Most azokról mesélek, akik ezt az országot felépítették. Legalábbis részben, ám nélkülük nem volnának ma gátak, sem utak, a mocsarak fertőként gőzölögnének, és víz- és egyéb csövek sem futnának a mélyben.

Vagyis most csak egyvalakiről mesélnék, akiből nem lett soha gödörgazda, nevére munkalapot sem írtak. Ő csak ment, ha hívták, és mindig hívták, vagyis mindig ment, a nap végén pedig úgy volt jó a kimutatás, ahogyan a brigádvezető nyálazott ceruzával számokat rajzolt egy papírra.

Palkót szótlan embernek ismerték. Arcára az idő annyi barázdát húzott, ahány árkot ásott és temetett, bőrének színe a nedves földre hasonlított, egyik szemében a Hold, a másikban a Nap korongja ragyogott. Tenyerét ásó, csákány, lapát nyele törte szikesre, a taligát meg addig-addig tolta, hogy ujjait már rendes ökölbe sem tudta szorítani. Fogásnyi lyuk mindig maradt, a kubikosok perselye: ha az egyik oldalon bedobták a forintot, a másikon kiesett. De átment azon minden, élet, idő, emlékezet.

Ezért is becsülték azt a kubikost, aki tudta, és nem hadakozott ellene, hogy őt a sorsa a földhöz tapasztotta. Irányba lehetett állítani, átment minden erdőn, vízen és szárazon. Az ilyen férfit szerették az asszonyok, mert az ilyen ember olyan, mint a jószág, amit ha útnak indítanak a mezők felé, s miután jóllakott vagy kedvére kószált, estére hazatért.

Ilyen csöndes, magába forduló, folyton hazatérő ember volt Palkó. A hét elején kiállt a kapuba, a napfény már a brigádsorban találta. Vitte a szíve, hátán a málhája, benne kenyér, hagyma, szalonna, vékony kolbász, egy hétre nem elég. Az Alföldről a tótokhoz járt, falvak között ásott földet, soványka utak maradtak utána. Házaknál éjszakázott, gyakran ágyon osztozott valamelyik földivel. Olykor meleg étel is került elé, meg ünnepi asztal, és megesett, hogy a csűr félhomályában egy-egy szoknyaminta is körbefordult.

Mert a muszáj dolgok rendre visszatérnek. Önmagukért, önmaguktól, de sosem azért, mert valaki előre látta vagy tudhatta volna. Mert rendje van a napoknak, heteknek. A hétfő után sosem jöhet szerda, a reggelt nem előzi délelőtt, ahogyan az ásó fordítja a földet, nem pedig fordítva. Palkó is azt tette mindig, ami éppen soron következett, ezért sem látott abban semmi különöset, ahogyan élt. Ahogyan érkezik, úgy esik, mondogatta, nagy jelentőséget annak sem tulajdonított, ha az éppen fájdalmat okozott, vagy pillanatnyi boldogságot. Honnan is tudhatta volna, hogy kérges földet rendszerint kérges szívű férfiakkal töretnek kérges szívű hatalmasok.

Ment, dolgozott, hazatért, és közben sokadmagával felépített egy országot. Vagy ha egy egészet nem is, annak egy részét. Palkó az egészet sosem látta. Talán nem is érdekelte. Ő csak három dolgot tudott. Menni, dolgozni, hazatérni. Péntek este, szombat reggel benyitott a kertkapun, megölelt asszonyt és gyereket, hétfőn indult utat ásni, töltést rakni, városoknak helyet csinálni. Élet ez is, örök verbunk, férfitánc.

Amikor Palkó évtizedekkel később végleg hazatért, és már a szerda is a kerti lócán találta, összeszorított öklének résén, mintha csak egy távcsövön át nézne, találgatta, milyen messzire jutott a házától. Ám akárhányszor így tett, szeme folyton bepárásodott. Először megrémült, mert azt hitte, sír. Aztán arra gondolt, ujjai között talán a szél fúj, attól könnyezik. Próbálta öklét szorosabbra zárni, de egy nyélnyi rés mindig maradt.

Reggel óta hallom a libákat. Gágognak vagy sírnak? Hangjuk megtölti a létezést, beköltözik a koponyámba. A ludak, sóhajtom, és lehunyom a szemem. A lányom hangja dereng, egyre távolodik, míg teljesen el nem nyomja a gágogás.

Az ember egyszer csak elfárad, s olyankor inkább imádkozik, hogy minél előbb legyen vége. Nyolcvan évet taposok, volt benne jó és rossz egyaránt, nem panaszkodom. Az orvos szerint száz évig is élhetek, olyan az egészségi állapotom. Téved, már nincs sok hátra. Úgy döntöttem, befejezem, de nem erőszakos módon, inkább csak hagyom, hogy kiszálljon belőlem az erő. Senkinek nem tűnik majd fel, hogy mire készülök. A lányom hónapok óta rám sem nyitja az ajtót, jó, ha hetente egyszer felhív, akkor is csak kényszerből. Nincs erőm, úgy döntöttem, befejezem földi működésemet. Egy hete semmit nem ettem, inni is csak cseppeket. Úgy látszik, az orvosnak mégiscsak igaza van abban, hogy erős a szervezetem, a testem nem adja könnyen magát, még mindig működik, reggel is felébredtem, pedig feszt azért imádkozom, hogy a Jóisten hagyjon távozni, láthassam újra édesanyámat, aki hetven éve halott.

