Az utazás, a nyaralás a két világháború közötti években vált a tömegek hobbijává. Korábban Magyarországon csak az elit kiváltsága volt a nagy fürdőhelyek, hegyvidékek, tengerpartok látogatása, a szállodákban pihenés, hovatovább egy-egy magánvilla fenntartása.

Villatulajdonos volt például Jókai Mór, aki 1867-ben Balatonfüreden telket vásárolt, majd három éven belül a maga tervezte villa lakosa lett, és közel húsz éven át minden késő tavasszal családjával, állatseregletével, újfundlandi kutyáival, madaraival, szarkájával megérkezett ide, a mai Jókai Emlékházba, hogy aztán a fűtésszezon hazaszólítsa pesti otthonába.

Itt írta Az arany embert, amelyben megjelenik az író által oly nagyra tartott nyugalmas élettempó, ami egyfajta szentség, és amelyet regényében a Senki szigete szimbolizál. Az író szerint egy ilyen búvóhely mindenkinek jár.

Idővel egyre többen értettek vele egyet és keresték a pihenés különböző formáit. Az ügy előmenetelét nagyban segítette, hogy a húszas években létrejött a fizetett szabadság. A idegenforgalom ekkor nemcsak hobbi, de új iparág is lett, igaz, idő kellett hozzá, hogy erőre kapjon.

Ha elmerülünk a képgalériánk javát adó, ötvenes évekbeli fotókban, azt látjuk, hogy ekkor még nem a külföldi turistákra lőtt az iparág, hanem a munkások szakszervezeti üdültetésének megszervezése volt a fő feladat. A budapesti és balatoni szállodák, villák, nyaralók javát 1949-ben államosították: a villákból párt- és minisztériumi üdülők lettek, a hotelek a munkásosztály lazítását voltak hivatva elősegíteni.

A kertmozizás története itthon több mint száz évet ölel fel. Az elsők között a Városligeti nyílt meg 1920-ban, amelyet az 1918-as spanyolnáthajárvány hívott életre. A történelem ismétli önmagát: a műfajt az indokolta, hogy a fertőzés veszélye szabadtéren kevésbé állt fenn, a zárt terű mozikat ekkoriban ugyanis nagy ívben elkerülték az emberek. Az ötletgazdák úgy gondolták, az 1800 férőhelyes nézőtér a Dózsa György út és a Városligeti fasor sarkán visszahozza a mozizási kedvet.

Ekkor még bőven a némafilmek korát éltük, zenei kíséret járt az élményhez. Budapest jelentősebb kertmozijai előkelő helyeken bukkantak fel, a Margitszigeten, az Astoriánál, illetve a lebontott Nemzeti Színház telkén, Bajor Gizi lábnyomában. Ezek a szabadtéri intézmények a másodvirágzásukat a mozizás nagy korszakában, a hatvanas-hetvenes években élték. A televízió ekkor még nem adott mattot a filmnek, a statisztika szerint egy ember átlagosan tizenhárom alkalommal ment moziba évente.

Persze jó lenne azt hinni, hogy az autósmozik a kertmozik farvizein érkeztek az életünkbe, de itthon csak a nyolcvanas években bontogatták szárnyaikat. Volt valamiféle romantikájuk, de ne feledjük, hogy a szocializmusban öt évet kellett várni egy autóra, tehát itthon hatalmas felfutása az autósmoziknak, úgy, mint az Egyesült Államokban, nem volt.

Túl sok nem volt ezekből a magyar indiántáborokból, ahova szó szerint elvonultak a szerencsések, kettőről tudunk, amelyek évtizedeken át fennmaradtak. A Baktay Ervin által alapított dunai indiánok egészen 2005-ig táboroztak a Duna szigetein, Cseh Tamás bakonyi indiánjai mind a mai napig évente kétszer – télen és nyáron – tábort ütnek, hogy az autentikus indián életmód szerint éljenek, megvívják harcaikat, elszívják a békepipát. Ezekben a magyar indiántáborokban azért a szerepjátékok mindig túlmutattak az indián kultúra iránti érdeklődésen, miközben a törzsek tagjai sátrakban élnek, a valódi indiánokéhoz nagyon hasonló ruhákat és használati tárgyakat készítenek maguknak, saját maguk által készített ételeket esznek, de pontosan tudták, hogy ez a szerepjátékkal fűszerezett indiánozás egyfajta kivonulást is jelentett számukra az éppen aktuális berendezkedésű társadalomból. És lássuk be a múlt század a háborúival, a különböző színű diktatúráival, illetve ez a mostani is bőven ad okot arra, hogy az ember visszavágyjon egy régi kor romantikus világába.

