A Daft Punk ott játszik a szobámban - 10 éves az első LCD Soundsystem-lemez

Emlékszem az első pillanatra, amikor találkoztam az LCD Soundsystemmel, és szemtanúja voltam az utolsó pillanatnak is, amikor még létezett. Nagyjából a kétezres évek elején felmentem az allmusic.com-ra, ahol éppen az együttes volt az Artist Of The Week, a képen négy darab, kicsit leharcolt emberről készült Polaroid volt egymás mellé rakva: Nancy Whang, Pat Mahoney, Tyler Pope és James Murphy. Akkor még nem tudtam, hogy kik ők, meg abban a pillanatban még azt sem, hogy pontosan mit csinálnak. 

Felmentem valami gagyi, de legális mp3-oldalra, esküszöm nem emlékszem a nevére, talán mp3.com volt vagy hasonló fantáziadús valami, és leszedtem az első számot, amit találtam. Ez volt a Beat Connection, egy hosszú, monoton, zseniális poszt-punk/diszkó-kirohanás kongára arról, hogy abban a tetves New Yorkban senki sem hajlandó rendesen szórakozni. Pár hónappal később megveszem az LCD Soundsystem bemutatkozó, címnélküli albumát a Wave-ben. A lemezt, ami ma lett 10 éves.

Az utolsó pillanat 2011. április harmadikán volt, és csak azért tudom ennyire pontosan a dátumot, mert nagyon könnyű utánanézni. Három nagylemez, pár fura kísérlet, egy marék kislemez és egy csomó koncert után az LCD Soundsystem lehúzta a rolót és egy hatalmas, több, mint három órás koncerttel búcsúztak a Madison Square Gardenben. A modern New York legjobb zenekara alig tíz évig létezett.

James Murphy már a kilencvenes években is játszott különböző amerikai hardcore bandákban, később elkezdett DJ-zni és hangmérnökként dolgozni. Előtte volt kidobó is, sőt, Jerry Seinfeld is be akarta sorozni, hogy írjon az akkor még kevésbé ismert Seinfeld-sorozathoz. De Murphy kitartott a zene mellett, David Holmes egyik lemezének munkálatai közben összehaverkodott az UNKLE egyik tagjával, Tim Goldsworthy-vel, és Jonathan Galkinnal hármasban megalakították a DFA Records lemezkiadót, aminek hatalmas szerepe volt abban, hogy meghatározza a tánczenét, ami a nu metál mindent pusztító világégése után főnixként feltámadt New Yorkban. Annyit mondok, hogy House Of Jealous Lovers. De ez a cikk most nem a DFA-istállóról szól, hanem James Murphyről, és arról, hogy 2002-ben úgy döntött, a sok besegítés meg hangmérnökösködés mellett kiad egy saját kislemezt.

Fotó: Jim Dyson

Ez volt a Losing My Edge, ami olyan, mint egy hatalmas belsős vicc zenebuziknak. Murphy felvette egy igazi, besavanyodott, elitista sznob hangját, és írt egy dalt, vagyis nem is egy dalt, hanem inkább egy puttyogásra felvett szavalást arról, hogy ő sokkal, de sokkal jobb zenéket hallgat, mint bárki más, akit megszólít ebben a számban. A Losing My Edge a felétől szinte semmi másból nem áll, mint ismert (Lou Reed), kevésbé ismert (Faust) és tökismeretlen zenekarok (The Fire Engines) felsorolásából és abból a keserű hangulatból, hogy ebben a korban már felesleges zenebuzinak lenni, mert a fiatalok mindig mindent sokkal jobban tudnak. Felesleges bemagolni az összes Beach Boys-albumot, ott az internet. A zenekarok nemcsak jelvények voltak Murphy mellényén, hanem egész jó irányzatok, hogy milyen zenét fog a jövőben játszni. Can, Liquid Liquid, Gang Of Four, The Fall, Joy Division - ha ezekből legalább kettőt ismert az ember, akkor már nyert az LCD Soundsystem-bingón.

Az internet imádta.

