„A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”, szólnak az önbizalomtól duzzadó sorok a Trabant 601 Kezelési útmutatójában, amelyeket Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című regénye tett halhatatlanná.

A szocialista államkísérlet vitathatatlanul legkultikusabb autómárkáját már az 1950-es években megálmodták. Az NDK-pártvezetés olcsó, egyszerűen karbantartható kisautó megtervezését adta utasításba. A cél nem kevesebb volt, mint megalkotni a Volkswagen Bogár szocialista megfelelőjét. Méghozzá egy négyszemélyes, könnyen kezelhető, legfeljebb 600 kilogrammot nyomó népautó alakjában, amelyik nem fogyaszthat öt és fél liternél többet száz kilométeren. Hatvanöt éve, 1957 novemberében le is gördült az első példány a zwickaui gyártósorról, de az első típusokat hamar elfelejtették, és az 1991-ig legyártott több mint hárommillió Trabant nagy része az általunk is ismert Trabant 601-es modell volt.

Nem tudtak eleget gyártani belőle, szülőhazájában 12 évet is várni kellett rá, Magyarországon „csak” 4-5 évet, és hiába övezte gúny a műgyantából és gyapothulladékból „megsütött” és préselt duroplaszt karosszériáját (kényszerből, krónikus fémhiány miatt fejlesztették ki) és emlegették papírjaguárként, az elsőkerék hajtás a maga korában előremutató műszaki megoldásnak számított. A kétütemű motor mind a 26 lóereje pedig tényleg jól (a sofőrt már-már léha könnyelműségre sarkallva) gyorsította a habkönnyű katsznit. Ámulatba ejtően egyszerű szerkezet, jó kezekben tényleg elég volt egy franciakulcs, egy csavarhúzó és a köteg drót, és nem kellett azon aggódni, hogy az útszélén rostokolunk fél napig lerobbanva.

Halottak napján legfeljebb a lelkiismeret támad fel. Péter erre gondolt azon a novemberi estén, amikor gyertyalángok gyúltak a sötétben. Mintha a Földre gyűltek volna a csillagok.

Péter a temető mellett lakott. A sarki házat két oldalról egy rég magára hagyott, elvadult sírkert ölelte. Három éve költöztek ide, akkor kezdte a gimnáziumot. Azon az estén tanult, megvacsorázott, majd vastag kabátba bújt, és belopózott a sírok közé. Szeretett a korhadt fejfák, a megrepedt kőlapok között sétálni. Itt csönd honolt, a levegőben elmúlásillat remegett, és Péter a gondolataiba merülve gyakran érezte úgy, hogy azt is érti, mi a halál. Hazatérve azonban bizonyossága szertefoszlott, és hiába próbálta felidézni, mit gondolt testről és tudatról, a végtelen számú dimenziók között vándorló lélekről, szavaira, amelyekkel el tudta volna magyarázni, mire jutott az elmálló hantok földjén, köd ereszkedett.

Ezt a temetőt rég bezárták. Az utolsó fejfát itt még a magyar–szlovák kis háború évében szúrták fölbe. A második világháború halottait már az új temetőbe vitték, a településtől nem messze alakítottak ki parcellákat. Igaz, 2020-ra az is megtelt, de akkorra meg építettek oda urnafalat. Mintha a temetők leképeznék a városokat: a régi sírok a régi házak, köztük az urnafal panelsorként tör az ég felé.

A település vezetői a régi temetőt meghagyták mementónak, de a kegyelet is azt kívánta, hogy amíg esély van arra, hogy a sírokat látogatják, munkagépeket ne küldjenek a holtak birodalmára. A rendezési terv évek óta arra várt, hogy leporolják, mégse történt semmi. Hagyták, hogy a temetőben a természet mindent magához öleljen. A sírokat rendszeresen már csak az évszakok látogatták. A kőlapokat kéz helyett a szél simította, a fejfákra könny helyett eső hullt. A mindenség jól bánik a holtakkal.

Péter a gyertyafények remegésében a fejfákról, a kőlapokról próbálta kivenni az elmosódott neveket, évszámokat, és azon törte a fejét, hogy ha rajta kívül ide senki nem jár, ki gyújt ennyi gyertyát. Tavaly mintha látott volna valakit, elsuhanó árnyat a fák között, de hiába futott utána, csak a csönd várta, bármerre szaladt.

Az egyik sírnál valakit meglátott. Nyúlánk alak, fején kalap, kabátjának szára a földig ért. Lábánál termetes zsák pihent. Éppen egy gyertyát gyújtott meg, majd lehajolt, néhány csepp faggyút a sírra csöppentett, a gyertya talpát abba tapasztotta.

Hazánk szülöttei akkor élik meg igazán magyarságukat, amikor valamely okból hosszabb ideig külföldön tartózkodnak. Van, akiben ilyenkor a Túró Rudi vagy a gyulai kolbász, másban Arany János, Rejtő Jenő sorai, esetleg Ákos, Zorán, sőt, Ganxsta Zoli számai is kiválthatnak honfibúi érzéseket. Egy közös emlék azonban kivétel nélkül minden elcsámborgott honfitársunkat összekapcsolja. Már-már genetikusan öröklődő az az elkerülhetetlen érzés, ami akkor fogja el a magyart, amikor rájön, hogy a Föld egyetlen országa, ahol immár csaknem hatvan éve a TV Maci küldi ágyba a gyerekeket, épp a mi szülőhazánk. A fekete-fehér képernyős első brummogása óta többféle maci is előtérbe került, miközben

A zsenge magyar demokrácia első látványos tévedése például az volt, amikor 1998-ban divatjamúltnak nevezték a figurát, és levették az MTV műsoráról. Hat hónapig se bírták a népharagot, és visszavonták az antidemokratikus döntést. Amikor az utolsó maciváltás idején fogkefe helyett számítógépet nyomtak a kezébe, a nép ismét fellázadt, és visszakövetelte a régit.

Szívet nem lehet kályhával fűteni. Ezt állítólag Péter mondta, miután Emma kikosarazta, de nem könnyű elhinni, hogy így történt. Péter nyakára ugyanis születésekor rátekeredett a köldökzsinór, a fiú agya kevés oxigént kapott. Az orvosok az mondták, értelmi fogyatékos lesz, és már az is csoda lesz, ha járni fog.

A fiú ehhez képest szépen cseperedett. Járása ugyan suta maradt, csoszogott, térdét nem tudta kiegyenesíteni, a gerince korán ívbe hajlott. Mindemellett Pösze Patkónak csúfolták, hiszen beszédével is akadtak gondok. Dadogott, a szavak végét elharapta, s ha valamiért lelkendezett, a nyála olyan erősen folyt, mint aki citromba harapott.

Emma ennek ellenére kedvelte Pétert. Gyerekként kezdetben ő is csak messziről nézte a magányosan játszó fiút, akit mint valami szörnyet próbáltak távol tartani a külvilágól, de a gyerekekben még van annyi empátia, ami a felnőttekből gyakran kihal, és a hús és bőr alatt észreveszik a másik lelkét. Érzik a sejtekben remegő élet erejét.

Péter és Emma barátságát mondhatnánk különlegesnek, akár rendkívülinek is. Senki nem értette, hogy a lány hogyan tölthet ennyi időt egy „gnómmal”, de ő azt sem vette magára, amikor Pösze Patkónénak kezdték csúfolni. Ősszel, ha jött a hideg, télen, amikor odakint fagyott, behúzódtak Péterék lakásába, bevackoltak a cserépkályha mellé, és Emma történeteket olvasott Péternek. Regényeket, kötelező olvasmányokat, így már Péter is tudta, miről szólnak.

Emma jól tanult, eredményei szép jövőt jósoltak neki, családjával még az érettségi előtt külföldre költözött. Péter bukdácsolt, tizenhat éves korában kivették az iskolából, beállt inasnak a kályhaépítők közé. Téglát, csempét, kerámiát pakolt, már amennyire cipelésnek lehetett nevezni azt, hogy egy téglánál, egy darab csempénél vagy kerámiánál többet sosem emelt. Nem is bírta volna. A kályharakók mégis megtűrték maguk között, különösen azután, hogy kiderült, Péternek szeme van a vinklihez.

Talán minden másként történt volna, ha Farkas Sebestyén a Bach nevet kapja. Zenei zseni volt, nehéz gyerekkorral a háta mögött. Iskola után rendszerint a templomban orgonált, nyaranta esküvőkön, temetéseken énekelt, és ha valakire, rá biztosan azt lehetett mondani, hogy Isten galamblelkű báránya. 

A faluban azt beszélték, hogy Sebestyén kiköpött Bach-gyerek, a füle, a szeme, az orra, de még a járása is olyan, mint a bánatos szemű Bach Bálint tanítóé. Sebestyén anyja azonban, Juhász Erzsébet huszonkét éves korában, egy esős őszi napon – méhének oltalmában egy épphogy csak ébredező élettel – mégis a dúsgazdag erdész, a nála harminc évvel idősebb Farkas Sándor oldalán állt az oltár elé. Így amikor Sebestyén megszületett, a Farkas vezetéknevet kapta.

A fiú szigorú, durva nevelésben részesült. Farkas Sándor olykor bottal verte, főleg akkor, ha ehhez kedve támadt, és neki nem kellett sok ahhoz, hogy pálcát ragadjon. Ha nem értett valamit, vagy ha tudta, hogy valamihez nem ért, vagy csak elrontott dolgokat, hibáiért és kudarcaiért mindig mást okolt: időjárást, természetet, körülményeket, embereket. Ilyenkor úgy érezte, hogy szenvedésén csak az segít, ha fejszét ragad. Amíg vágta a fát, nem is volt gond, idővel azonban ráérzett a pálca suhintásának élményére. A fák ugyanis soha nem sírtak. A rönkök soha nem könyörögtek. Hasadtak némán, repedtek recsegve, de egyszer sem mondták azt, hogy elég..., hogy hagyja abba.

Sebestyén sokáig azt hitte, hogy a négy fal között minden apa olyan, aki olykor pácával végigsuhint gyermekén, ám amikor a pálca bottá változott, és fájdalmai még napokkal a verések után is kínozták, úgy döntött, ha teheti, csupán aludni jár haza. Napjait, ha már végzett az iskolában, többnyire a templom karzatán töltötte. Órákon át gyakorolt, egyre ügyesebben játszott Pachelbelt, Bachot, Brucknert, ha pedig sejtjei megteltek éteri muzsikával, bevette magát az erdőbe. Kezdetben kisebb kirándulásokat tett, idővel hosszabb túrákat, majd fejébe vette, hogy felkutatja a világ leghosszabb, egybefüggő túraútvonalát, és tartson az bármeddig is, végigjárja.

Először az ország és egyben Európa első hosszú távú turistaútját, az 1169 kilométer hosszú Országos Kéktúrát teljesítette, ezt követte az Országos Kékkör 2585 kilométeres távja, majd kilépett a határon túlra. Végiggyalogolt Olaszországon, begyűjtötte a Sentiero Italia 6166 kilométeres trófeáját. Útközben, ahol járt, a templomokban rögtönzött orgonakoncerteket adott. Az olasz sajtó rendszeresen írt róla, a cikkek sétáló magyarként emlegették, zenéjét az angyalok muzsikájához hasonlították.

Sebestyén idővel a Farkas nevet maga mögött hagyta, s ha kérdezték, mit írjanak a templomi táblára, ki játszik az orgonán, azt felelte, hogy Bach Sebastian. Úgy volt vele, mindenki gondoljon azt, amit akar. Különben is, mit érdekli az embereket egy folyton úton lévő zenész. Ahová hétfőn érkezett, onnan szerdán odébbállt. Ahol a péntek érte, ott legfeljebb a vasárnap köszöntött rá. Három napnál többet sehol nem maradt. Ha a muzsikáért pénzt kapott, elfogadta, ha ételt és szállást adtak, megköszönte.

A világ leghosszabb, a Trans Canada Trail mintegy 28 ezer kilométeres túraútvonalánál eredetileg öt-hét évvel számolt, de nem bánta, amikor lett az tizenöt is. A sétáló magyarról a lapok ekkor már úgy írtak, hogy ő Johann Sebastian Bach testet öltött szelleme. Rajongótáborának száma százezresre duzzadt, útját és koncertjeit a Twitteren, az Instán és a Facebookon követték figyelemmel.

Sebestyént mindez nem érdekelte. Nem lett gazdag, híres is csak addig volt, amíg ment, gyalogolt, futott, evezett – és ahol csak tudott, muzsikált. 

Was ridin' along side the highway
Rollin' up the countryside
Thinkin' I'm the devil's heatwave
What you burn in your crazy mind?

Ugye, megvan a Creedence Clearwater Revival – nekünk, hatvanasoknak csak egyszerűen a Creedence – megaslágere, a Sweet Hitch-Hiker? Naná, hogy megvan, hogyan is feledhetnénk John Fogarty recsegő hangját, amire eszeveszetten roptuk valamelyik balatoni Express tábor diszkójában, esetleg fenn az Paradisóban, az Istenhegyi úton.

Hát igen, a hitch-hiker, kezdetben még így, kötőjellel, aztán hitchhikerré egybeolvadva, de mivel így hülyén nézett ki egymás mellett a két h, maradtunk a kötőjeles változatnál.

