről meg azt hiszik, hogy számolatlan, azt elveszik. Ebből azonban nekünk is marad, dünnyögte, és addig elmélkedett a világ dolgairól, mígnem odaát a kastélyban az üstökből minden víz elforrt. Töltötték azt újra, meg újra, miközben Jakab hősiesen küzdött mindenféle kupával. Amikor meg feleszmélt, hogy neki régen érkezése volna, hiába hajtotta a lovakat, tudta, ebből nem lesz korai estebéd.

A kastélyba érve kapatos vendégsereg várta. Azt hitte, büntetést kap, de az urak szalonnáztak, kenyérbe szúrt kolbászt falatoztak, s míg a kukták fácánt téptek, nyulat nyúztak, Jakabot maguk közé ültették.

Feszengett a sok címeres között, de amikor megkínálták másféle borral, mint amit a fogadóban kapott, és a pálinka is selymesebben csúszott, izmaiból a görcs kiengedett. Egy óra múlva úgy érezte, társadalmi osztályt lépett. Bár, ahogyan végignézett magán, a különbséget még nagyobbnak látta.

Ekkor az uraság Jakab elé lépett. Te ács vagy, ugye, kérdezte öblös hangon. Jakab. bólintott. Azért kérdem, mert fogadtunk itt néhányan. Abban, hogy tudsz-e olyan hosszú létrát építeni, amelyiken felmászhatnánk a Holdra. Én arra tettem, fiam, hogy te erre képes vagy.

Történetünk abban a korban játszódik, amikor a kocsmák népe még nem a bánat poharának üvegtalpán keresztül bámulta a világot. Ezt az időt megidézni nem egyszerű. Talán mert az emberiségre soha nem köszöntek olyan idők, hogy valakibe ne szorult volna némi szomorúság. Meg az is igaz, hogy az alkohol szelídíthetetlen vadállat: akkor mar belénk, amikor már azt hisszük, hogy kezes bárány.

Erről Mándresz Ferenc sokat tudna mesélni. Sokféle fenevaddal küzdött már, de mind közül legtovább a kannás borral harcolt. Egyszer azt mondta, ha nagyon akarta volna, azt is bármikor könnyedén maga alá gyűrte volna, de Ferkó azt is szerette, ha őt győzik le. Ez nem a gyöngeség jele, mondogatta, hanem becsületbeli ügy. A győzelem csak akkor édes, ha már megtanultad, milyen keserű a vereség íze. S tény, olyan méltósággal, mint ő, csak kevesen tudtak veszíteni.

Ferkó éppen a törzshelyén ült, a söntéstől karnyújtásnyira, amikor meghallotta, hogy adventkor betlehemes játékot szervez a falu új tanítónője. Ki nem nézett volna ilyet a magányos, aszott testű asszonykából, akiről először még a plébános is azt hitte, hogy azért érkezett, hogy az egyházmegye ismét megnyissa a klarisszák húsz éve bezárt kolostorát. Ez a nő azonban csak tanítani érkezett. Sokáig azt sem tudták róla, hogy az Istent féli-e vagy csak kerüli. Templomba ugyanis nem járt, de akárhányszor elment a harangláb előtt, megfigyelték, hogy keresztet vet.

Ezért aztán csodálkoztak, amikor előállt a betlehemes ötletével. A polgármester még a megyei lap helyi tudósítóját is felhívta, hogy most, ha szeretne látni valami igazán népiest és autentikusat, ne fogja vissza érkezni vágyó kedvét.

Egyvalakivel azonban senki nem számolt. Ferkó, miután a pultról elemelt egy korsó sört, azt mondta, hogy ha lesz betlehemes, abban ő szerepelni akar. Vágyát nem óhajtó mondatban fogalmazta meg, de azt belátta, hogy sokféle szerep közül azért nem választhat. Ennek okait nagyjából így lehetett összefoglalni: Ferkó nem sokat tudott Isten dolgairól. Isten fiáról is azt hitte, hogy az nem más, mint a plébános, aki azért járkál fekete csuhában, mert Isten meghalt. Mondogatta is, hogy ezt még a háborúban hallotta, fogsága idején. A barakkban az ágynak aligha nevezhető priccsen egy sűrű bajuszú, kövér német tiszttel osztozott. Felváltva aludtak, és amikor a sörhasú Stefánnak kelnie kellett, folyton zsörtölődött, és azt mormolta száraz hangon, hogy Gott ist tot. Egyszer Ferkó megkérdezte tőle, hogy ez mit jelent, mire a német azt felelte, hogy kérdezze Nietzschét, de Ferkó ilyen nevű katonát a körletben nem talált. Ki is röhögték, amikor utána érdeklődött.

