Démonok az éjszakában

Ivós nép a magyar. Ezen a kijelentésen – talán illenék – nincs mit szépíteni. Kisfröccs, kevert, vegyes gyümölcs, sört ide, bort ide, de szép barna lány...

Faluhelyen egykor, amikor még a kocsmák kocsmák voltak, nem pedig pubok, és a kocsmaajtók is egész évben nyitva álltak, s nemcsak kurtán, mert akkor a turista is szomjas, minden magára valamit adó férfi szokással kezdte a napot. Sörrel, borral, pálinkával. Ezt a szokását a nemzet nemhogy őrizte, de vigyázta is. A társadalom napszámosai az ivásban fedezték fel a társadalmi változások folyamatosságának lényegét, és fejüket – szigorúan ellenállásból – addig-addig billentették előre és hátra, s küldtek közben szervezetükbe különféle egységnyi alkoholt, felest, decit, négy üveggel, hogy a szokásból rítus lett, abból meg életforma.

Így aztán nem csoda, ha a parasztoknak vénségükre gúnárnyakuk lett, a májuk meg akkora, hogy az egy becsületes ábrázatú péklapáton sem fért el. Mások meg összeaszott emberárnyékra fogytak, biztosan az agyukban uralkodó, folyton leszálló légáramlat miatt.

Valahol a múltban, nem is olyan régen, a nyugati határszélre tapadt településen egy ilyen csontra soványodott atyánkfia csoszogott a söntéspulthoz. Száját a savanyú bor kerekdedre húzta, csücsörítve beszélt, a levegőt is csak kortyolni tudta. Ellenben szépen szólt, egyenes háttal, halkan, illendően, ami érthető is, hiszen pénzéből már délután négykor kifogyott. Utolsó felesét olyan lassan próbálta inni, mintha az az öt cent hónapokra előre beosztható volna. Ám nála az esztendő is csupán két tiszta pillanat közti pislogás volt, fejében pedig gyakran állt élére a horizont. Életében sokféle démonnal megküzdött már, mind közül az alkohol bizonyult a legkitartóbbnak.

– Oszt tudod-e, hány óra van, Jóska? – kérdezte a pult mögött álló asszony, s közben kendővel végigtörölt a söntéspulton. A rongyot vödörbe csavarta, majd a pult előtt várakozó férfira pillantott.

– Tegnap volt tavalyelőtt... Este tíz lesz elmúlt héttel – felelte a férfi, és ügyelt arra, hogy tenyerét mindvégig a nadrágja varrásán tartsa. Állát felszegte, mintha szavalna, pedig csak szépen akart szólni. Azt remélte, így hozzájuthat egy kilépőhöz. Pálinkára vágyott, sörrel is beérte volna. Talán fröccsel. Kis decivel. S miként beszélt, tekintetével a vödörbe csavart pultlevet bámulta. Ha más nincs, akkor legyen ennyi ma estére, gondolta, és érezte, sokáig már nem tartja meg az egyenes. Ez a bolygó folyton mozog alatta, és vele azért gyakran megesett, hogy ami az előbb még rég volt, az a következő pillanatban már földön fekvő égbolt, a talaj ilyenkor könnyen rátapad a felhőkre.

– Na, azt már nem! – Az asszony a ronggyal a pultra csapott, nyomában vízzel és alkohollal kevert permet szállt a levegőben. – Ne is reménykedj törlésben, ezzel a kutyát sem itatnám.

A férfi engedett testtartásán. Mozdulatában benne volt minden, amit úgy hívnak, hogy lemondás, beletörődés, reménytelenség. Sóhajtott is, halkan, majd illedelmesen köszönt, megfordult, elindult a kijárat felé.

A pult mögött az asszony rongyot csavart, újból törölt. Közben a távolodó alakot nézte, és olyan érzés fogta el, amit gyűlölt.

– Jól van, Jóska! – szólt a férfi után. – De csak kisfröccs, sok szódával, aztán zárunk.

A férfi megfordult. Visszatért a pulthoz. Szemében töppedt könnycsepp remegett. Remegő kézzel nyúlt a pohár után. Ajkával már messziről csücsörített, mintha a fröccsöt távolról akarná felszippantani, aztán rátapadt az üveg peremére. Akadozva, elcsukló kortyokkal ivott.

Az üres poharat a pultra tette, és azon törte a fejét, hogyan köszönje meg a kilépőt. Végül elmosolyodott, és így szólt:

– Hölgyem, maga egy úriember!

Ezt mondta, majd távozott. Odakint várták már az éjszaka démonjai.