Édes autóstoppos...

Ma már senki sem hinné el, de 1979-ben Barcelonából elmentem autóstoppal Bielefeldig, ami pedig testvérek között is van vagy 1500 kilométer, igaz, valahol Frankfurt környékén rám esteledett, de nem volt gond, mert a fuvarosom a lehető legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy aludjak nála. Majd reggel kivitt a városka határába, és délre már Bielefeldben voltam Ankénél, akit egy héttel korábban Balatonfüreden ismertem meg a Hotel Marina strandján, egyetemista reggeliztető pincérként.

Akkoriban még így mentek a dolgok, senki sem félt felvenni egy stoppost, de olykor még kettőt sem. Mi, stopposok, pedig nem féltünk kiállni az út szélére, és bingo! legkésőbb negyedóra elteltével fel is vették az embert, gond nélkül.

Ez volt jó negyven éve, és közben változtak az idők. Az idők igen, de nem az emberek, legalábbis én biztos, hogy nem. Fura alak vagyok, nincs bennem félelemérzet, továbbá túlteng bennem az optimizmus és az emberek jóságába vetett hit. És érdekes módon többnyire nem is kell csalódnom. (Egyszer egy telefonfülkében felejtettem a teljes fizetésemet, oké, ez még a nyolcvanas évek végén volt, és amikor egy óra múltán lementem a budafoki rendőrkapitányságra, ott volt leadva a teli pénztárcám, a pénz az utolsó fillérig megvolt.)

Utálta, ha így szólítják, csakhogy nagyanyjának másként nem állt rá a szájára, ezért aztán mindenki béluskázta. Mondták neki viccesen, mintha csak a galuska szinonimája volna; bégették gúnyosan, elnyújtva az é hangot; hadarták katonásan, ellentmondást nem tűrő hangon – ám az eredmény mindig ugyanaz volt: a fiú kelletlenül elhúzta a száját.

Nevét csak Veronikától hallotta szépnek, igaz, a lány bármit mondhatott, az mindig mosolyt csalt az arcára. Mondják, szerelmes kamaszoknál ilyen gyakran előfordul, ahogyan az is, hogy amint ránézett Veronikára, szeplőinek helyén rózsakert nyílt, fülcimpája lángvörösen lüktetett.

Lüktetéssel és lángolással teltek az őszi hónapok, és a napoktól a fiú azt remélte, erőt és bátorságot adnak neki ahhoz, hogy Veronika elé álljon, és megvallja szerelmét. Ám ami reggel bátornak és tökéletesnek tűnt, az az iskolába érve kétséges küldetéssé változott, majd amikor meglátta Veronikát, hebegése és habogása dadogásba fordult, mire a lány csak ennyit kérdezett: Mondani akarsz valamit, Béluska? Majd türelmesen várta a választ. Pandaszemével a fiút nézte, s miután látta, hogy neki ahhoz időre lesz szüksége, hogy bármit kinyögjön, fájdalmas kézlegyintéssel az osztályterembe lépett.

Így ment ez minden áldott nap, a fiú lehajtott fejjel járt az iskolában. Nála jobban – pontosabban rajta kívül – senki nem ismerte jobban a folyosó köveinek repedéseit. Mígnem, és itt most népmesei fordulat következik, a fiú megálmodta, hogyan közli Veronikával az iránta érzett rajongását. A fiú születésnapjára egy kétkazettás magnót kapott. Olyat, amelyik nemcsak lejátszotta a kazettát, de a rádióból fel is tudta venni a hangot, sőt az egyik kazettáról át is másolta a dalokat a másikra.

Attól, hogy a fiúnak pöpec magnója lett, Pisti, aki eléggé sokat tudott a magnók és hangfalak világáról, két hétig Bécinek szólította, de ez – mint később kiderült – csak addig tartott, amíg meg nem állapította, hogy az ő Orion hifitornya fényévekkel menőbb.

A fiút mindez már nem érdekelte, hiszen eldöntötte, hogy Veronikának – és csakis neki – összeállít egy személyre szabott kazettát. Csupa érzelmes, romantikus dalokból álló válogatást. Azt is megálmodta, milyen dalok jöhetnek szóba. Listáján csupa kedvenc szerepelt, Roberto Soffici – Strano Momento; Roger Hodgson – Lovers In The Wind; Edda Művek – Érzés; Robin Gibb – Juliet; Gazebo – I Like Chopin; Al Bano & Romina Power – Felicità; Middle of The Road – Soley, Soley; Korál – Kevés voltam neked; vagyis minden olyan zene és dallam, amelyről egy szerelmes kamasz azt gondolja, megszólítja a lány szívét.

Hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje. A maszek lángossütők aranykorában a kalászi lenfonóban izmok fejlesztésére alkalmas gépekkel felszerelt termet rendeztek be a dolgozók szolgálatára, amelyeken pihenőidejükben ingyen tevékenykedhettek. Munkaidőben más gépeken dolgoztak, azért pénz is járt nekik. Ha elég sokáig csinálták, nyugdíj is, amelyből hatvanéves koruktól szerényen bár, de munka nélkül is megéltek.

A tűzoltók is kaptak kondigépeket. Bár akkor még nem a katasztrófát védték, hanem a veszélyben lévő embereket, épületeket. Fekve nyomás közben gondolkodhattak, mit kezdenek magukkal, amikor veszélyes és fizikailag is megerőltető munkájukra való tekintettel még erejük teljében, de már nyugállományba vonulva építik tovább a szocializmus saját személyre szabott zugait.

Fodrászhoz mindenki járt, de a bátrabb lányok és asszonyok a fejükön kívül a testüket is igyekeztek csinosítani. Ők már ráültek a teremkerékpárra, tornagyakorlatokat végeztek, a felfedezésekre hajlamosabbak az akkor még misztikusnak számító jógába is belekóstoltak.

Van az a kör, átmérője hét méter. Azon belül egyszer jobbra, máskor balra kell fordulni. Kétszer is. Nem bonyolult, az oktató mutatja, hogyan kell köríven haladni. A motor – ráadásul – alapjáraton önmagától képes erre a mutatványra. A gond ezek szerint ott lehet, amikor én is a motoron ülök. A motor ugyanis ilyenkor rendszerint átgázol közlekedési bójákon, és úgy viselkedik, mint rexben a golyó, amelyik folyton a gombát találja el.

Alapvetően kétféle fordulási technika létezik. Az egyik nettó fizika, a másik meg bruttó. A nettó lényege, hogy a motor fordulás közben kissé megdől, s ha a nyeregben ember is ül, módosulnak, pontosabban felerősödnek az erőátvitel törvényszerűségei: ezért a vezető kiül a nyeregből, hogy az ívkülső oldalon testének tömege a kerekek tapadási pontja fölé kerüljön, és a motor szépen fordul. A másik technika az, amikor a vezető marad a nyeregben, csuklója a belső íven lévő kormányvégen pihen lazán, s miközben tekintetével a kör középpontja felé tekinget, a motor szépen fordul.

Elméletben ez rendben is volna. Jól hangzik. S mivel ezen a vizsgaponton minden jogosítványt szerzett motoros sikerrel átjutott, bármelyik technikát alkalmazva is, aligha lehet nehéz feladat.

Esetemben mégis a körözéseknél dőlt el, hogy belőlem aligha lesz ördögmotoros. De nem azért, mert négy sikertelen vizsgapróbálkozás után elment volna a kedvem az egésztől. Számomra a motorozás lényege az, hogy egy ötven köbcentis kismotorhoz képest egy A kategóriás paripán gyorsabban eljuthassak ából bébe. Ráadásul ha belegondolok abba, hogy az elmúlt évtizedben hányszor kellett egy hétméteres átmérőjű körben megfordulnom kismotorral, egyetlen ilyen alkalmat nem tudnék felidézni.

Ez a játék azonban olyan, mint a parszek pontos definíciója. Jószerivel azt is csak egyszer kell tudni, az érettségi vizsgán, aztán – hacsak nem lesz tudományos az egyetem vagy főiskola – akár el is lehet felejteni örökre, vagy addig, mígnem a gyerek egyszer meg nem kérdezi, hogy apa, mi az a parszek…

„Jó napot kívánok! Tudok itt telefonálni?” – ezzel a kérdéssel pattant ki szétlőtt szélvédőjű autójából a Balaton-felvidéki ÁFOR üzemanyagtöltő állomáson a divatos piros baseballsapkát viselő, szakállas hústorony, Ötvös Csöpi rendőrhadnagy az 1981-ben forgatott Csak semmi pánik című filmben.

„Ha van magánál telefon. Mert itt ugyan nincs” – hangzott az akkori távközlési viszonyok ismeretében tréfás válasz a benzinkutastól, majd a hétköznapi párbeszéd így folytatódott:

– Tele lesz, uram?

– Tele. Nézze meg az olajszintet is!

– Igenis.

Az overallos alkalmazott percek alatt feltöltötte az IS 55-10 rendszámú Mercedest jófajta 92-es oktánszámú „szuper” ólmozott benzinnel, a sztárnyomozót alakító Bujtor István pedig 500 forintot, és ezzel 20 forintos jattot nyomott a kutas markába a 480 forint értékű teletankolásért.

A négy évtizedes filmkockák valósághűen pergetik a korabeli magyarországi benzinkutas időket, amikor a hazai fő forgalmazó a piros-fehér színvilágú ÁFOR, vagyis az Ásványolajforgalmi Részvénytársaság volt, a benzinkínálat pedig ólmozott 86-os oktánszánú normálból, 92-es szuperből és 98-as extrából állt.

Behunyom a szemem, csillogó számokat látok, amelyek szaporodnak. Egyik megszüli a másikat, szoptatja, dédelgeti, óvodába, majd iskolába viszi. Egy másik szám mindenkit betakargat, ha leszáll az este, egy harmadik elfújja a csillagokat, hogy sötétség ölelhesse az alvókat. Behunyom a szemem, számokat látok, mind téged ígérnek holnapra.

Ez az év is jól kezdődik, mondta a nő, és bevágta maga mögött a tanári ajtaját. Az igazgató épp az imént közölte vele, hogy idén matematikát kell oktatnia az elsősöknek. Évek óta írni-olvasni tanította a hatéveseket, rettegett attól, hogy mostantól a számok útvesztőjébe kell kalauzolnia a gyerekeket, ahol nem érzi otthon magát. Nem szerette a számokat, gyerekkorában a matematika volt az egyetlen tantárgy, amiből nem színötöse volt. Ez végképp megpecsételte a viszonyát a számtanhoz. Mindenesetre próbálta nem mutatni a tanévnyitón, hogy jobban retteg az évkezdéstől, mint azok a diákok, akik először léptek be az iskola kapuján.

Az ünnepség pontosan olyan volt, mint minden szeptemberben. A diákok boldogan sugdolóztak rég látott osztálytársaikkal az aulában gondos rendben elhelyezett tornapadokon kucorogva, a tanító nénik pedig próbálták megvigasztalni a szipogó elsősöket, akiknek egyelőre minden új volt a suliban.

Abban az iskolában, ahol a nő is tanított, volt egy kedves évkezdő hagyomány. A felsősök az emeleti folyosókról színes lufikat eresztettek le, amelyekben képes üzeneteket rejtettek el az új diákoknak. Ebben az esztendőben sem maradhatott el a léggömberegetés. Az elsősök kapkodták a színes lufikat, majd kilyukasztották, és mosolyogva keresték a titkos üzeneteket. Az egyik léggömb már a levegőben is furcsán imbolygott, aztán elért a nő feje fölé, majd egyszer csak rázuhant. A tanító abban a pillanatban úgy érezte, hogy valaki leütötte. Azonnal elájult. Ebben a kábult állapotban furcsa világban találta magát, ahol mindenki egy-egy szám volt. Ő is, bár azt nem tudta, hogy hányas, mert nem volt a közelben tükör, és nem tudta megnézni magát. Azt viszont tisztán hallotta, hogy a körülötte állók sutyorognak. Egyikük arról beszélt, hogy olyan sztorija van, amit senki nem fog elhinni. Kisebb unszolásra belefogott a történetbe, ami így hangzott:

A hatos gyűlölte az egyest. Szúrta a szemét, hogy az a sor legelején áll. A május elsejei felvonuláson, amikor az egyes peckesen vezette a többieket, a hatos elgáncsolta és megtaposta. A felbukott szám feljelentette bántalmazóját szándékos testi sértésért.

A bíróság hamar lerendezte az ügyet, kihirdették: a hatos bűnös, hát bűnhődnie kell. Közmunkára ítélték. Amikor letelt a büntetés, a hatos eljátszotta, jó szám lett belőle, többé a légynek sem tudna ártani. Bocsánatot kért az egyestől, amiért korábban olyan csúnyán viselkedett vele, dicsérte alakját, bókokkal halmozta el. Olyan jól csűrte-csavarta a szót, hogy korábbi haragosa végül meghívta vacsorára. A hatos szépen felöltözött, bort vett, becsengetett. Az egyes szexi ruhába bújt, ki volt éhezve, rég nem volt senkije. Beinvitálta a vendéget, hellyel kínálta, ittak, ettek, kacagtak, összemelegedtek, ám közben a hatos bosszút forralt. Hónapokig udvarolt az egyesnek, elcsábította, elvette, de csakis azért, hogy általa befolyást szerezhessen. Úgy remélte, a házassággal előbbre kerülhet a számsorban. Ám hiába, semmi nem változott. Hónapokkal később is csak a hatodik volt. Depressziós lett.