Csak a libák ne gágognának olyan hangosan. Egyre többen lesznek, tegnap este néhány már a szobába is bemerészkedett. El akartam őket zavarni, de ahhoz már nem volt elég erőm. A párnán félrefordítva a fejem láttam, ahogy a gúnár mérgesen sziszegett. Kitárta a szárnyait, beterítette a szobát. Csapkodott, felemelkedett. Rettegtem, hogy agyonver hatalmas csőrével. Felém szállt, hűvös fuvallat simogatta az arcom, anyámat idézte, puha tenyerét lázas homlokomon.

Hetven éve tán, hogy apámmal cseresznyét szedtünk a szomszédok udvarán. Két óriás fájuk volt, engedték, hogy annyi gyümölcsöt szedjünk, amennyit csak szeretnénk. Apám és én felmásztunk a fára, tömtem magamba a fekete ropogós cseresznyét. Egyszer csak a testvérem ordítására lettem figyelmes és arra, hogy apám leugrik a fáról. Láttam, hogy egy hatalmas liba megtámadta az ötéves húgomat, leteperte a földre és a fejét csapkodta a csőrével. Abban a pillanatban biztos voltam, hogy agyoncsipkedi. Még egy óra múlva, a kórház folyosóján sem bírtam abbahagyni a sírást. Apám magához vont, és azt mondta, nyugodjak meg, a testvérem rendbe jön. Biztosan nem halt meg?, kérdeztem, és a szemem előtt még mindig a véres koponyáját láttam. Anyám csak évekkel később árulta el, hogy a libát a gazda megölte, pedig kicsinyei voltak, őket védte, ezért támadta meg a húgomat, aki játszani szeretett volna a pelyhes kis szárnyasokkal. A szomszéd félt, hogy az állat, amelyik emberre támadt, másokra is veszélyt jelenthet, ezért végzett vele. Megsirattam a libát, annak ellenére is, hogy bántotta a húgomat, akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Anyám este ágyba fektetett, mellém ült és mesélt egy fiúról, aki egy liba hátán beutazta a világot. Néztem, ahogy szavakat formál rózsaszín ajka, és biztos voltam benne, hogy az én anyámnál nincs szebb asszony a világon. Éreztem bőre vaníliaillatát, selyemszoknyájának árnyéka távozóban angyalt formázott a falon. Egy héttel később bevásárolni indult a piacra. A főutcán gázolta halálra egy autó. Amikor lehunyom a szemem, anyám véres arcát látom, épp olyan, mint a húgomé volt, amikor megtámadta a liba. Anyámat sosem láttam holtában. A temetésére mindenki eljött a faluból. A tiszteletes nagyon szépen beszélt. Mielőtt a koporsót a sírba eresztették, vadludak húztak el a temető felett, olyan hangjuk volt, mint a világvégének. Legalábbis gyerekként így képzeltem el azt, amikor eljön a végítélet.

Bányai Bertold, a városi tűzoltók erős markú, ám galamblelkű parancsnoka úgy ült a tűz előtt, akár egy szobor. Az önmagába zuhant máglya maradványai körül csillogó szemű kölykök gubbasztottak, táborozók rövid gatyában, néhányuk vékony botot szorongatott, a lángnyelvek fölött üvegesre sült a szalonna. A kölykök tudták, most nem szólhatnak, mert Bertold bá' mesét mond. És ha ő beszél, legfeljebb a zsír serceghet. A parancsnok pedig némi összpontosítás után belekezdett esti történetébe.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy mindezt kitaláltam. Úgy könnyebb volna elhitetni. Mégis elmesélem, mert ha csak egyvalaki felismeri benne önmagát, sorsának törékenységét, nem éltem hiába.

Minden a viharral kezdődött. Fiatalkoromban, amikor éppen csak tisztté avattak, elvittek egy nemzetközi tűzoltóversenyre Grúziába. Ezt az országot ma már Georgiának kell mondani, de ne kérdezzétek, hogy ennek mi értelme, hiszen Bécsre sem azt mondjuk, hogy Wien, de a lényeg az, hogy eljutottam a Kaukázusba. Erről a hegységről bizonyára tanultatok már, az Eurázsiai-hegységrendszer része, vagyis ősi, kövei istenek csontjaiból keletkeztek.

Szóval, két verseny közben ide mentünk túrázni, amikor egy grúz, vagyis ma már úgy kell mondani, hogy kartvél tűzoltóval, Sotával lemaradtunk a többiektől. A vihar ekkor támadt ránk. Legszívesebben átkoztam volna az eget, amikor a jégdarabokkal kevert eső a nyakunkba hullott. Nem szerettem volna magamra haragítani az isteneket, bár, ahogyan elnéztem a semmiből támadó förgeteget, tudtam, ezzel már elkéstem.

– Erre gyere! – kiáltotta ekkor egy hang az esőfüggöny mélyéből, és a következő pillanatban megjelent a hanghoz tartozó viharkabát is. Sota próbálta túlharsogni a villámok nyomában ébredő dörejeket, de belátta, ez képtelenség, így megragadta a karomat, és mutatta, hogy kövessem.

Istenemre mondom, alig tíz métert mentünk, így is bőrig áztunk, mire behúzódtunk egy barlang árnyékába. Sota előre ment, én meg utána.

– Hová rohanunk? – jegyeztem meg, majd először bizonytalanul, aztán egyre határozottabb lendülettel lépdeltem utána. Sota olyan fürgén haladt a vaksötétben, mintha az orra előtt lámpást tartott volna.

