A Gorillaz beszippantotta a Sziget Fesztivált

Gorillaz

Ahhoz képest, hogy majdnem húsz évig nem járt Magyarországon a Gorillaz, elég furcsa belegondolni, hogy az utóbbi két évben a csütörtöki Sziget-fellépésük volt a harmadik magyarországi koncertjük. Nem tudom, hogy Damon Albarn szeretett-e bele hirtelen az országba, vagy valami más áll a dolog hátterében, de az biztos, hogy a Szigetre meghívni a Gorillazt nagyjából a legjobb ötlet volt, amit csak ki lehetett találni:

Ahogyan tavaly novemberben, úgy most is egy lemezbemutató turné keretein belül érkezett ide az együttes, ezúttal a bő egy hónapja megjelent The Now Now dalai domináltak, de természetesen nem hiányoztak a régebbi klasszikusok sem. Azt amúgy érdemes külön kiemelni, hogy a Humanznek kifejezetten jót tett, hogy kevesebb dalt játszottak róla, mert hiába volt jó élőben tavaly mondjuk a Sex Murder Party, ezen a koncerten bebizonyosodott, hogy az új lemez számai egyszerűen jobban működnek élőben a legtöbb Humanz-nótánál.

A koncert ezúttal is az M1A1-nal és vad hellózással kezdődött, innen építette fel Albarn a saját világát a színpadra, aztán szinte azonnal beszippantotta a közönséget is ebbe a szürreális, de tökéletesen megkonstruált audiovizuális dimenzióba, ahol nincs más, csak 2-D és bandája, a háttérben futó klipeken át bemutatott kalandjaik, meg a Gorillaz zenéje.

Albarn amúgy ránézésre elég jól érezte magát, már az első pár szám után lement énekelni a kordonhoz, aztán visszatérve a színpadra, külön kiemelte, hogy

Egyvalami ugyanakkor sem neki, sem a beugró énekeseknek nem nagyon ment, mégpedig a közönség bármiféle aktivitásra bírása, pedig többször is próbálkoztak vele. A De La Soul kettőse például a Superfast Jellyfish alatt próbálta meg énekeltetni az embereket, de nem nagyon jártak sikerrel, igazán csak a Clint Eastwood és a Feel Good Inc. alatt elevenedett meg a tömeg.

Ez már csak azért is volt furcsa, mert rengeteg brit van idén a Szigeten, ők meg azért csak ismerik a Gorillazt, de persze az is lehet, hogy csak én álltam rossz helyen. Az mindenesetre biztos, hogy nem Albarnékon múlt a dolog, mert ők tényleg maximálisan odatették magukat, ez pedig a szerdai Kendrick Lamar-blama után kifejezetten üdítően hatott.

Tavaly novemberben nem hittem volna, hogy képesek lesznek túlszárnyalni az arénás koncertjüket, de bőven sikerült nekik, az egyetlen negatívum, amit fel lehetne hozni, hogy nem lehetett egyszerre megnézni őket és a Cigarettes After Sexet, de hát ez már tényleg nem az ő hibájuk. 10/10 (flachner)

Bonobo

Bonobo nekem eddig tipikusan az az előadó volt, akinek a zenéjét legfeljebb egy kisebb koncerten lehetne igazán élvezni. Ennek fényében kicsit féltem, hogy mi lesz majd a nagyszínpados fellépésből, mert a nagyszínpad közönsége hajlamos ignorálni mindent, ami kicsit is elvontabb. Szerencsére aztán nagyjából a második számnál kiderült, hogy teljesen felesleges volt aggódni, élőben ugyanis teljes zenekarral kiegészülve szólaltak meg Simon Green dalai, amitől egészen más volt az élmény. 

A zenészeken ráadásul látszott, hogy baromira élvezik is a koncertet, különösen a dobos és a billentyűs érezte nagyon jól magát, a lelkesedésük pedig a közönségre is átragadt, az elején még csak álldogáló emberek pár szám után már lelkesen táncoltak. Az i-re a Bonobóval turnézó brit énekesnő, Szjerdene tette fel a pontot, aki remekül illeszkedett a produkcióba, a vele előadott lassabb számok sem törték meg a koncert lendületét, sőt. Headliner előtt fellépni elég hálátlan feladat, de Bonobo szinte tökéletesen megoldotta a dolgot, és még azt is megmutatta, hogy van értelme élőben is megnézni őt, mert egyáltalán nem ugyanazt kapja az ember, mint ha otthon betenné a lemezeit. 9/10 (flachner)

Unknown Mortal Orchestra

Miután a Dope Calypso hazatért a barcelonai Primaveráról, és interjúnkban lelkesen meséltek arról, hogy a fesztivál egyik legjobb koncertjét az UMO adta, már biztos voltam benne, hogy a közelgő Szigeten fel kell frissítsem az emlékeimet, mert legutóbb 2013-ban láttam a zenekart (az A38-on, a hajón). Azóta majdnem öt év telt el, közben kihoztak két új lemezt, a legutóbbit, a Sex & Food címűt, ráadásul éppen néhány hónapja. Aztán ahogy belekezdtek a csütörtöki koncertbe, és elkezdtem attól félteni a zenekart, hogy a kora esti műsorsávban – ráadásul a hőségriadó közepén – nem fog boldogulni ezekkel a lötyimötyizős számokkal, akkor Ruban Nielson frontember váratlanul (mindjárt az első számnál) megmászta a hangosítótornyot, a magasban meglóbálta a gitárját, majd koccintott egyet a fentiekkel.