Naphosszat bámulta a tévét, vedelte a sört, és azon morfondírozott, miért nem jut előre. Most is másokban kereste a hibát. Bepiálva átértékelte korábbi álláspontját, miszerint elsőnek lenni a legjobb, arra a következtetésre jutott, hogy aki középen áll a sorban, az a legfeltűnőbb. Felírta egy papírra: Ötös akarok lenni! Reggel összecsomagolt, és elhagyta az egyest, aki néhány évvel később, a Kossuth-díj átvételekor azt nyilatkozta: életében két boldog pillanat volt, az egyik, amikor megtudta, Kossuth-díjra jelölték, a másik, amikor megszabadult az öntelt, bunkó, lúzer férjétől.

 A hatos, miután elhagyta a nejét, felcsípett egy pszichológust, aki hamar rájött, hogy új lovagjának komoly problémái vannak. Tanító célzattal elmesélte neki: egyszer páciense volt a tízes, aki plasztikáztatni akarta magát, hogy az egyes semmilyen körülmények között ne válhasson le róla, ugyanis attól félt, egyedül egy nagy nulla marad. Felkeresett egy sebészt is, akit életveszélyesen megfenyegetett, mert az semmiképpen nem akarta sziámi ikerré tenni a nullával.

A hatos ordított: az ő esete más, mint a tízesé. Nem bolond! Kikérte magának az önzést, a rosszindulatot, de főként a paranoid téveszméket. Ez utóbbi kifejezés jelentéséről fogalma sem volt, de szájszárazság és gyomorremegés fogta el, amikor szóba került, így azt gondolta, valami sértésféle lehet. Ő pedig nem tűrte, hogy sértegessék.

Miután végzett a pszichológussal, és eldugta a gyilkossághoz használt párnát, arra gondolt, meg kellene keresnie az ötöst, hogy helycserét és alkut ajánljon neki. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az ötös megvesztegethető. Pletykáltak róla ezt-azt. És ha mégis ellenáll, gondolta a hatos, majd véletlenül megbotlik a lépcsőn. Senkinek nem tűnik fel, hiszen olyan kis gömbölyű, könnyen esik-kel az ilyen fazon.

Hősünk tizenegy éves. Egy vidéki nagyközségben él. Van ott minden, ami egy magafajta fiúnak szükséges: ártér, Tisza, termálvíz, tejivó, kultúrotthon, iskola, abból négy is. A megyei napilap fejlécén az évszám ebben az évben mindennap 1978-cal kezdődik. A település arra vár, hogy megkapja a városi rangot, de mindenki tudja, ezt egyelőre semmi nem indokolja. Legszélesebb útján nincsen aszfalt, sok házába a lakók a vizet kútról hordják. Kijelölt járási központként mégis csatornáznak, aszfaltoznak, iparosítanak: működik a darugyár, egy másikban alumíniummal dolgoznak, a kosárfonó egyben látványosság is, a tejüzem meg szigorúan elzárt terület, ott különösen ügyelnek a tisztaságra.

A központosítás egyik leglátványosabb fejlesztése a könyvtár. Járási az is. Hősünk ide jár, minden héten többször. Van olvasójegye, könyvtári tagsága, és tudja, ha egy kölcsönzött könyvet nem visz vissza határidőre, nem azért, mert a kötetet meg akarná tartani, hanem mondjuk egyszerre többet is olvas, hamarosan kap egy levelet. Nem ám akármilyet. Egyik oldalán egy rajzolt csiga araszol, alatta kedves szöveg áll, melynek lényege: ilyen lassan olvasol?

Hősünk szereti a könyvtári csigát. Azért is, mert lassan olvas. Híresen lassan. A betűk számára ajtókat nyitnak egy másik világra. A mondatok sugárutak a fantázia birodalmába. A csigák viszont a mindenség őrei. Vigyáznak arra, hogy túl sokáig senki ne birtokolhassa a titkok kulcsát, a könyveket. A kiskamaszhoz nem érkezik sok csiga, de azok, amelyek a postaláda mélyén lapulnak, értékesek. Őrangyalok – már ha az igaziak nem sértődnek meg azon, hogy puhatestűek is vigyázhatják egy fiú álmát.

Hősünk egy napon az ifjúsági irodalom polcán rátalál egy érdekes borítójú regényre. Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Stanisław Lem: Éden. Többször a kezébe veszi, lapjait pörgeti, beleszagol, történetillata van. Fordítója Murányi Beatrix. A fedlap Korga György munkája. Egy medúzaszerű zselés izé hátán mintha egy ember lovagolna. A könyvet először visszateszi, másikat keres helyette, idővel mégis visszatér hozzá, és bizonytalanul, de nagy kíváncsisággal viszi a könyvtároshoz. Biztosan ezt szeretnéd? Kérdi a nő mosolyogva, mire a fiú bólint. Ez minden vágya, és megígéri, ha visszahozza, elmondja, miről szól.

Tróger főtörzs, polgári nevén Zeldon Elemér szokásához híven lábbal nyitott körletajtót. A lendület, ami a terembe lódította, meghozta kedvét a viccelődéshez, és valami olyasmit mondott, hogy a zár valamiért megint elszaródott. Horkantott is, mintha a laktanya láthatatlan nimfái a lába közét vakarták volna; töppedt hüvelykujjával pedig a mellkasán feszülő, két centiméter széles hózentróger pántját rugóztatta. Így már azt is tudjuk,honnan kapta becenevét.

– Faszikáim – mondta köszönés helyett, és ebbe már az ébresztő formaszövegét is beleértette. – Nagy nap van ma, virágot szedünk. Az egész szakasz. Kicsiny, sárga virágokat. Haza nem küldhetik, ide vissza nem hozhatják, s ha meglátom, hogy egymás gomblyukába tűzik… hát legyen, így legalább tudni fogják, hogy valaki szereti magukat.

Fejhangon vihogva távozott, és ugyanez a sátáni kacaj szakadt fel a torkából akkor is, amikor a honvédeket a dinnyeföldön hadrendbe állította. Minden bakának jutott egy sor, a következő táblában még egy és még egy… S bár a feladat könnyűnek látszott – hiszen minden növényről le kellett csippenteni néhány sárgás színű virágot, és csakis egyet kellett azon meghagyni –, a végeláthatatlanul nyújtózó mező fölé senki nem húzott napernyőt. Tróger főtörzs kezében vékony pálcával grasszált az izzadó, földön kuporgó, négykézláb mászó, görnyedt hátú katonák között, és olykor, akár egy karmester, vezényelt, és keresztkérdésekkel, tréfás fejtörőkkel szórakoztatta a nagyérdeműt.

– Miért nem jó az, ha Miklós belepisil a dinnyébe? – mutatott Marák honvédre, aki szerényen visszakérdezett, hogy az inkább Lőrinc lehet, nem a Mikulás, ha már pisilés.

Tróger főtörzs ekkor hóna alá kapta pálcáját, egy pillanatra megmerevedett, majd mint a vett malac, visítani kezdett. Olyasmiről magyarázott, hogy neki, nyírségi gyereknek senki ne mondja meg, mit kellene tudnia, és ha Marák van annyira hülye, hogy nem ismeri a népi megfigyelések igazságát, legalább ne kérdezzen ostobaságokat. Majd hozzátette – ezt már sokkal halkabban –, hogy ő is tudja, hogy Lőrinc, csak neki az is dolga, hogy tesztelje az éberséget. Aztán megkérte Bobály honvédet, ugyan magyarázza már el Marák honvédnak, hogyan is jön Lőrinc a dinnyéhez, majd akár egy gyerek, tátott szájjal hallgatta az esőtől megvizesedett dinnyék történetét.

– Na de ám! – mutatott Tróger főtörzs ekkor az ég felé. – Azt ki tudja megmondani, hogy miért görög a dinnye, ha magyar földön terem?

Ekkor támadt némi hangzavar, mindenki mondta a magáét, mire Tróger főtörzs intett pálcájával, és rámutatott Varga honvédra, beszéljen ő. Neki úgyis olyan vörös színű a feje, mint a dinnye húsa.

Varga honvéd egyetemre készült, választott szakirányként a történelmet jelölte meg, ennek megfelelően próbált tudományosan kielégítő választ adni.

– A görög megjelölés utalhat igére és nemzetiségre is – mondta, de látta, hogy a háromcsillagos tiszthelyettesnek ez így sok lesz, így értekezését rövidre fogta. – Vannak, akik azt mondják, hogy a gömbölyded dinnye a földön gurítva gördül, azaz görög; mások meg azt mondják, hogy a gyümölcsöt egy időben görög kereskedők szállították magyar földre.

Varga honvéd elhallgatott. A főtörzs kivárt. A munka megállt. Mindenki a pálcás embert nézte, kinek ábrázatára ráfagyott a tanácstalanság mosolya.

Pezsgő szépségű nyelvünket használva rengeteg olyan szó, kifejezés bukkan fel a leghétköznapibb mondatokban is, amely egy egész sor új gondolati útra nyit kaput. Ilyen a szökik ige, amit leggyakrabban olyan embertársunkkal kapcsolatban használunk,aki valahonnan hirtelen menekülőre fogja. Mert mondjuk egy börtön foglya, és nem kívánja letölteni a rá kirótt büntetést, mint például Monte Cristo grófja még igazságtalanul elítélt matrózkorában.

Egy szökött rabnak lehet drukkolni, még Ambrus Attilának is sokan szurkoltak, amikor kereket oldott, pedig ő bankokat rabolt, ám ha egy űrállomáson szökik valahol a levegő, az mindenki szerint rossz jel.

A szökőév a fentiekkel ellentétben nem azt jelenti, hogy az egyik esztendő valami miatt megugrik a többi elől, és attól fogva bottal üthetjük a nyomát, hanem a pontatlan naptárbeosztást korrigáljuk általuk, hogy a naptári utolérje a csillagászati évet.

Aki a levegőbe szökik, az épp ugrik egy nagyot felfelé. Ha ezt kecsesen és könnyedén teszi, akkor felszökken, mint mondjuk a zerge egy meglepően magas sziklára.

És ott a kút, amely alapvetően egy földbe ásott vagy fúrt mély üreg, amit addig mélyítenek, amíg vizet nem találnak a kútásók, esetleg fúrók. Ha már megvan a lyuk, az nem szökik sehová. Hová és hogyan is szökhetne, hiszen se esze, se lába.

Aki még emlékszik A kommunizmus annyi mint szovjethatalom plusz villamosítás jelszóra, azt talán meglepi, hogy a magyarországi villamosítás 1884-ben Temesváron kezdődött, 1888-ban Mátészalkával folytatódott és 1963-ban, augusztus 20-án Aporligeten fejeződött be. Aztán az utolsó harmadát a folyamatnak már valóban a nagy GOELRO program (Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii) alapján szervezték meg.

Az aporligeti jeles esemény alkalmából a Népszabadság több írást is közölt, az egyikben, augusztus 18-án például Szenes Sándor arról ír, hogy „egyszerű lámpaernyő nem is kell, csak bura meg csillár. Nyírbátorból hozzák, ölben babusgatják az autóbuszon, hogy el ne törjön.”

Ül Audrey Hepburn Rómában, a Spanyol lépcsőn, és úgy nyal bele – mit nyal, szinte harap – a bal kezében tartott olasz fagylaltba, hogy az ember nem tudja eldönteni: a mozdulatba, a fagyiba vagy Anna hercegnőbe lesz előbb szerelmes. A filmtörténet 1953-as klasszikusában a Gregory Peck által játszott amerikai újságírónak adatik meg az all in, vagyis a mozdulat, fagyi, hercegnő kombóba való „beleszerelmesedés”.

Bármennyire is adja magát a sztori, de már most el kell oszlatni egy tévhitet: a fagyi nem olasz találmány, sőt nem is európai. Az első fagylaltot valószínűleg 5 ezer éve a kínaiak készítették, a leírások szerint jégből (hóból), tejből és gyümölcsből összemixelve. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy az egyiptomi társadalom éppúgy imádta, mint Nagy Sándor katonái vagy Hippokratész betegei. S ha már a rómaiak! Állítólag Néró császár rózsavízzel és mézzel bolondította meg kedvenc fagyiját.

Magyarországra is itáliai közvetítéssel jutott el a fagylalt, ugyanis Mátyás király felesége, Beatrix, aki a nápolyi király leánya volt, amikor Magyarországra érkezett, hatalmas udvartartást hozott magával. Voltak köztük mesterszakácsok és cukrászok egyaránt – így a fagylalt sem maradhatott odahaza. Közkedveltté viszont a török korban lett: a mozgóárusoknak köszönhetően eljutott a szegényebb rétegekhez is. A törökök mézízű sörbetje, amit Arany János oly csodálatosan megörökített a Szondi két apródja című költeményében, ekkor indult országhódító útjára.