– Hamarosan odaérünk – hallottam a választ, de ekkor már jó ideje mentünk, és ettől a szívem gyűrött galacsinná változott, majd éreztem, a lábaimban szétárad a félelem. Ez csak adrenalin, motyogtam magam elé, ez csak kémia, de zakatoló szívem ettől nem vert lassabban. Belső fülemben harangnyelvként kapálódzott a hamarosan szó. Ide-oda lendült, sehol sem kondult.

De mentem Sota után, lépteim ütemét a torkomban dobogó szívem ritmusa adta, és amikor már azt hittem, az út a végtelenbe fut, fényt láttunk magunk előtt. Sota szótlanul hátrapillantott, tekintetében büszkeség lakozott, majd néhány pillanat múlva ott álltunk a hegy mélyének közepén. A világosság épphogy kitöltötte a gigászi méretű üreget, és középen, ott, ahol a tér mértani közepét sejtettük, egy kastély méretű gránittömb tetején megpillantottunk egy széttárt karú, térdelő óriást. Csuklóján lánc feszült, feje mellkasára hullott.

A látvány éppen úgy tárult elénk, ahogyan a képeken láttuk, ahogyan a festők Prométheuszt elképzelték. Mert az óriás nem volt más, mint maga az egyik titán, akinek az emberiség a tüzet köszönheti. Igen, a tüzet, amit az istenektől lopott. Azt a szépséget, amin most a szalonnátok is sül, és azt a szörnyeteget, amire ha nem vigyázunk, elemészt mindent, erdőt, házat, sok gyönyörűséget, amit ember alkotott.

Erkel Ferenc nagy sakkozó vala az Úr előtt. Nemes szenvedelme a napnak és éjnek minden órájában sarkallta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.

A Hunyadi László egy előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.

Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester; este énekes: tenor prím. Biz egy kicsit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke tüskés bajuszú Korcsek bácsi igen hasznavehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Haj, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát!

Erkel megcsípi a kacagányánál fogva.

– Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.

Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé; Korcsek letelepszik vele szemben.

– No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! – mondja Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilép a két paraszttal.

Korcsek lekönyököl az asztalra, és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz.

– Szent isten! – gondolja magában Erkel –, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első húzáson is így gondolkozik!

És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát.

Végre az ügyelő csenget: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).

– No de hát húzzon már, édes barátom! – szól Erkel türelmetlenül.

– Én? – álmélkodik Korcsek.

– Maga hát!

– De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!

(Magyar anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázta: Tóth Béla, Budapest, Gondolat.)

Néhány pillanatig szájában forgatja a konzervszusit, majd kiköpi.

– Undorító, ebbe bele fogtok bukni – mondja Jézus.

Az utóbbi években Tokióban dolgozott, minőségellenőr volt egy hajógyárban, amit, miután csődbe ment, konzervgyárrá alakítottak. Főként halkonzervet gyártottak. Hajó vagy hal, egykutya, mindkettő a vízen úszik – mosolygott Jézus, amikor egy riporter az átalakításról faggatta.

Jézus néhány hete jött haza Tokióból, mert barátja a segítségét kérte. Péter hajógyára is a csőd szélére sodródott, s bár próbálták megmenteni, nem sikerült. Úgy gondolták, ha áttérnek valami olcsóbb termék gyártására, talán kimászhatnak a bajból.

Ma már csak néhány gép zaját hallani az elmúlt héten még teljes gőzzel dolgozó üzemben. A munkások többségét elküldték. Az előkészítőben csak a legkitartóbbak maradhattak. A gépolaj szaga beleette magát a bőrükbe, mégis ragaszkodnak ehhez a munkához, örülnek, hogy tegnap nem őket zavarták haza. A szomszédos üzemcsarnokban a legtöbb munkagépet leállították. A szanaszét hagyott hajóalkatrészek egy-egy naplóbejegyzés darabkái is lehetnének a korábban prosperáló gyár életéből. Délután lesz a nagytakarítás.

A még működő szalagok olyanok, mint a foghíjas ember mosolya. Itt-ott tűnik fel rajtuk egy-egy doboz. A sápadt, beesett arcú, bekötött fejű munkásnő arra gondol: holnap talán már ezt a gépet is leállítják, ő pedig szégyenszemre munkanélküliként mehet haza a falujába.

A hegesztőrészlegen egy bajuszos férfi nótákat énekel. Alig hallani a nagy zajtól. Szereti ezt a munkát, az élete a hajógyár. Egyelőre nem mert szólni a feleségének a csődről, abban bízik, hogy az átalakított üzemben is foglalkoztatják. Mert azt hallotta, hogy ezentúl konzervszusit készítenek majd ezen a helyen. Bár a halat mindig is utálta, de – csakúgy, mint Jézus – ő is arra jutott: mivel a hajónak és a halnak is köze van a vízhez, nagy bajba nem kerülhet. Legfeljebb átképezi magát, ha nagyon kell, gondolta, miközben a táskájába csempészett egy alkatrészt. Nem ez volt az első eset, hogy elcsent valamit a hajógyárból. Amit kivitt, azt eladta, abból lett a balatoni telkük.