Két éve zajlik a felújítás, az év végéig valami határozottan történni fog a Lánchíddal. A hírek szerint december 16-tól átkelhetnek rajta a buszok, taxik és kerékpárosok, ha nem fáznak, a robogósok és motorosok is. A jövő nyári végleges átadás után a gyalogosok is átsétálhatnak rajta az egyik partról a másikra. Arról egyelőre nincs döntés, hogy a személykocsikat is visszaengedik-e gróf Széchenyi István megvalósult álmára.

A nevezetes gróf huszárkapitány korában édesapja temetésére igyekezett 1821 telén, ám Budán napokra meg kellett szakítania utazását, mert a zajló jég miatt csónakon sem lehetett átkelni a túlsó partra. Naplója tanúsága szerint ekkor született meg benne a kézenfekvő gondolat – egy állandó hídra lenne szükség Pest és Buda között.

Az Adam Clark irányítása alatt felépülő híd alapkövét 1842-ben helyezték el. Még átadása előtt megpróbálták levegőbe röpíteni honvédelmi okok miatt, de szerencsére akkor ez nem sikerült. Az elkészült Lánchidat sajnos pont Haynau tábornok adta át 1849 novemberében, amikor a híd megálmodóját, Széchenyi Istvánt már a döblingi elmegyógyintézetbe zárták.

Ez bizony nem kevesebb mint kilencszer megtörtént velünk, magyarokkal, mármint hogy kijutottunk a vb-re. Ezt egy mai fiatalnak, ha felemlegetjük, az illető el sem hiszi. Pedig valaha ez olyannyira természetes volt, mint az, hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik le.

1960-ig csak akkor nem voltunk ott a világbajnokságon, ha nem akartunk (1930), vagy nem engedték (1950).

1938-ban és 1954-ben eljutottunk a döntőig, az utóbbi az Aranycsapat sikere/kudarca volt, a nem kívánt főnév törlendő. Egy biztos: a Puskás Ferenc csapatkapitánysága mellett a berni Wankdorfstadionban a Német Szövetségi Köztársaságtól 3:2-es vereséget szenvedő gárda minden idők legjobb válogatottja azok között, amelyek nem nyertek világbajnokságot. (Elnézést, Mijnheer Cruyff...)

Aztán jöttek a csehszlovákok, a csaknem napra pontosan 53 évvel ezelőtti marseille-i csapás megtörte a lendületet, azóta a lehetséges tizennégyből csak háromszor tudtunk eljutni az ígéret földjére.

Sz. Z. emlékére

Szárnyak nélkül hogyan is lehetne élni? Pedig lehet. Csak ahhoz előbb földet kell érni. De nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.

A zuhanásban az a jó, hogy ilyenkor mindenki angyalnak érezheti magát. Olyannak, aki valamiért megunja a mennyországot. De az is lehet, elvágyik onnan. Kilép a rejtett dimenziók árnyékából, szárnyát lecsatolja, a mennyek ajtófélfájához támasztja, majd átlépi a küszöböt. A portás pedig, ha áll ott olyan egyáltalán, némán nézi, amint a mindenség kertjének égi lénye mögött összezárnak a földi felhők ázott paplanjai.

Bárcsak tudnánk, mi történik ilyenkor. Percek. Órák. Egy egész élet minden emléke. Az idő a végtelenbe tágul, és minden egyetlen pontba zuhan. Ennyi hát az élet. Folytonosság egy másik világban.

Ezt az mondta, aki látott már angyalt emberré válni. Felnézett az égre, ahonnan égő szárnyakon egy test zuhant. Tollai villámfénylobbanással váltak hamuvá. Nettó fizika, magyarázta. Gravitáció, súrlódás, hőhatás. Ezen a bolygón minden, aminek égnie kell, az gyullad.

Az égi lény a földre már emberként érkezett. Sietett, hogy lássa őt, ám mire ott állt, ahol földet ért, a test eltűnt. Nyomában csak hamu hullt az égből. De nem olyan, mint a máglyából felszálló pernye. Ez mintha eső volna. Tűzforró és fekete. Minden elázik és megég tőle, amin megül. Levél, bokor, fűszál. Autó, háztető, kabát, gondolat és emlékezet.