A leghíresebb magyar indiánok közül kettőt már említettünk. De – szem előtt tartva a legutóbbi Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) által rendezett kiállítást bemutató Wirth Imre tárlatvezetésén elhangzottakat – még legalább két nevet meg kell említeni, Xántus Jánosét és Borvendég Deszkáss Jánosét.

A PIM kiállítását Rézbőrű volt az alkony címmel rendezték még, a címet egy Radnóti-versből vették.

Már mozdulatlanul lapult az indián, de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán s a szél forgatta még a puskaporszagot. Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott, s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár. Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Míg a német női tornacsapat tagjai teljes testet takaró dresszben mutatják be gyakorlataikat a jelenleg is zajló tokiói olimpián, hogy a sportágat övező szexizmus ellen fellépjenek, az 1912-es stockholmi olimpián az okozott botrányt, hogy több úszónő testhezálló trikófürdőruhában jelent meg, dekoltált felsőrésszel.

Akkor ez skandallumnak számított, később ez lett a divat Európában, ami adott munkát az erkölcscsőszöknek bőséggel. Ők a fürdőzést sem átallották megzavarni, hogy lemérjék a hacuka hosszát: amennyiben pedig eltért a szabványtól, elzárás vagy pénzbüntetés járt érte.

A fürdőruha idővel egyre többet mutatott meg és szerepe inkább a test szépségének hirdetéséről szólt, az úszás, a sport ténye másodlagos volt. Az egyre zsugorodó szettek viselői régi divatlapokat mustrálgatva vélhetően elhűltek, hogy valaha a női fürdőruhák szegélyébe aranyos kis ólomsúlyokat varrtak, nehogy a ruhadarab a víz felszínére emelkedjen, és ezáltal feltárulkozzon a női test. Innen még nagy utat kellett megtenni a bikiniig, ami 1946-ban robbant be Louis Réard ruhatervező jóvoltából, de ez az idő is eljött.

Miközben a férfi fürdőruha is mutatott alakváltozásokat. Míg a századforduló elején a magasított derekú, trikóval kombinált, dressz -szerű fürdőnadrágok jelentették a sikkes öltözetet fürdőzéshez, az ötvenes-hatvanas évek viselete a fecske lett, majd a sportolók divatját átvette a lakosság, hogy a feszes, fenékhez cuppanó úszógatyákat a szörfnadrágok kövessék a sorban.

A Nagyvásárcsarnok az idő múlásával Budapest egyik ikonikus épületévé vált, ahol egy meleg nyári napon egyszerre 5-6 idegenvezető keringett feltartott esernyővel, angolul, németül, olaszul kísérve a tikkadt turistákat, akik persze vitték a mézet, a szalámit vagy a fokhagymafüzért haza.

Vagy a paprikát, ahogy Margaret Thatcher mellett oly sok államfő és híresség, akiket úgyszintén elvittek a Nagycsarnokba, ahol kellő biztonsági intézkedéseket követően, fotósok gyűrűjében vásárolt a magyarosch kínálatból.

A piacokon és a vásárcsarnokokban álltak sorban a háziasszonyok krumpliért, káposztáért, szebb napokon import kubai narancsért. Vitték az élő csirkét, később a szovjet halkonzervet. Aztán a '80-as évek végén megjelentek a KGST-piacok vagy „lengyelpiacok″, ahol a kazettától a bugyin át a vízforralóig, vekkerig, törölközőig és Fa szappanig mindent megvehetett az ember, amit az üzletek polcain nem talált meg.

Tény, régebben ritkább volt az ilyen szélsőséges időjárás, de nagy mennyiségű eső és annak nyomán kialakult árvíz azért volt. Az MTI Nemzeti Fotótárának gyűjteményében található képek közül három jelentősebb árvízről – 1954-ből, 1958-ból és 1965-ből – készült felvételekből válogattunk.

Pedig a pesti árvíz is jelentős volt 1838-ban, igaz, ekkor még fotódokumentálásra nem volt lehetőség, de máig iskolai tananyag, ami akkor történt, és nyilván a tankönyvekből Wesselényi Miklós, az árvízi hajós alakja mindenki előtt felsejlik. Wesselényi leírása az esemény második napjáról, mintha csak a mai viszonyokat adná vissza, igaz, régies nyelven szól, de érzékletes a kép, amely történhetett volna ma, de akár a század közepén is: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”

A kempingezés reneszánszát éli. Ebben szerepe van a Covidnak is. Míg a korlátozások hatással voltak a hotelekben eltöltött vendégéjszakák számára, addig a kempingezést viselte meg a legkevésbé a járvány. Persze a romantikafaktor is népszerűvé teszi: míg régen mindenki meglehetősen fapados élményként élte meg ezt a természetközeli, nomád üdülési formát, mára a kempingezés luxusváltozata, a glamping hódít.

A szó a glamorous és a camping szó összeolvadásából jött létre, és olyan kempingezést jelöl, ahol a díszletek szemet gyönyörködtetőek, a bútorok kényelmesek, a kiegészítők hangulatosak és stílusosak. A természetközeli pihenés már köszönőviszonyban sincs a régi, fapados kempingezéssel, ezért is válhatott a kényelmi faktor beiktatásával újra keresett pihenési formává szerte a világon.

Május 1-je különleges dátum, de nem feltétlenül a Munka ünnepe miatt. Ekkor nyílnak a strandok, így arról is informál, hogy közeleg a nyári szünet, és hamarosan kezdetét veszi három gondtalan hónap. Az ilyesmi könnyen beleég az ember agyába, így nem csoda, hogy felnőttként is jó viszonyt ápolunk Május 1-jével.

A gyógyfürdőzés persze más, az egész évben űzhető, ám mégiscsak valamiféle úri muri. A gyógyvizek országa vagyunk, de gyógyfürdőbe eljutni életvitelszerűen a borsos jegyár miatt kevesek kiváltsága. Pedig jó dolog, Márai is méltatta, ám ha úgy olvassuk a sorait, hogy azok tulajdonképpen szimplán a strandolásra is igazak, vehetjük úgy, hogy megírta a fürdésélmény esszenciáját úgy, ahogy azt csak a legnagyobbak tudják.

Sokáig nem értettem, hogyan, pontosabban miért nem borulnak fel a balatoni vitorlások. Aztán amikor elmagyarázták a tőkesúly lényegét, azon tűnődtem, hogy azért vannak olyan szelek, amelyek akkor is befordítják a karcsú testű vitorlás hajókat, ha azok a víz alatt kétségbeesve kapaszkodnak. De a víz már csak ilyen: egy darabig bírja, hogy egy-egy izmosabb léglöket a legszívesebben kifordítaná medréből még a Balatont is, és néha megengedi a szélnek, hogy elfektessen egy-két vitorlát.

Lám, milyen furcsa emberi gondolat. Mert szép és idillikus a látvány, ahogyan egy vitorlás a vízen siklik. Erre az élményre évek múltán is lehet emlékezni. Békeidők, boldogságok, gondtalan suhanások. Ez a kép úgy ég a retinába, hogy azt évek múltán is elő lehet hívni. Az emlékezet nem fényérzékeny. De amiről lelkesedve, kipirult arcbőrrel, csillogó szemmel lehet mesélni, az a megélt küzdelem.

A kiérdemelt dicsőségé, hogy miközben a vitorlás az oldalára dőlve, mit oldalára, élére állva suhan, a legénység a hajó másik, égbe emelkedő peremén nyújtózik a horizont felé. Mert vannak pillanatok, amikor a tőkesúly sem elegendő az egyensúly fenntartásához. A vihar pedig – bár skandináv istenek hangján ordítja, hogy hiába állsz ellen, ember, ízekre roppantalak – nem bír minden akarattal, egy idő után az istenek ereje is elfogy, a süvöltő szelek nyugovóra térnek.

Napozás a tetőn, svédasztal a platón,
Nyáron árnyékot vet a panel, a fölöttünk lakó
Miatt csöpög a plafon, a cirkusz egész estés,
Ha ropog a szotyi a talpad alatt, megérkeztél
(DSP: Lakótelep (km. Phat, Siska Finuccsi)

A Lechner Tudásközpont Útkeresés a 70-es évek lakásépítésében című tanulmánya megemlíti a pécsi panelbrigádot is, amely már 1957-ben, kisipari módszerekkel belevágott a könnyűbetonpanelek gyártásába, az egykori erőmű salakdombjának anyagát felhasználva. Az első 15 éves lakásépítési terv 1960-ban világossá tette, hogy az apró műhelyek kora lejárt: egymillió lakás volt a cél, ebből háromszázezernek Budapesten kellett felépülnie. Ezzel megpecsételődött a belváros historizáló épületeinek sorsa, minden forrást elvontak a meglévő lakások felújításától.

1962-re eldőlt, hogy a komplett gyártási technológiát megvásárolják, az első szovjet típusú házgyár pedig 55 éve, 1966 júniusában meg is nyitotta kapuit a Szentendrei út 101. alatt álló, 43. sz. Állami Építőipari Vállalat területén.

Az elsőn itt nincsenek elsők,
a másodikon senki sem ikon,
a harmadikon sincs olimpikon és
senki sem egyedi a negyediken
(Belga: LTP)

Gőzerővel beindult a munka a szerelőcsarnokban, folyamatos volt a túlórázás, hogy teljesüljön a terv, de a havi prémium sem volt ismeretlen. Ezután még hat házgyár létrehozását tűzték ki célul, amelyekben szovjet vagy keletnémet technológiát használtak, egyedül a Budapest II. vágott bele a panelgyártásba a dán Larsen-Nielsen-rendszerrel. Az első paneleknek még örült az ország, ami nem csoda, hiszen akkor nőttek ki a földből, amikor száz lakásigénylésből kettőt tudtak teljesíteni a fővárosban. Az átlagos kockalakás alapterülete 55 négyzetméter volt, a lakótelepeken volt folyóvíz, távfűtés és fürdőszoba – utóbbi igazi luxusnak számított, hiszen ilyet a hatvanas években csak minden ötödik lakásban lehetett találni.

Olyan ez, mint egy makettvilág
Lenn a pokol, fenn mennyország
Áldottak, akik csinálták
Értük zengjen az imádság
Panelban élni kiváltság
(Junkies: Panel)

Belegondolni is nehéz, de amikor a KFT 1985-ben megírta a Balatoni nyár című dalát, aligha élt olyan ember az országban, aki ne érezte volna úgy, hogy ez a dal akár róla is szólhatna. Vagy azért, mert ült már a tihanyi révnél, vagy azért, mert várta, hogy jöjjön a fél négy, vagy csónakban ült egy lánnyal. Vagy azért, mert ezek közül egyiket sem élte át, de vágyott arra, hogy lássa, hogy a fény a vízen a táncát járja.

Mert a Balatonnak olyan varázsa van, ami mágnesként vonzza a lelket. Olyan, mintha egy tündér ránk emelte volna delejes tekintetét, bűbájjal ölelt magához, és ezt akkor is jó volna hinni, hogy így volt, ha tudjuk, legtöbbször csak a napfény bújt a bőrünk alá, az illatok az orrunkba költöztek, és a dallamok, a vízparton, tábortűz mellett dúdolt dallamok, a titkos, visszafojtott sóhajok soha el nem téphető fonalakként vezetnek mások lelkéhez. Sorsnak hívjuk, reménytelennek, beteljesedettnek, s végül is mindegy: mindannyian a Balaton foglyai vagyunk.

A Közúti Rendelkezések Egységes Szabályozása – közismert nevén a KRESZ – gyökerei 1901-re nyúlnak vissza: ekkor fogott össze a rendőrség az akkor már egyéves Magyar Automobil Clubbal, hogy megalkossa Budapesten a közlekedés alapszabályait, és ekkor írták elő az autók és sofőrjeik vizsgakötelezettségét. És már az első évben 49 jogosítványt és 38 forgalmi engedélyt bocsátottak ki.

Az első magyar KRESZ-nek egy kilenc évvel később, 1910-ben született belügyminiszteri rendeletet tekintjük.

A szabályok tehát már megvoltak, most már csak autókra volt szükség. Mintha csak Massimo d’Azeglio bon mot-ját idéznénk 1861-ből, az olasz egység évéből: „Megteremtettük Olaszországot. Most már csak az olaszokat kellene megteremtenünk...”

Ami azt illeti, honfitársaink élen jártak az automobil és létfontosságú alkatrészei kifejlesztésében. Csonka János 1879-ben elkészítette az első magyar gázmotort, majd 1893-mal Bánki Donáttal szabadalmaztatták a gépkocsigyártás talán legfontosabb alkatrészét, a porlasztót. Két évvel később pedig már forgalomba helyezték Magyarországon az első autót, egy Benz-Velto modellt, melynek tulajdonosa nem egy főherceg, nem egy mágnás, nem egy tőkepénzes, hanem egy – optikus volt. Az első honi tehergépkocsit pedig az 1900-as évek elején – és most nagyot dobban budafoki lokálpatrióta szívem – a Törley-pezsgőgyár használta!

Ha valaki tudta, mi a fontos egy ország életében, akkor az Széchenyi István volt, a legnagyobb magyar. A gróf 1815-ös angliai útja után vetette papírra a fenti szentenciát, összehasonlítván az ottani fejlett viszonyokat a hazai elmaradott állapotokkal. A reformkor kiemelkedő alakja csodálta az akkor világelső angol gazdaságot, a gépeket, a (viszonylagos) politikai demokráciát, és lovasember lévén az új lófajtát, az angol telivért. 

Mindezekből egyenesen következett, hogy szerinte melyik az a három dolog, ami fejletté tesz egy országot, és számára teljesen egyértelműen a lótenyésztés és ebből fakadóan a lóversenyzés is ezek közé tartozott.