További Stenk cikkek
-
Amit elásnak, az mindig a felszínre kerül – még egy lakótelepen is - Visszatérhet a Linkin Park, új turné is szóba került
- Lesz egy nap, amikor szinte csak magyar zene csendül fel az országban
- Heroin helyett francia sajt, érzelgősség helyett orosz megszállás
- Ha leszakad a repülőgép teteje, csak az Istent látod felette
Már ott tartunk, hogy 2005 ugyanolyan nosztalgikus messzeségbe került, mint az autós kártya, a csütörtök esti Szomszédok, vagy a Márka Meggy, amit csak azért jár, hogy akkor otthon el ne mond a nagyanyádnak, hogy megint beugrottunk a kocsmában, meg úgyis csak a haverok végett. Az év, amikor George W Bush kapott még egy esélyt, amikor Sólyom László köztársasági elnök lett, és ezzel együtt többet nem vehet fel szandált zoknira. Az év, amikor a System of a Down kiadta a Mezmerize-t, és Emmy-t nyert a Lost. És az év, amikor az Amorf ördögök feljátszotta a Cellux Szimfónia dalait.
Igen, most akkor kapcsoljuk a legnagyobb fokozatra a nosztalgia ködgépét, és talán a sűrűn gomolygó emlékek közöt felvillan majd, hogy akkoriban még az Iwiwen néztük meg, hogy ne már, mekkora melle lett a Rékának az általánosból, és még nem rendelt mindenki csípőből rozéfröccsöt a Mika Tivadarban, ellenben a teljes SZDSZ megsemmisült volna, ha szombat este egy török kamionos rosszul veszi be a kanyart az Erzsébet-híd után, és belezuhan a Ráczkert részegen flörtölő bölcsészkarába. Ja igen, és még létezett a nemzetvesztő SZDSZ.
Az Amorf Ördögök már akkor is olyan volt, mintha egy vándorcirkusz a Vajdaságban Kispál és a Borz feldolgozásokat játszana, közvetlenül azután, hogy a porondmester bátran bedugta a fejét a kopott oroszlán szájába. Tövisházi Ambrus dalaiban az akkor nagyon népszerű balkáni népzene találkozott az akkor még népszerűbb reggae-vel, és az egész mégis úgy szólt, mintha egy részeg katonazenekar játszaná a frontról hazafelé. Persze ehhez kellett Tariska Szabolcs szövegíró is, aki nem csak Kozsót énekelte meg, de alig két tucat dallal megteremtett egy groteszk magyar valóságot is, amiben részeg huszártisztek balalajkáztak ragga motívumokat, médiavállalkozók horkoltak szőke nőkkel, és Pataki Attilából széklábat faragtak az ufók. Hogy ez az egész mégsem ment át kínos Boban Markovic-paródiába, az leginkább Péterfy Borinak köszönhető, aki annak ellenére képes volt énekesnő lenni, hogy valójában színésznő.
Tíz évvel később, az A38-on mindez pont úgy szólt, ahogy azt a nosztalgia ködében tapogatózva elvárnánk. A számok egymás után, a Zarándok évszakok férfikórus nélkül, leginkább magnóról (az egy olyan valami, amiből zene szól, nincs benne wifi, és még ismertek 2005-ben), de hatalmas lelkesedéssel. Tariska Szabolcs még mindig úgy üvölt mintha csak a tombolát húzná a vásárban, Péterfy Borinak pedig nem csak a hangja olyan még mindig, mintha 2005 lenne. Azt ugyan nem nagyon lehetett eldönteni hogy akkor ez most egy koncert, egy cirkuszi előadás, vagy egy alternatív musical, de ennek nincs is jelentősége.
A lényeg az, hogy eljátszották a Cellux Szimfónia összes számát, az emberek meg alig fértek el, mindenki rozéfröccsözött vadul, meg posztolt egy párat a Facebookra.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon