Sosem szabad hinni a téli napsütésnek. Olyan az, mint az őszintétlen mosoly, egy odavetett szeretlek vagy a kikényszerített érintés. Könnyen nyíló léleknek halálos veszedelem.
Azon a télen tavaszias napok váltották egymást. Nagyapám jókedvűen, két feleség között érkezett hozzánk. A másodiktól már elvált, a harmadik még nem érkezett. Azt mondta, Nagymama halála óta a szerelem sem az igazi, de egy komoly párkapcsolatnak azért így is megvannak a maga örömei. Az egyik ilyen a főzés tudománya. A jó ebéd ígérete. Különösen a szombati, a vasárnapi. Mert akkor van idő asztalhoz ülni, beszélgetni. A főétel legyen rántott hús vagy töltött káposzta a húsleves után.
Anyu azon a szombaton toroskáposztát főzött, sok lével, ő így szerette. Ezért nem villával, csupán kanállal rakta a terítéket. Közeledett az ebéd ideje, amikor kiderült, a kenyér elfogyott. Nosza, a gyerek majd elkerekezik a pékhez, annak boltja délig nyitva, kilónyi csak marad még zárásra.
Siettem. Mackóban, tornacipőben, a trikóra könnyű kabátot húztam. Úgyis hamar megjárom, fél óra se oda-vissza. Odakint a téli égbolt tompa kék színben ragyogott, a napkorong lustán pumpálta sugarait.
Már az első méterek után feltűnt, hogy az aszfalt fagyos. A tócsákon a jéghártya kifehéredett. De mentem, tekertem, mert a pék délben zár, a toroskáposzta meg lassan készre süti magát.
Nyilván a sorszerűség miatt történhetett úgy, hogy aznap a fél falu elfelejtett hétvégére spájzolni. A pékség ajtaja előtt kígyózó sor olyan hosszúnak tűnt, hogy bárcsak sosem álltam volna a végére. A pékség épülete egy aprócska magaslat tetején ontotta magából a meleget. Körülötte mindig szél fújt. Talán ezért is tervezték oda a kenyérgyárat, mert így, amikor a friss kenyér kisült, az utcák megteltek megtört serclik illatával, az út minden kanyarban kiflibe fordult.
Már fél órája várakoztam a pékség előtt, és először gondoltam arra, hogy a fel-feltámadó szél miatt megfagyok. Mert a Napból ugyan forróság árad, ám az mire ideér, éppen olyan lesz, mint az űr hidege. Így nem csoda, hogy – belépve a pékség túlfűtött boltjába – a bőröm már szinte égett.
A pék pufók arcán kevélyen feszült a meleg, bőrét mintha zsírral kenték volna. Kézfejéről lisztpor hullt, amint intett a trikóban sürgölődő inasnak: a kemence mellett nézzen még egy veknit.
Az utolsót kaptam. Szinte még gőzölgött, amikor a szatyorba tették. Felakasztottam a kerékpár kormányára, és amilyen sebesen tudtam, tekertem a napsütésben. Mire hazaértem, ujjperceim elmerevedtek, a szám lilás színben remegett. Testemen a bőr foltossá változott, fogaim akaratlanul egymáshoz ütődtek.
Amikor Nagyapa meglátott, azonnal pálinkát kért. Üveggel. Két poharat vett elő, töltött, az egyiket felém nyújtotta. Gyerek ez még, mondta Anyu, de miután Apu végignézett rajtam, ő is kért egy kupicával – és a Bátyámnak is jutott.
Földi létünk törékenységének legfőbb bizonyítéka, hogy planétánkat minden irányból a múlt öleli. Bármerre bámulunk is az éjszakába, letűnt világok fényei, hangjai, emlékfoszlányai száguldanak felénk. Miközben ahová a szívünk mélyén vágyunk, mert kiválasztunk magunknak egy csillagot, lehet, régóta halott.
Mi is választottunk magunknak csillagot. Ott pislákol az Orion csillagkép övén, a Mintaka mellett. Valójában nem lehet látni, mi is csak odaképzeltük. Ott ugyanis minden csillag fénye egybeolvad. Mégis ott kell lennie, mert azt mondtuk, hogy ott van. Ám azon a tavaszias téli estén, amikor nagykabátban feküdtünk a domboldalon, mert az év könnyű estéket hozott, bármit el tudtunk képzelni. Azt is, hogy nem csupán a világ, a szerelmünk is végtelen.
Azt találgattuk, hogy az a csillag, aminek nevet adtunk, milyen messze lehet. Amiénk, így neveztük el, egybeírva, és számolgattuk, milyen messze van a Földtől. Végül abban maradtunk, hogy olyan távolságban lehet tőlünk, mintha valaki a végtelen pereméről a végtelen másik peremén lévő kulcslyukon keresztül próbálná meglátni egy gyertya lángjának fényét.
Azon az estén nemhogy a fényt láttuk, de a láng remegését is éreztük. Persze az is lehet, csak a sejtjeink fala rezdült másként, és a szívünk vert olyan erővel, hogy abba az egész világegyetem beleszédült. De ilyen az, amikor csillagot választunk az égen. Azt hisszük, mert mondjuk, örökre szól, miközben tudjuk, hogy olyan ez, mint a hidak korlátjára zárt lakat. A kulcs repül a folyóba, a lakat meg csak addig lóg, ameddig a városvezetés meg nem unja a tonnányi vasat. A fűrésznek meg mindegy: átvág nevet, szentséget és fogadalmat. A folyó medréből hajóval kotorják a szerelmet.
Schirilla Györgyről van szó, akit az ország egyik fele hősnek tartott – valahol az is volt persze –, mások félnótásként emlegették, hiszen normális lehet az az ember, aki átússza a zajló Dunát vagy elfut Budapesttől Moszkváig? Akkor, amikor azt a fogalmat, hogy szupermaraton, még nem is ismerték? (Maga a szó Schirilla agyszüleménye.)
Azt tudja valaki, hogy Schirilla György érdeme, hogy Papp Lászlót sikerült rábeszélni a szövetségi kapitányi munkára? 1979-ben új vezetőség került a Magyar Ökölvívó Szövetség élére. Az elnök Varga Ferenc, az Óbuda TSZ elnöke lett, és a vörösbort rendkívüli módon szerető prezident Schirilla Györgyöt kérte fel a főtitkári posztra.
Schirilla ugyan fikarcnyit sem értett a bokszhoz, viszont veleszületett érzéke volt a marketinghez, és pontosan tudta, hogy a háromszoros olimpiai bajnok Papp Lacival el lehet adni a sportágat – akkor, amikor hazánkban még azt sem tudták, hogy a marketinget eszik-e vagy isszák.
Papp Laci telitalálat volt a szövetségi kapitányi posztra, az 1985-ös budapesti Európa-bajnokságon minden idők legeredményesebb szereplésével hét érmet szereztek bunyósaink. Akárhogy is nézzük, ebben a Duna-átúszó Schirilla keze is vastagon benne volt.
Schirilla ökölvívó főtitkári korszakáról külön regényt lehetne írni. Fantasztikus figura volt, bohém, csajozó, és az alkoholt sem vetette meg, sőt… Dacára annak, hogy az egészséges életmód apostola volt, szigorúan vegán, és annyit futott, hogy akár a magyar Forrest Gump is lehetett volna.
Egykori ökölvívó sporttársai mesélik, hogy egy banketten megette a vázában virító virágot, annyira komolyan vette vegetáriánus mivoltát.
Persze Schirillát nem ezért szerette a nép. Minden télen átúszta a jeges Dunát – akkoriban, a hatvanas, hetvenes években még voltak igazi telek –, egy alkalommal pedig elfutott Moszkváig.
Sokáig meséltek arról az éjszakáról, amikor Mender Jakab létrát ácsolt a végtelenbe.
Történt ugyanis, hogy Jakab fél napot késett a meglőtt fácánokkal, nyulakkal. A prémgalléros vendégsereg már a pirkadatot teleszórta söréttel. Lőttek azok mindenre, ami rebbent, mozdult, menekülni próbált. Gyűlt a sok lőtt vad, a kutyák alig győzték láb elé hordani. Majd amikor a puskák csöve kihűlt, szóltak Jakabnak, hogy a kastélyban korai vacsorára készülnek. Az sem baj, ha a húst azonnal a konyhára szállítja. Az üstök alatt, a tűzhelyben már ropog a tűz.
Jakab azonban előbb, ahogyan szokta, a falu felé fordult szekerével. Úgy tartotta, hogy bár az erdő, a mező az uraságé, az valójában mindenkié. Főként azoké, akik rendben tartják, gondozzák a fákat, a földet, vadat etetnek. A helyi fogadóban leadott néhány tollast, kiválasztott négy kövér bundást, s ha már ott járt, leült három pohár bor mellé.
Nem lesz ebből bajod, kérdezte a fogadós, mire Jakab pálinkát kért. Ezek csak az adót számolják pontosan, mondta. Amiről meg azt hiszik, hogy számolatlan, azt elveszik. Ebből azonban nekünk is marad, dünnyögte, és addig elmélkedett a világ dolgairól, mígnem odaát a kastélyban az üstökből minden víz elforrt. Töltötték azt újra, meg újra, miközben Jakab hősiesen küzdött mindenféle kupával. Amikor meg feleszmélt, hogy neki régen érkezése volna, hiába hajtotta a lovakat, tudta, ebből nem lesz korai estebéd.
A kastélyba érve kapatos vendégsereg várta. Azt hitte, büntetést kap, de az urak szalonnáztak, kenyérbe szúrt kolbászt falatoztak, s míg a kukták fácánt téptek, nyulat nyúztak, Jakabot maguk közé ültették.
Feszengett a sok címeres között, de amikor megkínálták másféle borral, mint amit a fogadóban kapott, és a pálinka is selymesebben csúszott, izmaiból a görcs kiengedett. Egy óra múlva úgy érezte, társadalmi osztályt lépett. Bár, ahogyan végignézett magán, a különbséget még nagyobbnak látta.
Ekkor az uraság Jakab elé lépett. Te ács vagy, ugye, kérdezte öblös hangon. Jakab. bólintott. Azért kérdem, mert fogadtunk itt néhányan. Abban, hogy tudsz-e olyan hosszú létrát építeni, amelyiken felmászhatnánk a Holdra. Én arra tettem, fiam, hogy te erre képes vagy.
Történetünk abban a korban játszódik, amikor a kocsmák népe még nem a bánat poharának üvegtalpán keresztül bámulta a világot. Ezt az időt megidézni nem egyszerű. Talán mert az emberiségre soha nem köszöntek olyan idők, hogy valakibe ne szorult volna némi szomorúság. Meg az is igaz, hogy az alkohol szelídíthetetlen vadállat: akkor mar belénk, amikor már azt hisszük, hogy kezes bárány.
Erről Mándresz Ferenc sokat tudna mesélni. Sokféle fenevaddal küzdött már, de mind közül legtovább a kannás borral harcolt. Egyszer azt mondta, ha nagyon akarta volna, azt is bármikor könnyedén maga alá gyűrte volna, de Ferkó azt is szerette, ha őt győzik le. Ez nem a gyöngeség jele, mondogatta, hanem becsületbeli ügy. A győzelem csak akkor édes, ha már megtanultad, milyen keserű a vereség íze. S tény, olyan méltósággal, mint ő, csak kevesen tudtak veszíteni.
Ferkó éppen a törzshelyén ült, a söntéstől karnyújtásnyira, amikor meghallotta, hogy adventkor betlehemes játékot szervez a falu új tanítónője. Ki nem nézett volna ilyet a magányos, aszott testű asszonykából, akiről először még a plébános is azt hitte, hogy azért érkezett, hogy az egyházmegye ismét megnyissa a klarisszák húsz éve bezárt kolostorát. Ez a nő azonban csak tanítani érkezett. Sokáig azt sem tudták róla, hogy az Istent féli-e vagy csak kerüli. Templomba ugyanis nem járt, de akárhányszor elment a harangláb előtt, megfigyelték, hogy keresztet vet.
Ezért aztán csodálkoztak, amikor előállt a betlehemes ötletével. A polgármester még a megyei lap helyi tudósítóját is felhívta, hogy most, ha szeretne látni valami igazán népiest és autentikusat, ne fogja vissza érkezni vágyó kedvét.
Egyvalakivel azonban senki nem számolt. Ferkó, miután a pultról elemelt egy korsó sört, azt mondta, hogy ha lesz betlehemes, abban ő szerepelni akar. Vágyát nem óhajtó mondatban fogalmazta meg, de azt belátta, hogy sokféle szerep közül azért nem választhat. Ennek okait nagyjából így lehetett összefoglalni: Ferkó nem sokat tudott Isten dolgairól. Isten fiáról is azt hitte, hogy az nem más, mint a plébános, aki azért járkál fekete csuhában, mert Isten meghalt. Mondogatta is, hogy ezt még a háborúban hallotta, fogsága idején. A barakkban az ágynak aligha nevezhető priccsen egy sűrű bajuszú, kövér német tiszttel osztozott. Felváltva aludtak, és amikor a sörhasú Stefánnak kelnie kellett, folyton zsörtölődött, és azt mormolta száraz hangon, hogy Gott ist tot. Egyszer Ferkó megkérdezte tőle, hogy ez mit jelent, mire a német azt felelte, hogy kérdezze Nietzschét, de Ferkó ilyen nevű katonát a körletben nem talált. Ki is röhögték, amikor utána érdeklődött.
Két éve zajlik a felújítás, az év végéig valami határozottan történni fog a Lánchíddal. A hírek szerint december 16-tól átkelhetnek rajta a buszok, taxik és kerékpárosok, ha nem fáznak, a robogósok és motorosok is. A jövő nyári végleges átadás után a gyalogosok is átsétálhatnak rajta az egyik partról a másikra. Arról egyelőre nincs döntés, hogy a személykocsikat is visszaengedik-e gróf Széchenyi István megvalósult álmára.
A nevezetes gróf huszárkapitány korában édesapja temetésére igyekezett 1821 telén, ám Budán napokra meg kellett szakítania utazását, mert a zajló jég miatt csónakon sem lehetett átkelni a túlsó partra. Naplója tanúsága szerint ekkor született meg benne a kézenfekvő gondolat – egy állandó hídra lenne szükség Pest és Buda között.
Az Adam Clark irányítása alatt felépülő híd alapkövét 1842-ben helyezték el. Még átadása előtt megpróbálták levegőbe röpíteni honvédelmi okok miatt, de szerencsére akkor ez nem sikerült. Az elkészült Lánchidat sajnos pont Haynau tábornok adta át 1849 novemberében, amikor a híd megálmodóját, Széchenyi Istvánt már a döblingi elmegyógyintézetbe zárták.
Ez bizony nem kevesebb mint kilencszer megtörtént velünk, magyarokkal, mármint hogy kijutottunk a vb-re. Ezt egy mai fiatalnak, ha felemlegetjük, az illető el sem hiszi. Pedig valaha ez olyannyira természetes volt, mint az, hogy a nap keleten kel fel, és nyugaton nyugszik le.
1960-ig csak akkor nem voltunk ott a világbajnokságon, ha nem akartunk (1930), vagy nem engedték (1950).
1938-ban és 1954-ben eljutottunk a döntőig, az utóbbi az Aranycsapat sikere/kudarca volt, a nem kívánt főnév törlendő. Egy biztos: a Puskás Ferenc csapatkapitánysága mellett a berni Wankdorfstadionban a Német Szövetségi Köztársaságtól 3:2-es vereséget szenvedő gárda minden idők legjobb válogatottja azok között, amelyek nem nyertek világbajnokságot. (Elnézést, Mijnheer Cruyff...)
Aztán jöttek a csehszlovákok, a csaknem napra pontosan 53 évvel ezelőtti marseille-i csapás megtörte a lendületet, azóta a lehetséges tizennégyből csak háromszor tudtunk eljutni az ígéret földjére.
Sz. Z. emlékére
Szárnyak nélkül hogyan is lehetne élni? Pedig lehet. Csak ahhoz előbb földet kell érni. De nem úgy, ahogyan azt elsőre gondolnánk.
A zuhanásban az a jó, hogy ilyenkor mindenki angyalnak érezheti magát. Olyannak, aki valamiért megunja a mennyországot. De az is lehet, elvágyik onnan. Kilép a rejtett dimenziók árnyékából, szárnyát lecsatolja, a mennyek ajtófélfájához támasztja, majd átlépi a küszöböt. A portás pedig, ha áll ott olyan egyáltalán, némán nézi, amint a mindenség kertjének égi lénye mögött összezárnak a földi felhők ázott paplanjai.
Bárcsak tudnánk, mi történik ilyenkor. Percek. Órák. Egy egész élet minden emléke. Az idő a végtelenbe tágul, és minden egyetlen pontba zuhan. Ennyi hát az élet. Folytonosság egy másik világban.
Ezt az mondta, aki látott már angyalt emberré válni. Felnézett az égre, ahonnan égő szárnyakon egy test zuhant. Tollai villámfénylobbanással váltak hamuvá. Nettó fizika, magyarázta. Gravitáció, súrlódás, hőhatás. Ezen a bolygón minden, aminek égnie kell, az gyullad.
Az égi lény a földre már emberként érkezett. Sietett, hogy lássa őt, ám mire ott állt, ahol földet ért, a test eltűnt. Nyomában csak hamu hullt az égből. De nem olyan, mint a máglyából felszálló pernye. Ez mintha eső volna. Tűzforró és fekete. Minden elázik és megég tőle, amin megül. Levél, bokor, fűszál. Autó, háztető, kabát, gondolat és emlékezet.
Ez az angyalok könnye, magyarázta, és karján felhúzta az inge ujját. Azt a helyet mutatta, ahol a hamu egy darabja megégette. Csillag alakú hegét büszkén hordta, tekintetében mégis szomorúság lakozott.
Arról mesélt, azóta hallja a csöndet. Érzi mások fájdalmát, de látja a jóságot is. Sok furcsaságról beszélt, s közben ivott. Pedig azt mondta, nem kellene. Orcája kipirult, karjával néha úgy tett, mintha fel akarna szállni. Mert ki ne szeretne a magasba emelkedni, kiáltotta, majd hangját visszafogta. Siklani a sárgolyó fölött, suttogta, és nem vette észre, hogy bőrén a sebhely felizzott, majd ruhájának szövetét fénnyel átszúrva csillagok gyúltak. Napként ragyogott. De csak egy pillanatra. Villanás csupán. Mint amikor a gyertya lángja utoljára lobban. Majd azt kérdezte, még egy kört, és tálcával hordta elénk a hajnalt.
Barátai úgy gondolták, megviccelik Frándi Jóskát, csak azzal nem számoltak, hogy a jámbor lélek soha nem tapasztalt változáson megy keresztül. Jóskáról mindenki tudta, hogy szereti a színházat. A beszédeset. Az olyat, amiben a színészek nem táncolnak, nem énekelnek. A musicalt unta, a balettről pedig azt mondta, hogy szemérmetlen magamutogatás. Kijönnek a férfiak, billegnek a nők, lábujjhegyen pipiskednek, terpesztenek, tárogatnak, lábuk között csomagként feszül férfiasságuk szimbóluma, nőiességüket csupán vékony szövet takarja, és ráadásul mintha az is csak a semmi volna.
Ha a tévében balett ment, Jóska arrébb kapcsolt, ha az újságban balettművészeket látott, a lapot bekészítette gyújtósnak, és amikor megtudta, hogy unokaöccse balettképzőbe jár, onnantól kezdve a rokonokat sem látogatta.
Jóska amúgy tejet szállított, kenyeret, mindenféle élelmiszert. Ha kellett, kiugrott külföldre is, bármit behozott, amit a határon átengedtek, időnként olyat is, amiért amúgy falhoz állították volna. Mindent szeretett, amit az életben örömként élt meg, a kocsmában pedig a harmadik sörnél, ahogyan a stoptáblánál, mindig megállt. Csak a balett, azzal békétlenkedett.
Így történt, hogy Jóskát a születésnapján színházba vitték a barátai. A férfi havonta kétszer mindig beutazott a városba, megnézett egy-egy előadást. Magamba szívom a kultúrát, mondogatta, s miután visszatért, napokon át beszélt Csehovról, őrült királyokról, elhagyott szeretőkről, a színészek nevét kívülről fújta. Tudta, ki milyen színdarabban játszik, milyen karakter áll neki a legjobban, és egyszer azt is felvetette, hogy valaki írhatna vígjátékot a falujuk életéről, azon a fél ország szakadna a röhögéstől.
Azon a szerda késő délutánon összegyűltek a barátok. Jóskának azt mondták, a színházban fő helyet kap, ünnepeltként páholyból nézheti az előadást. Egyvalamit nem árultak el neki: ez nem beszédes színház lesz.