Ez az angyalok könnye, magyarázta, és karján felhúzta az inge ujját. Azt a helyet mutatta, ahol a hamu egy darabja megégette. Csillag alakú hegét büszkén hordta, tekintetében mégis szomorúság lakozott.

Arról mesélt, azóta hallja a csöndet. Érzi mások fájdalmát, de látja a jóságot is. Sok furcsaságról beszélt, s közben ivott. Pedig azt mondta, nem kellene. Orcája kipirult, karjával néha úgy tett, mintha fel akarna szállni. Mert ki ne szeretne a magasba emelkedni, kiáltotta, majd hangját visszafogta. Siklani a sárgolyó fölött, suttogta, és nem vette észre, hogy bőrén a sebhely felizzott, majd ruhájának szövetét fénnyel átszúrva csillagok gyúltak. Napként ragyogott. De csak egy pillanatra. Villanás csupán. Mint amikor a gyertya lángja utoljára lobban. Majd azt kérdezte, még egy kört, és tálcával hordta elénk a hajnalt.

Barátai úgy gondolták, megviccelik Frándi Jóskát, csak azzal nem számoltak, hogy a jámbor lélek soha nem tapasztalt változáson megy keresztül. Jóskáról mindenki tudta, hogy szereti a színházat. A beszédeset. Az olyat, amiben a színészek nem táncolnak, nem énekelnek. A musicalt unta, a balettről pedig azt mondta, hogy szemérmetlen magamutogatás. Kijönnek a férfiak, billegnek a nők, lábujjhegyen pipiskednek, terpesztenek, tárogatnak, lábuk között csomagként feszül férfiasságuk szimbóluma, nőiességüket csupán vékony szövet takarja, és ráadásul mintha az is csak a semmi volna.

Ha a tévében balett ment, Jóska arrébb kapcsolt, ha az újságban balettművészeket látott, a lapot bekészítette gyújtósnak, és amikor megtudta, hogy unokaöccse balettképzőbe jár, onnantól kezdve a rokonokat sem látogatta.

Jóska amúgy tejet szállított, kenyeret, mindenféle élelmiszert. Ha kellett, kiugrott külföldre is, bármit behozott, amit a határon átengedtek, időnként olyat is, amiért amúgy falhoz állították volna. Mindent szeretett, amit az életben örömként élt meg, a kocsmában pedig a harmadik sörnél, ahogyan a stoptáblánál, mindig megállt. Csak a balett, azzal békétlenkedett.

Így történt, hogy Jóskát a születésnapján színházba vitték a barátai. A férfi havonta kétszer mindig beutazott a városba, megnézett egy-egy előadást. Magamba szívom a kultúrát, mondogatta, s miután visszatért, napokon át beszélt Csehovról, őrült királyokról, elhagyott szeretőkről, a színészek nevét kívülről fújta. Tudta, ki milyen színdarabban játszik, milyen karakter áll neki a legjobban, és egyszer azt is felvetette, hogy valaki írhatna vígjátékot a falujuk életéről, azon a fél ország szakadna a röhögéstől.

Azon a szerda késő délutánon összegyűltek a barátok. Jóskának azt mondták, a színházban fő helyet kap, ünnepeltként páholyból nézheti az előadást. Egyvalamit nem árultak el neki: ez nem beszédes színház lesz.

Sár, por, állványok, malterosládák, rendetlenség, málló vakolatok, itt-ott tompa golyónyomok, másutt sarkos panel. Az ócska autók is csodálatosnak tűnnek, minden menő, ami berreg. Jól élnek a verebek, hiszen nem ritka az egy-két lóerős jármű, amely büdös gázok helyett lócitromot termel. Amit a lovak pufognak ki, azt a földutak elnyelik, a városban lemossa az eső az aszfaltról, a maradék kilapul és elporlad. Elfújja a szél. Tehát van lovas kocsi, fuvaros, még szódáslovak is. Nincs műanyag szemét, csak rozsdás bádog, hegyes vasdarabok, tégla- és betontörmelék, cserép, üvegszilánk, üres konzervdobozok. Újságpapírt is fúj a szél. Ha vizes, nehezen olvashatók az épülő erőművekről készült riportok, elmosódnak az integető párttitkárok és téeszelnökök, de ebből sincs sok eldobálva, mert csomagolni, begyújtani és ablakot mosni is nagyszerűen lehet vele. Plusz mindenütt van MÉH- (Melléktermék és Hulladékhasznosító Vállalat) telep, ahol pénzt adnak a kötegelt papírért. Filléreket, de azért is lehet kapni valamit. Mondjuk zsömlét vagy kupakos bort. Vasat és színesfémeket is átvettek, de akkoriban feltűnt volna az átvevőnek, ha egy bronz Lenin-szobor fejét próbálja valaki kilóra eladni.