A gasztrotudósok szerint az első fagyireceptek sokkal később, csak a 18. század végén jelentek meg egy erdélyi szakácskönyvben, és érdekes módon két ízről szóltak: az eperről és a pisztáciáról.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a történet nem valós eseményeken alapul… A szereplők valódi neve mindegy is, ahogyan a település neve sem számít, az ország meg csak azért, mert mégis magyar… Ám mindegy is, inkább olvassák.

Hol volt még a rezsicsökkentés csökkentésének nevezett rezsicsökkentés eltörlése, és a kata is női név volt, nem holmi regulázni való adózási forma. Kata mögé az ember egy egész életet képzelt, nagy családot, életutat, nem pedig vállalkozást. Bár némely házasságnak már akkor is biztosan jót tett volna, ha beltag-kültag viszonylatban törvényileg eltörölték volna a katázás lehetőségét. De magyar emberrel szív dolgairól nem lehet vitatkozni, mert ha a magyar valamit hittel szeret, legyen az eva, jóska, sára, tercsi, fercsi, kata, klára, akkor azért akkor is rajong, ha az nincs is, ha nem úgy van, vagy ha meg lehet magyarázni.

Így történt, hogy abban a korban, amikor a múltat még nem visszahozni, hanem eltörölni akarták, Kádár Jánosnak nem jutott eszébe az, hogy az energiát világpiaci áron is adhatná – talán mert azt vallotta, hogy az adósságot nem úgy kell csökkenteni, hogy minden költséget ráterhelünk a lyukas zsebű állampolgárra, hanem egyszerűen nem kell azt megfizetni –, Sanya, a falu buszsofőrje, aki amúgy jó munkásember volt, épített szép házat, tornácosat, négyszobásat, de a gázt már nem vezette be, mintha csak előre látta volna a jövőt, hogy minek, elment a kocsmába.

Ezt amúgy szokásból csinálta, mármint a menést, a pultnál pedig rendszerint addig ült egyenes háttal, amíg csak tudott, aztán hagyta, hogy a gravitáció gyakorlatozzon rajta. Nos, Sanya egyszer azt mondta, nem sokkal azt megelőzően, hogy átadta volna magát az univerzum egyik leggyöngébb kölcsönhatásának, hogy nincs olyan ember ezen a világon, aki képes lenne őt megverni – kártyában. De nem holmi makaóban, hatvanhatban vagy fájerban, ahogyan sorolta, hanem sima lapemeléssel.

Egy pakli kártyát ki is csapott az asztalra, és megkérte a pultos Katát, hogy emeljen,  majd mutassa a lapot. Kata emelt, felmutatott egy káró királyt. Csönd támadt. Ennél csak a káró ász nagyobb, jegyezte meg Kálmi, a fuvaros, mire Sanya legyintett, és az elemelt pakliból felmutatta a káró ászt.

Csalsz, mondta a pultosnő, de bizonyítani nem tudta. Sanya erre adott neki még egy lehetőséget, mert a revans ígérete édes, mire Kata megígérte, ha veszít, Sanya aznap este azt iszik kedvére, amit csak akar.

Sanya aznap nagyon berúgott. Az ingyen pia olyan, mint éhes embernek a falusi lakodalom, és Sanya éppen távozni készült, küzdve a gravitáció törvényével, amikor Márton, a téesz fiatal boronása, kinek bal lábát korán elvitte a kasza, és emiatt inkább ivott, semmint dolgozott, tett egy ajánlatot. Ha Sanya győz, ad neki egymillió forintot, ám ha veszít, viszi Sanya házát. A buszsofőr megállt, és a csontrészeg Mártonra nézett. Nincsen neked ennyi pénzed, mondta, mire a férfi így felelt: nincsen neked vér a pucádban.

Egymillió forint akkoriban sok pénznek számított, Sanya havi kétezret sem keresett. Utólag már nem lehet pontosan megmondani, mi történt, de Sanya azt mesélte, hogy a fejében minden összekeveredett. Puca, gravitáció, alsó, felső, király, ász. Visszaült a pulthoz, és nézte, amint Márton elemel egy treff nyolcast. A kocsmán halk moraj futott át, Sanya pedig biztos kézzel hozott egy kőr tízest. Ilyen ez, mondta, mire Márton így szólt: legyen kétmillió. Dupla vagy semmi. Sanya érezte, hogy szívét átöleli a szánalom démona. Sanya rávágta, hogy legyen.

Ez valami vicc?, kérdi a közjegyző, amikor arra kérjük, hitelesítse a szerződést. A megállapodás szerint Sanyi a két menyasszonyi ruhás lányt megtanítja minden csodára, amit csak tud, cserébe a lányok elismerik, hogy ők azok az ikrek, akiket az uram szült, s akik az apatejtől egy hét alatt felnőttek. Ezek a hivatalnokok olyan földhözragadtak.

Miután az újságírók megrohamoztak minket, hogy mutassuk meg az ikreket, akiket az uram szült, teljesen bepánikoltam. Még szerencse, hogy a jóisten tengernyi ésszel áldott meg, s hogy hozzánk vezette ezt a két bolond lányt. Amikor megláttam őket egyforma menyasszonyi ruhában, rögtön tudtam, itt vannak a megmentőink. Már csak rá kellett beszélni őket, hogy vállalják be, miszerint Sanyi az apjuk. Mondhatnám, hogy azonnal rábólintottak a dologra, de nem így történt. Látván a hatalmas sajtóérdeklődést, rájöttek, hogy Sanyi híresség. Gondolom, az interneten is megtalálták a Sanyi csodái elnevezésű oldalt, így amikor előálltam az ötletemmel, azonnal pénzt kértek.

Isten az atyám, ezek aztán kapzsi teremtések, fejenként tízmillió forintot akartak. Még a lélegzetem is elállt. Mondtam nekik, hogy mi ennyi pénzt soha nem láttunk egyben, még a panziónk sem ér annyit, itt vidéken más árak vannak, mint a fővárosban. Ekkor vérszemet kaptak és azt kérték, írassuk rájuk a vendégházat, vagy legalábbis készítsünk végrendeletet, amelyben leírjuk, hogy Sanyi az ikreire, vagyis rájuk hagyja a vagyonát, miután meghal. Emberemre találtam ezekben a lányokban, de hiába voltam erősen kétségbeesve a helyzetünk miatt, a panziót mégsem akartam két idegenre hagyni.

Egész éjszaka hánykolódtam, töprengtem, hogyan szerezzek két felnőtt nőt, akik vállalják, hogy ők Sanyi ikrei. Eszembe jutott a szomszéd lány, tudják, aki sminkes a halottasházban, de másik hasonló korú teremtés nincs a faluban, így ezt az ötletet hamar elvetettem. Szidtam is magamat eleget, hogy miért találtam ki annak idején ikerterhességet, éppen elég lett volna egy gyereket is beszerezni. De hát ilyen a természetem, nálam a több mindig több, nem hiszek az egyszerű dolgokban. Addig-addig törtem a fejem, amíg eszembe jutott, hogyan lehetne csőbe húzni a két álmenyasszonyt. Reggel gazdag asztalt terítettem nekik, volt azon minden, ami már lejárt a diszkontban. De szépen kitálalva senki nem mondja meg, minek meddig tart a szavatossági ideje, ha meg esetleg valakinek hasmenése lesz a reggelitől, hát azt mondjuk, biztos laktóz- vagy gluténérzékeny, az most úgy is olyan nagy divat. Szóval tettem én mindent az asztalra, s miután a lányok degeszre ették magukat, s gondolkodni is alig bírtak, előálltam az újabb ajánlattal.

Arra gondoltam, mondtam nekik mézes-mázasan, hogy a legnagyobb kincsünket adnánk maguknak, ha bevállalnák az ikerséget. Felcsillant a szemük. Az én uram csodatevő, de hát ezt maguk is biztosan tudják. Híres ember, ezrek követik az interneten, nagyon sokan nézik a csodatevéseit. Az éjszaka megbeszéltük, hogy megtanítja mindkettőjüknek az összes csodatevését, ha aláírják a szerződést, miszerint az uram szülte magukat. Kértek egy kis gondolkodási időt. A fiam, Peti kihallgatta őket, amint az udvaron sugdolóztak. Azon röhécseltek, hogy megvezetnek majd minket, mert miután minden trükköt megtanulnak Sanyitól, lenyúlják a programsorozatunkat meg az uram rajongóit. Az egyik azt is mondta, hogy majd bikiniben csinálják a vízen járást meg a vízfakasztást, s így még nagyobb lesz a sikerük. A bevételből szilikonra is futja, suttogta az egyik, mire a másik azt felelte, hogy így most már az esküvőjüket is lefújhatják, nem kell hozzámenniük azokhoz a vén kecskékhez azért a kis pénzért. Miután Petike elmondta, mit hallott, egyre biztosabb voltam benne, hogy jól döntöttem, amikor átvertem a lányokat. Ha tudták volna, hogy Sanyitól semmit nem tudnak megtanulni, ugyanis ő sem tud semmit, biztosan hisztiznek. De szerencsére még butábbak voltak, mint amilyennek gondoltam őket.

Miután a közjegyző nem volt hajlandó hitelesíteni a szerződésünket, keresnünk kellett valaki mást. Kiderült, hogy a körzeti orvosunk, Miki doki törvénytelen fia, aki az előző asszisztensnőjétől született, éppen tavaly lett közjegyző, s mivel egyetlen saját ügyfele sem volt eddig, szíves örömest vállalta a mi ügyünket. Még csak nem is csodálkozott, amikor elolvasta a megállapodásunkat. Miután aláírtuk a papírokat, abban is megegyeztünk a lányokkal, hogy egy hét múlva újra eljönnek hozzánk, ahol sajtótájékoztatót tartunk és hivatalosan is bemutatjuk őket, mint Sanyi újszülött ikreit. Az uram először hisztizett, amikor elmondtam neki, hogy csodákat kell tanítania a lányoknak, de a szokásos módon, egy üveg sörrel és egy pálinkával ismét rávettem az oktatásra. Azt azért megjegyezte, hogy hamar lebukunk, hiszen a lányok nem lesznek csodatévők, de én megnyugtattam, majd azt mondjuk, mindketten hitetlenek, s így a jóisten nem akarja, hogy ők is csodatévők legyenek, mint az „apjuk”. Sanyi egy húzásra megitta a sörét, és rábólintott a dologra. Azt azért hozzátette, rajta nem múlik majd, mindent elmond és bemutat az ikreknek, amit az interneten tanult a csodatevésről, még akkor is, ha ő valójában nem tud csodákat tenni. Az nem baj, mondtam neki, látod, így is mennyi rajongód van, jönnek a drága vendégek, téged pedig imádnak. A lényeg a kisugárzás, mosolyogtam, miközben előkészítettem a diszkontos túrós batyut a reggeli mikrózásra a holnap érkező vendégeknek, akiknek frissen sütött süteményt ígértem.

Egész éjszaka forgolódtam, azon agyaltam, mit kezdünk majd hosszú távon ezekkel a lányokkal, miből rendezzük meg a sajtónak beígért világraszóló lakodalmat, és honnan kerítek vőlegényeket az ikermenyasszonyok mellé. S ha azok is pénzt követelnek majd, vagy egyebet? Kivert a víz, ha erre gondoltam. Miután figyelemelterelésként megnéztem egy éjszakai filmet a tévében, újabb zseniális ötletem támadt. Az újságíróknak azt mondom majd, hogy az ikrek mégsem embertől fogantak, hanem ufóktól. Sanyit elrabolták, s beleültettek két idegen lényt, ezért is tudta kihordani és megszülni őket. S hogy még hitelesebb legyen a történet, eljátsszuk, ahogy az esküvőre megérkeznek az ufók és elrabolják az ikreket, akik így egy életre eltűnnek, ezzel az utolsó problémánk is megoldódik. Mindenki jól jár. A lányokat majd megijesztem azzal, hogy mi valójában mind földönkívüliek vagyunk, s ha továbbra is velünk szeretnének maradni, kénytelenek velünk jönni a mi hazánkba, ahol kísérletezni fogunk rajtuk. Vagy ha ez nem válik be, ígérek nekik szilikonmelleket, csak tűnjenek el örökre és hallgassanak. Amilyen ostobák, ez épp elég lesz.

Ma reggel levelet írtam a sajtónak. Mindenkit tájékoztattam, hogy mégiscsak ma tartjuk meg az ikreink világraszóló lakodalmát, ahol olyan dolgok várhatók, amelyek ismét azt bizonyítják, Sanyi csodatévő. Az ufókról egy szót sem szóltam, az ő eljövetelüknek váratlanul kell történnie. Jól megterveztem az egészet. Megvárjuk, amíg besötétedik. A susnyás felől jönnek majd a földönkívüliek. A szeméttelepen évek óta tárolnak egy hatalmas tányéros antennát, azt elhozzuk, rája erősítjük a karácsonyi égősort, betesszük a bokrok közzé, és egy adott pillanatban Petike megmozdítja. Úgy tűnik majd, hogy épp akkor szálltak le az ufók. A szomszéd gyerekeket befestjük zöldre, adunk a kezükbe egy-egy elemlámpát és megkérjük őket, hogy cseppet bújjanak ki a fák közül, de csak annyira, hogy éppen látni lehessen őket. Egy-egy fagyiért megteszik, ismerem őket. Tudom, nem túl eredeti, de sötétben és elég piásan már mindenki számára hihető lesz a földönkívüliek érkezése, de legalábbis elég ahhoz, hogy kételkedjenek abban, amit saját szemükkel láttak. Terveztem némi előjátékot is, el kell ütni az időt valamivel, amíg besötétedik. Sanyi majd borrá változtatja a vizet és egy halból csinál néhány tucatot. Hogyan? Ez mellékes, az uram ezt is megoldja, mint ahogyan a többi csodáját is. A lényeg, hogy hitelesek és stílusosak maradjunk.