Sár, por, állványok, malterosládák, rendetlenség, málló vakolatok, itt-ott tompa golyónyomok, másutt sarkos panel. Az ócska autók is csodálatosnak tűnnek, minden menő, ami berreg. Jól élnek a verebek, hiszen nem ritka az egy-két lóerős jármű, amely büdös gázok helyett lócitromot termel. Amit a lovak pufognak ki, azt a földutak elnyelik, a városban lemossa az eső az aszfaltról, a maradék kilapul és elporlad. Elfújja a szél. Tehát van lovas kocsi, fuvaros, még szódáslovak is. Nincs műanyag szemét, csak rozsdás bádog, hegyes vasdarabok, tégla- és betontörmelék, cserép, üvegszilánk, üres konzervdobozok. Újságpapírt is fúj a szél. Ha vizes, nehezen olvashatók az épülő erőművekről készült riportok, elmosódnak az integető párttitkárok és téeszelnökök, de ebből sincs sok eldobálva, mert csomagolni, begyújtani és ablakot mosni is nagyszerűen lehet vele. Plusz mindenütt van MÉH- (Melléktermék és Hulladékhasznosító Vállalat) telep, ahol pénzt adnak a kötegelt papírért. Filléreket, de azért is lehet kapni valamit. Mondjuk zsömlét vagy kupakos bort. Vasat és színesfémeket is átvettek, de akkoriban feltűnt volna az átvevőnek, ha egy bronz Lenin-szobor fejét próbálja valaki kilóra eladni.
Volt egyszer egy szocialista Magyarország, amihez képest Románia maga a nyomor, az NDK a fakóság, a csehek, lengyelek is irigykedve nézik a magyar határt. Az oroszok mifelénk egyenruhában járnak. A jugók persze nálunk is sokkal menőbbek. Ott van farmer, Puma cipő meg tenger is.
„A Trabant útfekvése kitűnő, és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson”, szólnak az önbizalomtól duzzadó sorok a Trabant 601 Kezelési útmutatójában, amelyeket Esterházy Péter Kis magyar pornográfia című regénye tett halhatatlanná.
A szocialista államkísérlet vitathatatlanul legkultikusabb autómárkáját már az 1950-es években megálmodták. Az NDK-pártvezetés olcsó, egyszerűen karbantartható kisautó megtervezését adta utasításba. A cél nem kevesebb volt, mint megalkotni a Volkswagen Bogár szocialista megfelelőjét. Méghozzá egy négyszemélyes, könnyen kezelhető, legfeljebb 600 kilogrammot nyomó népautó alakjában, amelyik nem fogyaszthat öt és fél liternél többet száz kilométeren. Hatvanöt éve, 1957 novemberében le is gördült az első példány a zwickaui gyártósorról, de az első típusokat hamar elfelejtették, és az 1991-ig legyártott több mint hárommillió Trabant nagy része az általunk is ismert Trabant 601-es modell volt.
Nem tudtak eleget gyártani belőle, szülőhazájában 12 évet is várni kellett rá, Magyarországon „csak” 4-5 évet, és hiába övezte gúny a műgyantából és gyapothulladékból „megsütött” és préselt duroplaszt karosszériáját (kényszerből, krónikus fémhiány miatt fejlesztették ki) és emlegették papírjaguárként, az elsőkerék hajtás a maga korában előremutató műszaki megoldásnak számított. A kétütemű motor mind a 26 lóereje pedig tényleg jól (a sofőrt már-már léha könnyelműségre sarkallva) gyorsította a habkönnyű katsznit. Ámulatba ejtően egyszerű szerkezet, jó kezekben tényleg elég volt egy franciakulcs, egy csavarhúzó és a köteg drót, és nem kellett azon aggódni, hogy az útszélén rostokolunk fél napig lerobbanva.
Halottak napján legfeljebb a lelkiismeret támad fel. Péter erre gondolt azon a novemberi estén, amikor gyertyalángok gyúltak a sötétben. Mintha a Földre gyűltek volna a csillagok.
Péter a temető mellett lakott. A sarki házat két oldalról egy rég magára hagyott, elvadult sírkert ölelte. Három éve költöztek ide, akkor kezdte a gimnáziumot. Azon az estén tanult, megvacsorázott, majd vastag kabátba bújt, és belopózott a sírok közé. Szeretett a korhadt fejfák, a megrepedt kőlapok között sétálni. Itt csönd honolt, a levegőben elmúlásillat remegett, és Péter a gondolataiba merülve gyakran érezte úgy, hogy azt is érti, mi a halál. Hazatérve azonban bizonyossága szertefoszlott, és hiába próbálta felidézni, mit gondolt testről és tudatról, a végtelen számú dimenziók között vándorló lélekről, szavaira, amelyekkel el tudta volna magyarázni, mire jutott az elmálló hantok földjén, köd ereszkedett.
Ezt a temetőt rég bezárták. Az utolsó fejfát itt még a magyar–szlovák kis háború évében szúrták fölbe. A második világháború halottait már az új temetőbe vitték, a településtől nem messze alakítottak ki parcellákat. Igaz, 2020-ra az is megtelt, de akkorra meg építettek oda urnafalat. Mintha a temetők leképeznék a városokat: a régi sírok a régi házak, köztük az urnafal panelsorként tör az ég felé.
A település vezetői a régi temetőt meghagyták mementónak, de a kegyelet is azt kívánta, hogy amíg esély van arra, hogy a sírokat látogatják, munkagépeket ne küldjenek a holtak birodalmára. A rendezési terv évek óta arra várt, hogy leporolják, mégse történt semmi. Hagyták, hogy a temetőben a természet mindent magához öleljen. A sírokat rendszeresen már csak az évszakok látogatták. A kőlapokat kéz helyett a szél simította, a fejfákra könny helyett eső hullt. A mindenség jól bánik a holtakkal.
Péter a gyertyafények remegésében a fejfákról, a kőlapokról próbálta kivenni az elmosódott neveket, évszámokat, és azon törte a fejét, hogy ha rajta kívül ide senki nem jár, ki gyújt ennyi gyertyát. Tavaly mintha látott volna valakit, elsuhanó árnyat a fák között, de hiába futott utána, csak a csönd várta, bármerre szaladt.
Az egyik sírnál valakit meglátott. Nyúlánk alak, fején kalap, kabátjának szára a földig ért. Lábánál termetes zsák pihent. Éppen egy gyertyát gyújtott meg, majd lehajolt, néhány csepp faggyút a sírra csöppentett, a gyertya talpát abba tapasztotta.
Hazánk szülöttei akkor élik meg igazán magyarságukat, amikor valamely okból hosszabb ideig külföldön tartózkodnak. Van, akiben ilyenkor a Túró Rudi vagy a gyulai kolbász, másban Arany János, Rejtő Jenő sorai, esetleg Ákos, Zorán, sőt, Ganxsta Zoli számai is kiválthatnak honfibúi érzéseket. Egy közös emlék azonban kivétel nélkül minden elcsámborgott honfitársunkat összekapcsolja. Már-már genetikusan öröklődő az az elkerülhetetlen érzés, ami akkor fogja el a magyart, amikor rájön, hogy a Föld egyetlen országa, ahol immár csaknem hatvan éve a TV Maci küldi ágyba a gyerekeket, épp a mi szülőhazánk. A fekete-fehér képernyős első brummogása óta többféle maci is előtérbe került, miközben
egyértelművé vált, hogy az ágyba kergetett gyermekek és a nyugalomra vágyó szülők utolsó reményét csak nagyon óvatosan érdemes piszkálni.
A zsenge magyar demokrácia első látványos tévedése például az volt, amikor 1998-ban divatjamúltnak nevezték a figurát, és levették az MTV műsoráról. Hat hónapig se bírták a népharagot, és visszavonták az antidemokratikus döntést. Amikor az utolsó maciváltás idején fogkefe helyett számítógépet nyomtak a kezébe, a nép ismét fellázadt, és visszakövetelte a régit.
Szívet nem lehet kályhával fűteni. Ezt állítólag Péter mondta, miután Emma kikosarazta, de nem könnyű elhinni, hogy így történt. Péter nyakára ugyanis születésekor rátekeredett a köldökzsinór, a fiú agya kevés oxigént kapott. Az orvosok az mondták, értelmi fogyatékos lesz, és már az is csoda lesz, ha járni fog.
A fiú ehhez képest szépen cseperedett. Járása ugyan suta maradt, csoszogott, térdét nem tudta kiegyenesíteni, a gerince korán ívbe hajlott. Mindemellett Pösze Patkónak csúfolták, hiszen beszédével is akadtak gondok. Dadogott, a szavak végét elharapta, s ha valamiért lelkendezett, a nyála olyan erősen folyt, mint aki citromba harapott.
Emma ennek ellenére kedvelte Pétert. Gyerekként kezdetben ő is csak messziről nézte a magányosan játszó fiút, akit mint valami szörnyet próbáltak távol tartani a külvilágól, de a gyerekekben még van annyi empátia, ami a felnőttekből gyakran kihal, és a hús és bőr alatt észreveszik a másik lelkét. Érzik a sejtekben remegő élet erejét.
Péter és Emma barátságát mondhatnánk különlegesnek, akár rendkívülinek is. Senki nem értette, hogy a lány hogyan tölthet ennyi időt egy „gnómmal”, de ő azt sem vette magára, amikor Pösze Patkónénak kezdték csúfolni. Ősszel, ha jött a hideg, télen, amikor odakint fagyott, behúzódtak Péterék lakásába, bevackoltak a cserépkályha mellé, és Emma történeteket olvasott Péternek. Regényeket, kötelező olvasmányokat, így már Péter is tudta, miről szólnak.
Emma jól tanult, eredményei szép jövőt jósoltak neki, családjával még az érettségi előtt külföldre költözött. Péter bukdácsolt, tizenhat éves korában kivették az iskolából, beállt inasnak a kályhaépítők közé. Téglát, csempét, kerámiát pakolt, már amennyire cipelésnek lehetett nevezni azt, hogy egy téglánál, egy darab csempénél vagy kerámiánál többet sosem emelt. Nem is bírta volna. A kályharakók mégis megtűrték maguk között, különösen azután, hogy kiderült, Péternek szeme van a vinklihez.
Talán minden másként történt volna, ha Farkas Sebestyén a Bach nevet kapja. Zenei zseni volt, nehéz gyerekkorral a háta mögött. Iskola után rendszerint a templomban orgonált, nyaranta esküvőkön, temetéseken énekelt, és ha valakire, rá biztosan azt lehetett mondani, hogy Isten galamblelkű báránya.
A faluban azt beszélték, hogy Sebestyén kiköpött Bach-gyerek, a füle, a szeme, az orra, de még a járása is olyan, mint a bánatos szemű Bach Bálint tanítóé. Sebestyén anyja azonban, Juhász Erzsébet huszonkét éves korában, egy esős őszi napon – méhének oltalmában egy épphogy csak ébredező élettel – mégis a dúsgazdag erdész, a nála harminc évvel idősebb Farkas Sándor oldalán állt az oltár elé. Így amikor Sebestyén megszületett, a Farkas vezetéknevet kapta.
A fiú szigorú, durva nevelésben részesült. Farkas Sándor olykor bottal verte, főleg akkor, ha ehhez kedve támadt, és neki nem kellett sok ahhoz, hogy pálcát ragadjon. Ha nem értett valamit, vagy ha tudta, hogy valamihez nem ért, vagy csak elrontott dolgokat, hibáiért és kudarcaiért mindig mást okolt: időjárást, természetet, körülményeket, embereket. Ilyenkor úgy érezte, hogy szenvedésén csak az segít, ha fejszét ragad. Amíg vágta a fát, nem is volt gond, idővel azonban ráérzett a pálca suhintásának élményére. A fák ugyanis soha nem sírtak. A rönkök soha nem könyörögtek. Hasadtak némán, repedtek recsegve, de egyszer sem mondták azt, hogy elég..., hogy hagyja abba.
Sebestyén sokáig azt hitte, hogy a négy fal között minden apa olyan, aki olykor pácával végigsuhint gyermekén, ám amikor a pálca bottá változott, és fájdalmai még napokkal a verések után is kínozták, úgy döntött, ha teheti, csupán aludni jár haza. Napjait, ha már végzett az iskolában, többnyire a templom karzatán töltötte. Órákon át gyakorolt, egyre ügyesebben játszott Pachelbelt, Bachot, Brucknert, ha pedig sejtjei megteltek éteri muzsikával, bevette magát az erdőbe. Kezdetben kisebb kirándulásokat tett, idővel hosszabb túrákat, majd fejébe vette, hogy felkutatja a világ leghosszabb, egybefüggő túraútvonalát, és tartson az bármeddig is, végigjárja.
Először az ország és egyben Európa első hosszú távú turistaútját, az 1169 kilométer hosszú Országos Kéktúrát teljesítette, ezt követte az Országos Kékkör 2585 kilométeres távja, majd kilépett a határon túlra. Végiggyalogolt Olaszországon, begyűjtötte a Sentiero Italia 6166 kilométeres trófeáját. Útközben, ahol járt, a templomokban rögtönzött orgonakoncerteket adott. Az olasz sajtó rendszeresen írt róla, a cikkek sétáló magyarként emlegették, zenéjét az angyalok muzsikájához hasonlították.
Sebestyén idővel a Farkas nevet maga mögött hagyta, s ha kérdezték, mit írjanak a templomi táblára, ki játszik az orgonán, azt felelte, hogy Bach Sebastian. Úgy volt vele, mindenki gondoljon azt, amit akar. Különben is, mit érdekli az embereket egy folyton úton lévő zenész. Ahová hétfőn érkezett, onnan szerdán odébbállt. Ahol a péntek érte, ott legfeljebb a vasárnap köszöntött rá. Három napnál többet sehol nem maradt. Ha a muzsikáért pénzt kapott, elfogadta, ha ételt és szállást adtak, megköszönte.
A világ leghosszabb, a Trans Canada Trail mintegy 28 ezer kilométeres túraútvonalánál eredetileg öt-hét évvel számolt, de nem bánta, amikor lett az tizenöt is. A sétáló magyarról a lapok ekkor már úgy írtak, hogy ő Johann Sebastian Bach testet öltött szelleme. Rajongótáborának száma százezresre duzzadt, útját és koncertjeit a Twitteren, az Instán és a Facebookon követték figyelemmel.
Sebestyént mindez nem érdekelte. Nem lett gazdag, híres is csak addig volt, amíg ment, gyalogolt, futott, evezett – és ahol csak tudott, muzsikált.
Was ridin' along side the highway
Rollin' up the countryside
Thinkin' I'm the devil's heatwave
What you burn in your crazy mind?
Ugye, megvan a Creedence Clearwater Revival – nekünk, hatvanasoknak csak egyszerűen a Creedence – megaslágere, a Sweet Hitch-Hiker? Naná, hogy megvan, hogyan is feledhetnénk John Fogarty recsegő hangját, amire eszeveszetten roptuk valamelyik balatoni Express tábor diszkójában, esetleg fenn az Paradisóban, az Istenhegyi úton.
Hát igen, a hitch-hiker, kezdetben még így, kötőjellel, aztán hitchhikerré egybeolvadva, de mivel így hülyén nézett ki egymás mellett a két h, maradtunk a kötőjeles változatnál.
Édes autóstoppos...
Ma már senki sem hinné el, de 1979-ben Barcelonából elmentem autóstoppal Bielefeldig, ami pedig testvérek között is van vagy 1500 kilométer, igaz, valahol Frankfurt környékén rám esteledett, de nem volt gond, mert a fuvarosom a lehető legtermészetesebb módon felajánlotta, hogy aludjak nála. Majd reggel kivitt a városka határába, és délre már Bielefeldben voltam Ankénél, akit egy héttel korábban Balatonfüreden ismertem meg a Hotel Marina strandján, egyetemista reggeliztető pincérként.
Akkoriban még így mentek a dolgok, senki sem félt felvenni egy stoppost, de olykor még kettőt sem. Mi, stopposok, pedig nem féltünk kiállni az út szélére, és bingo! legkésőbb negyedóra elteltével fel is vették az embert, gond nélkül.
Ez volt jó negyven éve, és közben változtak az idők. Az idők igen, de nem az emberek, legalábbis én biztos, hogy nem. Fura alak vagyok, nincs bennem félelemérzet, továbbá túlteng bennem az optimizmus és az emberek jóságába vetett hit. És érdekes módon többnyire nem is kell csalódnom. (Egyszer egy telefonfülkében felejtettem a teljes fizetésemet, oké, ez még a nyolcvanas évek végén volt, és amikor egy óra múltán lementem a budafoki rendőrkapitányságra, ott volt leadva a teli pénztárcám, a pénz az utolsó fillérig megvolt.)
Utálta, ha így szólítják, csakhogy nagyanyjának másként nem állt rá a szájára, ezért aztán mindenki béluskázta. Mondták neki viccesen, mintha csak a galuska szinonimája volna; bégették gúnyosan, elnyújtva az é hangot; hadarták katonásan, ellentmondást nem tűrő hangon – ám az eredmény mindig ugyanaz volt: a fiú kelletlenül elhúzta a száját.
Nevét csak Veronikától hallotta szépnek, igaz, a lány bármit mondhatott, az mindig mosolyt csalt az arcára. Mondják, szerelmes kamaszoknál ilyen gyakran előfordul, ahogyan az is, hogy amint ránézett Veronikára, szeplőinek helyén rózsakert nyílt, fülcimpája lángvörösen lüktetett.
Lüktetéssel és lángolással teltek az őszi hónapok, és a napoktól a fiú azt remélte, erőt és bátorságot adnak neki ahhoz, hogy Veronika elé álljon, és megvallja szerelmét. Ám ami reggel bátornak és tökéletesnek tűnt, az az iskolába érve kétséges küldetéssé változott, majd amikor meglátta Veronikát, hebegése és habogása dadogásba fordult, mire a lány csak ennyit kérdezett: Mondani akarsz valamit, Béluska? Majd türelmesen várta a választ. Pandaszemével a fiút nézte, s miután látta, hogy neki ahhoz időre lesz szüksége, hogy bármit kinyögjön, fájdalmas kézlegyintéssel az osztályterembe lépett.
Így ment ez minden áldott nap, a fiú lehajtott fejjel járt az iskolában. Nála jobban – pontosabban rajta kívül – senki nem ismerte jobban a folyosó köveinek repedéseit. Mígnem, és itt most népmesei fordulat következik, a fiú megálmodta, hogyan közli Veronikával az iránta érzett rajongását. A fiú születésnapjára egy kétkazettás magnót kapott. Olyat, amelyik nemcsak lejátszotta a kazettát, de a rádióból fel is tudta venni a hangot, sőt az egyik kazettáról át is másolta a dalokat a másikra.
Attól, hogy a fiúnak pöpec magnója lett, Pisti, aki eléggé sokat tudott a magnók és hangfalak világáról, két hétig Bécinek szólította, de ez – mint később kiderült – csak addig tartott, amíg meg nem állapította, hogy az ő Orion hifitornya fényévekkel menőbb.
A fiút mindez már nem érdekelte, hiszen eldöntötte, hogy Veronikának – és csakis neki – összeállít egy személyre szabott kazettát. Csupa érzelmes, romantikus dalokból álló válogatást. Azt is megálmodta, milyen dalok jöhetnek szóba. Listáján csupa kedvenc szerepelt, Roberto Soffici – Strano Momento; Roger Hodgson – Lovers In The Wind; Edda Művek – Érzés; Robin Gibb – Juliet; Gazebo – I Like Chopin; Al Bano & Romina Power – Felicità; Middle of The Road – Soley, Soley; Korál – Kevés voltam neked; vagyis minden olyan zene és dallam, amelyről egy szerelmes kamasz azt gondolja, megszólítja a lány szívét.
Hetvenes évek vége, nyolcvanasok eleje. A maszek lángossütők aranykorában a kalászi lenfonóban izmok fejlesztésére alkalmas gépekkel felszerelt termet rendeztek be a dolgozók szolgálatára, amelyeken pihenőidejükben ingyen tevékenykedhettek. Munkaidőben más gépeken dolgoztak, azért pénz is járt nekik. Ha elég sokáig csinálták, nyugdíj is, amelyből hatvanéves koruktól szerényen bár, de munka nélkül is megéltek.
A tűzoltók is kaptak kondigépeket. Bár akkor még nem a katasztrófát védték, hanem a veszélyben lévő embereket, épületeket. Fekve nyomás közben gondolkodhattak, mit kezdenek magukkal, amikor veszélyes és fizikailag is megerőltető munkájukra való tekintettel még erejük teljében, de már nyugállományba vonulva építik tovább a szocializmus saját személyre szabott zugait.
Fodrászhoz mindenki járt, de a bátrabb lányok és asszonyok a fejükön kívül a testüket is igyekeztek csinosítani. Ők már ráültek a teremkerékpárra, tornagyakorlatokat végeztek, a felfedezésekre hajlamosabbak az akkor még misztikusnak számító jógába is belekóstoltak.
Van az a kör, átmérője hét méter. Azon belül egyszer jobbra, máskor balra kell fordulni. Kétszer is. Nem bonyolult, az oktató mutatja, hogyan kell köríven haladni. A motor – ráadásul – alapjáraton önmagától képes erre a mutatványra. A gond ezek szerint ott lehet, amikor én is a motoron ülök. A motor ugyanis ilyenkor rendszerint átgázol közlekedési bójákon, és úgy viselkedik, mint rexben a golyó, amelyik folyton a gombát találja el.
Alapvetően kétféle fordulási technika létezik. Az egyik nettó fizika, a másik meg bruttó. A nettó lényege, hogy a motor fordulás közben kissé megdől, s ha a nyeregben ember is ül, módosulnak, pontosabban felerősödnek az erőátvitel törvényszerűségei: ezért a vezető kiül a nyeregből, hogy az ívkülső oldalon testének tömege a kerekek tapadási pontja fölé kerüljön, és a motor szépen fordul. A másik technika az, amikor a vezető marad a nyeregben, csuklója a belső íven lévő kormányvégen pihen lazán, s miközben tekintetével a kör középpontja felé tekinget, a motor szépen fordul.
