Iluska világhírű topogója

Bárányné sosem gondolta volna, hogy nevét egyszer majd feljegyzik a történelem lapjaira. Merthogy a megyei lap is történelmet ír, függetlenül attól, hogy a cikkek tartalma igaz vagy sem. Az utókor is abból tudja szemlézni a múlt dolgait, ami abból meg- vagy fennmarad. Mindenki abból rakja össze a részt, az egészet, mozaikok darabkáiból próbálkozik, így következtet mindenre és bármire is. Minél több az egymáshoz illeszthető részlet, a múlt annál inkább rekonstruálható. Már amennyiben a cél az, hogy valósághoz közeli képet kapjunk. Merthogy a tapasztalat az, hogy ami hajlítható, az előbb vagy utóbb görbül is. Vagyis miért éppen Bárányné története ne szólhatna másként, mint ahogyan az amúgy megesett.

Merthogy ez a derék asszony lánynak szép volt, s még helyesnek is különösen formás. Gyűltek is köré a legények, dongtak, akár a méhek. Nyilvánvaló okok miatt itt most nem volna illendő heréket írni, arról nem is szólva, hogy a legények ma is élnek – a kaptárak heréi meg, ugye, korán halnak. Szóval, Báránynét akkoriban még Kovács Iluskának hívták, és a templomtól a negyedik házban lakott. Történetünk szempontjából ennek ugyan semmi jelentősége nincs, de valahol neki is laknia kellett.

Főzni viszont nem tudott. Nagyon nem. Csak enni szeretett. Ettől volt olyan formás. De csak éppen annyira, amitől a legényeknek megjött a kedve ahhoz, hogy férfiaknak mutassák magukat. Még akkor is, ha az álluk épphogy pelyhedzett, a tenyerüket nem törte szárazra a kaszanyél. Aratáskor bezzeg nem mindenkinek jött meg a kedve rendbe állni, és ez nem kis fejtörést okozott a gazdáknak. A búza ha elfekszik, ott rohad meg a földön világnak csúfjára, és ezt egyetlen jóravaló lélek nem hagyhatta.

A borosüvegek árnyékában megálmodták hát, hogy aratáskor Iluskát kérik meg, hogy főzzön a földeken dolgozó legényeknek. Reggel töltsön pálinkát, ebédre mérje az adagot, amúgy meg hordja a vizet a tikkadt népnek, csevegjen színes ruhában, távolodó alakja legyen a horizont felé araszoló aratók vágyainak délibábja.

Így is lett. Iluska sürgött-forgott, etetett, itatott, csevegett, napkeltétől napnyugtáig férfilelket delejezett. Mondták is rá, hogy szerencsés ember lesz a férje, mert ilyen takaros menyecskét messze földön nem találni. Csak azt nem tudták, hogy Iluska helyett Mári néne főzött, a leány szomszédja, a templomtól az ötödik házban – lám, mégis van jelentősége annak, ki hol lakik –, és az egyik napon olyan topogóval állt elő, hogy annak a megyében is híre ment. Volt abban minden, ami kell: krumpli, tészta, kolbász, füstölt szalonna, kellően csípett is, mert a kocsmáros rossz borának is fogynia kellett.

Az egyik reggelen meg is jelent a megyei lap munkatársa, bánatos arcú ember, bőrén látszott, hogy keveset jár a levegőre, a vállát is lefelé-előre ejtette, amitől meg úgy járt, mint aki önmagát kísérti. Talán még az árnyéka is másfelé esett, nem a napfény ellenében. De ez bizonyára legenda.

Ez a városból jött ember írta a cikket Iluska világhírű topogója címmel, fotót is készített hozzá, így a formás lányt ország-világ megismerte. Az étel receptjét minden arra érdemes gasztronómiai lap és rovat megírta, s még a híradó is kitelepült, hogy rövid dokumentumfilmben örökítse meg, hogyan aratnak Iluskáéknál.

A film rendezője, a háromnevű Bárány Károly Frigyes, a lelke mélyén folyton figyelemért remegő fiúcska addig járt ki a fővárosból, tette a szépet, beszélt hímes szavakkal, mígnem egyszer hazavitte magával Iluskát. Nemcsak úgy véletlenül, hanem örökbe. Rá négy évre két lagzit is ültek, egyet a városban, a másikat a faluban. Utóbbin a málészájú legények mondták is, hogy a topogót, amit anno aratáskor ettek, újra megpróbálnák. A már Báránynévá lett Iluska meg pironkodott, hogy azok az idők már elmúltak. Őt a férje étterembe viszi, ha meg otthoni kosztra vágyik, megfőz a házvezető. Ő már főállású feleség, a városban nincsenek búzaföldek. Lábán a cipő rendre tűsarokba fut, azzal falun mire menne.

Nem szóltak a legények, ették az ünnepi kosztot, a táncot hajnalig ropták. Ha elfáradtak, pálinkát ittak, s bár a kocsmáros lőréje nem lett jobb az évek alatt, úgy voltak vele, hogy a rossz bor is jókedvet ad, ha sok van belőle. Amikor meg elutazott tőlük Iluska, vitte az autó, mintha ezer ló húzta volna. Nem sokáig néztek a jármű után, a kipufogó füstje hamar eltakarta a kasznit s a benne ülő emlék délibábját.