Ezeréves titokzatos aranykincs Pesten, és egy táncoló magyar királynő képe egy dél-tiroli freskón. Hogy mi köti össze őket? A BULIZENE!

Ha van ingoványos terület, ahová nem kéne bemerészkedni, akkor az a középkori táncoké. Egyrészt a tánchoz még annyira sem értek, mint a zenéhez, másrészt sajnos elképzelésünk sincs arról, hogy milyen lehetett a középkori tánc. Vagyis pontosítsunk: elképzelésünk azért van, hiszen pár zene fennmaradt, na meg néhány kép is. Vagyis jobban állunk, mint mondjuk az őskori zenék rekonstruálásánál, de azért nem sokkal. Mondjuk 

Na ugye. Viszont nagyon szeretem a középkori tánczenéket, meg aztán egy csomó izgalmas dologra bukkantam, amiket muszáj megosztanom veletek. Szóval folytassuk zenetörténeti utazásunkat a korabeli bulizenékkel!

Amikor még a templomban is táncoltak

Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés, amiről aztán tényleg semmit nem tudunk, hogy milyenek lehettek az egyházi táncok? Kik, miért és hogyan táncoltak a templomokban? 

Merthogy táncoltak, az biztos, különben nem tiltották volna. Nem csak nyugaton vannak erről hírek, hanem nálunk is. 1279-ben úgy rendelkezett a budai zsinat, hogy

a papság ne tűrje, hogy a nép a temetőkertben vagy magában a templomban táncra kerekedjék

Ehhez persze hozzátartozik, hogy ma már igen nehéz lenne egy templomban ugrabugrálni, hiszen padokkal vannak tele, ám a középkorban ez még nem volt így. Ezért van sok katedrálisnak például gyönyörű mozaikos padlója: akkoriban a hívek még nem ültek a misén.

Más keleti vallásoknál szinte természetesek a táncok, a kereszténységben viszont ritkán találkozunk velük (és most az új hullámos amcsi kis egyházak nem érnek). Pedig sok minden utal arra, hogy – főleg az első évszázadokban – még nem volt ez idegen a vallástól. Elég csak az együtt éneklő szír és görög szerzetesekre gondolni, akik a zsoltárok után rendszeresen táncra perdültek.

A koptoknál állítólag mind a mai napig ropják a papok, és Ibériában is több helyen él a hagyomány. A legismertebb alighanem a sevillai katedrálisban tartott Los Seises, amelyet fiúk járnak egyes egyházi ünnepeken:

Feltételezik, hogy a templomokon kívül bemutatott misztériumjátékokon (amilyeneket Európa első sztárzeneszerzőnője is írt) is táncolhattak az előadóak. Persze ez megint csak tippelgetés. 

A korabeli keresztény táncokról alig maradt képi emlék, ezért különleges az a fejék, amit Nyitraivánkán talált egy földműves 1860-ban, s amit ma a Magyar Nemzeti Múzeumban őriznek. Ez a feltehetően 1042-ben készült Monomakhosz-korona, amit egy bizánci császárról neveztek el: ő van rajta, a kedves felesége, a kedves sógornője, két erény  (őszinteség és alázat) megtestesítője, valamint két táncos figura.

Ez utóbbiak óriási fejtörést okoznak a tudósoknak, akik ha nem is álltak még elő annyi teóriával, mint a Szent Koronával kapcsolatban, de azért szemmel láthatóan csak tapogatóznak. 

A bizánci császár koronázása és uralkodása nem egy laza fröccsözés volt a bulinegyedben, hanem egy tök komoly dolog. Kizárt, hogy egy koronán (még ha az esetleg egy királynői fejék is volt), az uralkodó mellett ledér szórakoztatóipari alkalmazottakat ábrázoljanak.

Ehhez hasonlót azonban sem az ortodox ikonográfiában, sem úgy általában a középkori művészetben nem is merünk. Vannak, akik szerint Mózes testvérének, Mirjam prófétanőnek a győzelmi tánca látható rajta, hogy 

hurrá, átkeltünk a Vörös-tengeren.

De akkor miért van belőle kettő? A kecsesen lépő, fátyolos táncosok titkát talán soha nem fejtik meg, az azonban bizonyos, hogy szép példái annak, hogy a tánc és az egyház egykor nem voltak ellenségei egymásnak.

Később, a reneszánsz idején azért már elő-elő fordult, hogy egy-egy képen táncra kerekedtek a szentek, mint ahogy  Fra Angelico, 1420-as években készült Utolsó ítéletén láthatjuk a Paradicsom ábrázolásánál. (A pokolban nem táncolnak, de aki látni akarja a festmény másik felét is, kattintson a képre.)

Itt már úgy buliznak az üdvözültek, ahogy az akkor már néhány évszázada divatban volt.

Vagy legalábbis hasonlót, hiszen mint a bevezetőben írtam, azért nem lehet tudni pontosan, milyen volt. Annyi azonban bizonyos, hogy a nem túl sok előkerült ábrázolás és írásos emlék mind arra utal, hogy a körtáncok és a lánctáncok voltak divatban.