Volt egyszer egy szocialista Magyarország, amihez képest Románia maga a nyomor, az NDK a fakóság, a csehek, lengyelek is irigykedve nézik a magyar határt. Az oroszok mifelénk egyenruhában járnak. A jugók persze nálunk is sokkal menőbbek. Ott van farmer, Puma cipő meg tenger is.

„A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”, szólnak az önbizalomtól duzzadó sorok a Trabant 601 Kezelési útmutatójában, amelyeket Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című regénye tett halhatatlanná.

A szocialista államkísérlet vitathatatlanul legkultikusabb autómárkáját már az 1950-es években megálmodták. Az NDK-pártvezetés olcsó, egyszerűen karbantartható kisautó megtervezését adta utasításba. A cél nem kevesebb volt, mint megalkotni a Volkswagen Bogár szocialista megfelelőjét. Méghozzá egy négyszemélyes, könnyen kezelhető, legfeljebb 600 kilogrammot nyomó népautó alakjában, amelyik nem fogyaszthat öt és fél liternél többet száz kilométeren. Hatvanöt éve, 1957 novemberében le is gördült az első példány a zwickaui gyártósorról, de az első típusokat hamar elfelejtették, és az 1991-ig legyártott több mint hárommillió Trabant nagy része az általunk is ismert Trabant 601-es modell volt.

Nem tudtak eleget gyártani belőle, szülőhazájában 12 évet is várni kellett rá, Magyarországon „csak” 4-5 évet, és hiába övezte gúny a műgyantából és gyapothulladékból „megsütött” és préselt duroplaszt karosszériáját (kényszerből, krónikus fémhiány miatt fejlesztették ki) és emlegették papírjaguárként, az elsőkerék hajtás a maga korában előremutató műszaki megoldásnak számított. A kétütemű motor mind a 26 lóereje pedig tényleg jól (a sofőrt már-már léha könnyelműségre sarkallva) gyorsította a habkönnyű katsznit. Ámulatba ejtően egyszerű szerkezet, jó kezekben tényleg elég volt egy franciakulcs, egy csavarhúzó és a köteg drót, és nem kellett azon aggódni, hogy az útszélén rostokolunk fél napig lerobbanva.

Halottak napján legfeljebb a lelkiismeret támad fel. Péter erre gondolt azon a novemberi estén, amikor gyertyalángok gyúltak a sötétben. Mintha a Földre gyűltek volna a csillagok.

Péter a temető mellett lakott. A sarki házat két oldalról egy rég magára hagyott, elvadult sírkert ölelte. Három éve költöztek ide, akkor kezdte a gimnáziumot. Azon az estén tanult, megvacsorázott, majd vastag kabátba bújt, és belopózott a sírok közé. Szeretett a korhadt fejfák, a megrepedt kőlapok között sétálni. Itt csönd honolt, a levegőben elmúlásillat remegett, és Péter a gondolataiba merülve gyakran érezte úgy, hogy azt is érti, mi a halál. Hazatérve azonban bizonyossága szertefoszlott, és hiába próbálta felidézni, mit gondolt testről és tudatról, a végtelen számú dimenziók között vándorló lélekről, szavaira, amelyekkel el tudta volna magyarázni, mire jutott az elmálló hantok földjén, köd ereszkedett.

Ezt a temetőt rég bezárták. Az utolsó fejfát itt még a magyar–szlovák kis háború évében szúrták fölbe. A második világháború halottait már az új temetőbe vitték, a településtől nem messze alakítottak ki parcellákat. Igaz, 2020-ra az is megtelt, de akkorra meg építettek oda urnafalat. Mintha a temetők leképeznék a városokat: a régi sírok a régi házak, köztük az urnafal panelsorként tör az ég felé.

A település vezetői a régi temetőt meghagyták mementónak, de a kegyelet is azt kívánta, hogy amíg esély van arra, hogy a sírokat látogatják, munkagépeket ne küldjenek a holtak birodalmára. A rendezési terv évek óta arra várt, hogy leporolják, mégse történt semmi. Hagyták, hogy a temetőben a természet mindent magához öleljen. A sírokat rendszeresen már csak az évszakok látogatták. A kőlapokat kéz helyett a szél simította, a fejfákra könny helyett eső hullt. A mindenség jól bánik a holtakkal.