A Losing My Edge B-oldala volt a már említett Beat Connection, ami meg pont az ellenkezője volt az első számának, amit az szövegeléssel, meg hanghordozással mondott el, azt a BC zenével: ami pont olyan volt, mintha egy különösen agresszív diszkószámból valaki levette volna a díva vokálját és egy harmincéves szőrös mackót tett volna a helyére, aki arról panaszkodik, hogy minden buli az Egyesült Államok legszomorúbb napja. Nem csoda, 9/11 után nem sok embernek lehetett kedve önfeledten bulizni, de Murphy-nek és a kiadójának feltett szándéka volt, hogy változtasson ezen. A nyolcperces Beat Connection tökéletes gyógyír volt erre.

Aztán pár kislemez után jött a mindent elsöprő Yeah, ami egyszerre dub, diszkó, technó, punk, acid, kolompverés és szintetizátoros őrület, olyan, mint egy alakváltó főgonosz egy videojátékban, ami rögtön változik, amint kiismeri a játékos. A Yeah talán még azóta egyedülálló a popzenében, léteztek olyan dalok bőven, amik műfajt váltottak félúton, de olyanból nem sok volt, ami egyikből a másikba folyik kilenc percen át. Murphy két bombajó A-oldallal, egy rakás tökéletes B-oldallal együtt készen állt arra, hogy felvegye az első albumát.

És 2005. január 24-én megjelent, rajta kilenc számmal, a különleges kiadásban egy extra lemezzel, amin az addig megjelent kislemezek szerepelnek. A címnélküli albumának kilenc száma olyan, mintha Murphy még jobban szeretné megmutatni a világnak, hogy pontosan kik is a hősei és milyen zenét imád. 

A Daft Punk Is Playing At My House-ban remélem tökegyértelmű az utalás, az egész szám arról szól, hogy valaki évekig gyűjt arra, hogy meghívja a Daft Punkot a házának pincéjébe, hogy ott veresse egész éjjel a haverjaival. A Too Much Love egy hatalmas Talking Heads-idézet, David Byrne izgága éneke helyett sokkal nyomottabb szöveggel. A Tribulations az utóbbi tíz év legjobb elektropop-száma és punktum. A Movement egy Mark E. Smith-es hangsúlyozással előadott tiráda arról, hogy mennyire üres póz mindenkinek a rockzene. A Never As Tired As When I'm Waking Up egy George Harrison-dal is lehetne az ébredésről, amit mindegyikünk ismer és amit a címében Murphy olyan érzékletesen leír. Az On Repeat egy repetitív gitár-sikamikálós poszt-punk szám a Public Image Ltd.-féle iskolából. A Thrills egy olyan újhullámos zajongás, amiket '81-ben húsz embernek adtak elő New York-i pincékben, manapság meg drágán árulnak rá jegyeket az A38-ra. A Disco Infiltratornak semmi köze nincs a diszkóhoz. A Great Release-t pedig mintha Brian Eno álmodta volna meg.

Jó, ebből az előző bekezdésből az jön le, hogy James Murphy kíméletlenül lop az idoljaitól és eladja a saját közönségének. Pedig egyáltalán nem erről van szó, mármint a kíméletlenül lopás az igaz, de egyáltalán nem öncélúan, csak azért, hogy becsomagoljon valami régit valami újnak, hanem teljesen a saját magáévá tesz évtizedes hangokat, érzéseket és hangzásokat, és egy percig sem leplezi, hogy honnan merített ihletet. És a dalai mind szóvá is teszik ezt a sok nyúlást: a Movement és az egész album legjobb sorában beszól az unalmas, pozőr rockereknek és ahhoz hasonlítja az egészet, mintha egy kövér, pólós ember énekelne az összesben. Egy olyan kövér fazon, mint ő.

A 2005-ös lemez csak a kapudrog ahhoz, amit az LCD Soundsystem a karrierjének következő 6 évében fog művelni, de mindenképpen érdemes meghallgatnia annak, akit érdekel, milyen lehetett eljárni a New York-i éjszakában a 2000-es évek közepén.

Itt meg is lehet hallgatni az egész albumot:

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!