– Tudok olcsón import lazacot. Ha lemossuk valami erős fertőtlenítővel, senki nem tudja meg, hogy zöldült. Ez megmenthet bennünket – javasolta minap a helyettese Péternek, miután végleg eldöntötték, hogy hajóról halra váltanak. Úgy számolták, ha eladják a hajókészítéshez szükséges gépeket, alkatrészeket és egyebeket, abból bőven kijön a konzervgyártáshoz szükséges gépsor, sőt a lejárt szavatosságú lazacra is futja. Indulásnak ez épp elég, mondta az igazgatóhelyettes.

Péter, miután meghallgatta az ötletet, néhány nap haladékot kért. Aztán rábólintott: készítsék el a prototípust. A zöld lazacot kezelésbe vették, majd még zöldebb, algához hasonló, de valamivel olcsóbb cuccba tekerték. A gyártósoron az egyik munkásnő egész nap hányt. Több időt töltött a mosdóban, mint a szalag mellett. Ráadásul hulla fáradt volt, mert előző nap húszórás gyorstalpalón kellett részt vennie, ahol másik tizenkilenc asszonnyal és férfival együtt villámgyorsan átképezték hajógyártásról szusikészítésre. Arra is figyelmeztették őket: ha eljár a szájuk az új termékről, repülnek.

A szalagról legördülő első doboz konzervszusit maga a nagyfőnök vette kézbe.

– Van egy barátom. Világot látott minőségellenőr. Elhívom, tesztelje az új terméket – mondta, és már tárcsázta is Jézus számát. Az igazgatót és Jézust annak idején én mutattam be egymásnak. Könyvet írtam a hajógyárakról. A kötet bemutatóján puccos fogadást rendeztek Péterék, ahová magammal vittem Jézus barátomat. Gyorsan egy hullámhosszra került a gyárigazgatóval. Azóta tartják a kapcsolatot. Most éppen az új könyvemhez gyűjtök alapanyagot, ezért kísértem el Jézust a konzervszusit tesztelő útjára. A nevem Lukács, még be sem mutatkoztam. A világot látott minőségellenőr egyébként ezúttal sem köntörfalazott, kimondta a végítéletet: a konzervszusi pocsék.

Jézus meg én a folyóparton sétálunk. Felmérjük a terepet, próbáljuk menteni a menthetőt, kitalálni, mi húzná ki a csávából a gyárat. A prototípusként legyártott konzervszusit az éjszaka leple alatt mind egy szálig bedobáltuk a Péter nagyapjának elhagyott telkén álló pottyantós vécébe. Az igazgató egy kicsit siránkozott miatta, de aztán belátta, ez sem húzhatta volna ki őket a bajból. Szóval a zöld lazacot eltüntettük, elsirattuk, továbbléptünk.

Jézussal a lassú sodrású folyót bámuljuk, amelyben állítólag néhány hónapja még hemzsegtek a pikkelyesek. A gyári munkások azt mesélték, a kis hajómaketteket is mind itt úsztatták. Így pihenték ki a fárasztó fizikai munkát. De most olyan a meder, mint egy vízzel feltöltött ravatalozó, néma és bizarr. Jézus közelebb lép a parthoz, úgy tesz, mintha a szemével meg akarná röntgenezni a folyót. Néhánypercnyi szemlélődés után – ami alatt én szorgalmasan jegyzetelek – határozott mozdulattal belenyúl a vízbe. Nem hiszem, hogy kezet akar mosni, inkább felfedezett valamit. Ha szerencsénk van, halat talált. Amennyiben kiderül, hogy több is van belőle a folyóban, talán kifoghatjuk őket, és abból csinálhatjuk a konzervszusit. Közelebb lépek, Jézus tenyere csillog, olyan, mintha dicsfény keretezné. Miután a vízből kiemeli a tenyerét, jól kivehető, hogy aranypikkelyű halacskát fogott. A kis állat riadtan bámul. Ha ember lenne, azt gondolnám, mindjárt sírva fakad vagy könyörögni kezd.

– Ilyet még nem láttam – hümmög Jézus. – Akváriumba nagy lenne, szusinak meg kicsi. Az aranyhal megköszörüli a torkát, és megszólal.

– Ha elengedsz, teljesítem három kívánságodat!

– Na jó, előző este Pesten buliztunk, de arra nem emlékszem, hogy beszívtunk volna. Dörzsölöm a szemem, közelebb hajolok, olyan vagyok, mint egy rövidlátó és hitetlenkedő Columbo felügyelő. Ahogy arcom a sugárzó pikkelyes felé közelít, újra megszólal.

– Te húzzál innen, nem hozzád beszélek!

Barátom a kezében tartja a kopoltyús állatkát. Aztán bal kezével gyengéden megsimogatja a halacska hátát, és megkérdezi: – Van időm holnapig átgondolni a dolgot, vagy most kell mondanom a kívánságokat? – Jézus sosem volt kapkodós, hebehurgya alak. Láthatóan most is a legjobb döntést szeretné meghozni. Aggódom, nehogy elpazarolja a kéréseket másokra, mielőtt magának legalább egy új autót kérne. A régi Suzukija a múltkor leállt alatta Olaszországban. Pár perc alatt visszaérünk a gyárba, ahol Jézus mítinget hív össze. Az elmúlt héten még háromszázan tolongtak volna a hetvenes éveket idéző kultúrteremszerű helyiségben, ma már csak százan ácsorognak itt. Van, aki egyik lábáról a másikra áll, más a fülét piszkálja, egy pedig némán imádkozik, nehogy most jelentsék be, hogy se hajó, se szusi. Az emberek értetlenül bámulnak az idegen minőségellenőrre. Majd hirtelen magasba emeli az aranyhalat.