Péter a gyertyafények remegésében a fejfákról, a kőlapokról próbálta kivenni az elmosódott neveket, évszámokat, és azon törte a fejét, hogy ha rajta kívül ide senki nem jár, ki gyújt ennyi gyertyát. Tavaly mintha látott volna valakit, elsuhanó árnyat a fák között, de hiába futott utána, csak a csönd várta, bármerre szaladt.

Az egyik sírnál valakit meglátott. Nyúlánk alak, fején kalap, kabátjának szára a földig ért. Lábánál termetes zsák pihent. Éppen egy gyertyát gyújtott meg, majd lehajolt, néhány csepp faggyút a sírra csöppentett, a gyertya talpát abba tapasztotta.

Hazánk szülöttei akkor élik meg igazán magyarságukat, amikor valamely okból hosszabb ideig külföldön tartózkodnak. Van, akiben ilyenkor a Túró Rudi vagy a gyulai kolbász, másban Arany János, Rejtő Jenő sorai, esetleg Ákos, Zorán, sőt, Ganxsta Zoli számai is kiválthatnak honfibúi érzéseket. Egy közös emlék azonban kivétel nélkül minden elcsámborgott honfitársunkat összekapcsolja. Már-már genetikusan öröklődő az az elkerülhetetlen érzés, ami akkor fogja el a magyart, amikor rájön, hogy a Föld egyetlen országa, ahol immár csaknem hatvan éve a TV Maci küldi ágyba a gyerekeket, épp a mi szülőhazánk. A fekete-fehér képernyős első brummogása óta többféle maci is előtérbe került, miközben

A zsenge magyar demokrácia első látványos tévedése például az volt, amikor 1998-ban divatjamúltnak nevezték a figurát, és levették az MTV műsoráról. Hat hónapig se bírták a népharagot, és visszavonták az antidemokratikus döntést. Amikor az utolsó maciváltás idején fogkefe helyett számítógépet nyomtak a kezébe, a nép ismét fellázadt, és visszakövetelte a régit.

Szívet nem lehet kályhával fűteni. Ezt állítólag Péter mondta, miután Emma kikosarazta, de nem könnyű elhinni, hogy így történt. Péter nyakára ugyanis születésekor rátekeredett a köldökzsinór, a fiú agya kevés oxigént kapott. Az orvosok az mondták, értelmi fogyatékos lesz, és már az is csoda lesz, ha járni fog.

A fiú ehhez képest szépen cseperedett. Járása ugyan suta maradt, csoszogott, térdét nem tudta kiegyenesíteni, a gerince korán ívbe hajlott. Mindemellett Pösze Patkónak csúfolták, hiszen beszédével is akadtak gondok. Dadogott, a szavak végét elharapta, s ha valamiért lelkendezett, a nyála olyan erősen folyt, mint aki citromba harapott.

Emma ennek ellenére kedvelte Pétert. Gyerekként kezdetben ő is csak messziről nézte a magányosan játszó fiút, akit mint valami szörnyet próbáltak távol tartani a külvilágól, de a gyerekekben még van annyi empátia, ami a felnőttekből gyakran kihal, és a hús és bőr alatt észreveszik a másik lelkét. Érzik a sejtekben remegő élet erejét.

Péter és Emma barátságát mondhatnánk különlegesnek, akár rendkívülinek is. Senki nem értette, hogy a lány hogyan tölthet ennyi időt egy „gnómmal”, de ő azt sem vette magára, amikor Pösze Patkónénak kezdték csúfolni. Ősszel, ha jött a hideg, télen, amikor odakint fagyott, behúzódtak Péterék lakásába, bevackoltak a cserépkályha mellé, és Emma történeteket olvasott Péternek. Regényeket, kötelező olvasmányokat, így már Péter is tudta, miről szólnak.

Emma jól tanult, eredményei szép jövőt jósoltak neki, családjával még az érettségi előtt külföldre költözött. Péter bukdácsolt, tizenhat éves korában kivették az iskolából, beállt inasnak a kályhaépítők közé. Téglát, csempét, kerámiát pakolt, már amennyire cipelésnek lehetett nevezni azt, hogy egy téglánál, egy darab csempénél vagy kerámiánál többet sosem emelt. Nem is bírta volna. A kályharakók mégis megtűrték maguk között, különösen azután, hogy kiderült, Péternek szeme van a vinklihez.

