A világ legtöbbet kereső cirkusza

Mit várjon az ember egy sátoros vándorcirkusztól? Már akkor gyanakodni kellett volna a Zamárdiban tábort verő szórakoztatóipari egységben, amikor megszólalt az első szám. Igazi, klasszikus céllövöldés zene volt, mindent büntető technó. A keverőpult mögül aztán kilépett a zenei felelős, hogy zsonglőrként is bizonyítson, egy buzogányos-karikás feldobom a levegőbe és elkapom artistaszámmal.

Ez annyira mégsem lehet könnyű, mert egyszer sem sikerült mozgásban tartani az eszközöket úgy, hogy a végén egy olléval kísért dobbantással a mutatványos learathassa a tapsot. Amikor ez egy négyéves gyereknek is feltűnik, ott kellene abbahagyni, de a zsonglőr nem adta fel, hanem a padlóról felvett játékszerek mellé mindig újabbakat vett le az állványról, hátha többel jobban megy majd. Nem ment. Hanem amikor az aznap kissé bizonytalannak tűnő zsonglőr valamivel később - ló- és teveidomítás és persze nőszétfűrészelés után - késdobálóként jött elő a függöny mögül, hogy megpróbálja nem eltalálni a táblára terjedelmes sziluettet vető feleségét, na akkor olyan feszültség keletkezett, amit addig nem éreztem cirkuszban.

De mit lehet várni egy olyan cirkusztól, amiben nem egy család próbál megfelelni a kihívásnak, hanem a világ keresettebb társulata? A montreáli Cirque du Soleil a showbiznisz egyik legsikeresebb vállalkozása, összesen 900 artistát alkalmaz (köztük magyarokat is: a Fehér tenyér főszereplőjét, Hajdú Miklós Zoltánt, a korábban szintén tornász Supola Zoltánt, Lengyel Imre többszörös magyar műugróbajnokot, Jobbágy Zoltán akrobatát és a Budapesten is fellépő Újvári Milánt). Csak Las Vegasban hat állandó programja van, de a majdnem ezer artistából futja egyéb vándorprodukciókra is. Összesen hétmillióan fizettek jegyet tavaly valamilyen Cirque du Soleil műsorra.

Haknigyanús? Megfordult már az Arénában egy másik nagy világjáró csapat, a Harlem Globetrotters is. A budapestivel egyidőben másik három helyen is ezzel a védjeggyel adták el a kosárlabda show-t. Az valami egészen elképesztő volt, elsőre még elnéző az ember, ha egy félpályás próbálkozásánál nem megy be a labda a kosárba, legalább látszik, hogy milyen nehéz, aztán elkezd feszengeni, a negyediknél a jegy árára tévedt az ember tekintete, a nyolcadik után már ez sem számított, és elindult haza.

A Magyarországon keddi és szerdai előadásával először járó Cirque du Soleil előadása nem volt ilyen látványos égés, annál azért profibb az előadás és ez a társulat is, de a Delírium - a hozzáférhető DVD-k alapján - korántsem a legjobb darabjuk. A Delíriumot úgy harangozták be, hogy "most először a Cirque du Soleil előadásának a dallamok, a zenészek és az énekesek a hajtóereje". Komolyan meg is ijedtem az első szám után, ami leginkább egy profi Disney-s musicalre hasonlított.

Később a helyzet javult, egy álom pörgött végig, szürreális képekkel, csak sajnos az előtérbe tolt, amúgy jóhangú énekesek ritkán produkáltak emlékezetes látványt - a magasban lebegő énekes szoknyájából az egész színpadon befedő lepel ilyen volt -, legtöbbször jelmez nélkül, fehér ruhában álltak a színpadon, egyet jobbra, egyet balra tánclépésekkel andalítva a közönséget. Ki tudja miért, de majdnem mindvégig rajtuk volt a fény, és őket mutatták a kivetítőn, miközben a háttérben, félhomályban akrobaták, táncosok produkálták magukat. Persze így legalább az irdatlan színpad nem tűnt üresnek.

Sajnos, ami működik egy cirkuszi porondon, körben nézőkkel, az egy sportcsarnokban, a hagyományos színpad-nézőtér felállásban már nem. Nagyban nem volt probléma, látványgyárként működött, gigantikus képeket vetítettek a színpad elé kifeszített óriási, átlátszó függönyre, de ilyen nagy térben nem működtek az apróságok, a szereplők elvesztek az előadásban, néha rácsodálkoztam, hogy a főhős még mindig a levegőben lebeg, egy óriási piros léggömbbel a hátán, amit időnként a fejére húz.

Az alkalmanként elképesztő látványt - amikor egyszerre négy-öt dolog történik a színpadon - nem sikerült megtölteni tartalommal, több volt az üresjárat, mint a meghökkentő produkció. Utóbbiak pedig a klasszikus cirkusz elemeit hozták vissza: légtornászok, az egyik karján támaszkodva elképesztő elemeket bemutató tornász, hullahopp karika, és bronzra festett erőművészek, rögtön négy is, mintha kétszer két Rippel-testvér lett volna a színpadon. Állatok hagyományosan nincsenek, bohóc sem, de nőt sem fürészelnek ketté.

A fináléban pedig elhangzott az Alegria is, amit Geszti Péter osztott meg a magyarokkal, ez az Oláh Ibolyás Magyarország-himnusz. Erről azt hittem, hogy amolyan Freddie Mercury-s tavaszi szél vizet áraszt gesztus, az Arénát mindkét alkalommal majdnem teljesen megtöltő nézőknek, de nem, a You Tube-os kalózfelvételeken látszik, hogy máshol is ezzel búcsúztak, nagyjából a duplájára gyorsítva fel az eredetit.

Olyan előadás volt, amiről remek képeket lehet készíteni - na nem a nézőknek, mert a társulat tagjainak épségére hivatkozva tilos volt bármilyen felvételt készíteni, ami a vakunál még magyarázható, egy videó viszont legfeljebb a hivatalos DVD-árusítást veszélyezteti, de akkor tessék ezt mondani - mindesetre nem lehet véletlen, hogy a társulat alapítója és tulajdonosa, Guy Laliberté lett a világ legsikerebb üzletembere az idei "üzleti Oscaron". A Cirque tavalyi nyereségét 200 millió dollárra becsülik.

Míg a Fővárosi Nagycirkuszban akkor sem mennek telt házzal az előadások, ha kétévente a cirkuszfesztiválon valóban a műfaj legjobbjai lépnek fel, a Cirque du Soleil hírére simán elfogytak a 9-17 ezer forintos jegyek. Állítólag jönnek jövőre is. Talán akkor a produkció is megér majd ennyit.