– Mondjál nekik valamit! – biztatja az állatot.

– Nem vagyok bazári majom – méltatlankodik a hal –, a hitetleneknek pedig azt üzenem, menjenek a sunyiba!

– Látjátok – mondja Jézus –, csodatévő aranyhalat fogtam. Megmenekültünk, csak kívánnunk kell, és újra jól megy majd a hajógyár vagy a szusiüzem vagy amit csak akartok. – A csillogó állat láttán sokan elbizonytalanodnak, vannak, akik hisznek Jézusnak, mások azt ordítják: – Húzzál haza!

A színpad mellett állva figyelek. Arra gondolok, ez aztán jó kis fejezet lesz majd a könyvemben. Biztos vagyok benne, Jézus nem haragszik a hitetlenkedőkre, sőt magában már azon mosolyog, mennyire meg lesznek lepve holnap, amikor a csodahalnak köszönhetően megmenekül a gyár. Mert naná, hogy ez lesz az első kívánsága. Amikor a dolgozók zúgolódni kezdenek, Péter, az igazgató a színpadon terem. Fehér köpeny van rajta, néhány perce még üzembejáráson volt. Ott értesült az aranyhalról. Jézus maga újságolta el neki a csodát. Az igazgató a lelkes szónokot készül megvédeni, mert attól tart, a hitehagyott munkások meglincselik. Próbálja minél egyszerűbben tolmácsolni Jézus fennkölt szavait. Miután a dolgozók megértik, a csodahalnak köszönhetően másnap talán újra indulhatnak a leállított gépek, kissé alább hagy a haragjuk. A délutánra kiadott jutalomszabadság és az egy-egy ajándék sör végképp lecsillapítja őket.

Miután az utolsó munkás is elhagyja az üzemet, Jézus a kopoltyúst nagy dunsztosüvegbe teszi, friss vizet enged rá, eleséget szór be neki, aztán az alkalmi akváriumot az igazgatói irodába viszi. Az ajtót gondosan bezárja, a kulcsot zsebre teszi.

– Nem rúgtunk be, ez a jószág tényleg beszél – néz rám mosolyogva, miközben a szállodai szobánkban a kezünket mossuk. Reggel a gyárban óriási zűrzavar fogad bennünket. Betörtek az igazgatóhoz és ellopták az aranyhalat. Persze hogy elvitték, már előző este lefogadtam volna, hogy ez történik. Az a sok gyanús alak, akit tegnap láttam... Eleve elrendelt volt a bűncselekmény.

– Ne hívjatok rendőrt, kiderítem, ki a tolvaj – mondja Jézus Péternek.

Háború lesz, mondta a Kölyök, és fejszéjének élét a fa törzsébe vágta. A levelek összerezzentek odafönt. Az ágakra tapadt madarak arrébb költöztek néhány ággal. Egy ideig onnan károgtak, kaffogtak, búgtak, trilláztak rekedten, aztán elhallgattak. Várták az újabb csapást.

A Kölyök orsócsontjába fájdalom hasított; cifra szavakat ordított a fák közé. Mintha a madarakkal feleselt volna, de azok nem értik az ember nyelvét, legfeljebb a szándékait. Az emberek ugyanis csak hiszik, hogy mindaz, amit terveznek vagy gondolnak, rejtve marad az univerzum előtt. Miközben vannak lények, még itt, a Földön is, amelyek értik és megérzik, hogy az emberek mire készülnek, s már akkor tudják, mit cselekszenek, amikor azt még meg sem tették.

Az Öreg a fiúhoz lépett. Mutasd, mondta párlatokon edzett hangon, majd hüvelykujjának érdes begyével végighúzott a Kölyök karján. Ha fáj, az jó. Akkor gyógyul. Igazított a srác könyökén, a fejsze nyelén irányba állította csuklóját. Így fogd. Majd megszokod. Izmok nélkül a csont meztelen. Amíg a fák az erősebbek, ez a munka szenvedés.

A Kölyök nem szólt, párás szemmel nézett az Öregre. Legszívesebben kifutott volna a fák közül, csak a büszkesége nem engedte. Háború lesz, mondta újból, ezúttal dacosan. A faluban hallottam, tette hozzá, hogy bizonyítsa, nem beszél hülyeséget. Az Öreg ekkor a fákra emelte tekintetét. Ez is háború. A hidegben fázunk, hát elvesszük azt, ami nem a miénk. Bundával bélelt mellényére bökött. Mindent kiirtunk magunk körül, csak azért, mert meg akarjuk élni a holnapot. Végül a magasba mutatott: az égbolton a felhők naszádja vívja csatáját az elmúlással.

Embereket ölni mégis más, mondta a Kölyök. Az Öreg először nem felelt. Megragadta a fejsze nyelét, éles vasát a legközelebbi fa húsába mélyesztette. Ezt mondtad a fáknak is, kérdezte sóhajtva. Én a tüzet látom minden rönkben és ágban, a fák melegét már most a bőrömön érzem. S amíg ez nem változik, ez így is marad. Mert tudod, folytatta a favágást, amíg az emberek csöndben nézik, tűrik, hagyják, hogy másokat megalázzanak csak azért, mert valakik elirigylik boldogságuk legszebb pillanatait, szemet vetnek földjükre, folyóikra, leányaikra és kincseikre, háborúk mindig is lesznek. Ezek a szépségek, itt az erdőben némán tűrik, amikor átvágom az ereiket, fájdalmukat akkor sem érzem, miután eldőltek az avaron.