Talán minden másként történt volna, ha Farkas Sebestyén a Bach nevet kapja. Zenei zseni volt, nehéz gyerekkorral a háta mögött. Iskola után rendszerint a templomban orgonált, nyaranta esküvőkön, temetéseken énekelt, és ha valakire, rá biztosan azt lehetett mondani, hogy Isten galamblelkű báránya. 

A faluban azt beszélték, hogy Sebestyén kiköpött Bach-gyerek, a füle, a szeme, az orra, de még a járása is olyan, mint a bánatos szemű Bach Bálint tanítóé. Sebestyén anyja azonban, Juhász Erzsébet huszonkét éves korában, egy esős őszi napon – méhének oltalmában egy épphogy csak ébredező élettel – mégis a dúsgazdag erdész, a nála harminc évvel idősebb Farkas Sándor oldalán állt az oltár elé. Így amikor Sebestyén megszületett, a Farkas vezetéknevet kapta.

A fiú szigorú, durva nevelésben részesült. Farkas Sándor olykor bottal verte, főleg akkor, ha ehhez kedve támadt, és neki nem kellett sok ahhoz, hogy pálcát ragadjon. Ha nem értett valamit, vagy ha tudta, hogy valamihez nem ért, vagy csak elrontott dolgokat, hibáiért és kudarcaiért mindig mást okolt: időjárást, természetet, körülményeket, embereket. Ilyenkor úgy érezte, hogy szenvedésén csak az segít, ha fejszét ragad. Amíg vágta a fát, nem is volt gond, idővel azonban ráérzett a pálca suhintásának élményére. A fák ugyanis soha nem sírtak. A rönkök soha nem könyörögtek. Hasadtak némán, repedtek recsegve, de egyszer sem mondták azt, hogy elég..., hogy hagyja abba.

Sebestyén sokáig azt hitte, hogy a négy fal között minden apa olyan, aki olykor pácával végigsuhint gyermekén, ám amikor a pálca bottá változott, és fájdalmai még napokkal a verések után is kínozták, úgy döntött, ha teheti, csupán aludni jár haza. Napjait, ha már végzett az iskolában, többnyire a templom karzatán töltötte. Órákon át gyakorolt, egyre ügyesebben játszott Pachelbelt, Bachot, Brucknert, ha pedig sejtjei megteltek éteri muzsikával, bevette magát az erdőbe. Kezdetben kisebb kirándulásokat tett, idővel hosszabb túrákat, majd fejébe vette, hogy felkutatja a világ leghosszabb, egybefüggő túraútvonalát, és tartson az bármeddig is, végigjárja.

Először az ország és egyben Európa első hosszú távú turistaútját, az 1169 kilométer hosszú Országos Kéktúrát teljesítette, ezt követte az Országos Kékkör 2585 kilométeres távja, majd kilépett a határon túlra. Végiggyalogolt Olaszországon, begyűjtötte a Sentiero Italia 6166 kilométeres trófeáját. Útközben, ahol járt, a templomokban rögtönzött orgonakoncerteket adott. Az olasz sajtó rendszeresen írt róla, a cikkek sétáló magyarként emlegették, zenéjét az angyalok muzsikájához hasonlították.

Sebestyén idővel a Farkas nevet maga mögött hagyta, s ha kérdezték, mit írjanak a templomi táblára, ki játszik az orgonán, azt felelte, hogy Bach Sebastian. Úgy volt vele, mindenki gondoljon azt, amit akar. Különben is, mit érdekli az embereket egy folyton úton lévő zenész. Ahová hétfőn érkezett, onnan szerdán odébbállt. Ahol a péntek érte, ott legfeljebb a vasárnap köszöntött rá. Három napnál többet sehol nem maradt. Ha a muzsikáért pénzt kapott, elfogadta, ha ételt és szállást adtak, megköszönte.

A világ leghosszabb, a Trans Canada Trail mintegy 28 ezer kilométeres túraútvonalánál eredetileg öt-hét évvel számolt, de nem bánta, amikor lett az tizenöt is. A sétáló magyarról a lapok ekkor már úgy írtak, hogy ő Johann Sebastian Bach testet öltött szelleme. Rajongótáborának száma százezresre duzzadt, útját és koncertjeit a Twitteren, az Instán és a Facebookon követték figyelemmel.

Sebestyént mindez nem érdekelte. Nem lett gazdag, híres is csak addig volt, amíg ment, gyalogolt, futott, evezett – és ahol csak tudott, muzsikált. 

Was ridin' along side the highway
Rollin' up the countryside
Thinkin' I'm the devil's heatwave
What you burn in your crazy mind?