Bambán gyönyörködött a felkelő nap fenséges látványban a Balaton-felvidéki hegyoldal kedves kis utcácskájában. Ütött-kopott bevásárlós biciklijére támaszkodva, hunyorogva bámulta az imádott tó keleti medencéjében csillogó kora reggeli fényjátékot.

Igazából maga sem tudta, mi ütött bele, hiszen előző este még kedves nyaralószomszédaival dajdajozott a nyaranta szokásosan rögtönzött kerti partik egyikén, most pedig, néhány órányi kába alvás után kótyagosan szívta magába az elé táruló látványt és a levegőben lebegő édes illatokat.

Június elején a nap öt óra körül kel, este fél kilenc körül nyugszik. A köztes mintegy 16 órát arra szánta, hogy körbebiciklizze a Balatont. Csak úgy, hogy megtudja, milyen az. Hiszen végül is csak egy kör, két nagyobb forduló és 210 kilométer. Hátizsákjában egy kulacs víz, szendvicsek, némi költőpénz és egy flakon naptej kotyogott. Csípős volt a hajnal, dideregve száguldott lefelé a hegyoldalban, pillanatoknak tűnt, amíg Alsóörs határában elérte a bicikliutat, és nyugat felé fordulva megkezdte a maga kis expedícióját. Kiszámolta, hogy ha vastag kerekű csotrogányával sikerül 15 kilométeres óránkénti átlagsebességet elérnie, akkor néhány pihenővel, pisiszünettel, evéssel-ivással elvileg teljesíthető estig a rá váró kihívás.

Eleinte minden szuper volt: Balatonfüredre érkezve magányosan suhant végig a kihalt Tagore sétányon, Tihanyt elhagyva kezdte érzékelni, hogy élénkül körülötte a hétköznap reggeli forgalom. Akkor tűnődött el először azon, hogy mások, a normális emberek ilyenkor még ébredeznek, kávéjukat kortyolgatják. Ő viszont nyomkodja itt a bicikli pedálját fel s alá.

Kisvártatva nyüszítve egy nádi sakál keresztezte az útját, nehéz volt eldönteni, ki ijedt meg jobban a másiktól, izgalmas és szép volt a reggel. Ábrahámhegy környékére nyolc óra tájt érkezett, és hirtelen igencsak megéhezett. A még kihalt strandon reggelizett, és mielőtt újra nyeregbe pattant, eltűnődött, hogy mások, a normális emberek ilyentájt indulnak munkába. Ő pedig gépiesen nyomta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Badacsony lábánál érte az első holtpont, amikor arra gondolt, mi a csudáért csinálja ezt. Csakhogy visszaút már nem volt, pontosabban milyen is lenne visszakozni, tehát irány tovább, mert ha Keszthelyt eléri, akkor sitty-sutty rákanyarodhat a déli partra, és már egyenesben is van, hiszen Balatonszentgyörgytől csupán 80 kilométer Balatonaliga, ahol újabb fordulóval ismét az északi parton van.

Csakhogy Keszthely még odébb volt, késő délelőtt ért oda. A mólónál talált egy kisboltot, friss péksüteményt, kakaót vásárolt, egy padra telepedve megcsodálta a maga mögött hagyott Balaton nyugati medencéjét, és eszébe türemkedett, hogy mások, a normális emberek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak és az ebédre készülnek. Ő azonban nyeregbe pattant, folytatta az útját, gépiesen fel-le, fel-le nyomta a bicikli pedáljait.

Így érkezett el a tó déli partjára, Balatonmáriafürdőre, ahol hirtelen pusztító éhség és szomjúság tört rá, azonnal meg kellett állnia, hogy pótolja az elvesztett energiát. A fél távot teljesítette, ugyanannyi volt hátra, de az az ugyanannyi valahogy többnek tűnt. Összeszedte magát, nyeregbe kászálódott, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt már a délutáni kikapcsolódásukra készülnek. Ő pedig egyre csak nyomta, nyomta a pedálokat.

Aztán a déli parton hosszú egyenes utcák tűntek előtte a végtelenbe, és mire egy távolban kiszemelt ponthoz érkezett, ugyanazt látta maga előtt, ismét és ismét. Önkívületi állapotban érkezett kora délután Balatonlellére, ahol minden energiája elhagyta: beesett egy helyi gyorsétterembe, minden zsíros menük legnagyobbikát rendelte, rengeteg cukros és jeges üdítővel, fagyival, ami mint a víz a szikes talajban, pillanatok alatt felszívódott a szervezetében, és a következő egy órában bágyadtan nézett ki a fejéből, azon tűnődve, miért csinálja ezt, hiszen jár itt vonat is, komp is, haza lehetne jutni ember módjára. De csak feltápászkodott, folytatta útját, gépiesen nyomkodta a pedálokat, fel-le, fel-le.

Serceg a zsírja, mintha könnye hullna, zokog a szalonna a tűz fölött. Béla jó kilónyit vett a piacon, azt mondták, mangalica, de Béla tudta, hogy a hentes hazudik. Csak azért mondja mindenre, hogy áruja nem sima disznó, hogy drágábban adhassa.

Béla szerint a hentes mangalicát legfeljebb a tankönyvekben látott, de ez nem csoda, hiszen tavasszal még biológiát tanított a városi gimnáziumban, csak aztán jött a járvány, a fizetésemelés meg valahol a múltban ragadt, és ez az addig becsületes tanárember átképezte magát hentesnek. Kellő távolságtartással, szigorúan online. Nyár elején debütált a pult mögött, és Béla mindjárt a felsálakkal és karajokkal megrakott premieren rájött, hogy a derék pedagógus, aki ezentúl már hentes, a borjú helyett birkát adott, a lábszár helyett combot, a T-bone steakre pedig azt mondta, hogy lapocka.

Béla első gondolatra legszívesebben a panaszkönyvet kérte volna, de aztán meglátta a férfi szemében a bánatot. A tanárból lett hentes úgy nézett maga elé, mint akiben csak most tudatosult, hogy ezentúl kidekázva éli az életét. Így hát Béla nem szólt, csak eltette a húsokat, és most sem reklamált, amikor rásózták ezt a mangalicának mondott közönséges disznószalonnát. Ez, végül is, szinte már telitalálat.

Mi ez az apró tévedés az ő hatalmas csalódásához képest. Két hónapja még felesége volt, szép lakása, három szoba, polgári, gyalog két perc se a főtér. Aztán az egyik napon, ahogyan Cseh Tamás is megénekelte a Volt osztálytárs című nótában, az történt, hogy

„Túl jó is volt az egész talán

Rég nem is ő babám már.”

A fene sem gondolta volna, hogy Vári Pista egyszer csak feltűnik a múltból. Vári Pistáról annál többet nem kell tudni, hogy gimisként Béla mostani feleségével járt. Nagy szerelem volt, „ahogyan az megírva a nagykönyvben”, dúdolta Béla, és a felesége olyan könnyedén lépett le mellőle tízévnyi házasság után, mintha soha nem is lett volna egyetlen közös pillanatuk. Vári megjelent Merlin mosolyával, s már vitte is az asszonyt, mintha mindig is az övé lett volna.

A válóper vihara elsodorta a szép lakást is, mert az ügyvédek azt mondták, hogy az közösen szerzett vagyon, a fele az asszonyt illeti, bár Béla nem értette, hogy a szobákat hogyan is lehetne kiporciózni. Egy szoba mennyit ér? Négy év házasságot, vagy kettőt? A nappaliban benne van a karácsonyok emléke, a hátsó szobában meg az elfojtott sóhajok is? A boldogság ilyenkor hova bújik, melyik sarokban nyüszít és vacog?

Vári és az asszony hamar vevőt talált a lakásra, és Béla megállapította, hogy az emberek más nyomorúságára könnyedén licitálnak. De a pénzből legalább futja majd garzonra, valahol a város peremén. Az új tulajnak semmi nem tetszett abból, amit a főtértől gyalog két percre se lévő lakásban látott, és azt is mondta, hogy azt se bánná, ha ezt a lakást tégláig lepucolva vehetné át, mert mindazt, ami múltszagú, ahol a festék mások illatát szívta magába, ki nem állhatja.

Béla fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy az élet csak illúzió, de ha mégis más volna, akkor bizonyára füzet, amiből bárkit bármikor simán ki lehet radírozni. A filozófia soha nem érdekelte, az elvont gondolatoktól a feje is megfájdult, Istennel ugyanakkor elboldogult, mert róla gyerekként a nagyszülei mindig azt mondták, hogy jobb, ha félve szereti.

Béla pedig sok mindent nem szeretett, a félelemtől például kifejezetten rettegett. Talán ez a Bereményi–Cseh-nóta is azért költözött a fejébe, mert azt remélte, így gyorsabban kiénekelheti magából a bánatot. Ám egyre gyakrabban gondolt arra is, hogy legszívesebben már feledné a nótát – éppen az olyan sorok miatt, mint például:

„Aztán valaki miatt

– talán mert nekünk túl jó volt így –

megszűnt ez a megszokott fölállás.

Habozás nélkül szakítottunk.”

Béla tehát úgy döntött, hogy még a kiköltözés előtt, egy szép nyári délutánra meghívja magához azokat, akiket a barátainak vélt. Azt sejtette, hogy Karesz és Máté a felesége barátja is, persze nem úgy, mint Vári, de egy házasságban mindig vannak közös barátok, akikről az idő majd eldönti, hogyan és meddig barátok. Béla megkérte a kompániát, hogy ne hozzanak neki semmit, csak szalonnát sütnek, ahogy illik, hagymával és kenyérrel, sört is szerzett hozzá, meg bort, tucatnyi palackkal.

Kárpáti József Jenő gépkezelővel 1972 februárjában közölték, hogy földjének egy részét az állam kisajátítja. Előtte kérték tőle szépen, a földért fizettek is volna, de Jójéről mindenki tudta, hogy olyan makacs, mint télen a kút kávájához fagyott vödör.

Jóje egyszerű fejjel gondolkozott. A birtokot egyik őse kapta, állítólag azért, mert 1849 áprilisában dicsőségesen harcolt a Gödöllői-dombság völgyeiben, az isaszegi csata után még hadnagyi rangot is kapott – de ezt csak Jóje elbeszéléseiből tudjuk. Családi történeteit ráadásul mindig másképp és más módon mesélte, attól függően, hogy éppen mit és mennyit fogyasztott bármiből, így egy idő után senkit nem lepett meg, hogy Jóje ősei számos csatában felbukkantak. Hol Búvár Kunddal úsztak hajók alá Pozsonynál, máskor a tatár ellen viaskodtak, de legtöbbször a törökre és a labancra rántottak kardot. Jóje úgy tudott mesélni, hogy abban a szent pillanatban, amikor előadta annak magyarázatát, megtámasztva szavainak igazát egy-egy vitéz vagy huszár Kárpáti felmenővel, hogy a telektől miért nem válhat meg, hogy nem maradt más lehetőség: telkének egy részét egyszerűen elvették tőle.

Írtak róla papírt, azt, hogy államérdek, és kellő számú párthatározat is született, amelyben az állt, hogy Jóje az állam hasznos tagja, pártgyűlésekre ugyan ritkán jár, ám ha mégis beül valamelyikre, akkor sem a kocsmában gyakran hangoztatott Nyugat-barát nézeteit terjeszti, hanem próbál a közösség hasznos tagja lenni – és részt vesz például rendezvények szervezésében, kiváltképp a sörsátor felállításában és működtetésében.

Miután Jóje hivatalosan is megkapta a kisajátításról szóló határozatot, azon nyomban berontott a tanácselnökhöz. Hivatali ajtajának kilincsét le sem nyomta, zárastul érkezett az éppen elmélkedő hangulatba merülő faluvezetőhöz.

– Hát így bántok ti az emberekkel!? – kiáltotta az asztal mögött ceruzája végét harapdáló tanácselnök felé, mire az csak ennyit kérdezett:

– Kávét vagy konyakot, Jóje?

A választ mindketten tudták, és az elkövetkezendő két órában a hivatal két üveg bolgár konyakkal lett szegényebb. Volt aranyárban lévő örmény is, eszmei értékéről nem is szólva, a szovjet tisztelvtársak hozták a közeli laktanyából valamelyik ünnepségre, április 4. vagy november 7., ki emlékszik már, de azt az üveget valami nagy eseményre tartogatták, és a tanácselnök úgy ítélte meg, hogy Jóje lelkének megnyugtatása nem ilyen pillanat.