Álmosan szuszogó szavak, mondatok spárgára fűzve, levélpapírra préselt üzenetek minden napra. Karcolatok tegnapról, kettőnkről, szivárgó titkok egy magára hagyott kulcslyukból. Lopom a csendet, szerelmeskedem minden ott felejtett betűvel, bebújnak a bőröm alá, születnek, meghalnak. Olvasd el ezt az üzenetet!

Ez már a tizenharmadik levél. Nem tudom, honnan, kitől jött. Abban sem vagyok biztos, hogy nekem szól, mint ahogyan az előzőkről sem tudtam eldönteni, valóban nekem szánták-e őket. Se feladó, se címzett, de a makulátlan fehér borítékok mindig a küszöbömön hevertek. Kérdeztem a postást, mik ezek a küldemények, de megvonta a vállát, azt állította, ő soha nem látta ezeket a leveleket.

Az első a szomorkás ősszel egy időben érkezett. Bizonytalanul vettem kézbe, eleinte csak forgattam a borítékot, aztán úgy döntöttem, felbontom, hátha valamelyik szomszéd üzent. Bevallom, magam sem igen hittem, hogy ez reális, hiszen ha valamit akarunk egymástól, leginkább telefonálunk, vagy üzenünk az interneten keresztül. Remegett a kezem, amikor kinyitottam a levelet. Régimódi levélpapíron férfias betűk sorakoztak. Rég láttam hasonlót. Apám leveleit juttatta eszembe, amelyeket a halála után találtunk a fiókjában elrejtve. Anyámnak írta őket a válásuk után, szerelmes üzenetek voltak, de sosem küldte el egyiket sem. Az írás hasonló volt a titokzatos küldeményen is, de láthatóan mástól származott.

„Drága Édesanyám! Azért írok neked, hogy tudd, szerencsésen megérkeztem. A szobatársaim imádták a süteményedet, azonnal nekiestek, amint kitettem az asztalra. Ne aggódj, maradt nekem is bőven mindenből. A füstölt kolbászt, ahogy mondtad, kiakasztottam a két ablak közé, azóta csodálatos illat lengi be a szobát. Mindennap azt ennénk, ha lehetne. Drága Édesanyám! Nagyon féltelek, ígérd meg, hogy felkeresed a doktort, ha nem csillapodik a köhögésed. Mégsem várhatsz a vizsgálattal, amíg én megkapom az orvosi diplomát, addig még van egy év. Vigyázz magadra, kérlek, kevesebbet kapáljál, és több zöldséget egyél! Ölel szerető fiad: Gábor!”

Többször is elolvastam a levelet, amit láthatóan nem nekem írtak. De akkor mit keresett a küszöbömön? Ráadásul a nyelvezete viszonylag régiesnek tűnt, ami még inkább elbizonytalanított. Mintha valaki egy hagyatékból emelte volna ki, hogy aztán eljuttassa hozzám. S bár a kézbesítőnk azt mondta, nem tud a küldeményről, felhívtam a központi postát, hátha segíteni tudnak. Falakba ütköztem. Mire elhatároztam, hogy bejárom a környéket, és mindenkinek megmutatom a levelet, hátha valaki felismeri azokat, újabb borítékot találtam a küszöbön. Most sem volt rajta sem címzett, se feladó.

„Kedves Barátnőm! Örömmel tudatom veled, hogy megszületett első gyermekem, Rozika. Gyönyörű kislány, rózsaszín, pufók arcocskája van, és csak akkor sír, amikor éhes. Remélem, mihamarabb el tudtok jönni, hogy megnézzétek Rozikát, édesanyám főz nektek csülkös paszulylevest, amit úgy szerettek. A vonatköltség miatt ne fájjon a fejetek, mi álljuk, édesapámnak jó volt az idei termése. Ölellek és várlak, barátnőd: Kati”

Egyik szombat délelőtt elindultam, hogy felkeressem a szomszédokat. Mindenhová bekopogtam, megmutattam az üzeneteket, de mindenki azt állította, soha nem látta egyiket sem. A levelek közben sorra érkeztek, mindegyik másnak szólt, láthatóan egyik sem nekem. Volt, amelyiket hivatalos ügyben írták, volt, amelyikben egy nő üzent a húgának, akit gyerekként állami gondozásba adtak. Felnőttként találtak egymásra, s a sorok tanúsága szerint épp készültek összeköltözni, miután mindketten özvegyen maradtak. A levelek nagyon különböztek egymástól, ám abban feltétlenül hasonlítottak, hogy vélhetően a múlt században íródhattak. A kedvencem tizenkettedikként érkezett.

„Kedves Erzsike! Kérem, tegyen jót velem, és jöjjön el holnap este a szokott helyre! Tudom, hogy az ura figyeli, de majd óvatosak leszünk! Nem értem, miért nem válik már el végre tőle, ha csak bántja magát. Én a tenyeremen hordoznám, ha hozzám jönne. Várja meg, amíg besötétedik, kössön fekete kendőt, akkor senki nem látja meg a sötétben. Várni fogom! Szerelme: Sándor”

Az egyik tévés barátomnak is meséltem a levelekről. Azt javasolta, beszéljek a történtekről a reggeli műsorukban, hátha valaki felfigyel rá, s talán az is kiderül, honnan kerültek ezek a rejtélyes borítékok a házam elé. Időközben a Facebookon is közzétettem az üzeneteket, de leginkább csak jósok és szélhámosok jelentkeztek mindenféle keszekusza sztorikkal.