Ugye, megvan a Creedence Clearwater Revival – nekünk, hatvanasoknak csak egyszerűen a Creedence – megaslágere, a Sweet Hitch-Hiker? Naná, hogy megvan, hogyan is feledhetnénk John Fogarty recsegő hangját, amire eszeveszetten roptuk valamelyik balatoni Express tábor diszkójában, esetleg fenn az Paradisóban, az Istenhegyi úton.

Hát igen, a hitch-hiker, kezdetben még így, kötőjellel, aztán hitchhikerré egybeolvadva, de mivel így hülyén nézett ki egymás mellett a két h, maradtunk a kötőjeles változatnál.

Édes autóstoppos...

Ma már senki sem hinné el, de 1979-ben Barcelonából elmentem autóstoppal Bielefeldig, ami pedig testvérek között is van vagy 1500 kilométer, igaz, valahol Frankfurt környékén rám esteledett, de nem volt gond, mert a fuvarosom a lehető legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy aludjak nála. Majd reggel kivitt a városka határába, és délre már Bielefeldben voltam Ankénél, akit egy héttel korábban Balatonfüreden ismertem meg a Hotel Marina strandján, egyetemista reggeliztető pincérként.

Akkoriban még így mentek a dolgok, senki sem félt felvenni egy stoppost, de olykor még kettőt sem. Mi, stopposok, pedig nem féltünk kiállni az út szélére, és bingo! legkésőbb negyedóra elteltével fel is vették az embert, gond nélkül.

Ez volt jó negyven éve, és közben változtak az idők. Az idők igen, de nem az emberek, legalábbis én biztos, hogy nem. Fura alak vagyok, nincs bennem félelemérzet, továbbá túlteng bennem az optimizmus és az emberek jóságába vetett hit. És érdekes módon többnyire nem is kell csalódnom. (Egyszer egy telefonfülkében felejtettem a teljes fizetésemet, oké, ez még a nyolcvanas évek végén volt, és amikor egy óra múltán lementem a budafoki rendőrkapitányságra, ott volt leadva a teli pénztárcám, a pénz az utolsó fillérig megvolt.)

Utálta, ha így szólítják, csakhogy nagyanyjának másként nem állt rá a szájára, ezért aztán mindenki béluskázta. Mondták neki viccesen, mintha csak a galuska szinonimája volna; bégették gúnyosan, elnyújtva az é hangot; hadarták katonásan, ellentmondást nem tűrő hangon – ám az eredmény mindig ugyanaz volt: a fiú kelletlenül elhúzta a száját.

Nevét csak Veronikától hallotta szépnek, igaz, a lány bármit mondhatott, az mindig mosolyt csalt az arcára. Mondják, szerelmes kamaszoknál ilyen gyakran előfordul, ahogyan az is, hogy amint ránézett Veronikára, szeplőinek helyén rózsakert nyílt, fülcimpája lángvörösen lüktetett.

Lüktetéssel és lángolással teltek az őszi hónapok, és a napoktól a fiú azt remélte, erőt és bátorságot adnak neki ahhoz, hogy Veronika elé álljon, és megvallja szerelmét. Ám ami reggel bátornak és tökéletesnek tűnt, az az iskolába érve kétséges küldetéssé változott, majd amikor meglátta Veronikát, hebegése és habogása dadogásba fordult, mire a lány csak ennyit kérdezett: Mondani akarsz valamit, Béluska? Majd türelmesen várta a választ. Pandaszemével a fiút nézte, s miután látta, hogy neki ahhoz időre lesz szüksége, hogy bármit kinyögjön, fájdalmas kézlegyintéssel az osztályterembe lépett.

Így ment ez minden áldott nap, a fiú lehajtott fejjel járt az iskolában. Nála jobban – pontosabban rajta kívül – senki nem ismerte jobban a folyosó köveinek repedéseit. Mígnem, és itt most népmesei fordulat következik, a fiú megálmodta, hogyan közli Veronikával az iránta érzett rajongását. A fiú születésnapjára egy kétkazettás magnót kapott. Olyat, amelyik nemcsak lejátszotta a kazettát, de a rádióból fel is tudta venni a hangot, sőt az egyik kazettáról át is másolta a dalokat a másikra.

Attól, hogy a fiúnak pöpec magnója lett, Pisti, aki eléggé sokat tudott a magnók és hangfalak világáról, két hétig Bécinek szólította, de ez – mint később kiderült – csak addig tartott, amíg meg nem állapította, hogy az ő Orion hifitornya fényévekkel menőbb.