Már éppen annál a résznél tartottak, hogy Jóje a színfalak mögött azért kap némi kártérítést, suttyomban, amiről nem kellene senkinek sem szólnia. Az összeg, már amennyire a számok két üveg konyak után fejben összeadhatók, nem csupán fedezte Jóje körtefáinak kivágását, de kellően belassult osztást és szorzást követően az is kiderült, hogy a maradékból Jóje másodmagával elutazhat Bulgáriába, a Napospartra, ahol a keleti tömb középosztálya – köztük nem elhanyagolható arányban a munkásosztály tagja is, lám, Jóje is megteheti, forintra átszámolva – fillérekért issza bolgár konyakot, eszi az olajban sült apróhalat sült krumplival.

A vegyes hadrendű felmenőkkel büszkélkedő Jójével a tanácselnök azt is közölte, hogy mindezek mellé, amíg ő itt a városvezető, és már tíz éve ő ült a tanácselnöki székben, minden falusi rendezvényen Jóje állíthat sörsátrat, főzhet virslit, és kéthetes tanulmányútra is befizetik a lengyel elvtársakhoz, ahol A modern gépkezelési technikák alkalmazása a szocialista tervgazdaságban című konferencia résztvevője lehet.

– Nem tudok lengyelül – mondta Jóje.

– Miért, bolgárul sem beszélsz – felelte a tanácselnök –, oszt nyáron mégis utazol!

Jóje, akiről mindenki tudta, hogy világéletében egyszerű fejjel gondolkozott, megvakarta állát. Szemének állásából látszott, hogy most nagyon szeretne mondani valamit, csak szavakat nem talált hozzá. Végül mégis kinyögte.

– Ha már torony, nem lehetne templom?

A tanácselnök hanyatt dőlt, alig észrevehetően megmarkolta a hivatal okkersárga színű foteljének karfáját, és így szólt.

– Víz. Nincs vita, Jóje. Víztorony lesz.

A hirtelen támadt pillanatnyi csöndet kihasználva Jóje magához ragadta az asztal szélén árválkodó örmény konyak üvegét. Széles tenyerével ráfogott az üveg nyakára, a másikkal meg úgy tett, mint aki azon nyomban felbontja a szovjet elvtársak ajándékát.

– Jóje… – sóhajtott a tanácselnök. – Templomot manapság nem szokás… ezt te is tudod. Felőlem lehetne az is, főleg, ha az egyben víztorony is volna, de lássuk be, erre nincs sok esély.

– Szóval víztorony… – hümmögte Jóje.

– Víz – bólintott a tanácselnök. – A földmérők már a jövő héten megjönnek a megyétől, nyárra saját víztornyunk lesz. Fejlődünk, haladunk a korral.

Aki már hallotta, hogyan nyílik egy 25 éves örmény konyak üvege, az pontosan tudja, hogy a tanácselnök mit érzett abban a pillanatban. Jóje maga elé húzta a poharakat, színültig töltötte konyakkal. Az egyik poharat a bénult tekintettel bámuló tanácselnök elé tolta, majd így szólt:

– Szóval kártérítés, bulgáriai nyaralás, és lengyel konferencia…

Amikor Stein bácsit 16 éves korában a Rhédey-kertből indulva bevagonírozták, nem gondolta, hogy hazaérkezésekor, 3 év múlva már Balcescu-parknak hívják azt a helyet. Igaz, arra se nagyon gondolt, hogy valaha meglátja még a Sebes-Köröst. Nem sokat beszélt később ezekről az évekről, mert ahogy a közmondás tartja: a titok a te foglyod, ameddig megtartod; de te leszel a foglya, amint tovább meséled.

Hazatérése után visszaköltözött a Zöldfa utcai bérház legfelső, harmadik emeletére. A családi legendárium szerint a főzelékszagú, de díszítésében erőteljesen szecessziós épületet még Stein bácsi nagyapja építette valamikor a XX. század elején, egy kedves rokon hasonló pesti gangos házának tervei alapján. A körfolyosos épület egy barátságos U-alakú udvart ölelt körül, amelynek egy részét még a két világháború közt valamikor sárga útburkoló téglával, keramittal fedtek le. A déli oldalon, a harmadik emeleten több lakás is az építtető nagypapa után a család tulajdonában maradt, amelyeket annak rendje és módja szerint a hazatérés évében államosítottak, majd egyet, a sarokban, visszaadtak a családnak használatra. Stein bácsi úgy mesélte ezt sokáig, hogy az esküvőjének annyira megörült a rendszer, hogy egy szép kétszobás palotácskával meg is ajándékozta őt.

Bőkezű időszak volt ez az állam részéről, pár év alatt Stein bácsiék és a két udvari ecetfa kivételével a házban minden élő kicserélődött. Jöttek háborús veteránok, kereskedők, kétkezi munkások az ország minden részéből. Benépesült a ház, minden évszakban hangos gyerekzsivaj töltötte be az udvart. Csak Stein bácsiéknak nem született utódjuk, egyre ritkábban tűntek fel a körfolyosón, egyre kevesebbet lestek ki az ecetfára néző konyhaablakon.

– Beleőrültek a várakozásba, a gyerektelenségbe! – mondogatták a házban a gangon közösen cigarettázó mindig jólértesültek.

*

'75 decemberében az egész város hófehér paplanba burkolózott. Már szenteste előtt 10 centis hó lepte el az udvart a gyerekek legnagyobb boldogságára. Az építsük meg hóból a ház lakóit játék már évek óta izgalomban tartott kicsit s nagyot.

– Vajon idén kik alkotják a hóembercsaládot?

– Milyen lesz a nagymama hóból?

– Miből lesz hókuksi farka idén?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatták a ház lakóit, hogy aztán az ablakból mindenki lopva az udvart lesse, ahol a gyerekek visítva, hógolyózáporban gyúrták, görgették, simogatták a formákat.

Egyedül a földszinten lakó Angelina négyéves kislánya szaladt be időnként a lakásba.

– Anya, fázik a lábam – hüppögött Katica.

– Nincs pénzem cipőre, kislányom.

Katica egy egyéjszakás kaland gyermeke volt. Angelina sokáig reménykedett, hogy az a jóképű katonatiszt újra becsönget hozzá, és nevére veszi a kislányt. Egyszer a város egyik híres orvosánál is takarított, akit rábeszélhetett volna a műtétre, de akkor még nagyon várakozott a magas, erős férfira... Mire megértette, hogy nem jön, már késő volt, Katica megszületett.

24-én délelőtt kopogtak Angelináéknál. Stein bácsi és felesége álltak az ajtóban.

– Katicáért jöttünk, kisasszony. Mondja meg az árát, és visszük máris fel, a harmadikra. Nem bírom már nézni, hogy zokniban áll a hóban – hadarta Stein bácsi.

Senki nem tudta, hogy zajlott tovább a beszélgetés a felek közt, de Angelina vízkeresztkor már nem lakott a szép, szecessziós, gangos házban, Katica pedig felköltözött a harmadikra. Amikor Stein bácsit erről a karácsonyról kérdezték, mindig azt mondta, hogy náluk otthon az volt az általános elv, miszerint ha egy problémát meg lehet pénzzel oldani, akkor az már nem probléma, csupán egy ár.

*

Ősszel sérvműtétre jelentkeztem egy ismert pesti magánkórházba. Az első találkozáskor a magas, csillogó szemű doktornő férfiasan megszorította a kezem.

– Doktor Stein Katalin vagyok – mutatkozott be.

Egy pillanatra még a szívdobogásom is megállt és azonnal beugrott: a titok a te foglyod, ameddig...

Sanyi, fussál, mielőtt utolér az ördög! Nem látod, hogy most bújt ki abból a tetovált testedből? Mi történik ott? Hogy jöhet víz a kútból, amikor azt tíz éve elvezettette belőle a saját telkére az a részeges polgármester? Uramatyám, most meg a saját bőrét nyúzza lefelé az uram. Ez csakis csoda lehet. Emberek, jöjjetek, Sanyi csodavizet fakasztott!

El ne mondják senkinek, hogy ezt most jól benéztem. De hát az vesse rám az első követ, aki hajnalban, szemüveg nélkül nem hinné csodának, ami az urammal történt. Amúgy sem alszom jól, de miután Sanyi még éjfélkor sem jött haza a kocsmából, kissé ideges lettem. Jaj, dehogy őt féltettem, hiszen az uramat agyonütni sem lehet részegen, inkább attól tartottam, hogy a szembeszomszéd, Juci reggel mindenkinek elpletykálja, Sanyi nem töltötte itthon az éjszakát, vagyis megcsal. Pedig esze ágában sincsen annak az ilyesmi, leginkább csak annyira be van piálva ilyenkor, hogy valamelyik árokparton eldől, aztán csak reggel tér magához. Szóval lestem kifelé az ablakon, közben láttam ám, hogy Juci is erősen huzigálja a firhangot, persze úgy csinált, mintha nem leskelődne, csak úgy tenne-venne hajnalban, mert ekkor már három óra volt.

Egyszer csak észrevettem, hogy az uram befordul az utcasarkon. Eldülöngélt a régi karos kútig, ott megállt és erősen vakarózott. Próbáltam kidülleszteni a szememet, hogy jobban lássak. Ekkor vettem észre, hogy mindkét karja tele van tetoválással. Ez megőrült? Teletetováltatta magát? Mi jön még? Holnap beáll a vándorcirkuszhoz, és elmegy erőembernek? Aztán az jutott eszembe, hogy ezt csakis a kocsmáros új feleségének hatására csináltathatta az uram. Az a könnyűvérű egy hónapja költözött a faluba, elvetette magát a megözvegyült kocsmárossal. Legalább húsz évvel fiatalabb nála. Azt beszélik, hogy a városból jött, ott volt rúdtáncos. Persze ha nem mondják, akkor is látszik rajta, hogy jó firma. Tele van mindenféle tetoválással, a mellei meg olyan peckesen állnak, hogy csakis szilikonból lehetnek. Legalábbis a kis unokám, Virdzsike ezt mondta, miután jól szemügyre vette a templomban. Mert szégyenszemre nem restelli oda is betenni a lábát. Nem csoda, ha az atya összevissza beszél a szószékről. Gondolom, ez a nőcske az én Sanyimat is behálózta. Csak azt tudnám, mikor tetováltatta ki a két karját.

Amikor délben elment itthonról, még semmi nem volt rajta. Ahogy bámultam az ablakon át, láttam, hogy erősen nyomkodja a régi kék kutat. Jaj, te szerencsétlen, hát abban már tíz éve nincsen egy csepp víz sem, gondoltam. Történt ugyanis, hogy az akkori polgármester vett magának egy telket, de azon nem volt víz. Ismertük a fajtáját, tudtuk róla, hogy ami pénzbe kerül, ő azt inkább ellopja. Mivel a mi utcai kutunk közel volt az új telkéhez, egy éjszaka átvezettette a vizet a kútból saját portájára. Bár tudta a fél falu, hogy mi történt, reggel látni lehetett a nyomokat, és a munkások, akiknek fejenként egy sört fizetett, szintén elpletykálták, mégsem jelentette fel senki. A kútból viszont azóta egy csepp víz sem jött. Vagyis mostanáig nem, mert amikor az uram rátehénkedett, folyni kezdett belőle valami. Sanyi láthatóan meglepődött, aztán lecibálta magáról az ingpulóverét, és a víz alatt sikálni kezdte a tetoválásait. Nyilván ekkor eszmélt rá, hogy a kocsmárosné kedvéért kivarratta magát. Így mondják a fiatalok, ugye? Szóval ahogy mosta a karját, kezdett róla eltűnni a tetoválás, majd egyszer csak kiugrott a gatyájából egy fekete valami, és elfutott az erdő felé. Ez csakis az ördög lehetett, gondoltam magamban, és erősen hánytam magamra a keresztet.

Ekkor jöttem rá, hogy a kútból Sanyi csodavizet fakasztott, s mivel ezzel mosdott meg, így eltávozott belőle a gonosz. Bár először nagyon megrémültem, de aztán rájöttem, hogy ez az egész jól jöhet nekünk, hiszen újabb programot kínálhatunk a panziónk drága vendégeinek a Sanyi csodái programsorozat keretében. Reggelig ebben a kellemes tudatban voltam, aztán amikor közelebbről megvizsgáltam Sanyit, észrevettem, hogy nem tetoválások vannak rajta, hanem valaki zsírkrétával rajzolt mindkét kezére. Hogy a baj járjon által, te szerencsétlen, gondoltam, hát ezért jött le vízzel ez a rajz. Eszembe jutott, hogy a kocsmáros új felesége egy kisgyereket is hozott magával, biztosan az szórakozott az urammal. Miután kidühöngtem magamat, arra jutottam, mindegy, hogy az uramnak van-e tetoválása, vagy nincs, a lényeg, hogy vizet fakasztott a kiszáradt kútból, mert azzal tudunk üzletelni. Megvártam, hogy besötétedjen, és kimentem az utcára, hogy ellenőrizzem a kutat. De hiába nyomkodtam, abból semmi nem jött. Visszamentem a házba, felkeltettem Sanyit, és kirángattam az utcára. Abban bíztam, hogy mégiscsak ő tett csodát, s ha megnyomja a kart, majd ismét megindul a csodavíz. Szerencsére nem tévedtem. Az uram éppen hogy megérintette a kutat, abból zubogott a folyadék. Idefigyelj Sanyi, mondtam neki. Ebből most tényleg meg tudunk gazdagodni, ha nem vagyunk pancserek. Szerintem Juci már mindenkinek elmondta, hogy tegnap hajnalban mit látott, ezért elég, ha csak a Facebookra írjuk ki, hogy mától iható a csodavíz, amit ha te megáldasz, mindent meggyógyít. Most mit kötözködsz már megint? Akinek nem használ, majd azt mondjuk, hitetlen, s aki ilyen, arra nem hat a csodavíz. Most azért a biztonság kedvéért vigyünk be a házba pár vederrel, hátha reggelre elfogy a csodaerőd. Maradtak még üvegek a múltkori lábmosóvizes üzlet becsődölése után, azokba betöltögetjük a kútvizet, s aki nem tud helybe jönni érte, annak jó áron elpostázzuk. Egész éjjel hordtuk a vizet, mindenbe azt töltöttünk, amit csak üresen találtunk. 