Az utóbbinál táncosok egymás kezét fogták és egy előtáncost/-énekest követtek. Nagyjából úgy, mint az Aranyszőrű bárány népmesében, mely nem csak a tánctilalmaknak, de talán a korabeli táncőrületeknek is emléket állít.

Emlékét gyermektáncok őrzik sokfelé, vagy például a magyarországi leánytáncok, de a kontinens peremén, mondjuk a Feröer-szigeteken, a Balkánon vagy épp a csángóknál mind a mai napig fenmaradtak a közös körtáncok.

Na de vissza a középkorba! Akkoriban még mindenhol találkozhattunk vele. Mondjuk Toscanában, ahol a sienai Palazzo Pubblico freskóján látunk ilyet. Olyasminek tűnik, mint a Bújj, bújj, zöld ág:

Ez meg a sok száz kilométerre onnan, a dániai Ørslev templomában van. Külön felhívnám a figyelmet a trombitáló nyúlra!

Még egy utolsó képet engedjetek meg nekem, aztán tényleg jönnek a zenék. Ez a freskó Dél-Tirolban van (melynek dalosairól a múlt héten esett szó a középkori X-faktor magyar versenyzője kapcsán), Runkelstein várában, ami ma Olaszországhoz tartozik és Castel Roncolo a neve. Számunkra azért különleges ez a kép, mert egyes kutatók szerint

Na de vajon mire táncolt ez a rengeteg ember egész Európában? A tánc, amivel legtöbbször találkozunk, az az estampie vagy estampida. A legenda szerint ilyet hallott a hóhányó Raimbaut de Vaqueiras trubadúr két jongleur előadásában. Igaz, előtte megfogadta, hogy reménytelen szerelme miatt többet nem énekel, de ez úgy megtetszett neki, hogy inkább feladta, és a "népzenét" feldolgozva megírta a középkor egyik legnagyobb slágerét a Kalenda Mayát:

A történet mindenesetre jól példázza, hogy akárcsak a másik divattáncot, a saltarellót, a néptől tanulták el az urak, onnan került be az udvarok zenéjébe.

Miközben maguk a táncok elég kötöttek voltak, a zenék tulajdonképpen sokkal közelebb álltak a mai elektronikus tánczenékhez, mint mondjuk a XX. századi pophoz. Az egészet a ritmus uralta, felette pedig rövid dallamokat játszottak a zenészek, akiknek csak az ügyeségén múlhatott, hogy mit hoznak ki a jól ismert, néhány ütemnyi slágertémákból, amelyket alighanem hosszú órákon át szólt többé-kevésbé monotonon. 

Mit hallgassunk, ha középkori tánczenére vágyunk?

Nagy a szórás, hiszen szöveg híján itt még inkább az előadók fantáziáján múlik, mit hoznak ki a fennmaradt dallamokból. Nekem azok az interpretációk jönnek be legjobban, amelyek nem rugaszkodnak el teljesen a valóságtól (magyarán el tudom hinni, hogy valahogy így szólhattak), de popularitásak maradnak, ha már egyszer korabeli popzenéről van szó.

A nagy sokaságból most csak két lemezt emelnék ki (a címükre kattintva a teljes album meghallgatható), aztán persze még visszatérünk a témára többször is. Ja és persze ne feledkezzünk meg arról sem, hogy abban az időben az Ibériai-félsziget milyen klassz arab zenék hódítottak (szó szerint). 

Az első a Dufay Collective A L'estampida' Medieval Dance Music című lemeze. A csapatért már a trouvère-es albumuk kapcsán is teljesen odavoltam, ez szintén egy nagyon jó kis anyag. Nem tudni, voltak-e olyan klasszul felépített hangszerbeléptetések, szólók és kiállások a középkorban, mint a mai zenében és a Dufay Collective előadásában, de mindegy is. Nekem bejön. Ez volt a debütáló lemezük, amivel 1991-ben berúgták a kaput. Ez meg itt balra a 15 és 3/4 évfordulós kiadás borítója, mely az egyik legjobb a komolyzenei borítópiacon (már amennyiben ezt a muzsikát valamilyen rejtélyes okból komolyzenének neveznénk).

Ha a Dufay Collective az Oasis volt a 90-es években, akkor az Early Music Consort (of London) a Beatles a 60-asokban. Bár a fiatalon öngyilkos lett frontember, David Munrow miatt simán lehetne a régiezene Joy Divisonje is. Még Tomás hívta fel a figyelmemet egy kommentjében a Music of the Crusades című lemezükre, én meg el voltam hűlve, mennyire "friss régizenét" csinált valaki a 70-es években, mindenféle klasszikus zenei modoroskodás nélkül. Bár ezen az albumon nem csak tánczenék vannak, most ezt ajánlom nektek. Egyrészt mert egy húzós estampidával kezdődik, másrészt meg nem nagyon van fenn más teljes terjedelemben a neten. De ígérem, rájuk még bővebben is visszatérünk!

Meg egy csomó minden másra is persze, hiszen a zenetörténeti utazásunk hamarosan folytatódik. Ne maradjatok le a következő részről sem, kövessétek a sorozatot a Facebookon!