A fiút mindez már nem érdekelte, hiszen eldöntötte, hogy Veronikának – és csakis neki – összeállít egy személyre szabott kazettát. Csupa érzelmes, romantikus dalokból álló válogatást. Azt is megálmodta, milyen dalok jöhetnek szóba. Listáján csupa kedvenc szerepelt, Roberto Soffici – Strano Momento; Roger Hodgson – Lovers In The Wind; Edda Művek – Érzés; Robin Gibb – Juliet; Gazebo – I Like Chopin; Al Bano & Romina Power – Felicità; Middle of The Road – Soley, Soley; Korál – Kevés voltam neked; vagyis minden olyan zene és dallam, amelyről egy szerelmes kamasz azt gondolja, megszólítja a lány szívét.

Hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje. A maszek lángossütők aranykorában a kalászi lenfonóban izmok fejlesztésére alkalmas gépekkel felszerelt termet rendeztek be a dolgozók szolgálatára, amelyeken pihenőidejükben ingyen tevékenykedhettek. Munkaidőben más gépeken dolgoztak, azért pénz is járt nekik. Ha elég sokáig csinálták, nyugdíj is, amelyből hatvanéves koruktól szerényen bár, de munka nélkül is megéltek.

A tűzoltók is kaptak kondigépeket. Bár akkor még nem a katasztrófát védték, hanem a veszélyben lévő embereket, épületeket. Fekve nyomás közben gondolkodhattak, mit kezdenek magukkal, amikor veszélyes és fizikailag is megerőltető munkájukra való tekintettel még erejük teljében, de már nyugállományba vonulva építik tovább a szocializmus saját személyre szabott zugait.

Fodrászhoz mindenki járt, de a bátrabb lányok és asszonyok a fejükön kívül a testüket is igyekeztek csinosítani. Ők már ráültek a teremkerékpárra, tornagyakorlatokat végeztek, a felfedezésekre hajlamosabbak az akkor még misztikusnak számító jógába is belekóstoltak.

Van az a kör, átmérője hét méter. Azon belül egyszer jobbra, máskor balra kell fordulni. Kétszer is. Nem bonyolult, az oktató mutatja, hogyan kell köríven haladni. A motor – ráadásul – alapjáraton önmagától képes erre a mutatványra. A gond ezek szerint ott lehet, amikor én is a motoron ülök. A motor ugyanis ilyenkor rendszerint átgázol közlekedési bójákon, és úgy viselkedik, mint rexben a golyó, amelyik folyton a gombát találja el.

Alapvetően kétféle fordulási technika létezik. Az egyik nettó fizika, a másik meg bruttó. A nettó lényege, hogy a motor fordulás közben kissé megdől, s ha a nyeregben ember is ül, módosulnak, pontosabban felerősödnek az erőátvitel törvényszerűségei: ezért a vezető kiül a nyeregből, hogy az ívkülső oldalon testének tömege a kerekek tapadási pontja fölé kerüljön, és a motor szépen fordul. A másik technika az, amikor a vezető marad a nyeregben, csuklója a belső íven lévő kormányvégen pihen lazán, s miközben tekintetével a kör középpontja felé tekinget, a motor szépen fordul.

Elméletben ez rendben is volna. Jól hangzik. S mivel ezen a vizsgaponton minden jogosítványt szerzett motoros sikerrel átjutott, bármelyik technikát alkalmazva is, aligha lehet nehéz feladat.

Esetemben mégis a körözéseknél dőlt el, hogy belőlem aligha lesz ördögmotoros. De nem azért, mert négy sikertelen vizsgapróbálkozás után elment volna a kedvem az egésztől. Számomra a motorozás lényege az, hogy egy ötven köbcentis kismotorhoz képest egy A kategóriás paripán gyorsabban eljuthassak ából bébe. Ráadásul ha belegondolok abba, hogy az elmúlt évtizedben hányszor kellett egy hétméteres átmérőjű körben megfordulnom kismotorral, egyetlen ilyen alkalmat nem tudnék felidézni.

Ez a játék azonban olyan, mint a parszek pontos definíciója. Jószerivel azt is csak egyszer kell tudni, az érettségi vizsgán, aztán – hacsak nem lesz tudományos az egyetem vagy főiskola – akár el is lehet felejteni örökre, vagy addig, mígnem a gyerek egyszer meg nem kérdezi, hogy apa, mi az a parszek…