Hajnalban kiírtam a Facebookra, hogy Sanyi újabb csodát mutat be a régi kútnál, lehet jönni, s aki egy méltányos összeget áldoz erre a történetre, minden nyavalyájából kigyógyulhat. S hogy az adóhatóság ne tudjon belénk kötni, azt is odaírtam, a víz ingyen van, de ha valaki szeretné megjutalmazni a csodatévő Sanyit, a pénzt nem utasítjuk vissza. Mert megsérteni senkit nem akarunk, pláne a drága vendégeinket. Persze fontos, hogy minket se sértsen meg senki azzal, hogy nem akar fizetni. A posztomhoz csatoltam a vendégházunk árlistáját és programjait is, csak úgy mellesleg. Mert ha valaki szeretné több nap is megnézni Sanyit, ahogyan vizet fakaszt, bizony aludnia kell valahol, s mint tudjuk, a faluban és a környéken a mi áraink a legjobbak. Erről Excel-táblázatunk is van, Virdzsike csinálta. 

Ahogy arra számítottam, reggelre megrohamozták a kutat a falusiak meg persze Sanyi rajongói is. De hiába nyomkodták a kart, nem jött víz. Ennek persze én roppantul örültem, mert így legalább az uram gyakorolhatta pénzcsináló csodaképességét. Vagyis gyakorolhatta volna, ha jön víz a kútból. Mert hiába érintette meg, hiába nyomkodta, abból semmit nem jött. Erre az emberek háborogni kezdtek, hogy csalunk, és hamis ígéretekkel csábítottuk őket a faluba. Többen az útiköltséget követelték tőlünk. Ekkor a legnagyobb meglepetésünkre előállt Juci, és közölte az emberekkel, hogy ő bizony saját szemével látta, amikor az uram vizet fakasztott a kiszáradt szerkezetből. 

Na, látják, mondtam a felbőszült tömegnek. Nem hazudunk mi. Jobb lenne inkább, ha mindenki magában keresné a hibát. Biztosan amiatt nem jön víz a kútból, mert a sok hitetlen ember ingyen akart vinni a vízből. De még az is lehet, hogy a sok negatív energia blokkolja a csodát, majd megpendítettem, hogy jó pénzért hozzá lehet jutni néhány üveg csodavízhez, amit az uram az éjjel áldott meg és palackozott. Erre megindult a tülekedés, mindenki magának akarta a vizet. Egy kis pénz, amit hozzá tudtam tenni ahhoz, amit Balira gyűjtünk. Mióta erre spórolok, a szembeszomszédék már háromszor jártak ott, de nem baj, a mi utunk sokkal emlékezetesebb lesz, mint az övék volt. Ezt garantálom. 

Pár nap alatt elfogyott az összes bepalackozott víz, így nyaggatni kezdtem Sanyit, fakasszon újabb adagot a kútból. De hiába próbálkozott, semmi nem történt. Tudtam, hogy nagy slamasztikában vagyunk, ugyanis futótűzként terjedt Sanyi újabb csodájának a híre, még valami állami kitüntetésre is felterjesztették, mivel népegészségügyi csodát hajtott végre. Legalábbis így mondták. Valamelyik tudós tudni vélte, hogy az uram csodavize jelentősen csökkenti a vércukor- és a koleszterinszintet, ami nemzeti ügy. S mivel az uram ezt megoldotta, hirtelen nemzeti hős lett belőle. Kapott is rögtön ötmillió forintot, de mivel időközben elfogyott a csodavíz, s ő nem tudott többet varázsolni, attól tartottam, vissza kell fizetni azt a böhöm nagy  összeget, amit menet közben én már odaadtam a lányoméknak az új autóra. Szóval már csak ezért is tennünk kellett valamit. Először arra gondoltunk, hogy sima csapvizet teszünk az üvegekbe, de a kútvíznek jellegzetes zöldes színe volt, amit a csapvízzel nem lehetett utánozni. Egyik este azonban Sanyi azzal állt elő, hogy óriási ötlete van, s ha azt megvalósítjuk, nem bukunk le, sőt életünk végéig lesz csodavizünk. 

Te, Mari! Valamelyik este a tó felé mentem hazafelé. Megbotlottam, beleborultam a vízbe. Éreztem, hogy ismerős a szaga, ezért vettem kicsit a tenyerembe. Nem hiszed el, de olyan színe volt, mint annak, ami a kútból jött. Ha minden este hozunk pár vederrel belőle, nem kell többet aggódnunk. Ha valaki észreveszi a különbséget, majd azt mondjuk, valamelyik este megjelent nekem maga Jézus, s azt mondta, a sok turista miatt felborult a vízbázisegyensúly a kút alatt, s előfordulhat, hogy a víz színe és íze is megváltozott kicsit, a hatása viszont még jobb lett. Azt is megparancsolta, hogy ezentúl csak éjszaka vehetünk a vízből, és csakis palackozva adhatjuk el. Zseni vagy! – mondom Sanyinak, és koccintunk. 

Merlin büszkeségét egy tükör törte darabokra. Mintha vonzotta volna a falnyi felület, lábára csatolt, kerekeken gördülő ördögi masináján megállíthatatlanul száguldott feléje. Honnan is tudhatta volna, hogy amikor egy ekkora felületű tükör szilánkokra robban, arra a holtak is felfigyelnek.

Ez történt 1760 februárjában. Nem messze a London Court labdatermétől, a Szent Pál-székesegyház tömbje alatt, az altemplom egyik elfalazott, titkos termében megmozdult egy szarkofág teteje. A súlyos kőlap oldalra csúszott, a kőkoporsó mélyéből egy árnyék emelkedett ki. Kisurrant a székesegyház kapuján, suhant falakon, siklott házak oldalán, meg sem állt a London Court labdaterméig, majd leereszkedett a báli forgatagba, és a tükör mögül nézte, hogy egy bizonyos John Joseph Merlin nevű férfi éppen feléje száguld házilag készített, kerekekkel felszerelt korcsolyáján. Még a hegedűszót is hallotta, merthogy a feltaláló suhanás közben némi éteri muzsikával próbálta szórakoztatni közönségét.

– Gyere csak, gyere – suttogta az árnyék, és ködszerű ujjával igazított Merlin robogásának irányán, így a férfi teste éppen a tükör közepébe csapódott. A feszített üveg ezer darabra robbant, és miközben mindenki a feltaláló állapota miatt aggódott, az összegyűlt tömegben az árnyék emberi alakot öltött. Letérdelt a vérző fejű férfi mellé, és ennyit mondott:

– Köszönöm, Johnny.

Aztán átsuhant a bálozók sokaságán, kilépett az utcára. Nesztelenül, végig árnyékban haladt. Kabátjának szárát nem fogta össze, hagyta, hogy a nyirkos londoni tél átölelje testét.

Merlint a barátai vitték haza. Felkísérték szobájának ajtajáig, és addig nem engedték be, amíg meg nem ígérte, hogy mára már nem tervez újabb mulatságot. Bemegy, lefekszik, és végre kialussza magát.

A feltaláló a bejárati ajtó mellé tette törött hegedűjét, rádobta kerekes találmányát, majd éppen gyertyát készült gyújtani, amikor egy hang a sötétben megszólalt.

– Minek ide fény?! Csak ülj le, és figyelj!

Merlin ereiben megfagyott a vér. Ujjával kitapogatta a szék támláját, leült. A mindent kitöltő feketeségbe bámult. Szeme még nem szokott hozzá a sötéthez, de érezte a másik jelenlétét. Az ágya szélén ülhetett, talán el is dőlt a takarón.

– Ki maga? Mit akar tőlem?

– Mondjuk úgy, hogy én vagyok te, te meg én – felelte a hang. – Ezt elsőre nem könnyű megérteni.

Merlin tényleg nem értette. Zenész volt, és feltaláló. Az élete olyan rémesen egyszerű mederben folyt, hogy még irigyei sem akadtak. Miközben csuda dolgokat alkotott, és nem csupán hangszereken. Megépített például egy sípládát, lényegében a verklit. Köszvényeseknek tervezett kerekeken guruló széket, de irányíthatót; és feltalálta a légnyomás változásaiból energiát nyerő örökmozgót is. Most pedig ezt a lábra csatolható rollert akarta megmutatni közönségének, csak éppen azt nem tudta, hogyan kell azzal biztonságosan megállni. Most mélyen a zsebébe nyúlhat, egy ekkora tükör, amilyet a teremben rommá robbantott, nem olcsó mulatság.

– Minek töröd magad ezeknek? – szólalt meg a hang újból. – Mi ennél okosabbak vagyunk.

– Mi? – kérdezett vissza Merlin.

– Mi, Merlinek – felelte a hang. – Ezerkétszáz éve még úgy hívtak, hogy Myrddin, de ezek még a nevünket is elfelejtik. Igazából csak azért vagyok itt, hogy megköszönjem, amit értem tettél.

Merlin nem tudta, hogy bármikor bármit tett is volna a sötétségben rejtőző idegenért.

– Ez az egyik útja annak, hogy visszatérjünk – folytatta a hang. – Most már tudod. Ez az én ajándékom neked, Johnny, vagy hívjanak most minket bárhogyan is. Ne feledd, ha valahol egy tükör összetörik, egy lélek visszatérhet a holtak birodalmából.

– Mi az, hogy visszatérhet?... – kérdezte Merlin, de választ már nem kapott. Az asztalon lévő gyertya hirtelen lángra lobbant, a szobát kitöltő fényben egy árnyék suhant át a falon.

Mostanában a megszokottnál is rosszabb hangzása van minden szóösszetételnek vagy szókapcsolatnak, amelyben szerepel a háború főnév. Mindenhol azzal kezdődnek a hírek, hogy hol tart éppen az ukrajnai háború. A megszállókat és a hazájukat védőket képviselő hírforrások egymásra licitálva sorolják, melyik oldal semmisített meg több ellenséges tankot, hajót, repülőt, ki ölt meg több ellenséget, közlegényt és tisztet. Arról is elborzasztó számok látnak napvilágot, hogy hány ártatlan civil vesztette, veszti el az életét. Közben dőlnek a falak, rommá válnak házak, gyárak, színházak és iskolák. A háború nem jó, hanem irtózatosan rossz.

Mindenki tudja, hogy számokkal is lehet háborúzni. Egyrészt úgy, hogy különféle adatokat harsognak, melyeknek arról kéne tanúskodniuk, hogy az ellenfél gyengébb, gonoszabb és minden szempontból rosszabb, mint a harsogó. Van olyan számháború, melyet békeidőben is gyakran alkalmaznak, leginkább politikai versengések során. Ilyenkor fegyverek helyett számokat lengetnek, és körmönfont kalkulációk segítségével bizonyítják, hogy az ellenlábasuk gazdasági, társadalmi, kereskedelmi intézkedései hamisak, adóssághegyeket halmoznak fel, még szegényebbé teszik a szegényeket, és a gazdagok számára se túl jók. Az ilyen számháborúért még a szomszédba se kell menni, unalomig zajlik itthon is.

A valódi, kedves, gyermekkori számháború már meglehetősen kiment a divatból. Papírlapokra ákombákomozott négyjegyű számok leolvasása felfoghatatlanul analóg a csodálatos grafikájú számítógépes játékokhoz szokott fiatalok számára. A keményebb pszeudomilitaristák persze kimozdulnak otthonról, és festékkel töltött golyókat lövöldöznek egymásra az erre a célra kialakított városi harcmezőkön. Ehhez képest a hagyományos számháború ideális színtere a természet, lehetőleg erdő, vagy fás, bokros mező. Az meg tele van szúrós dolgokkal, nemritkán nedves, sőt sáros, ráadásul a kullancsok miatt még veszélyes is. Nem kizárt, hogy egy kiadós erdei számháborúzás valóban komoly veszélyekkel jár a Lyme-kór, a vírusos agyhártyagyulladás és egyéb, élősködő rovarok által terjesztett fertőzések miatt. Annak idején mindenesetre sokan kedvelték, de akkor még jobban bíztak a kullancsokban.