Elméletben ez rendben is volna. Jól hangzik. S mivel ezen a vizsgaponton minden jogosítványt szerzett motoros sikerrel átjutott, bármelyik technikát alkalmazva is, aligha lehet nehéz feladat.
Esetemben mégis a körözéseknél dőlt el, hogy belőlem aligha lesz ördögmotoros. De nem azért, mert négy sikertelen vizsgapróbálkozás után elment volna a kedvem az egésztől. Számomra a motorozás lényege az, hogy egy ötven köbcentis kismotorhoz képest egy A kategóriás paripán gyorsabban eljuthassak ából bébe. Ráadásul ha belegondolok abba, hogy az elmúlt évtizedben hányszor kellett egy hétméteres átmérőjű körben megfordulnom kismotorral, egyetlen ilyen alkalmat nem tudnék felidézni.
Ez a játék azonban olyan, mint a parszek pontos definíciója. Jószerivel azt is csak egyszer kell tudni, az érettségi vizsgán, aztán – hacsak nem lesz tudományos az egyetem vagy főiskola – akár el is lehet felejteni örökre, vagy addig, mígnem a gyerek egyszer meg nem kérdezi, hogy apa, mi az a parszek…
„Jó napot kívánok! Tudok itt telefonálni?” – ezzel a kérdéssel pattant ki szétlőtt szélvédőjű autójából a Balaton-felvidéki ÁFOR üzemanyagtöltő állomáson a divatos piros baseballsapkát viselő, szakállas hústorony, Ötvös Csöpi rendőrhadnagy az 1981-ben forgatott Csak semmi pánik című filmben.
„Ha van magánál telefon. Mert itt ugyan nincs” – hangzott az akkori távközlési viszonyok ismeretében tréfás válasz a benzinkutastól, majd a hétköznapi párbeszéd így folytatódott:
– Tele lesz, uram?
– Tele. Nézze meg az olajszintet is!
– Igenis.
Az overallos alkalmazott percek alatt feltöltötte az IS 55-10 rendszámú Mercedest jófajta 92-es oktánszámú „szuper” ólmozott benzinnel, a sztárnyomozót alakító Bujtor István pedig 500 forintot, és ezzel 20 forintos jattot nyomott a kutas markába a 480 forint értékű teletankolásért.
A négy évtizedes filmkockák valósághűen pergetik a korabeli magyarországi benzinkutas időket, amikor a hazai fő forgalmazó a piros-fehér színvilágú ÁFOR, vagyis az Ásványolajforgalmi Részvénytársaság volt, a benzinkínálat pedig ólmozott 86-os oktánszánú normálból, 92-es szuperből és 98-as extrából állt.
Behunyom a szemem, csillogó számokat látok, amelyek szaporodnak. Egyik megszüli a másikat, szoptatja, dédelgeti, óvodába, majd iskolába viszi. Egy másik szám mindenkit betakargat, ha leszáll az este, egy harmadik elfújja a csillagokat, hogy sötétség ölelhesse az alvókat. Behunyom a szemem, számokat látok, mind téged ígérnek holnapra.
Ez az év is jól kezdődik, mondta a nő, és bevágta maga mögött a tanári ajtaját. Az igazgató épp az imént közölte vele, hogy idén matematikát kell oktatnia az elsősöknek. Évek óta írni-olvasni tanította a hatéveseket, rettegett attól, hogy mostantól a számok útvesztőjébe kell kalauzolnia a gyerekeket, ahol nem érzi otthon magát. Nem szerette a számokat, gyerekkorában a matematika volt az egyetlen tantárgy, amiből nem színötöse volt. Ez végképp megpecsételte a viszonyát a számtanhoz. Mindenesetre próbálta nem mutatni a tanévnyitón, hogy jobban retteg az évkezdéstől, mint azok a diákok, akik először léptek be az iskola kapuján.
Az ünnepség pontosan olyan volt, mint minden szeptemberben. A diákok boldogan sugdolóztak rég látott osztálytársaikkal az aulában gondos rendben elhelyezett tornapadokon kucorogva, a tanító nénik pedig próbálták megvigasztalni a szipogó elsősöket, akiknek egyelőre minden új volt a suliban.
Abban az iskolában, ahol a nő is tanított, volt egy kedves évkezdő hagyomány. A felsősök az emeleti folyosókról színes lufikat eresztettek le, amelyekben képes üzeneteket rejtettek el az új diákoknak. Ebben az esztendőben sem maradhatott el a léggömberegetés. Az elsősök kapkodták a színes lufikat, majd kilyukasztották, és mosolyogva keresték a titkos üzeneteket. Az egyik léggömb már a levegőben is furcsán imbolygott, aztán elért a nő feje fölé, majd egyszer csak rázuhant. A tanító abban a pillanatban úgy érezte, hogy valaki leütötte. Azonnal elájult. Ebben a kábult állapotban furcsa világban találta magát, ahol mindenki egy-egy szám volt. Ő is, bár azt nem tudta, hogy hányas, mert nem volt a közelben tükör, és nem tudta megnézni magát. Azt viszont tisztán hallotta, hogy a körülötte állók sutyorognak. Egyikük arról beszélt, hogy olyan sztorija van, amit senki nem fog elhinni. Kisebb unszolásra belefogott a történetbe, ami így hangzott:
A hatos gyűlölte az egyest. Szúrta a szemét, hogy az a sor legelején áll. A május elsejei felvonuláson, amikor az egyes peckesen vezette a többieket, a hatos elgáncsolta és megtaposta. A felbukott szám feljelentette bántalmazóját szándékos testi sértésért.
A bíróság hamar lerendezte az ügyet, kihirdették: a hatos bűnös, hát bűnhődnie kell. Közmunkára ítélték. Amikor letelt a büntetés, a hatos eljátszotta, jó szám lett belőle, többé a légynek sem tudna ártani. Bocsánatot kért az egyestől, amiért korábban olyan csúnyán viselkedett vele, dicsérte alakját, bókokkal halmozta el. Olyan jól csűrte-csavarta a szót, hogy korábbi haragosa végül meghívta vacsorára. A hatos szépen felöltözött, bort vett, becsengetett. Az egyes szexi ruhába bújt, ki volt éhezve, rég nem volt senkije. Beinvitálta a vendéget, hellyel kínálta, ittak, ettek, kacagtak, összemelegedtek, ám közben a hatos bosszút forralt. Hónapokig udvarolt az egyesnek, elcsábította, elvette, de csakis azért, hogy általa befolyást szerezhessen. Úgy remélte, a házassággal előbbre kerülhet a számsorban. Ám hiába, semmi nem változott. Hónapokkal később is csak a hatodik volt. Depressziós lett.
Naphosszat bámulta a tévét, vedelte a sört, és azon morfondírozott, miért nem jut előre. Most is másokban kereste a hibát. Bepiálva átértékelte korábbi álláspontját, miszerint elsőnek lenni a legjobb, arra a következtetésre jutott, hogy aki középen áll a sorban, az a legfeltűnőbb. Felírta egy papírra: Ötös akarok lenni! Reggel összecsomagolt, és elhagyta az egyest, aki néhány évvel később, a Kossuth-díj átvételekor azt nyilatkozta: életében két boldog pillanat volt, az egyik, amikor megtudta, Kossuth-díjra jelölték, a másik, amikor megszabadult az öntelt, bunkó, lúzer férjétől.
A hatos, miután elhagyta a nejét, felcsípett egy pszichológust, aki hamar rájött, hogy új lovagjának komoly problémái vannak. Tanító célzattal elmesélte neki: egyszer páciense volt a tízes, aki plasztikáztatni akarta magát, hogy az egyes semmilyen körülmények között ne válhasson le róla, ugyanis attól félt, egyedül egy nagy nulla marad. Felkeresett egy sebészt is, akit életveszélyesen megfenyegetett, mert az semmiképpen nem akarta sziámi ikerré tenni a nullával.
A hatos ordított: az ő esete más, mint a tízesé. Nem bolond! Kikérte magának az önzést, a rosszindulatot, de főként a paranoid téveszméket. Ez utóbbi kifejezés jelentéséről fogalma sem volt, de szájszárazság és gyomorremegés fogta el, amikor szóba került, így azt gondolta, valami sértésféle lehet. Ő pedig nem tűrte, hogy sértegessék.
Miután végzett a pszichológussal, és eldugta a gyilkossághoz használt párnát, arra gondolt, meg kellene keresnie az ötöst, hogy helycserét és alkut ajánljon neki. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy az ötös megvesztegethető. Pletykáltak róla ezt-azt. És ha mégis ellenáll, gondolta a hatos, majd véletlenül megbotlik a lépcsőn. Senkinek nem tűnik fel, hiszen olyan kis gömbölyű, könnyen esik-kel az ilyen fazon.
Hősünk tizenegy éves. Egy vidéki nagyközségben él. Van ott minden, ami egy magafajta fiúnak szükséges: ártér, Tisza, termálvíz, tejivó, kultúrotthon, iskola, abból négy is. A megyei napilap fejlécén az évszám ebben az évben mindennap 1978-cal kezdődik. A település arra vár, hogy megkapja a városi rangot, de mindenki tudja, ezt egyelőre semmi nem indokolja. Legszélesebb útján nincsen aszfalt, sok házába a lakók a vizet kútról hordják. Kijelölt járási központként mégis csatornáznak, aszfaltoznak, iparosítanak: működik a darugyár, egy másikban alumíniummal dolgoznak, a kosárfonó egyben látványosság is, a tejüzem meg szigorúan elzárt terület, ott különösen ügyelnek a tisztaságra.
A központosítás egyik leglátványosabb fejlesztése a könyvtár. Járási az is. Hősünk ide jár, minden héten többször. Van olvasójegye, könyvtári tagsága, és tudja, ha egy kölcsönzött könyvet nem visz vissza határidőre, nem azért, mert a kötetet meg akarná tartani, hanem mondjuk egyszerre többet is olvas, hamarosan kap egy levelet. Nem ám akármilyet. Egyik oldalán egy rajzolt csiga araszol, alatta kedves szöveg áll, melynek lényege: ilyen lassan olvasol?
Hősünk szereti a könyvtári csigát. Azért is, mert lassan olvas. Híresen lassan. A betűk számára ajtókat nyitnak egy másik világra. A mondatok sugárutak a fantázia birodalmába. A csigák viszont a mindenség őrei. Vigyáznak arra, hogy túl sokáig senki ne birtokolhassa a titkok kulcsát, a könyveket. A kiskamaszhoz nem érkezik sok csiga, de azok, amelyek a postaláda mélyén lapulnak, értékesek. Őrangyalok – már ha az igaziak nem sértődnek meg azon, hogy puhatestűek is vigyázhatják egy fiú álmát.
Hősünk egy napon az ifjúsági irodalom polcán rátalál egy érdekes borítójú regényre. Kozmosz Fantasztikus Könyvek. Stanisław Lem: Éden. Többször a kezébe veszi, lapjait pörgeti, beleszagol, történetillata van. Fordítója Murányi Beatrix. A fedlap Korga György munkája. Egy medúzaszerű zselés izé hátán mintha egy ember lovagolna. A könyvet először visszateszi, másikat keres helyette, idővel mégis visszatér hozzá, és bizonytalanul, de nagy kíváncsisággal viszi a könyvtároshoz. Biztosan ezt szeretnéd? Kérdi a nő mosolyogva, mire a fiú bólint. Ez minden vágya, és megígéri, ha visszahozza, elmondja, miről szól.
Tróger főtörzs, polgári nevén Zeldon Elemér szokásához híven lábbal nyitott körletajtót. A lendület, ami a terembe lódította, meghozta kedvét a viccelődéshez, és valami olyasmit mondott, hogy a zár valamiért megint elszaródott. Horkantott is, mintha a laktanya láthatatlan nimfái a lába közét vakarták volna; töppedt hüvelykujjával pedig a mellkasán feszülő, két centiméter széles hózentróger pántját rugóztatta. Így már azt is tudjuk,honnan kapta becenevét.
– Faszikáim – mondta köszönés helyett, és ebbe már az ébresztő formaszövegét is beleértette. – Nagy nap van ma, virágot szedünk. Az egész szakasz. Kicsiny, sárga virágokat. Haza nem küldhetik, ide vissza nem hozhatják, s ha meglátom, hogy egymás gomblyukába tűzik… hát legyen, így legalább tudni fogják, hogy valaki szereti magukat.
Fejhangon vihogva távozott, és ugyanez a sátáni kacaj szakadt fel a torkából akkor is, amikor a honvédeket a dinnyeföldön hadrendbe állította. Minden bakának jutott egy sor, a következő táblában még egy és még egy… S bár a feladat könnyűnek látszott – hiszen minden növényről le kellett csippenteni néhány sárgás színű virágot, és csakis egyet kellett azon meghagyni –, a végeláthatatlanul nyújtózó mező fölé senki nem húzott napernyőt. Tróger főtörzs kezében vékony pálcával grasszált az izzadó, földön kuporgó, négykézláb mászó, görnyedt hátú katonák között, és olykor, akár egy karmester, vezényelt, és keresztkérdésekkel, tréfás fejtörőkkel szórakoztatta a nagyérdeműt.
– Miért nem jó az, ha Miklós belepisil a dinnyébe? – mutatott Marák honvédre, aki szerényen visszakérdezett, hogy az inkább Lőrinc lehet, nem a Mikulás, ha már pisilés.
Tróger főtörzs ekkor hóna alá kapta pálcáját, egy pillanatra megmerevedett, majd mint a vett malac, visítani kezdett. Olyasmiről magyarázott, hogy neki, nyírségi gyereknek senki ne mondja meg, mit kellene tudnia, és ha Marák van annyira hülye, hogy nem ismeri a népi megfigyelések igazságát, legalább ne kérdezzen ostobaságokat. Majd hozzátette – ezt már sokkal halkabban –, hogy ő is tudja, hogy Lőrinc, csak neki az is dolga, hogy tesztelje az éberséget. Aztán megkérte Bobály honvédet, ugyan magyarázza már el Marák honvédnak, hogyan is jön Lőrinc a dinnyéhez, majd akár egy gyerek, tátott szájjal hallgatta az esőtől megvizesedett dinnyék történetét.
– Na de ám! – mutatott Tróger főtörzs ekkor az ég felé. – Azt ki tudja megmondani, hogy miért görög a dinnye, ha magyar földön terem?
Ekkor támadt némi hangzavar, mindenki mondta a magáét, mire Tróger főtörzs intett pálcájával, és rámutatott Varga honvédra, beszéljen ő. Neki úgyis olyan vörös színű a feje, mint a dinnye húsa.
Varga honvéd egyetemre készült, választott szakirányként a történelmet jelölte meg, ennek megfelelően próbált tudományosan kielégítő választ adni.
– A görög megjelölés utalhat igére és nemzetiségre is – mondta, de látta, hogy a háromcsillagos tiszthelyettesnek ez így sok lesz, így értekezését rövidre fogta. – Vannak, akik azt mondják, hogy a gömbölyded dinnye a földön gurítva gördül, azaz görög; mások meg azt mondják, hogy a gyümölcsöt egy időben görög kereskedők szállították magyar földre.
Varga honvéd elhallgatott. A főtörzs kivárt. A munka megállt. Mindenki a pálcás embert nézte, kinek ábrázatára ráfagyott a tanácstalanság mosolya.
Pezsgő szépségű nyelvünket használva rengeteg olyan szó, kifejezés bukkan fel a leghétköznapibb mondatokban is, amely egy egész sor új gondolati útra nyit kaput. Ilyen a szökik ige, amit leggyakrabban olyan embertársunkkal kapcsolatban használunk,aki valahonnan hirtelen menekülőre fogja. Mert mondjuk egy börtön foglya, és nem kívánja letölteni a rá kirótt büntetést, mint például Monte Cristo grófja még igazságtalanul elítélt matrózkorában.
Egy szökött rabnak lehet drukkolni, még Ambrus Attilának is sokan szurkoltak, amikor kereket oldott, pedig ő bankokat rabolt, ám ha egy űrállomáson szökik valahol a levegő, az mindenki szerint rossz jel.
A szökőév a fentiekkel ellentétben nem azt jelenti, hogy az egyik esztendő valami miatt megugrik a többi elől, és attól fogva bottal üthetjük a nyomát, hanem a pontatlan naptárbeosztást korrigáljuk általuk, hogy a naptári utolérje a csillagászati évet.
Aki a levegőbe szökik, az épp ugrik egy nagyot felfelé. Ha ezt kecsesen és könnyedén teszi, akkor felszökken, mint mondjuk a zerge egy meglepően magas sziklára.
És ott a kút, amely alapvetően egy földbe ásott vagy fúrt mély üreg, amit addig mélyítenek, amíg vizet nem találnak a kútásók, esetleg fúrók. Ha már megvan a lyuk, az nem szökik sehová. Hová és hogyan is szökhetne, hiszen se esze, se lába.
Aki még emlékszik A kommunizmus annyi mint szovjethatalom plusz villamosítás jelszóra, azt talán meglepi, hogy a magyarországi villamosítás 1884-ben Temesváron kezdődött, 1888-ban Mátészalkával folytatódott és 1963-ban, augusztus 20-án Aporligeten fejeződött be. Aztán az utolsó harmadát a folyamatnak már valóban a nagy GOELRO program (Goszudarsztvennaja komisszija po elektrifikacii Rosszii) alapján szervezték meg.
Az aporligeti jeles esemény alkalmából a Népszabadság több írást is közölt, az egyikben, augusztus 18-án például Szenes Sándor arról ír, hogy „egyszerű lámpaernyő nem is kell, csak bura meg csillár. Nyírbátorból hozzák, ölben babusgatják az autóbuszon, hogy el ne törjön.”
Ül Audrey Hepburn Rómában, a Spanyol lépcsőn, és úgy nyal bele – mit nyal, szinte harap – a bal kezében tartott olasz fagylaltba, hogy az ember nem tudja eldönteni: a mozdulatba, a fagyiba vagy Anna hercegnőbe lesz előbb szerelmes. A filmtörténet 1953-as klasszikusában a Gregory Peck által játszott amerikai újságírónak adatik meg az all in, vagyis a mozdulat, fagyi, hercegnő kombóba való „beleszerelmesedés”.
Bármennyire is adja magát a sztori, de már most el kell oszlatni egy tévhitet: a fagyi nem olasz találmány, sőt nem is európai. Az első fagylaltot valószínűleg 5 ezer éve a kínaiak készítették, a leírások szerint jégből (hóból), tejből és gyümölcsből összemixelve. Sikerét mi sem jelzi jobban, hogy az egyiptomi társadalom éppúgy imádta, mint Nagy Sándor katonái vagy Hippokratész betegei. S ha már a rómaiak! Állítólag Néró császár rózsavízzel és mézzel bolondította meg kedvenc fagyiját.
Magyarországra is itáliai közvetítéssel jutott el a fagylalt, ugyanis Mátyás király felesége, Beatrix, aki a nápolyi király leánya volt, amikor Magyarországra érkezett, hatalmas udvartartást hozott magával. Voltak köztük mesterszakácsok és cukrászok egyaránt – így a fagylalt sem maradhatott odahaza. Közkedveltté viszont a török korban lett: a mozgóárusoknak köszönhetően eljutott a szegényebb rétegekhez is. A törökök mézízű sörbetje, amit Arany János oly csodálatosan megörökített a Szondi két apródja című költeményében, ekkor indult országhódító útjára.
A gasztrotudósok szerint az első fagyireceptek sokkal később, csak a 18. század végén jelentek meg egy erdélyi szakácskönyvben, és érdekes módon két ízről szóltak: az eperről és a pisztáciáról.
Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a történet nem valós eseményeken alapul… A szereplők valódi neve mindegy is, ahogyan a település neve sem számít, az ország meg csak azért, mert mégis magyar… Ám mindegy is, inkább olvassák.
Hol volt még a rezsicsökkentés csökkentésének nevezett rezsicsökkentés eltörlése, és a kata is női név volt, nem holmi regulázni való adózási forma. Kata mögé az ember egy egész életet képzelt, nagy családot, életutat, nem pedig vállalkozást. Bár némely házasságnak már akkor is biztosan jót tett volna, ha beltag-kültag viszonylatban törvényileg eltörölték volna a katázás lehetőségét. De magyar emberrel szív dolgairól nem lehet vitatkozni, mert ha a magyar valamit hittel szeret, legyen az eva, jóska, sára, tercsi, fercsi, kata, klára, akkor azért akkor is rajong, ha az nincs is, ha nem úgy van, vagy ha meg lehet magyarázni.
Így történt, hogy abban a korban, amikor a múltat még nem visszahozni, hanem eltörölni akarták, Kádár Jánosnak nem jutott eszébe az, hogy az energiát világpiaci áron is adhatná – talán mert azt vallotta, hogy az adósságot nem úgy kell csökkenteni, hogy minden költséget ráterhelünk a lyukas zsebű állampolgárra, hanem egyszerűen nem kell azt megfizetni –, Sanya, a falu buszsofőrje, aki amúgy jó munkásember volt, épített szép házat, tornácosat, négyszobásat, de a gázt már nem vezette be, mintha csak előre látta volna a jövőt, hogy minek, elment a kocsmába.
Ezt amúgy szokásból csinálta, mármint a menést, a pultnál pedig rendszerint addig ült egyenes háttal, amíg csak tudott, aztán hagyta, hogy a gravitáció gyakorlatozzon rajta. Nos, Sanya egyszer azt mondta, nem sokkal azt megelőzően, hogy átadta volna magát az univerzum egyik leggyöngébb kölcsönhatásának, hogy nincs olyan ember ezen a világon, aki képes lenne őt megverni – kártyában. De nem holmi makaóban, hatvanhatban vagy fájerban, ahogyan sorolta, hanem sima lapemeléssel.
Egy pakli kártyát ki is csapott az asztalra, és megkérte a pultos Katát, hogy emeljen, majd mutassa a lapot. Kata emelt, felmutatott egy káró királyt. Csönd támadt. Ennél csak a káró ász nagyobb, jegyezte meg Kálmi, a fuvaros, mire Sanya legyintett, és az elemelt pakliból felmutatta a káró ászt.
Csalsz, mondta a pultosnő, de bizonyítani nem tudta. Sanya erre adott neki még egy lehetőséget, mert a revans ígérete édes, mire Kata megígérte, ha veszít, Sanya aznap este azt iszik kedvére, amit csak akar.
Sanya aznap nagyon berúgott. Az ingyen pia olyan, mint éhes embernek a falusi lakodalom, és Sanya éppen távozni készült, küzdve a gravitáció törvényével, amikor Márton, a téesz fiatal boronása, kinek bal lábát korán elvitte a kasza, és emiatt inkább ivott, semmint dolgozott, tett egy ajánlatot. Ha Sanya győz, ad neki egymillió forintot, ám ha veszít, viszi Sanya házát. A buszsofőr megállt, és a csontrészeg Mártonra nézett. Nincsen neked ennyi pénzed, mondta, mire a férfi így felelt: nincsen neked vér a pucádban.
Egymillió forint akkoriban sok pénznek számított, Sanya havi kétezret sem keresett. Utólag már nem lehet pontosan megmondani, mi történt, de Sanya azt mesélte, hogy a fejében minden összekeveredett. Puca, gravitáció, alsó, felső, király, ász. Visszaült a pulthoz, és nézte, amint Márton elemel egy treff nyolcast. A kocsmán halk moraj futott át, Sanya pedig biztos kézzel hozott egy kőr tízest. Ilyen ez, mondta, mire Márton így szólt: legyen kétmillió. Dupla vagy semmi. Sanya érezte, hogy szívét átöleli a szánalom démona. Sanya rávágta, hogy legyen.
Ez valami vicc?, kérdi a közjegyző, amikor arra kérjük, hitelesítse a szerződést. A megállapodás szerint Sanyi a két menyasszonyi ruhás lányt megtanítja minden csodára, amit csak tud, cserébe a lányok elismerik, hogy ők azok az ikrek, akiket az uram szült, s akik az apatejtől egy hét alatt felnőttek. Ezek a hivatalnokok olyan földhözragadtak.
Miután az újságírók megrohamoztak minket, hogy mutassuk meg az ikreket, akiket az uram szült, teljesen bepánikoltam. Még szerencse, hogy a jóisten tengernyi ésszel áldott meg, s hogy hozzánk vezette ezt a két bolond lányt. Amikor megláttam őket egyforma menyasszonyi ruhában, rögtön tudtam, itt vannak a megmentőink. Már csak rá kellett beszélni őket, hogy vállalják be, miszerint Sanyi az apjuk. Mondhatnám, hogy azonnal rábólintottak a dologra, de nem így történt. Látván a hatalmas sajtóérdeklődést, rájöttek, hogy Sanyi híresség. Gondolom, az interneten is megtalálták a Sanyi csodái elnevezésű oldalt, így amikor előálltam az ötletemmel, azonnal pénzt kértek.
Isten az atyám, ezek aztán kapzsi teremtések, fejenként tízmillió forintot akartak. Még a lélegzetem is elállt. Mondtam nekik, hogy mi ennyi pénzt soha nem láttunk egyben, még a panziónk sem ér annyit, itt vidéken más árak vannak, mint a fővárosban. Ekkor vérszemet kaptak és azt kérték, írassuk rájuk a vendégházat, vagy legalábbis készítsünk végrendeletet, amelyben leírjuk, hogy Sanyi az ikreire, vagyis rájuk hagyja a vagyonát, miután meghal. Emberemre találtam ezekben a lányokban, de hiába voltam erősen kétségbeesve a helyzetünk miatt, a panziót mégsem akartam két idegenre hagyni.
Egész éjszaka hánykolódtam, töprengtem, hogyan szerezzek két felnőtt nőt, akik vállalják, hogy ők Sanyi ikrei. Eszembe jutott a szomszéd lány, tudják, aki sminkes a halottasházban, de másik hasonló korú teremtés nincs a faluban, így ezt az ötletet hamar elvetettem. Szidtam is magamat eleget, hogy miért találtam ki annak idején ikerterhességet, éppen elég lett volna egy gyereket is beszerezni. De hát ilyen a természetem, nálam a több mindig több, nem hiszek az egyszerű dolgokban. Addig-addig törtem a fejem, amíg eszembe jutott, hogyan lehetne csőbe húzni a két álmenyasszonyt. Reggel gazdag asztalt terítettem nekik, volt azon minden, ami már lejárt a diszkontban. De szépen kitálalva senki nem mondja meg, minek meddig tart a szavatossági ideje, ha meg esetleg valakinek hasmenése lesz a reggelitől, hát azt mondjuk, biztos laktóz- vagy gluténérzékeny, az most úgy is olyan nagy divat. Szóval tettem én mindent az asztalra, s miután a lányok degeszre ették magukat, s gondolkodni is alig bírtak, előálltam az újabb ajánlattal.
Arra gondoltam, mondtam nekik mézes-mázasan, hogy a legnagyobb kincsünket adnánk maguknak, ha bevállalnák az ikerséget. Felcsillant a szemük. Az én uram csodatevő, de hát ezt maguk is biztosan tudják. Híres ember, ezrek követik az interneten, nagyon sokan nézik a csodatevéseit. Az éjszaka megbeszéltük, hogy megtanítja mindkettőjüknek az összes csodatevését, ha aláírják a szerződést, miszerint az uram szülte magukat. Kértek egy kis gondolkodási időt. A fiam, Peti kihallgatta őket, amint az udvaron sugdolóztak. Azon röhécseltek, hogy megvezetnek majd minket, mert miután minden trükköt megtanulnak Sanyitól, lenyúlják a programsorozatunkat meg az uram rajongóit. Az egyik azt is mondta, hogy majd bikiniben csinálják a vízen járást meg a vízfakasztást, s így még nagyobb lesz a sikerük. A bevételből szilikonra is futja, suttogta az egyik, mire a másik azt felelte, hogy így most már az esküvőjüket is lefújhatják, nem kell hozzámenniük azokhoz a vén kecskékhez azért a kis pénzért. Miután Petike elmondta, mit hallott, egyre biztosabb voltam benne, hogy jól döntöttem, amikor átvertem a lányokat. Ha tudták volna, hogy Sanyitól semmit nem tudnak megtanulni, ugyanis ő sem tud semmit, biztosan hisztiznek. De szerencsére még butábbak voltak, mint amilyennek gondoltam őket.
Miután a közjegyző nem volt hajlandó hitelesíteni a szerződésünket, keresnünk kellett valaki mást. Kiderült, hogy a körzeti orvosunk, Miki doki törvénytelen fia, aki az előző asszisztensnőjétől született, éppen tavaly lett közjegyző, s mivel egyetlen saját ügyfele sem volt eddig, szíves örömest vállalta a mi ügyünket. Még csak nem is csodálkozott, amikor elolvasta a megállapodásunkat. Miután aláírtuk a papírokat, abban is megegyeztünk a lányokkal, hogy egy hét múlva újra eljönnek hozzánk, ahol sajtótájékoztatót tartunk és hivatalosan is bemutatjuk őket, mint Sanyi újszülött ikreit. Az uram először hisztizett, amikor elmondtam neki, hogy csodákat kell tanítania a lányoknak, de a szokásos módon, egy üveg sörrel és egy pálinkával ismét rávettem az oktatásra. Azt azért megjegyezte, hogy hamar lebukunk, hiszen a lányok nem lesznek csodatévők, de én megnyugtattam, majd azt mondjuk, mindketten hitetlenek, s így a jóisten nem akarja, hogy ők is csodatévők legyenek, mint az „apjuk”. Sanyi egy húzásra megitta a sörét, és rábólintott a dologra. Azt azért hozzátette, rajta nem múlik majd, mindent elmond és bemutat az ikreknek, amit az interneten tanult a csodatevésről, még akkor is, ha ő valójában nem tud csodákat tenni. Az nem baj, mondtam neki, látod, így is mennyi rajongód van, jönnek a drága vendégek, téged pedig imádnak. A lényeg a kisugárzás, mosolyogtam, miközben előkészítettem a diszkontos túrós batyut a reggeli mikrózásra a holnap érkező vendégeknek, akiknek frissen sütött süteményt ígértem.
Egész éjszaka forgolódtam, azon agyaltam, mit kezdünk majd hosszú távon ezekkel a lányokkal, miből rendezzük meg a sajtónak beígért világraszóló lakodalmat, és honnan kerítek vőlegényeket az ikermenyasszonyok mellé. S ha azok is pénzt követelnek majd, vagy egyebet? Kivert a víz, ha erre gondoltam. Miután figyelemelterelésként megnéztem egy éjszakai filmet a tévében, újabb zseniális ötletem támadt. Az újságíróknak azt mondom majd, hogy az ikrek mégsem embertől fogantak, hanem ufóktól. Sanyit elrabolták, s beleültettek két idegen lényt, ezért is tudta kihordani és megszülni őket. S hogy még hitelesebb legyen a történet, eljátsszuk, ahogy az esküvőre megérkeznek az ufók és elrabolják az ikreket, akik így egy életre eltűnnek, ezzel az utolsó problémánk is megoldódik. Mindenki jól jár. A lányokat majd megijesztem azzal, hogy mi valójában mind földönkívüliek vagyunk, s ha továbbra is velünk szeretnének maradni, kénytelenek velünk jönni a mi hazánkba, ahol kísérletezni fogunk rajtuk. Vagy ha ez nem válik be, ígérek nekik szilikonmelleket, csak tűnjenek el örökre és hallgassanak. Amilyen ostobák, ez épp elég lesz.
Ma reggel levelet írtam a sajtónak. Mindenkit tájékoztattam, hogy mégiscsak ma tartjuk meg az ikreink világraszóló lakodalmát, ahol olyan dolgok várhatók, amelyek ismét azt bizonyítják, Sanyi csodatévő. Az ufókról egy szót sem szóltam, az ő eljövetelüknek váratlanul kell történnie. Jól megterveztem az egészet. Megvárjuk, amíg besötétedik. A susnyás felől jönnek majd a földönkívüliek. A szeméttelepen évek óta tárolnak egy hatalmas tányéros antennát, azt elhozzuk, rája erősítjük a karácsonyi égősort, betesszük a bokrok közzé, és egy adott pillanatban Petike megmozdítja. Úgy tűnik majd, hogy épp akkor szálltak le az ufók. A szomszéd gyerekeket befestjük zöldre, adunk a kezükbe egy-egy elemlámpát és megkérjük őket, hogy cseppet bújjanak ki a fák közül, de csak annyira, hogy éppen látni lehessen őket. Egy-egy fagyiért megteszik, ismerem őket. Tudom, nem túl eredeti, de sötétben és elég piásan már mindenki számára hihető lesz a földönkívüliek érkezése, de legalábbis elég ahhoz, hogy kételkedjenek abban, amit saját szemükkel láttak. Terveztem némi előjátékot is, el kell ütni az időt valamivel, amíg besötétedik. Sanyi majd borrá változtatja a vizet és egy halból csinál néhány tucatot. Hogyan? Ez mellékes, az uram ezt is megoldja, mint ahogyan a többi csodáját is. A lényeg, hogy hitelesek és stílusosak maradjunk.
Bambán gyönyörködött a felkelő nap fenséges látványban a Balaton-felvidéki hegyoldal kedves kis utcácskájában. Ütött-kopott bevásárlós biciklijére támaszkodva, hunyorogva bámulta az imádott tó keleti medencéjében csillogó kora reggeli fényjátékot.
Igazából maga sem tudta, mi ütött bele, hiszen előző este még kedves nyaralószomszédaival dajdajozott a nyaranta szokásosan rögtönzött kerti partik egyikén, most pedig, néhány órányi kába alvás után kótyagosan szívta magába az elé táruló látványt és a levegőben lebegő édes illatokat.
Június elején a nap öt óra körül kel, este fél kilenc körül nyugszik. A köztes mintegy 16 órát arra szánta, hogy körbebiciklizze a Balatont. Csak úgy, hogy megtudja, milyen az. Hiszen végül is csak egy kör, két nagyobb forduló és 210 kilométer. Hátizsákjában egy kulacs víz, szendvicsek, némi költőpénz és egy flakon naptej kotyogott. Csípős volt a hajnal, dideregve száguldott lefelé a hegyoldalban, pillanatoknak tűnt, amíg Alsóörs határában elérte a bicikliutat, és nyugat felé fordulva megkezdte a maga kis expedícióját. Kiszámolta, hogy ha vastag kerekű csotrogányával sikerül 15 kilométeres óránkénti átlagsebességet elérnie, akkor néhány pihenővel, pisiszünettel, evéssel-ivással elvileg teljesíthető estig a rá váró kihívás.
Eleinte minden szuper volt: Balatonfüredre érkezve magányosan suhant végig a kihalt Tagore sétányon, Tihanyt elhagyva kezdte érzékelni, hogy élénkül körülötte a hétköznap reggeli forgalom. Akkor tűnődött el először azon, hogy mások, a normális emberek ilyenkor még ébredeznek, kávéjukat kortyolgatják. Ő viszont nyomkodja itt a bicikli pedálját fel s alá.
Kisvártatva nyüszítve egy nádi sakál keresztezte az útját, nehéz volt eldönteni, ki ijedt meg jobban a másiktól, izgalmas és szép volt a reggel. Ábrahámhegy környékére nyolc óra tájt érkezett, és hirtelen igencsak megéhezett. A még kihalt strandon reggelizett, és mielőtt újra nyeregbe pattant, eltűnődött, hogy mások, a normális emberek ilyentájt indulnak munkába. Ő pedig gépiesen nyomta a pedálokat, fel-le, fel-le.
Badacsony lábánál érte az első holtpont, amikor arra gondolt, mi a csudáért csinálja ezt. Csakhogy visszaút már nem volt, pontosabban milyen is lenne visszakozni, tehát irány tovább, mert ha Keszthelyt eléri, akkor sitty-sutty rákanyarodhat a déli partra, és már egyenesben is van, hiszen Balatonszentgyörgytől csupán 80 kilométer Balatonaliga, ahol újabb fordulóval ismét az északi parton van.
Csakhogy Keszthely még odébb volt, késő délelőtt ért oda. A mólónál talált egy kisboltot, friss péksüteményt, kakaót vásárolt, egy padra telepedve megcsodálta a maga mögött hagyott Balaton nyugati medencéjét, és eszébe türemkedett, hogy mások, a normális emberek ilyenkor a munkahelyükön dolgoznak és az ebédre készülnek. Ő azonban nyeregbe pattant, folytatta az útját, gépiesen fel-le, fel-le nyomta a bicikli pedáljait.
Így érkezett el a tó déli partjára, Balatonmáriafürdőre, ahol hirtelen pusztító éhség és szomjúság tört rá, azonnal meg kellett állnia, hogy pótolja az elvesztett energiát. A fél távot teljesítette, ugyanannyi volt hátra, de az az ugyanannyi valahogy többnek tűnt. Összeszedte magát, nyeregbe kászálódott, és arra gondolt, hogy mások, a normális emberek ilyentájt már a délutáni kikapcsolódásukra készülnek. Ő pedig egyre csak nyomta, nyomta a pedálokat.
Aztán a déli parton hosszú egyenes utcák tűntek előtte a végtelenbe, és mire egy távolban kiszemelt ponthoz érkezett, ugyanazt látta maga előtt, ismét és ismét. Önkívületi állapotban érkezett kora délután Balatonlellére, ahol minden energiája elhagyta: beesett egy helyi gyorsétterembe, minden zsíros menük legnagyobbikát rendelte, rengeteg cukros és jeges üdítővel, fagyival, ami mint a víz a szikes talajban, pillanatok alatt felszívódott a szervezetében, és a következő egy órában bágyadtan nézett ki a fejéből, azon tűnődve, miért csinálja ezt, hiszen jár itt vonat is, komp is, haza lehetne jutni ember módjára. De csak feltápászkodott, folytatta útját, gépiesen nyomkodta a pedálokat, fel-le, fel-le.
Serceg a zsírja, mintha könnye hullna, zokog a szalonna a tűz fölött. Béla jó kilónyit vett a piacon, azt mondták, mangalica, de Béla tudta, hogy a hentes hazudik. Csak azért mondja mindenre, hogy áruja nem sima disznó, hogy drágábban adhassa.
Béla szerint a hentes mangalicát legfeljebb a tankönyvekben látott, de ez nem csoda, hiszen tavasszal még biológiát tanított a városi gimnáziumban, csak aztán jött a járvány, a fizetésemelés meg valahol a múltban ragadt, és ez az addig becsületes tanárember átképezte magát hentesnek. Kellő távolságtartással, szigorúan online. Nyár elején debütált a pult mögött, és Béla mindjárt a felsálakkal és karajokkal megrakott premieren rájött, hogy a derék pedagógus, aki ezentúl már hentes, a borjú helyett birkát adott, a lábszár helyett combot, a T-bone steakre pedig azt mondta, hogy lapocka.
Béla első gondolatra legszívesebben a panaszkönyvet kérte volna, de aztán meglátta a férfi szemében a bánatot. A tanárból lett hentes úgy nézett maga elé, mint akiben csak most tudatosult, hogy ezentúl kidekázva éli az életét. Így hát Béla nem szólt, csak eltette a húsokat, és most sem reklamált, amikor rásózták ezt a mangalicának mondott közönséges disznószalonnát. Ez, végül is, szinte már telitalálat.
Mi ez az apró tévedés az ő hatalmas csalódásához képest. Két hónapja még felesége volt, szép lakása, három szoba, polgári, gyalog két perc se a főtér. Aztán az egyik napon, ahogyan Cseh Tamás is megénekelte a Volt osztálytárs című nótában, az történt, hogy
„Túl jó is volt az egész talán
Rég nem is ő babám már.”
A fene sem gondolta volna, hogy Vári Pista egyszer csak feltűnik a múltból. Vári Pistáról annál többet nem kell tudni, hogy gimisként Béla mostani feleségével járt. Nagy szerelem volt, „ahogyan az megírva a nagykönyvben”, dúdolta Béla, és a felesége olyan könnyedén lépett le mellőle tízévnyi házasság után, mintha soha nem is lett volna egyetlen közös pillanatuk. Vári megjelent Merlin mosolyával, s már vitte is az asszonyt, mintha mindig is az övé lett volna.
A válóper vihara elsodorta a szép lakást is, mert az ügyvédek azt mondták, hogy az közösen szerzett vagyon, a fele az asszonyt illeti, bár Béla nem értette, hogy a szobákat hogyan is lehetne kiporciózni. Egy szoba mennyit ér? Négy év házasságot, vagy kettőt? A nappaliban benne van a karácsonyok emléke, a hátsó szobában meg az elfojtott sóhajok is? A boldogság ilyenkor hova bújik, melyik sarokban nyüszít és vacog?
Vári és az asszony hamar vevőt talált a lakásra, és Béla megállapította, hogy az emberek más nyomorúságára könnyedén licitálnak. De a pénzből legalább futja majd garzonra, valahol a város peremén. Az új tulajnak semmi nem tetszett abból, amit a főtértől gyalog két percre se lévő lakásban látott, és azt is mondta, hogy azt se bánná, ha ezt a lakást tégláig lepucolva vehetné át, mert mindazt, ami múltszagú, ahol a festék mások illatát szívta magába, ki nem állhatja.
Béla fejében ekkor fogant meg a gondolat, hogy az élet csak illúzió, de ha mégis más volna, akkor bizonyára füzet, amiből bárkit bármikor simán ki lehet radírozni. A filozófia soha nem érdekelte, az elvont gondolatoktól a feje is megfájdult, Istennel ugyanakkor elboldogult, mert róla gyerekként a nagyszülei mindig azt mondták, hogy jobb, ha félve szereti.
Béla pedig sok mindent nem szeretett, a félelemtől például kifejezetten rettegett. Talán ez a Bereményi–Cseh-nóta is azért költözött a fejébe, mert azt remélte, így gyorsabban kiénekelheti magából a bánatot. Ám egyre gyakrabban gondolt arra is, hogy legszívesebben már feledné a nótát – éppen az olyan sorok miatt, mint például:
„Aztán valaki miatt
– talán mert nekünk túl jó volt így –
megszűnt ez a megszokott fölállás.
Habozás nélkül szakítottunk.”
Béla tehát úgy döntött, hogy még a kiköltözés előtt, egy szép nyári délutánra meghívja magához azokat, akiket a barátainak vélt. Azt sejtette, hogy Karesz és Máté a felesége barátja is, persze nem úgy, mint Vári, de egy házasságban mindig vannak közös barátok, akikről az idő majd eldönti, hogyan és meddig barátok. Béla megkérte a kompániát, hogy ne hozzanak neki semmit, csak szalonnát sütnek, ahogy illik, hagymával és kenyérrel, sört is szerzett hozzá, meg bort, tucatnyi palackkal.
Rovataink a Facebookon