Jönnek az utasok, lökdösik egymást. Felbotorkál a lépcsőn az öreg falusi ember két megrakott kosarával, nyomul tűsarkúban a szőke lány, segítőt, majd helyet keres a vak asszony, anyja kezébe kapaszkodik a bárányhimlőből gyógyult hatéves. A csigát valaki az egyik ülés mellett felejtette... 

Orgonaillatot érzek. A Lillafüredi Palotaszálló mellett áll egy bokor, ha a szél keletről fúj, érezni a virág mámorító illatát. Május van, hétköznap, elmúlt nyolc óra. Szeretem ezt az időszakot: megfigyelek, és elképzelem, ki mit hagyott maga mögött, mielőtt buszra szállt.

Az öregembernek, aki alig bírt fellépni a lépcsőn, láthatóan fájdalmai vannak minden mozdulat közben. Arca olyan, akár egy agyongyűrt papír. Minden barázda egy-egy naplóbejegyzés az elmúlt évtizedekből. Ahogy megfejtem a titkosírást, feltűnik a vidéki ház, a gondozott kert. Látom, ahogy kapával gödröket vág a földbe, azokat vaskos ujjával tágítja. Gondosan belehelyezi a palántát, úgy, ahogy az ember tulajdon gyermekét teszi a bölcsőbe. Megöntözi a frissen ültetett növényeket, beszél hozzájuk: nőjetek nagyra, hadd teljen bennetek örömem! Az öreg leül a buszon, maga mellé helyezi két megpakolt kosarát. Friss saláta, retek, újhagyma, répa kandikál ki a csomagokból. A férfi legalább nyolcvanéves, a Palotaszállót bámulja. Úgy nézi, mint aki először látja. Csillog a szeme, eltűnik belőle a fakóság. Aztán a mellette álló, telefonáló szőkére téved a tekintete. Ugyanúgy nézi, mint az előbb azt a szép nagy puccos szállodát. Sem az épületet, sem a nőt nem tudja alaposan szemügyre venni, az első túl messze van, a másik pedig magasan fölötte. Elérhetetlenek.

A tűsarkú cipőt viselő lány észreveszi, hogy a bácsi figyeli. Felemeli jobb keze középső ujját. Az öreg hirtelen elfordítja a fejét. Talán legszívesebben ő kérne bocsánatot. A szőkeség tovább telefonál. Hangos és magas. Mindenki felett ellát. Bámulja a tupírozott frizurákat, a lapos, zsíros hajakat, a kopaszodó szigeteket a fejbúbokon. Láthatóan jól érzi magát ebben a pozícióban, itt, a buszon, saját világának tetején. Megdicsérhették a telefonban. Viháncol, csavargatja a haját, kelleti magát. Felülről megnézi a mellét, szabad kezével megigazítja az egyiket, majd a másikat. Csak ezután néz körbe, ki látja. Elégedetten nyugtázza a szép számú közönséget. Újra vihog. Rózsaszín szőrös táskájában kutat, kis üvegcsét vesz elő. Permetet fúj magára. Az édes illat, akár az egyre terjeszkedő pókháló, bekeríti a busz utasait.

A vak asszony a lány felé fordítja a fejét. Megrezdül az ajka. Nem tudni, mit fojtott el: mosolyt vagy rosszallást. A szeme nyitva, a tekintete üres. Kezét az orra elé emeli, mintha ezzel akarná megakadályozni, hogy az idegen személy az érzékein keresztül az agyába hatoljon. Aztán megigazítja a szoknyáján keletkezett redőket. Olyan, mint aki makulátlan szeretne lenni a felette magasodó, édes illatú nő társaságában. Biztosan tökéletesnek képzeli. Néha a szőke hangjának és illatának irányába emeli a fejét. Pontosan eltalálja, tényleg ott áll a lány, aki ügyet sem vet rá. A vak a tűsarkakon egyensúlyozó nő számára nem közönség, nincs benne potenciál. Az előbbit azonban izgatja útitársa, olyan, mintha minél többet szeretne róla tudni. Nyújtogatja a nyakát, fülel, talán sikerül összeraknia a telefonbeszélgetésből egy viszonylag tűrhető képet. Lefogadom, azt is tudja, hogy világos hajú, sőt talán a rózsaszín táskáját is le tudná írni.

A hat év körüli kisgyerek egyik kezével anyját fogja, a másikkal egy rúdban kapaszkodik.

– Anyu, annak a néninek miért olyan furcsa a szeme? – kérdezi viszonylag hangosan, és a vak nőre mutat. Az anyja szégyenkezik, próbálja csitítani fiát. Ezzel csak szítja a tüzet.

– Nagyon félelmetes és csúnya – folytatja a kissrác.

A mama lehajol hozzá, tenyerével betapasztja a száját. A fülébe suttog, mire a gyerek hevesen bólogat. Egymegállónyi csend következik. A fiúcska szemmagasságban bámul előre. Lehiggadt. Láthatóan ebben a világban érzi magát otthon, ismeri a combokat, derekakat, az ő szemszögéből ilyen a rend. A vak nő szeme nem illik ebbe a világba, kizökkenti. Valamit talál a földön. Nézi a barna foltot, rugdosni kezdi a cipője orrával. Kavicsnak hiszi, pedig csiga.