Hegyeset köpni csak az tud, aki mer köpni. Ilyeneket mondott az öreg, és másokat is, csak mindet nem írnám le, mert akkor erre az írásra 18-as karika kerülne. Karikák. Az meg hogyan nézne ki: tapaszokkal letakarni minden olyan szót, amit a televízióban kisípolnak. Mozog az ember szája, csak éppen azt nem hallani, amit mond. Pedig a lényeg, a velő abban van, ami zsigerből érkezik. Ezt is az öreg mondta. Mert abban van érzelem, vagy valami ilyesmi.

A pusztai népek semmit nem bonyolítanak. Ami esik, az hull. Ami forró, az remeg. A hidegben meg minden vacog. A kenyeret késsel szelik, a pörköltöt kanállal eszik, a bort meg abból isszák, amiből kapják, vagy amiben tartják. A pálinkát is. És az élet fontos dolgairól sem úgy tanítanak, hogy mondanák vagy magyaráznák, a tanulságot inkább a szavak közötti csöndbe rejtik.

Azon a szerdán a zápor a semmiből támadt. A nap korongja ráolvadt az égboltra, palástján a fény izzó lávaként csorgott. Az öreg mondta, jobb lesz sietni, ha nem akarunk megázni, de a gyapjasok csak a terelő puliktól féltek. Az ebek viszont az öregtől, így mire a sötétség tanyát vert a horizonton, esőtől védett helyen vártuk az égszakadást. A világot mintha kettéhasították volna. Egyik felére eső hullt, a másikat a nap sütötte. A víz falként suhant, előtte szél söpört. Nyomában felázott a talaj, a földön futó repedések mohón nyelték a habzó sarat.

A vihar hűvös levegőt hozott, s mire a fellegek elvonultak, az öreg hazafelé vette az irányt. A puszta peremén álló háznál a juhászokkal vastag darabokra vágtak egy bárányt, vörös húsát bográcsban szürkére, kérgesre sütötték, majd összekeverték hasított, felkockázott szalonnával. Fűszerezték, piros borral locsolták. Üvegből ittak, s közben pipára gyújtottak.

A halászoknál már megtanultam, hogy a keskeny szájú bogrács azért jó, mert abban úgy forr a lé, hogy az áramlás az üst aljára küldi a haldarabokat, így azok nem főnek péppé a zubogásban. Húsnál ilyet még nem láttam, de az öreg, amikor észrevette, hogy érdekel az üst, és legfőképpen az, ami benne fő, azt mondta, hogy ez ősi eszköz. Azt, hogy miért éppen bográcsnak hívják, bár ő bográncsnak mondta, fogalma sincs. Bajsza alól dörmögte, hogy kizárt, hogy a szó török eredetű legyen, és erre bizonyítékként azt hozta fel, hogy már a pusztára érkező őseink is ismerték az edényt. De azon az estén egyetlen ősünk szelleme nem lépett elő a naplementéből, hogy hitelt adjon szavainak.

Az öreget meg aligha érdekelte az igazság. Számára az volt igaz, amit gondolt, mondott vagy tett. Ha ez másnak nem tetszett, ahhoz többnyire annyit fűzött hozzá, hogy mások dolgaihoz neki ugyan mi köze volna. Mindenki bicegjen a saját nyomorúságával, ő is elvan a sajátjával.

Sanyi, vegyed fel a tornagatyádat, a tornacipőt, aztán csapd a hónod alá a nagyobbik feszületet, és irány a tó! Miért, miért? Mert szellemet kell űznünk! Fussál utánam, én megyek előre a biciklivel. Meg kell találnunk azt a tornatanárt.

Kukucskálok a kerítésen, és erősen hányom magamra a keresztet. Nem értem, mi történhetett! Tán az éjszaka elvittek az ufók, és véletlenül rossz időzónába hoztak vissza? Csak így lehetséges, hogy az iskola udvarán a volt szeretőmet látom, aki éppen tornaórát tart egy csapat gyereknek. Kikotrom a cekkerem aljáról a szemüveget, felveszem, de így is csak őt látom, Lajost, a tornatanárt, akivel jó negyven éve volt egy kis afférom.

Csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy bár azóta eltelt négy évtized, ő semmit nem öregedett. Uram Jézus, lehet, hogy tényleg visszapörgött az idő kereke, amíg kicsit nem figyeltem? Belátom, tegnap sokat ittam Rózsi barátném pálinkájából, de annyira csak nem rúghattam be, hogy huszonnégy óra elteltével is hallucináljak. S ha nem képzelődöm, akkor csak az lehetséges, hogy valahogyan visszakerültem a múltba, ahol Lajos és én is húszévesek vagyunk.

Az egyébként tízperces sétautat most legfeljebb ha hét perc alatt sikerült megtennem hazáig, úgy rohantam. Arra gondolok, ha az uramat, Sanyit is húszévesen és józanul találom itthon, megvan a bizonyíték az időutazásra. Sanyi, Sanyi, gyere már elő, hol kódorogsz? Hiába ordibálok, semmi, mintha elnyelte volna a föld. Eszembe jut a pettyes ruhám, amit jó negyven éve vettem, az volt a kedvencem. Nincs szívem megválni tőle, azóta őrizgetem. Befutok a szobába, kiveszem a szekrényből, hogy felpróbáljam. Ha rám jön, tuti, hogy újra húszéves vagyok. Azóta ugyanis legalább tíz kilót híztam. Belebújok, a cipzárt a tükör előtt akarom felhúzni. Nagy levegőt veszek, belenézek az előszobatükörbe. Semmi kétség, hatvanéves vagyok, nem pedig húsz. Az a nyavalyás cipzár meg szétszakad, amikor fel akarom húzni. Leroskadok az ágyra, és arra gondolok, ha nem mentem vissza az időben, nagyon nagy a baj, ugyanis Lajos jött vissza hozzám, aki már tíz éve halott. Az, hogy most is fiatalon látom, csak egy dolgot jelenthet: hogy kísértet. A kísértetek pedig miért szoktak visszajönni? Hogy bosszút álljanak. Azt is sejtem, Lajos mit akar itt a faluban. Jaj, csak az én Sanyim meg ne tudja, mert akkor nekem végem!

Friss házasok voltunk az urammal, amikor a faluba új tornatanár érkezett. Veszett jóképű volt, minden férfit lepipált. Akkoriban az iskolában voltam konyhai kisegítő. Lajos igen jól bánt a gyerekekkel, a szülők is a tenyeréből ettek. A nebulók még a futást is szerették, ha az új tornatanár dirigálta őket, pedig előtte a focin kívül nemigen akartak mást csinálni, Lajos elődje sokszor panaszkodott emiatt. Az új tanerőért mindenki rajongott. A tanárnők a kegyeit keresték, az özvegyek kacsát, disznótorost vittek neki ajándékba. Miki doki meg panaszkodott, hogy mióta Lajos betette a lábát a faluba, neki kevesebb nő és olcsóbb ajándék jut. Egyik délután épp az asztalokat törölgettem az ebédlőben, amikor az új tornatanár odajött hozzám. Azt kérdezte, maradt-e tea. Úgy mosolygott, hogy rögtön tudtam, nem csak inni akar. Az uram épp abban az időben kapott rá a piára, és hát erősen elhanyagolt. Nem csoda, ha a harmadik csupor tea után elgyengültem. Beosontunk Lajossal a tornaszertárba, aztán ledőltünk az egyik matracra. Jaj, hát az olyanokat csinált, amiről korábban nem is hallottam. Ezután még párszor benéztünk a szertárba, de aztán az egyik misén a plébános a prédikációja alatt épp rám nézett, amikor a paráznaságról beszélt, és hát ettől nagyon megijedtem. Arra gondoltam, mindent tud, s abban is biztos voltam, hogy ezek után elkárhozom. Hogy csillapítsam háborgó lelkiismeretemet, aznap este az uramnak is megengedtem, hogy felhajtsa az otthonkámat. Elég az hozzá, hogy kilenc hónap múlva megszületett a lányom. Olyan piros pofikája lett, mint az uramnak, de a füle szakasztott Lajosé volt. Néztem a kiságyban, és találgattam, kihez hasonlít jobban. Egyik nap biztos voltam benne, hogy Sanyi az apja, másnap viszont attól rettegtem, hogy lebukom, ha az uram meglátja, hogy a lányom lába épp olyan görbe, mint a tornatanáré. Ráadásul Lajos balkezes volt, amit csak a hülye nem vett észre, ugyanis a sípját és a söröskorsót is mindig a bal kezében tartotta. Amikor a lányom első osztályos lett, kiderült, hogy mindkét kezével ügyesen ír, de a ballal biztosabban formálja a betűket. A tanító nénije erre külön felhívta a figyelmet az első szülői értekezleten. Lajos ezt követően számolni, majd gyanakodni kezdett. Folyamatosan azt állította, hogy ő a gyerekem apja. Egy szülő megérzi ezt – mondta, pontosan azt megelőzően, hogy megfenyegetett, mindent elmond Sanyinak, ha eltiltom a lányától. Abban az időben még nem voltak olyan flancos vizsgálatok, ahol megállapíthatták volna, ki is a lányom vér szerinti apja. Éveken keresztül rettegtem, aztán egyszer csak Lajos váratlanul elköltözött a faluból, többé nem láttam. Ismerősök mesélték pár éve, hogy halálra gázolta egy autó. Nem én voltam, esküszöm! Bevallom, többször eszembe jutott az elmúlt negyven esztendőben, hogy kiderítsem, kitől van a nagyobbik gyerekem, de végül mindig elvetettem az ötletet. Maguknak nem akarok hazudni, féltem az igazságtól. Mert ha a lányom Lajostól van, és az kiderül, az uram engem agyonüt. A nagyanyám a boldog tudatlanságra esküdött, valahogy én is így voltam ezzel az üggyel.

Mostanáig nyugodt voltam, ám hogy újra előkerült Lajos, vagyis a szelleme, félek, le akar buktatni. Szerintem bosszút akar állni, amiért elszakítottam tőle a lányát. Mert hát ő biztos volt az apaságban. Istenem, mit tegyek? Valahogy el kell űznöm a faluból a kísértetet.

Napok óta az internetet bújom, szellemirtókat keresek. Akiket találtam, vagy aranyárban dolgoznak, vagy csalók. Ezt a kommentekből lehet megtudni. Ugye milyen modern vagyok, hogy ilyen dolgokat tudok? Az unokám, Virdzsike mindenről kiokosított. Mama, mondta, mielőtt kihívod azokat a szerelőket, mindenképpen nézd meg az interneten, mit írnak róluk. Ha sok a rossz vélemény, inkább keress másokat. Hát persze, keresek új szerelőket, válaszoltam, mert ugye nem mondhattam el neki, hogy valójában szellemirtókat kajtatok, hogy kinyírassam az egyébként már halott nagyapját. Mármint az igazit, a tornatanárt. Ha tényleg ő az igazi. Közben azt is kifigyeltem, hogy a szellem, miután befejezte a tanítást az iskolában, mindennap a tópartra megy, és egész este ott bolyong. Csakis a lelki üdvét keresheti, nincs kétségem. Vagy azon töpreng, hogy buktasson le az uramnál. Miután napokig rettegésben éltem, zseniális ötletem támadt. Lehet, hogy Rózsi maradék pálinkájától lódult meg a fantáziám, de kitaláltam a tutit. Arra jutottam, hogy ha már nincs a környéken megbízható kísértetelűző szakember, én magam veszem kézbe a dolgokat. Az uramnak mostanában semmi dolga, így hát utasításba adtam neki, hogy keressen az interneten olyan videókat, ahol szellemet űznek ki, és ha már megnézi, tanulja is meg. Sanyi, ez most fontosabb, mint a vízen járó tanfolyam volt, mondom, miközben lelkesítőként kitöltök neki egy felest meg egy pohár sört. Figyelj ide, a falut megszállta egy gonosz szellem. Mindenki azt hiszi róla, hogy ő az új tornatanár, de én tudom, hogy egy kísértet. Honnan, honnan? Onnan, hogy okos vagyok. Ez a szellem képes mindenkit befolyásolni, ráadásul hazugságokat terjeszt. Gondolj csak bele, ha esetleg elkezdi híresztelni, hogy megfogadtad, többé be nem teszed a lábad a kocsmába. Hát mi lesz akkor? Láttam, hogy elkerekedett Sanyi szeme. Egy újabb feles után azt mondta, vállalja a szelleműzést, mit neki egy halott tornatanár, ha a múltkor online képzés után feltámasztotta a fehér egeret. Na ugye, mondom neki, ez a jó hozzáállás. Miközben a régi pöttyös ruhámat derékban kiengedem, és beletoldok egy jó nagy pluszdarabot, azon gondolkodom, a szelleműzést élőben közvetítem majd a Facebookon, hadd terjedjen a Sanyi csodái programsorozatunk híre. A Covid miatt úgyis egyre kevesebb a panziónk fizetővendége, meg hát Juciék is felújították a fürdőszobájukat, betettek valami dzsakuzzit, azóta mindenki náluk akar megszállni. Azt azért még kiderítem, miből tellett nekik erre. Az APEH-nak már írtam, remélem, megpiszkálják a gyanús ügyeiket. A szelleműzésről meg szólok most is annak a nyafka kis híradós nőnek. Ha adok neki zsebbe egy tízezrest, mint a múltkor, simán megvágják úgy a felvételt, hogy Sanyi csodatevőnek látsszék.