Az UMO ezzel a manőverrel úgy megszerettette magát, hogy innentől mindenki sokkal jobban figyelt rájuk, és a So Good At Being In Trouble-nál már érezni lehetett, hogy a közönség szíve a zenekaréval együtt dobban, aztán az okosan építkező setlist újabb és újabb csúcsokat állított, igazi katartikus pillanatokat okozva – utoljára talán Win Butler központos buliján láttam ilyen boldog táncolást. Az UMO tagjai tehát megmutatták, mennyire piszkosul tudnak zenélni, és úgy vették magukat nagyon is komolyan, hogy közben arról sem feledkeztek meg, hogy jól érezzék magukat a színpadon. De ha esetleg az egyetlen szám alatt megvillantott cicik száma alapján mérjük a koncert értékét, az UMO akkor is igen erősen teljesített. 9/10 (kovács d.)

Cigarettes After Sex

Az UMO remekül megágyazott a modoros nevű, de nagyon szép és lassú zenét játszó Cigarettes After Sex koncertjének. A shoegaze-ből, dreampopból és slowcore-ból táplálkozó zenekar a YouTube-nak köszönhetően lett a fent megnevezett műfajokhoz képest meglepően sikeres, a Nothing's Gonna Hurt You Baby ugyanis igazi kapudrog volt az egyébként kereken tíz éve létező zenekar további munkáihoz. De tényleg. Mutasson nekem valaki olyan 18 és 25 év közötti, gitárzenét kedvelő lányt, aki nem bolondul ezekért a számokért, és aki mondjuk nem fantáziál titokban arról, hogy valaki olyannal szeretkezik rájuk, aki különlegesnek és megismételhetetlennek látja őt.

Pedig a CAS zenéjében első blikkre semmi különös nincsen, de talán még másodikra sem, nyugodtan el lehet menni a koncert közben sört venni, és nem maradunk le semmiről. A színpadon a diszkréten megvilágított frontemberen kívül csak néhány sötét árny látszik – ez lenne a zenekar –, a nézőtéren meg ábrándos tekintetű lányok dülöngélnek szomorkásan jobbra meg balra, miközben a srácok kicsit ügyefogyottan követik a példájukat. Aztán természetesen elhangzik a zenekar Smells Like Teen Spiritje, a Nothing's Gonna Hurt You Baby is (nem a fináléban, nem erre van kihegyezve a koncert), ami alatt néhol párok kapaszkodnak egymásba elölről, hátulról és oldalról, de hamar tönkrevágja az idillt, hogy a szám vége után többen is megindulnak kifelé a sátorból – hiszen hallották, amit hallani akartak. Bár a CAS zenéje maga a megtestesült anti-EDM, egyszerre halk, gyönyörű és sótlan, még egy ilyen harsány produkciókkal teli fesztiválon is működik, mint a Sziget. Pedig a koncert alatt lényegében semmi nem történt, de az a semmi tényleg csodálatos volt. 8/10 (kovács d.)

Seasick Steve

Hiába költött magának baromi vonzó életrajzot, fájdalmasan kevés ember jött össze Seasick Steve legelső magyarországi bulijára. A Gorillaz rövid időn belül harmadik magyarországi koncertje úgy szipkázta el a nézőket a vén hobóként ismertté vált (aztán jól leleplezett) zenész koncertjéről, hogy még ő maga is meghökkent, hogy a kimondottan hálás időpont (22:00) ellenére mennyire kevesen gyűltek össze a koncertre.

Miután viccesen megkérdezte a közönséget, hogy na mi van, csak nem a Gorillaz játszik a másik színpadon, a dobosával akkora elánnal vágtak bele a buliba, hogy onnan nem volt menekvés. Seasick Steve nemcsak jó zenész, hanem marha nagy showman is, akinek a kellemetlenül kanos nagybácsi imázsát leszámítva olyan színpadi jelenléte van, amivel kilóra meg tudja venni a közönségét bárhol a világon. És pontosan ez történt a Szigeten is, ahol ez a két trottyos vénember a színpadon piálva, olykor pedig az elektronikus zenét kifigurázva megmutatta, mire képes egy dob, egy gitár meg egy érces hang. Seasick Steve a szokásos show-elemekkel – mindenekelőtt a legendás hangszerparkjának bemutatásával és egy a közönség soraiból választott lánynak adott szerenádjával – lopta be magát az egyre, de azért nem nagyon szaporodó nézők szívébe. A koncert tökéletesen illusztrálta: nem azért halott a gitárzene, mert nincsen benne szufla, hanem mert önismétlő, és felnövőben van egy olyan generáció, amelyiknek a rock már szinte semmit nem jelent, legfeljebb az apjuk égő Metallica-lemezeit, Ramones- és Joy Division-pólókat a H&M-ből vagy a Bershkából, esetleg néhány Arctic Monkeys-számot az internetről. Egy igazságosabb világban Seasick Steve koncertje simán az idei Sziget egyik legjobb bulija lehetett volna, de inkább egy jól sikerült halotti torra emlékeztetett. 7/10 (kovács d.)