Ilyen az, amikor az idő ráfagy a tájra. Nem a tél, mert az csupán évszak, pár hónap a naptárban, hanem az idő. Mert mindaz, ami addig folyt, zuhant vagy hullámzott, most mozdulatlan. Egyszer az egyik srác, akivel együtt mentünk korcsolyázni, s aki már kölyökként is úgy viselkedett, mint aki érti a földi és égi fizikai folyamatok lényegét, azt mondta, hogy csak hisszük, hogy a jég szilárd.

Merthogy ha rendesen megvizsgálnánk halmazállapotát, megláthatnánk, hogy a fagyott vizet alkotó részecskék, ha lustán is, de remegnek. Ám nem azért, mert fáznának, hanem mert az univerzumban minden folyamatos mozgásban van. Csak az ember érzékszervei olyan tökéletlenek, hogy a körülötte lévő világot nagyon szűk tartományban tudja észlelni. Valójában vakok vagyunk, az univerzum sötétjében tapogatózó lények, gyöngék és esetlenek. 

Nekem, persze, magyarázhatott minderről a dermesztő fagyban. A tó egyetlen, mozdulatlan jégtömbnek látszott. Arra gondoltam, hogy ha valaki a közepébe fúrna egy óriási dugóhúzót, majd a Balatont kiemelné medréből, a helyén tátongó sebhely maradna. A felfoghatatlan méretű jégtömb aljába meg hiába kapaszkodnának a kagylók és halak, mert azoknak nincs is olyan végtagjuk, amivel lógni tudnának. Dermedt húsdarabként hullanának a mélybe, a meder alján meg koppannának a fagyott iszapon.

Ám ez a kép sehogyan sem illett a téli Balaton elcsendesedett hangulatához, így a képzeletben megemelt tavat visszaeresztettem helyére, és bólogattam, hogy igen, persze, a jég is remeg, ahogyan az idő is vacog, és már én sem bírom sokáig mozdulatlanul, hiába volt rajtam kesztyű és sapka. A kabát ugyan védett az észak felől arca bukó széltől, de a csizmában egyre szaporábban topogtam a jégen.

1948. május 10-től létezik egységes állami szervezetként az Országos Mentőszolgálat. 76 mentőállomással, 399 dolgozóval és 156 mentőkocsival kezdték az életek mentését a második világháború után a magyar mentősök.

Az OMSz Európában elsőként állított szolgálatba rohamkocsit 1954-ben, mely a kor legfejlettebb eszközeit – lélegeztetőkészüléket, defibrillátort és pacemakert – használta alapfelszerelésként a mentések során. A múlt században a magyar mentőautók szimbólumának szállító, lengyel gyártmányú Nysa kisbuszok jelentős része is rohamkocsiként funkcionált. Ezeket a járműveket 1962-től kezdve fokozatosan felszerelték URH-készülékekkel, az URH-rádiókat pedig 2007-ig aktívan használták, ekkor váltotta fel a technológiát a modernebb, műholdas EDR-rendszer.

A magyar mentőszolgálathoz köthető az első rohamkocsi mellett a mentőtiszti szakmai képzés kialakítása is. Ezt Oravecz Béla dolgozta ki és szervezte meg, az ő nevéhez köthető az is, hogy a sürgősségi ellátás önálló orvosi diszciplínaként (oxiológia) lett elfogadva.

Az Országos Mentőszolgálat sajátossága, hogy a mentők egységes állami szervként dolgoznak, a kórházaktól, a tűzoltóságtól és a rendőrségtől is függetlenül, míg a világ több pontján ez pont fordítva van.

155 éve, 1866. augusztus 9-e óta van Magyarországon állatkert. A budapesti Fővárosi Állat- és Növénykert egyike a világ legrégibbjeinek, a ma is létező intézmények közül csupán 25 fiatalabb a Városligetben találhatónál.

Bár a vadállattartás már évszázadokkal korábban megjelent Magyarországon, a reformkorban merült fel először gondolata, hogy létesítsen egy nagy állatkertet Pest. A Fővárosi Állat- és Növénykert akkor még Pesti Állatkertként végül 1866 nyarán nyitotta meg kapuit, az ötszáz lakó legtöbbje a Kárpát-medence élővilágából került ki. Első igazi különlegesség Erzsébet királyné ajándéka, a zsiráf volt, de érkeztek Schönbrunnból papagájok és barnamedve is. A medvék azóta is állandó lakói a Városligetnek.

Az állatoknak sokkal kevesebb bemutatótér jutott, az állatkert ugyanis inkább volt akkoriban egy nagy közparkhoz hasonló létesítmény. Az állatkertben éppen ezért többször megfordultak távoli népek is, köztük például egy afrikai törzs, amely a millennium évében hetekig sátorozott a Városligetben.

A két világháború súlyosan megrongálta a budapesti állatkertet és a lakókat is megtizedelte. A nyomorúságos körülmények azonban a világégés után is megmaradtak az állatok számára, a szocializmusban ugyanis mennyiségi elvek vezérelték az állatkert irányítóit, így összezsúfolva, nem megfelelő körülmények között tartották a bemutatott fajokat. Erre 1958-tól a veszprémi állatkert pozitív ellenpéldaként szolgált, a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark, főleg Kasza László igazgató munkájának köszönhetően hatalmas felelősségtudattal viszonyult az állattartás iránt, tanácsaival pedig segítette a többi vidéki állatkertet is.